Gutai István: Casanova Pakson*
*A Paksi Pákolitz István Városi Könyvtárban
Suhai Pál 2023. június 8-án tartott szerzői
estjének szerkesztett változata
Gutai István: Néhány évvel ezelőtt Suhai Pál elhatározta, hogy betakarítja a termést. „…kerüljön fedél alá mindaz, amit értéknek vélek, ami verseim által él és mozog” – vallja Casanova visszanéz című gyűjteményes kötetében. (Napkút Kiadó, 2020). Addig megjelent verseskönyveinek anyagán, versfordításain kívül könyvlistája 21 saját kötetet sorol fel. Ezek között van antológia, tankönyvcsalád, tanulmány, esszé, irodalmi levél, kritika, szerkesztés…
Suhai Pál: Némileg kizökkentem a beszélgetést a megegyezett kerékvágásból. Rögtön kiderül, miért. Az utóbbi években leginkább Zrínyi-könyvemen dolgoztam. Ül itt a hallgatóság soraiban egy tiszteletre méltó személy, Kernné Magda Irén gimnáziumi osztálytársam, aki nemrég, a 6o éves érettségi találkozónkon feltette nekem a keresztkérdést: „Ismered-e Bene Sándort?” Ismerem. A 2000-es években már foglalkoztam Zrínyivel. 2004-ben tankönyvcsaládom jelent meg a Holnap Kiadónál, annak volt egy Zrínyi-fejezete. Amikor közelgett Zrínyi Miklós 400. születésnapja, elkezdtem olvasni a „kötelező irodalmat”, a forrásokat. Végül is nem telt el sok idő, úgy másfél évtized. Olyan nagy nevek után, mint Klaniczay Tibor vagy Kovács Sándor Iván, Király Erzsébet, mi újat lehet mondani Zrínyiről? Bene Sándor, Kovács Sándor Iván tanítványa tudott. A legtöbbet talán tőle tanultam az új Zrínyi-paradigmát illetően. Azt, hogy Zrínyi költői műveinek foglalata, a Syrena-kötet, az Adriai tengernek Syrenaia nem tővel-heggyel összehányt versek halmaza (ahogy sokáig gondolták róla), hanem szigorúan megszerkesztett alkotás, egyfajta lelki útikönyv, mely megmutatja, miként lehet és kell az olvasónak az idilliumok élvezetvágyó énjétől a hősi áldozatvállalás példaképeiig eljutnia. A legismertebb mű, a Szigeti veszedelem e sorban az útnak egyik állomása csak.
GI: A Tollal és kézzel. Zrínyi Miklós költői és prózai művei című vaskos kötet a 400. évfordulón, 2020-ban jelent meg a Balassi Kiadónál. Suhai Pál összegyűjtötte a tárgyhoz kapcsolható világ- és magyar irodalmi szemelvényeket; előszót, tanulmányt írt Zrínyi életéről és koráról, a Szigeti veszedelem műfajáról és forrásairól, az eposz cselekményéről, szerkezetéről, jellemábrázolásáról, stílusáról, verseléséről, művelődéstörténeti kistükört állított össze, kislexikont, bibliográfiát szerkesztett, jegyzeteket írt, képeket válogatott, a legtöbbet azonban a Syrena-kötet új szövegkiadásának elkészítésével tette… (Mindeddig Négyesy László 1914-es szövegkiadása forgott – forog – közkézen.) Valóban reprezentatív igényű gyűjtemény – hozzáteszem: irodalomtörténeti esemény –, „mely [a hatalmas Zrínyi életmű] különféle zugaiba világító válogatással hosszú évek óta először foglalja egyetlen kötetbe a költő-politikus szellemi hagyatékát” – olvashatjuk az Előszóban. Jellemezd néhány szóval a kötetet!
SP: Az 1651-es bécsi kiadású Syrena-kötet (az irodalmárok szerint fő műve) után Zrínyi gyakorlatilag befejezte költői tevékenységét. E kötet előszavában írja: „… az én professzióm avagy mesterségem nem az poézis… azkit írtam, mulatságért írtam…” Ez a nagyobb hivatás a politikai tevékenység. Szinte ki volt jelölve erre a posztra, hiszen horvát bán volt, a királyi tanács tagja, második felesége is osztrák származású hölgy… (Meg kell jegyeznem azonban, hogy a teljes költői életművel szemben politikusi megnyilvánulásaiból csak válogatást tudtam adni. A legfontosabb műveket persze, ha csak szemelvényesen is, beválogattam ebbe a kötetbe a Vitéz hadnagytól Mátyás-elmélkedésein és Az török áfium ellen való orvosságon át Montecuccoli-röpiratáig és levelezés-gyűjteményéig.) Általában azt szokták mondani, hogy Zrínyi nyelvezete nehéz. Megengedem, hogy nehéz, de valóságos kincsesbánya! A prózája is. Érdemes olvasni; nem véletlenül foglalkoznak vele a mai napig.
GI: Ezt írtad a könyv egyik tanulmányában: „Négyszáz év múltán is hódolat illeti Zrínyi Miklóst.” Miért?
SP: Őbenne összegződik – a magyar irodalomban eladdig szinte példa nélküli módon! – mindaz, ami a világirodalomban Homérosztól Vergiliuson át Tassóig, Marinóig megjelent. Ami világirodalmi jelentőségű volt, azt ő magyar nyelven jóformán minden előzmény nélkül tudta adni. Mintaképeket követett, de szuverén költő volt!
GI: Említetted Zrínyi kapcsán az olvasás nehézségeit és gyönyörét. Te magyartanár is voltál. Milyen tapasztalatokat tudsz erről megosztani velünk?
SP: Igen, én világéletemben magyartanár voltam! Babits Mihály, amikor Fogarasra helyezték tanárnak, írt egy számomra mérföldkőnek számító cikket a gimnázium feladatáról. Azt mondja: nem szakmát kell tanítani, hanem két egymással összefüggő dolgot: gondolkodni és beszélni megtanítani a gyerekeket. Mert „nincs görbe hüvelyben egyenes kard…” és: „stílushibák gyűjteménye nyomorék gondolatok kórháza.” Saját tanári tapasztalatom alapján állítom: ha az elmúlt egy-két évtizedben (amióta beütött a digitális világ) írná Babits a cikkét, nem elégedne meg ezzel a kettővel – tehát gondolkodni és beszélni –, hanem hozzátenné: olvasni megtanítani! Ma már alig olvasnak az emberek. Aki olvas, az külön megbecsülendő. (Muszáj kitérőt tennem: tegnap hallgattam a Kossuth Rádióban egy irodalmi műsort, melyben professzoromat, Kenyeres Zoltánt faggatták. – Ő két jelentős monográfiát írt. Egyiket Weöres Sándorról, a másikat Ady Endréről. Édesapja a Diárium főszerkesztője volt, hozzá jártak a Nyugat akkori szerzői. 1970-ben Weöres Sándor meglátogatta Kenyeres Zoltánékat. A költő megkérdezte kisfiukat: „Mit olvasol?” Zoltán megvédte fiát: „Sándor! Még csak hároméves!” Erre Weöres: “De mit olvas?” Weöres Sándor egyik interjújából lehet tudni: már három-négyéves korában olvasott, méghozzá németül is! Úgy volt gyerek, mondta magáról, hogy nem volt gyerekkora. Mert olthatatlan kíváncsisággal olvasott. Nem a mama meg a papa olvasott föl neki! Gyerekkorában képződött meg műveltsége s általa a gyerekkor eredendő zsenialitása. Ez Weöres Sándor költészetének a titka és lényege.)
GI: Weörestől ugorjunk 1971-be! Akkor jelent meg A magunk kenyerén című antológia, amelynek te is szerzője voltál. Csoóri Sándor mutatott be az olvasóknak. „Belső hajlama szerint közéleti költőnek ígérkezik. Ágálónak, érdesnek, közvetlennek. Lant helyett fűrészt hord magánál.”
SP: Ebben valószínűleg tévedett. Mégis jókor jött számomra a kritikája; mert ha másból nem, hát ebből megtudhattam, hogy más irányba kell mennem. Még egy nevet kell mondanom, aki fiatal koromban a patrónusom volt.
GI: Vészi Endre?
SP: Igen. A Napút Online-on meg is emlékeztem róla A gondviselés emberi arca címmel. Vészi Endre az volt. Nagyon sokat köszönhetek neki.
GI: Ő nehezen leltározható költőnek tartott, mégis leginkább József Attilát nevezte vérrokonodnak. Csűrös Miklós befelé forduló, zárkózott költőnek gondolt, aki „… a végleges megmunkálás igényével írja verseit.” Kenyeres Zoltán szemináriumi csoportjának voltál tagja az egyetemen. Ő a kezdetektől ismerte verseidet. Amikor már hat köteted megjelent, írt rólad egy esszét. Abból olvasom a következő részletet: „Tiszteletre méltó életművet tud maga mögött, helye van a legújabb kori magyar irodalom történetében. Rilke költészete irodalmi alapélményei közé tartozik. Legalább úgy, mint a hazaiak Vörösmartytól József Attilán át a maiakig. Költői hangja mégis leginkább a Nyugat harmadik nemzedékének arra a hangvételére hasonlít, amelyet Kálnoky László, Jékely Zoltán, Rónay György, Takáts Gyula nevével lehet körülírni. Finoman kimunkált, esztergályozott nyelven szól, verstechnikai tudása hibátlan.” A Casanova visszanéz című szonettet, amely összegyűjtött verseid címadója lett, egy Gyulai Líviusz-litográfia alá írtad. Mi fogott meg ebben a grafikában?
SP: Gyulai Líviusz Az öreg Casanova című képét az ezredforduló táján többször láthattam egy foghíjtelek palánkjának óriásposzterén. Nagyon megfogott ez a mű. Akkor írtam a Casanova visszanéz című, már akkor is retrospektív, tehát visszatekintő verset. Bár viszonylag rövid – szonett –, összegző, számvető versnek tekintem. Amikor az ember mögött már ott van egy csomó tapasztalat, visszatekint fiatal korára, mérlegre kerül: ezek a tapasztalatok mit mutatnak meg az ideálból. Amikor már magam is elég öreg lettem és összegyűjtöttem verseimet, szinte magától kínálkozott kötetcímadó versnek.
GI: Mondanál néhány szót a paksiaknak a Sok színes paksi képről is?
SP: Bevezetődben, köszöntődben már felolvastad a verset. Második kötetemet – saját kiadásban! – Szekszárdon nyomták. Innen szállítottam a belíveket a debreceni (!) könyvkötőhöz. Visszafelé Pakson át vezetett az utam. A Zápor utcában, ahol annak idején laktunk, dinnyét árultak. (Ahogy a versben írva is vagyon.) Ott, az utcasarkon elmajszoltam egy szelet dinnyét; ekkor ütött belém: én itthon már hontalan vagyok! A sok emlék már semmi? Fantom? Vagy én vagyok az? Ez a vers az én külön bejáratú sorsom, meg azoké, akik ide hazajárnak. Az általam most felolvasandó, a Kései levél című ezzel szemben jóformán minden paksinak a sorsa: „a kis város: a nagy falu”, Szekszárd, a szekszárdi kórház. „Innen vittük ki Anyikát, / ide hoztuk szegény Mamát, / s a kórházdombi kaptatón itt / jártuk halála stációit…” Ezt a verset Babits Mihálynak ajánlottam; Szekszárd, 1915 nyarán című költeményének versformáját is átvéve. A szekszárdi kórházba viszik Paksról a halálos betegeket. Ha van szülőhely, Szekszárd a paksiak számára halóhely!
GI: Gulág-nóta című versed, amelyet a Kossuth-verbunkra írtál, átvezet bennünket a Befelé élt élet című leveleskönyvhöz, (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021). „Apám rendőr volt a vészkorszakban és szovjet hadifogságba került. Az elmúlt évszázad legsötétebb évtizedét kellett fölelevenítenem magamban ahhoz, hogy fogságban írt leveleit feldolgozhassam. Ezt szeretném most megmutatni” – írod a kötetben.
SP: Apám civilként esett fogságba. A 2. Ukrán Frontnak előbb kellett volna bevennie a magyar fővárost, de túl heves volt az ellenállás. Ezt Malinovszkij marsall nem merte bevallani Sztálinnak. Kvóta volt: ha ennyi az ellenséges erő létszáma, akkor ennyi hadifoglyot kell ejteni. A hadifoglyok száma százezerrel kevesebb volt a tervezettnél. Ennyi embert valahogyan össze kellett még szedni s vinni a Szovjetunió kényszermunka-táboraiba. Ezek egyikében-másikában raboskodott apám is majdnem hat évig. Sztálin 1950-ben született hadparancsa alapján abban az évben, közvetlenül karácsony előtt engedték haza. Leveleit anyám őrizte meg, én betekintésre öcsémtől kaptam; azóta is küszködöm a könnyeimmel, ha arra a sok szeretetre gondolok, amely a fogságból a még nem ismert (!) gyerek és a feleség felé áradt. Nagyon vártam, de nem az jött haza, akit elképzeltem, hanem egy idegen. Ez az idegenség-érzés nagyon sokáig megmaradt. Annak örülök, hogy mielőtt apám meghalt, a barakkok köde feloszlott. Ez velem így esett meg, ez az én sorsom, mely életem végéig kitart. Másokkal is történt hasonló; idézek is a könyvben olyan dokumentumokat, amelyek ezt erősítik. S amit még a történtekre s a könyv írásának indítékaira gondolva el kell mondanom, jobb, ha ezt is idézem: „a gyermek léte a felnőttek világának van kiszolgáltatva. […] A gyermek ráadásul kétszeresen is veszélyeztetett lény: egyfelől tapasztalatainak bizonytalansága, másfelől szülei és tanítói amaz igyekezete miatt, hogy a megkülönböztetésen és elfojtáson alapuló világba kényszerítsék. Ez a valóság, ezért kell a gyermekkort még egyszer teljesíteni, azért, hogy az elfojtott újra feldolgozhatóvá váljék. Talán ezért kellett nekem is most az apám leveleivel való foglalkozás – a gyermekkor újrateljesítése okán.”
GI: A negyedik könyv, amit ma bemutatunk, A Mária-kör (Vigilia Kiadó, 2023.) Szót ejtettünk már – Kenyeres Zoltán esszéjét idézve – Rilkéről. Halmai Tamás összehasonlította a kötetről írott recenziójában (A látni kész világ, Új Ember, 2023. május 14.) átültetésedet Kosztolányi Dezső, Nemes Nagy Ágnes és mások Rilke-fordításaival, miközben az osztrák költő versvilágát is jellemezte: „Bensőséges, ugyanakkor intellektuális lelkiség ez…” S a fordító teljesítményéről: „a szövegek hangütése egyszerre líraian csöndes és himnikusan ünnepi.”
SP: Halmai Tamás kiváló érzékkel határozta meg a rilkei költészet világát ezzel a két szóval: bensőséges és intellektuális. Én néhány évvel ezelőtt már jelentettem meg egy Rilke-fordításkötetet, egy válogatást az életmű egészéből. Az kevésbé tematikus, mint A Mária-kör. Rilkére ismét Richard Exner német kutató Das Marien-Leben című monográfiája nyitotta rá a szememet. Ezt én már ismertem tíz évvel ezelőtt is, de akkor nem mentem a mélyére. Exner odatett a Marien-Leben mellé még mintegy ötven Rilke-verset, amely ennek a ciklusnak az életmű egészébe való beszövöttségét mutatja. Ezeket is lefordítottam a tulajdonképpeni ciklus holdudvaraként. S ha már egy szemnyitogató könyv szóba került, el ne felejtsem Báthori Csaba több mint 2500 oldalas magyar Rilke-levelezésgyűjteményét említeni. Ez a levelek olyan hatalmas opusza, amilyennel a németek sem rendelkeznek – én viszont „rendelkeztem” vele, s mondanom sem kell, mekkora segítség volt. A szellemi élet már csak ilyen: egymás vállain állunk.
Illusztráció: A Casanova visszanéz borítórajzával (Gyulai Líviusz: Az öreg Casanova)
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
