Karl Vennberg: Utolsó jelentés Sziszifuszról
Jávorszky Béla
Mikor Istent is becsapjuk a világvégével
Amikor a „mindig derűs” szerkesztő, Szondi György levele beesett elektronikus postaládámba, rögtön kétség fogott el, majd bizonytalanság. Azt kéri tőlem (tőlünk, hisz ez egy sorozat része), hogy tegyük újra közzé legkedvesebb vagy valami okból legnehezebb, legemlékezetesebb műfordításunkat. Azt hiszem, mindenki érzi, hogy megoldhatatlan a feladat. Mert melyik is életünk meghatározó fordítása, ami kikerült tollunk alól egy hosszú élet folyamán? Ha hirtelenjében körülnézek, legkedvesebb költőim tucatjai vesznek körül. Hogyan válasszak a finn Paavo Haavikko, Pentti Saarikoski, Eeva-Liisa Manner, Jarkko Laine, az észt Jaan Kaplinski és Ene Mihkelson, a svéd Karl Vennberg és Werner Aspenström, a norvég Rolf Jacobsen közül? De mert el kellett dönteni a kérdést, különös módszerhez folyamodtam: fölírtam néhány nevet cédulákra és kisorsoltam a győztest. Bevallom, nem a legtisztességesebb módja ez a rangsorolásnak, de valamit tennem kellett.
A sors vagy a véletlen Karl Vennberg nevét dobta ki. A nagy svéd költőét, aki ugyan évtizedek óta nincs már köztünk, de aki meghatározó alakja volt a XX. század skandináv lírájának. Az úgynevezett 40-esek nemzedéke elsősorban a pesszimizmusban élte ki magát és gyakran apokaliptikus képekben adott hangot az 1940-es 50-es évek hidegháborús, világvége előtti hangulatának. Versét újra olvasva arra is rádöbbentem, hogy a sors aligha választhatott volna helyettem korszerűbb, aktuálisabb verset, hisz az orosz-ukrán háború árnyékában a ma embere is ezt az életérzést tudhatja magáénak. S noha a gondolatsort egy egészen közönséges hétköznapi esemény, a költő Sziszifusz nevű macskájának különös eltűnése indítja el, a poéma hamar az atombombával való fenyegetettség ijesztő rémképét idézi fel bennünk, valami hasonlót, mint amit ma érez az emberiség. Vennberg, aki az „Európa szálló” sarokasztalánál, a távoli Spångában üldögél, mesterien idézi meg ezt az életérzést, az európai kultúra alkonyát. A vers lüktetése, az apokaliptikus képek sorjázása mind, mind a zaklatottság kivetülése, annak a dermedt lelkiállapotnak a kórképe, „mikor Istent is becsapjuk a világvégével”.
Vennberg mély pesszimizmusát némileg árnyalja a vers mélyén megbúvó fanyar irónia, amely átragyogja a komor színeket és a jelent elviselhetővé teszi. Több kortársához, elsősorban talán T. S. Eliothoz vagy az ugyancsak svéd Erik Lindeberghez és Werner Aspenströmhöz hasonlóan ő is kiutat keres az Európára telepedő éjszaka elől. Ebben és egy másik, Ha volna a közelben telefon című versében magát a nyugati kultúrát temeti el, megállapítva, hogy a beteg állapota reménytelen – se telefon nincs a közelben, se hordágy, se út, se autó, se géz, s a haldoklón úgysem tud az orvostudomány segíteni.
Pedig ő még a régi Svédországban élt. Nem élte meg igazán Európa végét, az európai kultúrák és társadalmak föltartóztathatatlan hanyatlását, s a láthatáron nem tűnt még fel a fekete lovas.
Karl Vennberg
Utolsó jelentés Sziszifuszról
bár az utolsó fölvonás hátra van még kis komédiánkból
bár még van egy óránk
mielőtt lehullik a függöny
s tapsolni kezd az arkangyalsereg
az utolsó fölvonás hátra van még
és a fekete lovas is kezében a mérleg
s a titokzatos hang a díszletek mögül:
rontó kézzel ne nyúlj borhoz és olajhoz
de dobáld csak le az atombombákat
seattle-re nordkapra az uralra
hogy jó s kedvező széljárás esetén
nyoma vesszen egy egész kontinensnek
bár az utolsó fölvonás hátra van még
bár még van egy óránk
ó sziszifusz
milyen filozófia tukmálhatott rád
egy ennyire visszavonhatatlan döntést
mely nem érzékeli a határvonalat
az élet szeretete s a szabadság között
s kitágult pupillával mered a sötétbe
hogy szem elől veszítse a pillanatot
mikor istent is becsapjuk a világvégével
milyen ötletek és tervek vannak még hátra mondd
amit mi ketten elcsereberélhetnénk egymással
milyen ritkán látott és rontó dolgokat
kell kipróbálnunk még
milyen illemtudó mozdulatokkal
vívtunk volna ki magunknak nevet a társaságban
jól elrejtőzve s biztonságban számítottuk volna ki szégyenteljes
munkánkért a honoráriumot
vásároltunk volna bölcs könyveket
hoztunk volna létre egy zenei könyvtárt
csempésztük volna be bizottságokba becses ülepünk
merevítettük volna ki mosolyunkat mely akár ötven
minisztert is meggyőzhetett volna s hozzá ugyanakkora embertömeget
soha nem volt rá időnk
hogy megtegyük szerény nyilatkozatunkat
megírjuk alázatos beadványunkat
a hatósághoz sőt a feljebbviteli fórumoknak is
kérelmünket hogy kegyelemből mérsékeljék a büntetést
s legyen csak kényszermunka börtön helyett
(vagy megfordítva
ám mindig életfogytig tartó)
talán mégiscsak elkapkodtad a dolgot
s túl korán bámulsz kitágult pupillákkal a sötétbe
miközben én egy pohár száraz sherry mellett üldögélek
a hotel európa sarokasztalánál s gyógyítom a légörvények
nem is oly véresen komoly utóhatásait
talán mi mégis
ha jól meggondoltad
ha jól megfontoltad
talán mi két hűséges társ alapíthatunk volna egy áruházat
vagy legalább egy vegyeskereskedést
tele a szabadság népszerű és márkás áruival
talán csak felismertél
vagy nem becsültél sokra
hagytad hadd befolyásoljanak az ellenségeim
ugyan mit kifogásolhattam én a világ
jelenségein?
(például a háziisten-gyárosokon)
minden háziállatnak háziistent
mindnek egytől egyig
háziisteneket szükségletünk szerint
tág pupillákkal mért bámulnák bele a sötétbe
ha egyszer a naprendszerbe is fölnézhetünk?
(ó spanyolhon béke oázisa
támaszunk példaképünk)
mért engeded hogy árnyékba borítsam
bajtársaim és barátaim nemes arcvonásait
kik hazatérvén a világ négy sarkából
most komoran gubbasztanak egy padon
az egyedül igaz s üdvözítő tanokkal a zsebükben?
s körükben bokáig érő ruhát öltött a felelősség
ím egy maroknyi hit földgolyónk minden sarkából idegyűjtve
a hit szivárványa
a hit túlereje
vörösen és kéken
ibolyaszínűen és sárgán
a hit szivárványa a háztömbök közt szétszórt kis imaházak fölött
hol a feszület vérző tenyerét költőarcképekre cserélte föl valaki
látod sziszifusz éjfekete kandúr ma reggel enyhén meghatódva
igen sírással az ujjbegyeimben
halásztam ki az utolsó szőrszálat diétás kásámból
s ma ó sziszifusz ma reggel arra kérlek
nővéreim fáklyatüzénél áruld el bízd rám a titkot
mily dermesztő látomás rettentett amidőn
éjszakába meresztett pupillákkal
örökre eltűntél lilla essingen sziklapadjai közt
mennyire talányos egyébként
magányod keserű döntése
na persze szűkösen éltünk nyomorban elismerem
egymásban kellett hálnunk
egy külön bejárattal nem is rendelkező szobában
hosszú távon abból sem éltünk volna meg hogy kölcsönzünk egymásnak
néhanapján darált húsra vagy apró heringre egy pénzdarabot
de most azt mondják és én ezt készséggel elhiszem
̶ mindenkinek házistent saját szükséglete szerint –
hogy csak ki kellett volna tárnunk az ablakot a szélbe
a legeslegszolidabb valutával
mert mi a szabadság
annak ki kitárhatja az ajtókat
mi más mint egy külön bejáratú szoba
mi ketten tán kaphattunk volna külön bejáratú szobát
azt hiszem ebben te magad is hittél
azt hiszem ezt olvastam ki abból a kacsintásból
mellyel bölcs szemed utánam nézett
a felhők fölött varsó és boroszló között
és mit mondjak majd búcsúzóul mondd
ha a sorsot nagy hirtelen túllicitálod
mit adhatok én útravalóul
midőn küszöbünkön a mennydörgés várakozik?
enyhén megfeszülő izmokkal ülök
térdemben és csuklómban fájdalommal
de mert most minden zsákmány és én is csak
zsákmány vagyok ahogy az vagy te is
a fegyver irányzéka üresen néz ki a semmibe
mondd hát mit adhatok?
talán egy mézeskalácsot méhivadékkal tele „mert immár a makk
héja kesernyés lett az tölgyfa húsától”
talán egy galambot
„borókaágak közt fogom el ott ahol ülni szokott”
mondd mit vegyek értékét vesztett vagyonunk
fölszaporodott kamatjain
miközben a jelenések könyve lefőzi theokritoszt
s az angyal kigöngyöli immár a papirusztekercset
szellőrózsák vadrózsák és körbekerített csipkefabokrok
s a lányomnak félretett ciprusfa fejősajtár fölött
eső esett
fölhígítva az itt-lakók gombapaprikás-költeményeit
nyugati eső déli eső keleti eső
de mi átutazók akik nem kedveljük a gombapaprikást
hadd felejtsük el most a búcsú óráján
a gombafajták egész népes seregét:
a rizikét a pereszkegombát a gallértalan légyölő galócát
s hadd emlékezzünk csupán a nyárra:
az aranyló méhekre a tölgyfa lombjaiban
a pecabotok meghajló ívei alatt ficánkoló halakra
a tücskök hanghálóira a kymmendői éjszakában
s a hétesztendős gyantára mely a cserepek nyílásán át kicsorog
hadd emlékezzünk a gránátfavirágra s a szőlőkacsokra
a hely lefutó lejtőjén félúton
a ragyogóan kék kora délutáni égbolt alatt
s ha jól értem utolsó kérdésedet:
vajh megérezhetik-e a pórázra kötött ebek
a szabadság szagát?
e nemes vadét?
de hogy átadja magát
önnön kétségbeesésének
hogy egyszerűen kilépjen az ürességbe
sötétbe meredő pupillákkal
mikor annyi fény kel el áron alul
mikor annyi takaros fénycsipke bodorodik
bocsáss meg hogy még elüldögélek itt egy darabig
az apokalipszis óráján
komolytalanul ahogy azelőtt
jóhiszeműen ahogy azelőtt
bizalmatlanul ahogy azelőtt
de csökönyösen mintha az örökkévalóság
bízott volna meg ezzel a diplomáciai feladattal
bár valójában én csak a zománc repedéseit számolom
egy-egy ceruzarajzot ejtek le a földre
s magamban azt remélem hogy a bornak mit ifjúságom leszüretelt
lesz ideje legalább néhány percet öregedni
itt ülök bizony meglehetősen tunyán és krákogok
és elkopott kohinoor hullik
nikotinsárga ujjbegyeimről
összevont
szemmel várok valami futó visszfényre reflexióra
s csak a fejfájástól valló félelmem gátol meg abban
hogy bosszankodásom sétaútjain
kalapot emeljek a szabadsághősök előtt
kik előlegbe kapott heroizmusukat árulják az utcasarkokon
a szabadság a legszebb a világon
(szaftos csont egy megfelelő színűre mázolt kutyaól előtt)
az önrendelkezés üres fogalom
(ha én vagyok ki eladom magam)
pártot cserélni
belenőni az összefüggésekbe
(oly korban midőn az összefüggések
mérget köpnek akár a kobrák)
öt érett szabadság
(keményvaluta lágyvaluta valu valu valuta)
de mégis
de mégis
a csillag alatt
a távolba szakadt csillag alatt
de mégis
titkos borzongással a csontvázamban
szeretnék köszönteni valamennyi macskát ki pusztulni félrevonul
tűzvészek és földrengések előtt
és leginkább téged ó sziszifusz
ki megosztottad velem
ezeket a külön bejárat nélküli szűk szobákat
s itt hagytál a csend éjszakáján
sötétbe meredő szemekkel
bár az utolsó felvonás hátra van még kis komédiánkból
bár még van egy óránk
mielőtt a bolond telefirkálta függöny
ó epilógus
s tapsolni kezdhet az arkangyalsereg
Fordította: Jávorszky Béla
Illusztráció: Karl Vennberg (Fotó: D. Tittelman)
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
