Komáromi Gabriella: Giga macska esete az angyalokkal
(Mitől „igazi” Ljudmila Ulickaja új könyve, Az igazi nevem)
Már a harmadik könyvéről írok (és a sokadikat olvasom), ezért azt mondhatom, ez a három írás az én Ulickaja-trilógiám. Örülök, hogy a kortársa lehetek. „…egy klasszikus művet nem lehet először látni, olvasni, hallani.” A klasszikusokra ezért ráismerünk, felismerjük őket, ahogy Radnóti Sándor írta a Piknikben (160. o.). A kortársakat ezzel szemben felfedezzük, hol olvasóként magunknak, hol másoknak kritikusként. De más feladatot jelentenek a klasszikus és a kortárs művek, az utóbbiakkal járó munka látszik a nehezebbnek, bár olykor-olykor, az idő múlásával egyre kevésbé. Alighanem nincs emberfia, aki megkérdőjelezné az irodalmi életben, hogy Ljudmila Ulickaja nagy író. Lehet, hogy nem szabad így jósolni, de esztétikai tapasztalataink megosztásával sugallhatjuk, hogy idővel csak „nőhet”. A Médea és gyermekeivel érkezett meg hozzánk, és hány arcát mutatta meg azóta! Az irodalomnak is van skálája. Annyi oktáv az övé a prózából, amennyi csak elfér a „klaviatúrán”. Írt filozofikus esszéregényt (Daniel Stein, tolmács), de meséket is (Történetek állatokról és emberekről). Nehéz is lenne bezárni bármely műfaj kalodájába. Elsősorban regényíró, akit eddig harminc nyelvre fordítottak, és úgyszólván mindenütt otthon van a világon, ahol olvasnak. De „Magyarország sokkal közelebb került hozzám, mint bármely más ország az egykori szovjet blokkból”, írta új könyvének bevezető soraiban Morcsányi Géza emlékére, akinek ez köszönhető. Morcsányi Gézát nemrég eltemetve nem csak annyit mondhatunk, hogy a Magvető főszerkesztője és jelentős műfordító volt. Enyedi Ildikó filmje (Testről és lélekről) színészi alakítása révén megőrizte a mozdulatait, az arcvonásait, a hangját. Meghalt, de Ulickaja könyvei itt vannak körülöttünk, szerkesztette, fordította őket. Utat csinált nekik a magyar olvasóhoz a szerző többi fordítójával együtt. (Elsősorban Goretity Józsefet kell megemlítenünk, aki néhány könyvet V. Gilbert Edittel együtt fordított. Az új könyv fordítója Kiss Ilona, aki Angliában él.)
Ljudmila Ulickaja új könyvének a címét is meg kell fejtenünk. Mitől „igazi” Az igazi nevem. Miért az? Az eredeti professziója szerint genetikus kutató Ljudmila Ulickaja sosem írt álnéven. Pedig megélt olyan időket, amikor oka lett volna rá. De egyes szám első személyben még soha nem volt ilyen személyes. Bármiről is ír: életéről, elképzelt haláláról, szerelmeiről, betegségeiről vagy éppen régi rongydarabokról. Könnyedén átlépi az intim szféra határait. El is tűnnek az ilyen határok. Sehol semmi sem tabu. (Például az sem, hogy kivel, hogyan szeretkezett először kamaszként, az sem, hogy tíz éve „gyógyíthatatlanul” beteg, hogy zsidóból kereszténnyé lett, ami hosszú út volt, és csak most, a végére tudatosodott mélységében és egyszerűen, hogy: „egyáltalán nem fontos, miben hiszel és hogyan, csak az a fontos, hogyan élsz, mit cselekszel – és mit nem teszel meg.”)
Olyan, mintha most írna először magáról. Pedig dehogy. A történeteiben is ott él. Néha utal is rá: Erről már írtam a Médeában, vagy ezt a történetet már megírtam stb. Olyan elevenek a hősei, hogy időnként azonosították velük. A Szonyecska után olvasói elkezdték rebesgetni, hogy leszbikus. „Bovaryné én vagyok”, mondta Flaubert. Ulickaja is mondhatna ilyesmit. Az igaz, hogy nem éppen feminin világból jött. Egy tucat fiú unokatestvére volt, két fia van, négy unokája közül három fiú. A harmadik férjével, Andrej Krasulin festőművésszel több mint négy évtizede él boldogan. Most éppen Berlinben, mert ez a város a 21. század elején olyan vonzó, mint a 20. elején Párizs volt. Annyi azonban igaz, hogy Ulickaja megtanulta, hogy mindenféle kérdésben bölcs és türelmes legyen. A leszbikusság is ilyen. A miért, az ok mindent felülírhat nála. Könyveiben gyakran esik szó olyan családokról, ahol se apák, se férjek, csak asszonyokból álló nemzedékek élnek a társbérletekben. Mert volt egy második világháború meg szörnyű idők előtte, utána. Kislány hőse például, aki sose ismerte apját, leveleket ír magának az apja nevében. Egyszer csak egy nagydarab, sportos külsejű barátnő kerül a házukhoz. A dédnagymamát se zavarja, „Szofja Ivanovát nem izgatta, kije ez a nő a dédunokájának, a férje vagy a felesége. Bármi jobb, mint a semmi”. (Hét család) Nehéz volna cáfolni.
Kegyetlenül nehéz egy korlátokat nem ismerő személyesség megszólalása. Ha költőről van szó, tudjuk, hogy minden belőle vétetett. A prózaírónál ez bonyolultabb, áttételesebb. „Amit könnyűnek véltem, / Nehéznek bizonyult. / Amit nehéznek véltem, / Kiderült – lehetetlen. / Ami lehetetlen volt, / Nézd – a kezemben van” – írta a könyv mottójában. De bevallja azt is, hogy öregen szabadabbak vagyunk, és a létezés öröme felértékelődik.
Ha száműznének egy szigetre, ezt a könyvét vinném magammal. Mindenből van benne valami, ami Ulickaja. Benne van a napló, amelyet az utolsó években írt, és amibe bezárta életét, korát, magamagát. Ulickaját és Ljuszját. Vannak benne novellák, ún. rövid történetek, short storyk. Mindenféle meglepetések vannak ebben a könyvben. Például a szabálytalanság, mert ilyen napló tán a világon sincs. Első látásra prózaversnek tűnik. S közben mindenféle prózai szabályra fittyet hány: se pont, se vessző, se kisbetű, se nagy. (Ha igen, különös oka van.) Szabálytalan sorok. Automatikus írásmód, mondja róla. Időnként, mint versben a refrén, megjelenik egy „amen ”. Szinte áldását adja a történetre. És miféle napló az, amelyben nincs időrend? Pedig itt nincs. Sőt: hangsúlyozza is. Időnként variációsan ismétlődik egy-egy mondat végig nagybetűkkel: „SEMMI IDŐREND / VÉGLEG KIZÖKKENT”, aztán meg ez: „IDŐREND MEG ÚGYSINCS”. Az 58. oldalon egy kérdés nagybetűs: „VAJON KI KELL-E DOBNI AZ ÖSSZES LIMLOMOT…” Az 59. oldal cezúra: „ELÉG AZ AUTOMATIKUS ÍRÁSBÓL… INNENTŐL MINDEN SZABÁLYOS”. Ezt ne higgyük el, legfeljebb az írásjelek, a kisbetűk, nagybetűk nem hiányoznak, de ez az írásmód ezek nélkül sem zavaró, és nem modoros. Bravúrosan áll össze előhívott képeiből az élet, csak az első félszáz oldalon jobban kuszálódnak a családi szálak, később meg tömbökbe rendeződnek a történetek. Látványosan van belső logikájuk. Követhetjük, ahogy tágulnak életének, élményeinek körei.
A napló végére érve bevallja: „hamarabb elfáradok, és romlik / a memóriám… sose volt valami fényes – […] viszont / kiválóan megőrzött apró, könnyen feledésbe / merülő részleteket és mozzanatokat.” Van azon mit bámulni, ahogy ezeket a részleteket előhívja, mintha nyolc évtizeden át fotózott volna az agya. Légyen bármiről szó, így van, lehet ez Maruszja nagyanyja lábfeje is. Százéves koráig se fogyna ki a történetekből. Nagy történetmesélő egy olyan korban, amely szűkölködik történetekben. Ulickaja azok közé tartozik, aki visszaadták a történetmondás becsületét. Egyébként az olvasó ma ugyanúgy történeteket akar hallani, mint hajdan a mesemondó köré kuporodva. Talán a legszebb története a naplóba rejtve az anyja szerelméről szól. Hogy lehet valami ennyire romantikus és ilyen józan egyszerre, gondoljuk. – Azt, hogy ezt a könyvet nő írta, már a borítólap sejteti. Egy Singer varrógép látható a képen, a maga nemében szép, antik darab, most a napló történeteit „írja”, amelyeknek utolsó mondata: „És ami fontos, a legfontosabb, végre megmondják nekem az igazi nevemet.” Úgy érezzük, Ljuszja Jevgenyevna Ulickaja mindent elmondott magáról ehhez. Nem maradt titok.
Tényleg tele van meglepetésekkel ez a könyv. Nemegyszer persze azért, mert a novella vagy a short story játékszabályai szerint működik a szöveg. Például az Angyalmesék vagy a Hatszor hét c. ciklusokban. De van ennek mélyebb oka is. Ulickaja látásmódja ilyen. Mindennek van színe, fonákja. Kifordítja, befordítja a történeteket, ezért könnyen egymás mellé kerülhet a megható és a bizarr, az ironikus és a melankolikus és még mennyi minden. Néha azt is nehéz tudni, hol kezdődik a mese, hol ér véget a valóság. Minden történet többismeretlenes, nemigen kiszámítható, hogy végződik egy sztori. Hol a struktúrában van valami meseszerű (Hatszor hét: Hét halál, Hét születés, Hét betegség, Hét ikerpár, Hét család, Hét világvége), hol pedig a történetmondásban (Angyalmesék). A kilenc őrangyalos történet közül A sánta őrangyal és a Giga macska esete az angyalokkal címűt kedvelem a leginkább. Nem kérdés, egyszerűen velem maradnak. Nem felejtődnek. Meseszerűségüket sem kunszt átélni. A képzeletünk egyetlen erőltetett mozdulat nélkül a „mesélővel” tarthat. Szinte irigylem a macskás Marija Oszipovát, a derék „öreglányt”, hogy ilyen angyalok jönnek érte. Aztán kinézek az ablakon, és a fenyőfa ágán megpillantok két galambot. Meglehet, Ulickaja őrangyalai álcázzák magukat gerlepárnak, és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb Giga macska is előkerül.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Stancsics Erzsébet: Kaiser László születésnapi verseskötetéről* →
Erdélyi Z. János: A barna szavak tündére* →
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
