Kamocsay Ildikó: Sola gratia

52  oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023
ISBN: 978-615-6180-73-5

eredeti ár: 1500 Ft
webshop ár:
1 200 Ft + 500 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás:

Luther doktor és Katharina von Bora házassága nem szerelmi házasság volt. Ezt számos szerző leszögezi, s még maga Luther is megemlíti néhány írásában.

De ha nem a szerelem, mi volt a kiváltó ok? A tisztes családi élet utáni vágy, ahogyan azt minden magyar Luther-magyarázó sugallja, hogy azután piedesztálra állíthassa a házasságot, a családot mint a keresztyén lét fundamentumát?

Ó, dehogy! Luther akkor kérte meg Katharinát, amikor minden összeomlani látszott körülötte, s egy ideig úgy tűnt, hogy a műve semmivé lett, a reformáció sorsa megpecsételődött. Katharina, amikor igent mondott, majd puha-pihe fészket teremtett az enyhén szólva is nehéz természetű Luthernek, a tébolytól vagy az öngyilkosságtól mentette meg a reformátort.

A kiváltó ok tehát nem a szerelemnél kevesebb, nyárspolgári idillre való törekvés volt, hanem valami olyasmi, ami a szerelemnél több: az életmentő szeretet.

Kamocsay Ildikó újabb – rövid – prózaremeklését ajánljuk olvasóink figyelmébe az alábbi részlet közlésével:

Ifjabb Philipp Melanchton keresztelői szertartásán zsúfolásig telt a kolostor kicsiny kápolnája. Katharina előző este vett búcsút Nymitől. Az idősebb Baumgärtner, akit valaki névtelen levélben figyelmeztetett, hogy sarja rangon aluli házasságra készül, hazarendelte fiát. A kápolna ajtaját nyitva hagyták, hogy Melanchthon rajongói, az udvaron tolongó egyetemisták is részesei lehessenek az ünnepi eseménynek.

Luther doktor arca elgyötört volt, ám hatalmas hangja most is oly diadalmasan zengett, hogy nemcsak az udvaron állók hallhatták, de a kíváncsiskodók is odakint az utcán.

Katharina régtől fogva beleszőtte imádságaiba a doktort, utóbb pedig már senki másért nem imádkozott, csak őérte. Luther őrangyalává ávanzsálva valahol evilág és túlvilág közt egy pontosan meghatározhatatlan helyen gyakorta társalgott vele. Képzelt eszmecseréjüket kevésbé érezte álomszerűnek, következmény nélkülinek, mint amit annakidején Nymivel a valóságban folytatott. A szertartás után megkereste von Amsdorfot.   A professzor sietett haza, mert ebédvendégeket várt. Katharina egy darabon elkísérte, s beszámolt neki Nymi távozásáról.

– Rangon aluli házasságra készült? – álmélkodott von Amsdorf. – Ugyan kivel?

– Hát velem!

A professzor elnevette magát.

– Ne butáskodj, kisfiam! Ti olyanok voltatok, mint a testvérek, nem, mint egy szerelmespár! Vagy tévedek? – Megállt, s fürkésző pillantást vetett a leányra. – Csókolóztatok?

– Dehogy! – A szerelem említése Avét és Basiliust, majd egy ugrással a születésnapi uzsonnán zajló beszélgetést juttatta Katharina eszébe. – Basilius doktor úgy beszél Lutherről, mint akinek a csillaga leáldozott.

A professzor heves tiltakozására számított, ehelyett von Amsdorf komoran bólintott.

– A megreformált vallás maga szerint is egy lassan feledésbe merülő káté?!

– Na, nem, annál sokkal több. – A  professzorban hirtelen felülkerekedett a pletykára éhes egyetemi ember. – Basilius ilyeneket mond?

– Igen! És hogy Luther doktor valójában semmit sem tud a háborúról, az ő szemében a parasztháborút Müntzer testesíti meg.

  – De hát mi sem természetesebb ennél! A  doktor szimbólumokban gondolkodik, mert speciális agyműködése nem teszi lehetővé, hogy számba vegye események sokaságát. A legérdekesebb az, hogy ítéletei végletesen leegyszerűsített világelgondolása ellenére is pontosak.

– Vagyis a parasztok háborúja az Ördög műve?

– Sokkal inkább a kiváltója volt az. Ennek a rabszolgaságban tartott, agyonsanyargatott, az élet minden örömétől megfosztott embertömegnek a követelései jogosak és méltánylandók.

– No de akkor miért mondja, hogy Luther ítéletei pontosak? Hiszen ő az Ördög művének tartja a háborút!

– Ó, bár annak tartaná! Akkor nem omlott volna össze. A reformációnak a világmindenség szellemi síkján hatalmasan hömpölygő folyamába beledőlt a történelmi matéria felrobbant óriáshegysége, a  parasztháború, és eltorlaszolta az útját. Az Ördög nem tudja szellemnek anyaggal útját állni, ezt csak Isten tehette, és Luther nem érti, miért.

– Maga érti? – kérdezte remegő hangon Katharina.

– Hogy a fenébe érteném én azt, amit a géniusz sem ért?! – ordította von Amsdorf magából kikelve. A járókelők megálltak, s csodálkozva bámulták a tajtékzó úriembert. – Talán próbatétel… ahogy az egész nyomorult életünk!