Janus Pannonius: Saját lelkéhez
*
Fazekas István
»A vers minden esetben emberi vallomás…«
A vers minden esetben emberi vallomás, így annak műfordítása is az. Mindezen túl ez utóbbi egy kicsit mégis olyan, mint a holdfény ragyogása. Ugyanakkor maga a fordítói munka megtervezett ihlet: megmaradás-hittel átitatott rombolás- és születés himnusz. Megértés, majd megtérés a megértetthez, ám ugyanabban a pillanatban a megértett anyag kivéreztetése, feldarabolása, bepiszkolása és megmosdatása is, hogy aztán bennünk magyarul ismét életre kelhessen. Új mű, de mégis ugyanaz. Olyan tehát egy kicsit, mint a holdfény ragyogása.
Janus Pannoniusszal a kortárs magyar költők közül sokan rokonlelkűek vagyunk. Erre akkor jöttem rá, amikor verseinek a fordításába belekezdtem. Hosszú éjszakákat töltöttem a társaságában, mert hallatlanul izgatott és megigézett nemes anyagválasztása, a szív szorításait is föloldó arányérzéke, csiszoltsága, sorainak tengervíz-zúgása. Nyilván szép fordítói adalék lenne, ha most elősorolnám, hogy a saját lelkéhez írt versben miért a Cynthia szót használja a hold megjelölésére vagy rámutatnék arra, hogy az újplatonista felfogás mögött szenvedéssel meghintett balzsam-virágú Krisztus-keresés van. De erről majd máskor beszélek. Most inkább csak azt jegyzem itt meg, hogy amikor Janus verseit fordítottam éppen, egy Utassy-epigon (aki a jó öreg Dzsó utánzásától a mai napig sem bír szabadulni) áskálódni kezdett ellenem, ócsárolt lépten-nyomon, s ebbe ivócimboráit is bevonta. Azt hittem már sohasem marjul ki a szájuk! Sután-bután lapszerkesztőket és kiadókat is megfenyegettek, hogy ne közöljenek tőlem verseket. Szóval a helyzet az, hogy a velük szembeni dac is közelebb vitt a fordításhoz. Fröcsögéseikre egy-egy versfordítással válaszoltam. Végső soron tehát ez a Janus-magyarítás is nekik köszönhető. S a felismerés, amit a nagy mimusszínész, Publilius Syrus jó kétezer éve így fogalmazott meg: „Iracundiam qui vincit, hostem superat maximum.” Vagyis: „Aki legyőzi haragját, legnagyobb ellenségét győzi le.”
*
Janus Pannonius
Saját lelkéhez
Lélek, az elforgó égen ragyogó Hadak Útján
—Örvénylőn kavarogsz, mígnem a testbe csorogsz,
Semmi panasz rád, oly makulátlan, tiszta erő vagy,
—Szép, nemes és eleven tőled a szellemem is.
Zúgva a Rák izzó kapujánál bús feledésnek
—Hűs vize nem csobogott, téged a Léthe nem ért.
Mert hol az ünnepi Serleg itatja az égi Oroszlánt,
—Onnan nyílt meg az út, hozzám pókfonalad.
Így a Szaturnusz adott észt és Jupiter vad erőket,
—Elszántságot a Mars, érző keblet a Nap.
Vénusz adott sok isteni vágyat, lángot a Merkúr,
—Termő életerőt Holdunk osztogatott.
Őrzi a Hold a halál és élet földi határát,
—Általa él idelent bennünk csillagi rend.
Ám neked égi mezőknél jobban tetszik a húsvér,
—Választhattál mást, mégis e test a tiéd.
És nem mondom, hogy rossz test, mert szép az alakja:
—Formám kellemes és termetem bőven elég.
Gond vele az, hogy mindig erőtlen és csupa fájás:
—Lágy sárból faragott engem az ős fazekas.
Lám, ha a testben kéz, láb, tűz, víz rosszul aránylik,
—Jönnek a rossz nyavalyák, szüntelen izzik a baj.
Nyirkos agyamból folynak a nedvek, folynak a nyákok,
—S nem tudom én sem okát, gyakran a könnyem elönt.
Forrón fortyog a két vese, fázó gyomrom a fájás,
—S kissé lentebb sok vértől gőzös a máj.
Tán csak azért tetszett e törékeny épület, érzed,
—Börtön nem lehet ott, hol csak dísznek a zár?
Jaj, mit is ér már bölcsnek lenni, ha sorvad a testünk?
—Mert ha betegség mar, bölcs tudomány sem kell.
Nem kell Atlasz válla se, Milo teste se példa,
—Lennék csúf is akár: inkább ép, mint szép.
Így hát ápolj jobb testet, hűbb végtagokat vagy
—Térj haza újból, vár csillagod, égi hazád.
És ha letelt ezer év, ne feledd tisztulva se múltad,
—Léthe tavát ne keresd, told el szép poharát.
Mert hisz a létfeledésből ébred hajdani gondod:
—Gúzsba ne kössön hát újra a régi kötél.
És ha a zord végzet idehajt még erre a földre,
—Légy te akármi, de itt emberi pára ne légy.
Légy te a kertek méhe, az édes méz legyen éked,
—Vagy zengd hattyúként életed égi dalát.
És ha az erdő rejt vagy ringat a szélben a tenger,
—El ne feledd soha azt: por csak az emberi test.
Fordította: Fazekas István
Illusztráció: ~Ad animam suam
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
