Tatár Rózsa: Hajnalka
•
Lélektani dráma két felvonásban
/4 színészre, 7 szerepre/
SZEREPLŐK:
IBOLYA: /az idősebb testvér, 62 éves, fiatalos, értelmiségi, Magyarországon él/
GIZELLA: /fiatalabb testvér, Hajnalka ikerpárja 50 éves, Svájcban él/
NEVELŐANYA: /Hajnalka nevelőanyja, 85 éves, igazi finom úriasszony/
Az alábbi négy szerepet játszhatja ugyanaz a színész:
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ férfi /Szentesen/
II. ANYAKÖNYVVEZETŐ férfi /Szegeden, nem ugyanaz a személy. Elmaszkírozni!/
ÜGYVÉD – dr. Horváth Gábor
MAGÁNNYOMOZÓ – dr. Boldizsár Benedek
ELSŐ FELVONÁS
Első jelenet
/Szereplők: Ibolya és Gizella./
/Történik Magyarországon, Szentesen, nyáron. Ibolya lakása, mai, átlagos értelmiségi lakás, ízléses./
IBOLYA: /Ül a fotelban, olvas, felnéz, türelmetlen, óráját nézi, feláll, ablakhoz megy. Szemmel láthatóan vár valakit. Megszólal a telefon./
– Halló! … Szervusz, drága Évikém! … Ó, de kedvesek vagytok, köszönöm, de most nem tudok elmenni, mert Gizella, a húgom nemsokára megérkezik… Nem, Svájcban él, és most hazajön, már nagyon várom, kicsit késik a gép, pedig együtt kellett volna elmennünk egy fontos eseményre. … Köszönöm, majd pótoljuk ezt a vacsorát! Szia, szia, puszi!
/Leteszi a telefont, visszaül a fotelba. Olvas. Csengetnek. Felugrik, rohan az ajtóhoz, sarkig nyitja. Gizella jön be, bőrönddel és táskával a kezében. Óriási ovációval köszöntik, ölelgetik, puszilgatják egymást. Ibolya beljebb viszi a bőröndöt./
IBOLYA: – Gizuska! Drágám, jaj, nagyon vártalak! Gyönyörű vagy! Elfáradtál? Gyere beljebb!
GIZELLA: – Ibolyám, de örülök, hogy itthon vagyok!
/Kölcsönösen nézegetik egymást, szemlátomást gyönyörködnek a másikban./
IBOLYA: – Mit kérsz, drágám, kávét, teát, vagy inkább ebédeljünk? Éhes vagy már?
GIZELLA: – Nem, nem, semmit, majd később.
IBOLYA: – Fáradt vagy?
GIZELLA: – Nem, Svájctól Pestig nem hosszú a repülőút.
IBOLYA: – Egy kis gyümölcslevet?
GIZELLA: /Nevetve./ – Jó, kérek, egy kis gyümölcslevelet, látom, megnyugszol, ha adhatsz valamit.
/Ibolya kimegy, Gizella sétálgat, otthonosan szétnéz, láthatóan boldog, hogy megérkezett a testvére lakásába./
IBOLYA: /Hozza tálcán a két pohár narancslevet./ – No, gyere drágaságom, üljünk ide. Mesélj, milyen volt az út, hogy vagy? /Leülnek a dohányzó asztalhoz a fotelba./
GIZELLA: – Késve indult a repülő, meg sem mondták, miért, másfél órát várakoztattak bennünket, de semmi bajunk nem volt, nem lett. Végül is nem fontos. Te mondd el, minden rendben volt az exhumálásnál?
IBOLYA: /Egy csapásra elkomorodik az arca, mintha kicserélték volna./
GIZELLA: /Rémülten néz rá./- Mi történt Ibolyám?
IBOLYA: – Az exhumálásról senki nem gondolná, hogy kellemes, de ami a húgunk exhumálásánál történt, az egy rémálom volt.
GIZELLA: – Jaj, mi történt?
IBOLYA: /Kapkod a levegő után, kortyol a narancsléből, Gizella aggódva nézi./ – Az egész olyan volt, mint egy rossz krimi. A sírt feltárták, a munkások ástak, lejjebb, és lejjebb, vártuk, hogy mikor látjuk meg a… már azt sem tudom mit. Egyszer csak az egyik megszólalt, nincs ide temetve senki. A selyem szemfedő foszlányait megtalálták, de Hajnalkát nem. Én csak álltam, mintha megfagytam volna. Nem éreztem semmit. Teljes dermedtség, sírni nem tudtam, kiabálni, sikoltozni se. Mintha megszűnt volna a vérkeringésem. És a világ is. Nem, a világ nem. Az nagyon is létezett. A sírásók, a jegyzőkönyvvezető, a nyitott sír, a kicsiny koporsó szétkorhadt deszkáit valamikor befedő lepel, mind létezett. Csupán Hajnalka, az öthetes kistestvérünk… nem volt sehol. Pedig ott kellett volna lennie. A koporsóban. A … a… csontoknak mindenképpen. Ötven év után másra nem lehetett számítani. Ezt tudtam. /sír/ Legyen egy sírban a szüleinkkel. Ez volt a szándékunk. És most semmi… Olyan volt az egész, mintha egy szörnyű filmben lennénk. Vártam, hogy mindjárt kiírják, hogy „Ende”. Jön a stáblista a kifutó zenével. De az se jött. A jegyzőkönyvvezető jött oda, hogy írjak alá. Azt sem tudtam mit írok alá. Itt van, nézd!
GIZELLA: – Mutasd! /nézi a papírt, felolvas belőle. / – „Az exhumáló bizottság a sírban emberi maradványokat nem talált, csupán koporsó maradványokat és a foszladozó szemfedelet.” Döbbenetes!
IBOLYA: – Nyugodj meg Gizuskám, igyál egy kis vizet.
GIZELLA: – Ne félj, nyugodt vagyok. De te, bevetted a szívgyógyszered? Nehogy valami bajod legyen!
IBOLYA: – Bevettem, meg a nyugtatót is, felkészültem. Nem is tudom, mi lett volna velem másképp. Talán a mentő visz el, ha egyáltalán kibírtam volna, amíg odaér.
GIZELLA: /Kétségbeesve/ – Szerinted mi történhetett? Tudsz valami magyarázatot arra, hogy Hajnalka holtteste hol lehet? /kissé hisztérikusan/ Mégis mi történt?
IBOLYA: – Honnan tudjam? Sírrablás, halottgyalázás? De mikor? Ki követte el? Évtizedeken át jártunk a sírhoz anyával, apával együtt, vittük a virágot, gyújtottuk a gyertyát Halottak Napján, és egy üres sírnál álltunk eddig?! /Ibolya elhallgat, áll, néz a messzibe, mintha a levegőből akarná kiolvasni a megoldást. /
GIZELLA: /Nézi a testvérét, rémület és kétségbeesés váltakozik az arcán./ – Mondj már valamit! /Kiabál kétségbe esetten./
/Ibolya a kiabálásra mintha visszatérne a jelenbe./
IBOLYA: – Mondjak?
GIZELLA: – Igen! Mondjál! Te vagy az idősebb! 12 éves voltál, amikor Hajnalkával megszülettünk! Hova lehetett a holt…?
IBOLYA: – Azt nem tudom. /Néz, mint aki szellemidéz. Dadogva beszélni kezd./ A temetésen én nem voltam ott… De miért nem?
GIZELLA: – Ezen nem csodálkozom. 12 éves voltál. Gyereket nem vittek temetésre.
IBOLYA: /Néz messzire, a múltba./ – De, akkoriban igen. 8 éves voltam, amikor a nagyapám meghalt. Az ő temetésére elvittek. /A hangja elakad, majd felkiált./ Akkor miért nem vittek el Hajnalka temetésére?! Nem emlékszem… nem emlékszem, hogy miért nem vittek el… /erősen próbál visszaemlékezni./ … csak arra emlékszem, hogy Halottak Napján elmentünk a sírhoz, meg utána is mindig, amikor nagyapa és nagymama sírjához mentünk.
GIZELLA: – Kit lehetne megkérdezni?
IBOLYA: – Megkérdezni? /tűnődik/ – Már nincs kit megkérdezni. Lassan mi lettünk a legöregebbek a családban.
GIZELLA: – Egyáltalán mit lehet tenni? Feljelentést? Mit mondott az exhumáló bizottság?
IBOLYA: – Semmit. Ők se tudják, mit kell ilyenkor tenni… Nem találkoztak még ilyen esettel. /Ibolya néz a semmibe, majd feláll, járkálna, de nincs ereje. Visszaül./ Te Anyával együtt hazajöttél a klinikáról, de Hajnalkának még benn kellett maradnia, mert sárgasága lett. Pár nap múlva jött a távirat, a gyermek klinikáról, hogy Hajnalka meghalt. Én voltam otthon, felbontottam, elolvastam, aztán eldugtam. Nem tudom, miért. Talán attól féltem, hogy Anyáék elmennek otthonról valahova. Talán be a kórházba, és engem otthon hagynak egyedül. De amikor lefeküdtünk, odaadtam, elolvasták, és nem szóltak semmit. /néz maga elé/ Te, még csak nem is sírtak! Nem sírtak! /kiabál/ Érted?!
GIZELLA: /értetlenül/ – Értem, de, de mit kiabálsz? /Kétségbe esik./ Nem értem!
IBOLYA: – Nem sírtak, /néz előre a levegőbe, próbálja visszaidézni, hogy történt/ – Nem érted? Nem sírtak, nem is beszéltek. Semmit. /Hitetlenkedve ingatja a fejét./ Hihetetlen.
GIZELLA: /Döbbenten néz, lassan eszmél./ – Igen, hihetetlen. /Úgy érzi, szétpattan a feje, összefogja a két kezével./ – Hihetetlen. És nem szóltak semmit? Mégis… hogy borzasztó, vagy: szegényke… vagy valamit!!! /Áll, és lassan sírni kezd, elindul előre, szinte magának beszél./ – Az ember megsiratja a gyerekét… A mi szüleink, még csak meg sem siratták… a testvérünket, az én ikertestvéremet?! Nem értem. És ha én haltam volna meg, akkor engem se… Ez borzalmas! Milyen emberek az ilyenek?!
IBOLYA: – Te!!… a szüleinkről beszélsz! /Fenyegető./
GIZELLA: /Szinte megijed, a szája elé kapja a kezét./ – Jaj… /szépítené a kiszólását/ – Jaj, Istenem, gondolj csak bele, ha egy szülőnek meghal a gyereke, hogyan szokott viselkedni…
IBOLYA: – Igen, furcsa… Bár az is igaz, hogy egy újszülötthöz nem úgy kötődik még…
GIZELLA: – De várja, kilenc hónapig várja, készül rá, a fogadására.
IBOLYA: – De nem várták. Nem várt gyerek volt.
GIZELLA: – Te ezt honnan tudod?
IBOLYA: – Később, a veszekedésekből… összeállt a kép. Dehogyis akartak még egy gyereket!
GIZELLA: /Felháborodottan néz a nővérére, fájdalmas arcot vág./ – De akkor engem se…
IBOLYA: /Megijed, hogy megbántotta, megsajnálja, átöleli, azt sem tudja, hogy tegye jóvá./ – Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy kimondtam. /Kétségbe esik, kiabál./ – Már azt sem tudom, ki merjem-e nyitni a szám, mert bármit mondok, az téged sérteni fog! /Leroskad a fotelba, arcát a tenyerébe temeti, sír./ – Pedig csak az igazat mondom. Én akkor tizenkét éves voltam. Te, az újszülött semmit nem tudtál. Mire öt-hat éves lettél, és felfogtad magad körül a világot, pontosabban mire az anyagi helyzetünket átláthattad volna, még több lehettél. Talán nyolc, tíz éves. Akkor már észrevetted volna, hogy szegények vagyunk. De addigra már jobb lett. Apa bekerült a kézműipari szövetkezetbe, és volt biztos fizetése, anya boltban eladó volt. Megszűnt az a bizonytalanság, ami a földművességgel együtt járt.
GIZELLA: – Igen, ezekre az időkre már emlékszem.
IBOLYA: – Na, látod? Akkor már nem voltunk olyan borzalmasan szegények. Neked már szandált is tudtak venni nyárra. Nekem úgy volt nyári cipőm, hogy a téli magas szárú cipőm orrát kivágták, meg a cipő nyelvét is, hogy jobban szellőzzön. Persze az orrát azért kellett, mert már addigra kinőttem, és nyomta a lábam.
GIZELLA: – Emlékszem…
IBOLYA: – Dehogy emlékszel! Akkor még nem is voltál a világon. /Kissé irigyen./ – Te arra emlékszel, hogy neked volt kivágott orrú, nyelv nélküli magas szárú cipőd, két-három éves korodban! Na, arra emlékezhetsz! Nagyon szép volt! De azt már úgy gyártották, nyári cipőnek, hogy a gyerek bokája ki ne ficamodjon, ne legyen lúdtalpas, meg ilyesmi! /Egészen dühösen beszél./ – Hát nekem ilyen sosem volt!
GIZELLA: /Kétségbe esve./ – De én arról nem tehetek, hogy neked nem volt ilyen cipőd, meg szandálod kicsi korodban! Istenem, hova kanyarodtunk!?
/Megütközve néznek egymásra, hosszú csönd, némajáték, egyikőjük a szoba egyik ablakához megy és kinéz, a másik pakolgatni kezd, feleslegesen, aztán egyszerre fordulnak vissza, összenéznek./
GIZELLA: – És most a hiábavaló exhumáláskor azon vitatkozunk, hogy melyikünknek volt jobb a gyerekkora!?? Agyrém.
IBOLYA: – Az.
GIZELLA: – Mi történt azután, hogy oda adtad a táviratot?
IBOLYA: – Mi történt? Hogy is volt? /Tanácstalan/ – Ötven éve történt. Gondolj csak bele, te emlékeznél?
GIZELLA: /Lassan rázza a fejét./ – De azért próbáld meg.
IBOLYA: /Áll, és néz előre, próbál emlékezni, nagyon erőlteti./ – De hát már egyszer elmondtam. Oda adtam anyának a táviratot, elolvasta, aztán oda adta apának, ő is elolvasta, aztán letette az éjjeli szekrényre. Én ültem az ágy szélén, vártam. Nem is tudom mire. Talán arra, hogy jól leszidjanak, hogy miért nyitottam ki. … Talán anya azt mondta nekem, hogy feküdj le. Lefeküdtem, apa meg eloltotta a villanyt.
GIZELLA: – És aztán? Másnap mi történt?
IBOLYA: – Nem tudom. /Próbál visszaemlékezni./ Most jut eszembe, amikor még bent voltatok a koraszülött osztályon, az inkubátorban, egyszer ebédnél anya azt mondta, hogy a főorvosnő megkérdezte tőle nem adnák-e neki örökbe Hajnalkát…
GIZELLA: – Micsodaaa?!
IBOLYA: /Egyre élénkebben./ – Igen! Így volt. Ettünk. Én meg csak ránéztem anyára, és azt kérdeztem, hogy oda akarja adni az én testvéremet? Ő azt válaszolta, hogy a főorvoséknak van mindenük, házuk, autójuk, pénzük, csak gyerekük nincs. És a főorvos azt mondta, hogy jó dolga lenne náluk Hajnalkának, taníttatnák is… /dermedten néz maga elé, fejét ingatja, színtelen hangon, mintha sírból beszélne, folytatja/ – Én meg azt mondtam, hogy ti meg odaadnátok nekik a testvéremet?
GIZELLA: – Nahát! Ezt nekem soha nem mondta senki! /Szemmel láthatóan összeomlik./
IBOLYA: /mintha nem is hallana, folytatja/ – Anya meg apa összenéztek, és többet nem beszéltek erről. Aztán egyszer anyáék azt mondták, elmennek a temetésre. Hajnalka temetése lesz. El akartam menni én is, de nem engedték. Arra emlékszem, hogy nagy patáliát csaptam, de bármit csináltam, bárhogy bizonygattam, hogy én kibírok egy temetést, nem engedtek oda. De ezt már elmondtam egyszer.
GIZELLA: – Na, de miért nem mehettél el, hiszem már tizenkét éves voltál. Amikor nagyapát temették, csak nyolc. Ezt egyáltalán nem tudom felfogni.
/Mind a ketten tűnődnek, töprengenek, némajáték./
IBOLYA: – Nem, ezt én sem értem, és akkor sem értettem, ezért cirkuszoltam.
GIZELLA: – Jó, te sokszor nagyon önfejű voltál. De ebben én sem látom a logikát. Miért csinálták?
IBOLYA: /Fel, alá járkál idegesen. Megvilágosodik./ – Tudod miért csinálták? Tudod mit csináltak!? /valósággal őrjöng/ Tudod mit?! Örökbe adták! Mégis csak örökbe adták! Hazudtak nekem! Ezért nem sírtak! Ezért nem vittek el a temetésre! Becsaptak! Igen! Hazudtak! Mindenkinek hazudtak! A rokonoknak! Nekem! A temetkezési vállalatnál, a kórházban, ahonnan jött a távirat! /Zokog./ Mindenkinek, egy életen át!
GIZELLA: /Megijed, látva a testvére állapotát./ – Igyál egy kicsit. /megitatja Ibolyát, simogatja a hátát, az elhárítja./ – Nyugodj meg. Nem létezik, hogy örökbe adták volna, ilyen csalást nem lehetett volna csinálni egy kórházban, és a temetésnél sem.
IBOLYA: /Kezd megnyugodni, összeszedi magát./ – De lehet. Mindent lehet, mindig, csak pénz kell hozzá. Az orvosnak volt pénze. A kollégáival elintézhette a hamis táviratot. A temetést is meg lehetett csinálni. Velem, és a rokonokkal, ismerősökkel nem lehetett mit csinálni! /Keserűen. Hirtelen eszébe jut valami./ Én még megkérdeztem, hogy keresztanyáék ott lesznek-e, amire azt mondták, hogy nem, senki, csak ő meg apa. És amikor megkérdeztem, hogyhogy nem? Akkor azt válaszolta, hogy az ilyen kisgyerek temetésére nem szoktak elmenni csak a szülők.
GIZELLA: Érdekes. De miért csinálták mindezt?
IBOLYA: Mert nem volt valódi temetés, ezért nem lehetett senkit oda engedni. Érthetetlen. /Hirtelen megvilágosodik./ Dehogy érthetetlen! Pont így érthető! Tökéletes! Hogy lehetett volna bevallani, hogy oda adják egy idegennek a gyereküket? Biztosan szégyellték! Mit szólt volna a rokonság, a testvérek, a szomszédok, a munkatársak? /Teljes bizonyossággal beszél./ Igen! Szégyellték volna bevallani, ezért kitalálták, hogy Hajnalka meghalt!
/Gizella megrázkódik, majd magába roskad./
GIZELLA: – Borzalmas, amiket beszélsz! De érthető és logikus magyarázat. Lám, te is, hogy fel vagy most háborodva. Sőt, én is, csak nem kiabálok úgy, mint te.
IBOLYA: – Te, /felugrik, a szekrényhez rohan, előkap egy dobozt/ Ide nézz! A Halotti Anyakönyvi kivonatokat itt tartotta Anya. Itt kell lennie! /Indulatosan csapkodja le az iratokat egymás után./ Tessék! Ez nagyapáé, ez nagymamáé! Ez apáé! De hol van Hajnalkáé?!!! Annak is itt kellene lennie! Nézd! A születési anyakönyvi kivonata itt van! /elérzékenyül amikor kinyitja/ Nézd, egy préselt ibolya. Biztosan anya tette bele. /Sírni kezd./ – Hol a halotti anyakönyvi kivonat? Mindenkié megvan! Csak Hajnalkáé nincs! /Hadonászik a többi okirattal, felháborodottan kiabál./
IBOLYA: – Amikor ti születtetek, nagyon szegények voltunk. Emlékszem, egyszer nyitva volt az ablakunk, ott mentek el Mária néniék, behallatszott, amit beszéltek. Én éppen az ablaknál álltam, a függönytől nem láttak. Mária néni az ablakunk felé intett a fejével, és azt mondta Pista bácsinak, hogy nem tudom ezek a szerencsétlenek, hogy nevelik fel ezt a két újabb gyereket, mikor már annak az egynek is alig tudtak ruhát venni. /sír/
GIZELLA: – Tényleg annyira szegények voltak? Voltunk?
IBOLYA: – Háát… /gondolkodik/ azt hiszem, igen. Én soha nem mehettem nyári táborba, pedig az iskolában minden év végén kihirdették, hogy lehet jelentkezni. Anya mindig mondott valamit, hogy miért nem. De azt, hogy nincs pénz, soha nem mondta meg. Amikor én nagyon kicsi voltam, földművesek voltak. De csak köztesbérlők. Földünk nem volt.
GIZELLA: – Mit jelent a köztesbérlő?
IBOLYA: – Háát, valami olyasmit, hogy bérelték a földet, emlékszem, egyszer anya veszekedett apával…
GIZELLA: – Ha csak egyszer lett volna…
IBOLYA: – Ne zavarj már! Szóval emlékszem, hogy egyszer apa hazajött, valami föld íratásból, amikor többet íratott, mint amennyit meg tudtak volna ketten művelni. Ezen is sokat veszekedtek. Emlékszem, egy jó nagydarab gyümölcsös volt, fiatal fák, nem is tudom, hogy teremtek-e már? A fasorok közötti területet lehetett bevetni, ott lehetett termelni. Azt már nem tudom, hogy mit termeltünk benne.
GIZELLA: – Mi az, hogy termeltünk?! Te hány éves voltál?
IBOLYA: – Még kicsi voltam, nem jártam iskolába. Én is kinn voltam minden nap a földeken. Azt mondták, gyomláljak, azt a gyerek is tudja. Arra nem is emlékszem, hogy hol laktunk, de nem itt, hanem egy másik városban, vagyis mellett, talán Hódmezővásárhely mellett. Lehet, hogy apa rokonainál a tanyán. Petróleumlámpa volt. Emlékszem, egyszer estefelé nyulak hancúroztak, kisnyulak a dűlőúton a porban. Amikor megláttam, kiabáltam anyáéknak, hogy nézzék meg. Rám szóltak, hogy ha látni akarom őket, akkor ne kiabáljak, mert elszaladnak. /Mosolyog, teljesen elviszik az emlékek./ Naplemente volt, a dűlőút porzott, ahogy köröket futottak egymás körül, vagy négy-öt kisnyúl, még bukfencezett is valamelyik. /Elhallgat, mosolyog./ – Soha többé nem láttam ilyen szépet.
/Nagy csönd telepszik közéjük./
IBOLYA: Később lett jobb, amikor apát felvették a kézműipari szövetkezetbe. Betanított munkásként kezdte, és művezető volt, amikor nyugdíjba ment. De ezt már tudod. /felsóhajt, majd a fejét fogja/ … A főorvosnő örökbe fogadná… és biztosan odaadták… Mennyi minden hazugság volt! Ötven éven át! De hogy lehetett ezt…
GIZELLA: /Próbál úrrá lenni a helyzeten./ – Ibolya… várj csak… ha hazudtak neked… meg nekem is, meg a rokonságnak… mert ha nem találták meg Hajnalka… /nem képes kimondani, hogy a holttestet/ – ha nem találtak semmit a…
IBOLYA: – Mentünk a temetőbe legközelebb, vittük a virágot… /tűnődve beszél, maga elé/
GIZELLA: – De hát akkor megvan! Megvan a megoldás! Szedd össze magad! Ha az történt, amit te mondasz, akkor Hajnalka nem halt meg!
IBOLYA: /Teljesen lesújtva./ – Mert örökbe adták! Mint egy vázát! A főorvosnak, akinek mindene volt, csak gyereke nem? És jó dolga lenne náluk, mondta anya. /Se lát, se hall, teljesen bele lovalta magát a becsapottság fájdalmába./ Ezért volt, hogy sosem beszéltek róla! Emlékezz rá! Nagyapáról beszéltek, nagymamáról is, de Hajnalkáról soha. Mintha meg sem született volna.
GIZELLA: Ibolyám, próbáld csak elképzelni a helyzetüket. Mit is tudtak volna beszélni arról a gyermekükről, aki megszületett, koraszülött volt, át kellett vinni a városi kórházból a megyeszékhelyre, a gyermekklinikára, ahová nem is tudtak bejárni, meglátogatni, mert messze volt, pénzük nem nagyon volt utazásra. Látni sem látták jóformán. Nincs olyan emlék, olyan kötődés, amiről beszélni lehetne, nincs amire emlékezni lehetne.
IBOLYA: /Nem nyugodott meg, ott folytatja, abban az indulatban, ahol abbahagyta./ – És nekem elhazudták! Mindenkinek elhazudták, hogy meghalt.
GIZELLA: – Nem elhazudták, létezik olyan, hogy titkos örökbe fogadás.
/Ibolya eddig fel alá kerengett indulatosan a szobában, de erre a mondatra megáll, ránéz a testvérére, meginog álltában egy kicsit, megkapaszkodik a fotel támlájában, és lassan eszmél. Aztán mint egy lassított felvételen, leül, hallgat, vesz egy mély lélegzetet, és nem szól semmit. Egyikük sem szól, arcuk, mozdulataik jelzik, hogy feldolgozzák magukban a történéseket./
2. FELVONÁS
Első jelenet
/Szereplők: Ibolya, Gizella, I. Anyakönyvvezető./
/A színpad bal első sarkában jelzés értékűen iroda van berendezve. Íróasztal, mögötte ül az anyakönyvvezető, vele szemben két szék az ügyfeleknek. Az irodából jobbra ajtó nyílik a folyosóra, néhány szék, ahol várakozhatnak az ügyfelek.
A színpad hátsó falára vetített városkép az utcát jelképezi, az utcán Gizella és Ibolya jön balról jobbra, végig a színpad hátulján, majd jobbra befordulnak, és a színpad jobb oldalán jönnek előre, egészen a hivatal folyosójáig, ahova bemennek, leülnek.
Amíg jönnek, és majd amikor elmennek akkor is ugyanaz a monoton zene szól, amely érzékelteti, hogy ez egy végetérhetetlen menetelés lesz.
Bemennek az Anyakönyvi Hivatalba. (Táblán felirat, „Anyakönyvi Hivatal – Szentes”, hogy a nézők jól lássák. Később ez a tábla váltakozik, amikor más és más irodákká válik a helyszín.) Gizella és Ibolya beérkeznek, várakoznak a folyosón./
GIZELLA: – Mit mondunk, hogy miért kell a halotti anyakönyvi kivonat másolata?
IBOLYA: – Lehet, hogy meg sem kérdezi. Majd kitalálunk valamit. /Hirtelen ötlettől./ Azt mondjuk, hogy kell valami ügyintézéshez.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Morózusan kiszól az irodából./ – Jöhet a következő!
/Gizella és Ibolya izgatottan összenéznek, majd elszántan belépnek./
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: – Miben segíthetek?
IBOLYA: Szeretnénk kikérni a testvérünk halotti anyakönyvi kivonatát.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: – Kérem, az igazolványait. /Ibolya átadja, anyakönyvvezető megnézi./ A testvére elhalálozási adatai?!
IBOLYA: – Szabó Hajnalka, meghalt 1965. július 15-én.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Ránéz a két nőre./ – Ön kicsoda? /kérdezi Gizellától, miközben keresgél egy hatalmas anyakönyvben./
GIZELLA: – Én is testvér vagyok.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Lapozza a könyvet, nézi, látszik, hogy nem találja./ 1965. július 15?
IBOLYA: – Igen.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: Itt halt meg Szentesen?
IBOLYA: /Egyre feszültebben./ Igen, itt laktunk.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: – Azt mondja, itt laktak. De itt is halt meg?
IBOLYA: /Visszafojtottan./ – Itt. A gyermekklinikán.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: – Mennyi idős volt, amikor meghalt? /Lapozgat, majd olvas, nem néz fel./
GIZELLA: – Öt hetes!
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Megdermed, a homlokához kap, törölgeti, ideges. Gizella és Ibolya észreveszi./ – Ebben a városban nincs is gyermekklinika. Gyermekklinika Szegeden van. Kérem, várjanak egy kicsit. /Gizella és Ibolya jelentőségteljesen egymásra néznek. Az anyakönyvvezető zavarba jön./
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: – Foglaljanak helyet a folyosón, amíg utána nézek az iratoknak.
/Gizella és Ibolya kimennek a folyosóra. Az Anyakönyvvezető telefonál. Amit látunk, szája mozog, bólogat, igent, nemet, kétségbe esik, de Ibolya és Gizella ebből semmit sem látnak. A két testvér ez alatt ül a folyósón, kissé türelmetlenül várakoznak, egyik iszik egy üvegből, a másik kis zacskóból eszik valamit. Senki nem beszél hangosan. Csendes aláfestő zene szól./
/Anyakönyvvezető leteszi a telefont, odamegy az ajtóhoz, kiszól a folyosóra./
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: – Elnézést, az elhunyt születési adatait megmondanák?
IBOLYA: /Átnyújt egy papírost./ – Tessék, a születési anyakönyvi kivonata.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Átveszi, visszamegy az irodába. Becsukja az ajtót. Levesz egy újabb anyakönyvet, keresgél. Talál egy borítékot az anyakönyvben, felbontja, ideges lesz. Felveszi a telefont. Beszél, ismét nem hallható. Leteszi a telefont. Aláfestő zene szól. Kimegy a folyosóra, odaszól Ibolyának és Gizellának./ – Kis türelmüket kérem. /Eltűnik az irodában./
GIZELLA: – Talált mégis halotti bejegyzést? /Ibolya nem válaszol, mindketten egyre idegesebbek. Némán várakoznak. Végül Ibolya megszólal./
IBOLYA: – Ha mégis talál, akkor tévedtünk.
GIZELLA: – De akkor hova lett a ho… Hajnalka?
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Beinvitálja őket, körülállják az asztalt./ – Szabó Hajnalka, született Kecskeméten, apja Szabó Géza, anyja Kiss Katalin? /Kérdőn néz./
IBOLYA, GIZELLA /egyszerre/ – Igen, így van.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ:- Nem értem.
IBOLYA: – Ez itt nem a születési anyakönyv? /Mutat a kinyitott nagy könyvre./
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: – De igen.
GIZELLA: – /Gyanakvóan./ Miért nem a halottit nézi?
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Megrovón néz rá./
GIZELLA: – /Bele akar nézni a könyvbe./
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: – Elnézést, de az anyakönyvbe nem nézhetnek bele, mert abban mások adatai is szerepelnek, sértené a személyiségi jogokat. Nem találok halotti bejegyzést.
GIZELLA: /Visszafojtott indulattal./ – Már bocsánat, de a halotti bejegyzést nem a halotti anyakönyvben kellene keresni?
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Összezavarodva./ – De igen… de már megnéztem, amíg kinn várakoztak. De nincs benne.
IBOLYA: – Akkor most mit csináljunk? Ez mit jelent?
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Bizonytalanul, de nyugtatóan./ – Próbáljanak utána nézni, talán Szegeden. Hisz az előbb mondták, hogy ott halt meg. Akkor ott kellett kiállítani a halotti anyakönyvi kivonatot.
IBOLYA: /Kissé felháborodottan./ – Nem értem! Akkor miért keresgélt annyi ideig, ha úgyis felesleges volt.
I. ANYAKÖNYVVEZETŐ: /Egyre idegesebb, becsukja az anyakönyvet, magához szorítja, hátrál, habog./ – Nézzenek utána… hátha más városban… Viszontlátásra! /Kihátrál, szinte menekül a könyvvel./
IBOLYA, GIZELLA /Felháborodottan összenéznek, felállnak, megadóan elmennek./
Második jelenet
/Szereplők: Ibolya, Gizella, II. Anyakönyvvezető./
/Ugyanaz a díszlet, mint az első színben, de a felirat más. „Anyakönyvi Hivatal – Szeged”. II. Anyakönyvvezető ül az asztalnál, a testvérek jönnek az utcán, ugyanaz a monoton zene szól, hogy a néző már érezze, ugyanaz fog történni.
És ugyanaz történik, a zene szól a némajáték alatt, szöveg nélkül játszanak, a néző a fejrázásokból, bólintásokból irat elkérésből, oda adásból, visszaadásból, nemleges fejrázásból, némajátékból látja, hogy itt sincs bejegyzés.
Kijönnek a hivatalból, zene ugyanaz, utcán mennek, Gizella és Ibolya eltűnnek a nézők elől. Függöny lassan összezárul, a testvérek kijönnek balról a függöny elé, végigmennek előtte, vetítettképes utca, közben beszélgetnek./
GIZELLA: Így, hogy nincs halotti bejegyzés, a feltevésünk beigazolódni látszik, bár egyikük sem mondta ki, hogy él, vagy örökbe adták, de a szentesi anyakönyvvezető találhatott valami bejegyzést, mert rettentően félt, hogy bele nézel az anyakönyvbe.
IBOLYA: Biztos, hogy örökbe adták, de azt nem mondhatjuk meg a hivatalban, hogy nem találták a sírban, mert akkor mindent el kellene mondanunk a szüleinkről is.
GIZELLA: – Igen, ezt az egyet nem mondhatjuk el, micsoda szégyen lenne, ha kiderülne a csalás. De biztos, hogy Hajnalka él. Valahol. De hol? Hogy találhatnánk meg? /Tanácstalanul néznek egymásra./
IBOLYA: – Van egy régi osztálytársam, aki ügyvéd lett. /Elismerően felnevet./ Dörzsölt fickó, hátha ő tud segíteni.
/A beszélgetés alatt átérnek a függöny másik oldalára, ahol eltűnnek./
Harmadik jelenet
/Szereplők: Ibolya, Gizella, Ügyvéd./
/Ugyanaz a díszlet, mint az első és második színben, de a felirat más. „Dr. Horváth Gábor ügyvéd”.
Ugyanaz a monoton zene szól, mint az előző két színben, a testvérek lassan közelednek az utcai háttérből, és megérkeznek az ügyvédi irodába. Ügyvéd, 62 éves, mint Ibolya, jó karban levő, dörzsölt ügyvédnek látszik.
Némajáték: Ibolya és Gizella bemennek, bemutatkoznak, átadják az anyakönyvi kivonatot, még mindig szól a zene, hangot nem hallunk, de a szájak mozognak. Ezek a néma jelenetek általában 2-3 percig tartanak, illetve szükségszerűen addig, amennyi kell, ahhoz, hogy érzékeltesse a mókuskerékszerű helyzetet. Búcsúzkodásnál az ügyvéd hangját halljuk./
ÜGYVÉD: – /Miközben átad egy névkártyát./ – Menjetek el Boldizsárhoz, jó barátom, kitűnő magánnyomozó, szerintem ő kideríti az igazságot, és ha él Hajnalka, meg fogja találni. Vannak jó kapcsolatai. /Sokat sejtetően./
/A zene ismét megszólal, a testvérek megteszik szokásos útjukat a színpadon, a háttér felé./
Negyedik jelenet
/Szereplők: Ibolya, Gizella, Magánnyomozó./
/Ugyanaz a helyszín, mint az előző három, ugyanaz a zene, az irodán a felirat „dr. Boldizsár Benedek magánnyomozó”.
A testvérek bemennek, a nyomozó elébük megy a váróba, zene szól továbbra is, barátságos a nyomozó. Itt is némajáték van, anyakönyvi kivonat átadása, beszéd imitálása, majd a zene elhalkul, és a magánnyomozó beszél./
MAGÁNNYOMOZÓ: – Hölgyeim nagyon megtisztelő számomra ez a megbízás. Szakmailag is nagy kihívás. Mindent meg fogok tenni, hogy a reményeiket beváltsam, felkutatom Hajnalkát. Ha volna szíves az ikertestvér hölgy egy-két hajszálat adni, a DNS-hez.
/Gizella oda tartja a fejét Ibolyának, aki kitép egy-két hajszálat. A magánnyomozó tartja a borítékot, amibe beleteszik, lezárja, feliratozza./
MAGÁNNYOMOZÓ: – Hölgyeim, egy hét múlva jelentkezem, beszámolok mit tudtam meg. Kezüket csókolom.
/A testvérek kezet nyújtanak, valóban kezet csókol. Kimennek, és elindulnak az előző színekben már megszokott úton. Zene kicsit vidámabb, mozgásuk, gesztusaik is./
Ötödik jelenet
/Szereplők: Ibolya, Gizella, Magánnyomozó./
/Magánnyomozó irodája. Fogadja a testvéreket, megint ugyanazon az úton érkeznek, zene ugyanaz./
MAGÁNNYOMOZÓ: – Fáradjanak be hölgyeim! /A fotelra mutat, leülnek mindhárman./ – Igaz, már a második hét is eltelt, de most már mindent tudok, amire kíváncsiak voltak. Felkutattam az orvos házaspár címét, akik örökbe fogadták a testvérüket. Szegeden dolgoztak akkoriban a gyermekklinikán. Az asszony meddő volt, nem találtak más megoldást, mint az örökbefogadást. Adoptálták Hajnalkát, két keresztnévvel látták el, egyik a Hajnalka, a másik a Marianna. Szegeden tanult, bölcsészkaron, jelenleg angol nyelvtanár, magánórákat is ad, fordításokat készít, komoly szaktekintély. Az édesa… bocsánat, a nevelőanyja él még, külön laknak. Ezen a papíron /átad egy-egy lapot/ minden adatot megtalálnak. Itt vannak a fényképek a nevelőanyáról, Hajnalkáról, a házról, amelyben laknak, persze külön helyeken laknak, a címek is itt vannak. A DNS vizsgálat jegyzőkönyve, a számla. És tisztelettel /ekkor szervilisen meghajol mindkét nő felé/ bátorkodtam az én számlámat is elkészíteni. Természetesen, ha van még kérésük, állok rendelkezésükre.
/A testvérek nem győzik átvenni a papírokat, fotókat. Gyorsan átfutják a papírokat. Ránéznek a számlákra. Ibolya visszahőköl. Gizella benyúl a táskájába, hamar előszedi a pénzt és átadja. A testvérek egymásra néznek, összebólintanak, majd a magánnyomozó felé fordulva szinte egyszerre mondják./
GIZELLA, IBOLYA: – Köszönjük, nincs több kérésünk. Viszontlátásra.
MAGÁNNYOMOZÓ: – Kezüket csókolom. Viszontlátásra. /Kezet csókol mindkettőjüknek. A testvérek a szokott úton a szokott zene mellett elmennek./
Hatodik jelenet
/Szereplők: Ibolya, Gizella./
/Ibolya lakása. A testvérek most érkeznek haza, angol órán voltak Hajnalkánál. Gizella, aki sötétszőke eredetileg, most egy barna, Kleopátra frizurás parókában van, arca kicsit kreolra púderezve, a szeme erősen kihúzva, alul felül, szája picit más formára festve, mint az eredeti vonala. Kissé színpadias az egész figura, de azért szimpatikus, és főként nem könnyen lehet benne felfedezni eredeti arcát, Hajnalka vonásait, és fehér bőrét. Ibolya elmaszkírozására nem volt szükség. Gizella leül a pipere asztal elé, szemben a nézőkkel, és szépen kezdi vissza alakítani magát. Leveszi a parókát, bekeni az arcát lemosóval, utána letörli a púdert, szájrúzst és az erős szemfestést. Szépen visszanyeri eredeti külsejét. Ez alatt Ibolya behoz narancslevet, szendvicset, uzsonnáznak, beszélgetnek./
IBOLYA: – Garantáltan nem lehetett rád ismerni, annyira jó ez a smink és a paróka.
GIZELLA: – Valóban, és már egészen megszoktam, szinte önmagam vagyok benne. Csak azt nem tudom, meddig kell ezt még csinálnunk.
IBOLYA: – Háát, ez jó kérdés. Tulajdonképpen elértük a célunkat. Tudjuk, hogy Hajnalka él. Tudjuk, hogy örökbe adták a főorvoséknak. Elfogadott bennünket tanítványnak, nagyszerűen haladunk a tanulmányainkban, és ha nem vigyázunk, megtanulunk annyira angolul, hogy valóban kimehetnénk Amerikába megszemlélni azt a világot, ha még pénzünk is volna rá. Az a legcsodálatosabb az egészben, hogy az első pillanattól kezdve úgy kezelt bennünket, mint régi ismerősöket. /Elméláz, mosolyog./
GIZELLA: Ibolya, az első találkozásnál, amikor kezet fogtál Hajnalkával, mit éreztél?
IBOLYA: Ezt hogy értsem? Háát… nem éreztem semmit, de arra gondoltam, hogy ha tudná kik vagyunk, vajon mit szólna?
GIZELLA: Ezt még sose mondtam neked, de nekem olyan furcsa érzésem volt, amikor megfogtam a kezét… nehéz ezt megfogalmazni… még össze se ért a tenyerünk, de éreztem, hogy valami húzza a kezem az övéhez, mint egy mágnes. Mintha enyhe elektromos áram jött volna át a tenyeréből, és az enyémből is elindult valami az övébe. De közben, mintha valami külső erő összefogta volna a kezünket. Nagyon nehezen tudtuk elengedni egymás kezét.
IBOLYA: Nekem is feltűnt, hogy milyen hosszan fogtatok kezet, gondoltam is, hogy majd megkérdezem tőled, mi volt ez, de aztán mindig elfelejtettem.
GIZELLA: Csak azt nem tudom, mikor mondjuk meg neki, hogy a testvérünk. Örökké nem járogathatunk hozzá angol óra ürügyén.
IBOLYA: Mikor mondjuk meg? Az a kisebb kérdés. A nagyobb az, hogyan mondjuk meg?
GIZELLA: – Hát igen. Mégse állíthatunk oda a jövő órán azzal, hogy mi vagyunk a testvéreid!
IBOLYA: – Így talán mégse. De például három hét múlva lesz a születésnapotok! Viszünk neki virágot, és felköszöntjük! Ez lehetne az apropó. /Ibolyának megtetszik a saját ötlete./ – Akkor biztosan megkérdezné, hogy honnan tudjuk?
GIZELLA: – Érdekes lenne. De szerintem nem jó.
IBOLYA: – Akkor hogy képzeled el?
/Gizella felhúzza a vállát, jelezve, hogy nem tudja./
IBOLYA: – Képzeld csak el: oda mennénk, te már nem parókában, hanem a saját hajaddal, és nem sminkelnéd magad Kleopátrának. Biztosan azonnal észrevenné a hasonlóságot. Aztán felköszöntenénk, kérdezné, honnan tudjuk a születésnapját, elmondanád, hogy neked is ma van. És elmondanánk, hogy van egy ikertestvéred, akit örökbe adtak, rávezetnénk szépen, hogy magától jöjjön rá, hogy ő az.
GIZELLA: – Hűű, ez olyan mintha egy regényből olvasnád.
IBOLYA: – Ha ez neked nem jó, akkor mondj jobbat!
GIZELLA: – Nem tudok, semmit sem tudok. Csak azt érzem, hogy színpadias.
IBOLYA: /Sértődötten./ – Kedves vagy. Színpadias! Mi nem lenne színpadias?! Írjunk neki egy névtelen levelet, hogy a tanítványai a testvérei? És aztán lemondja az órákat, és soha többé nem akar velünk találkozni!
GIZELLA: – Arra nem is gondoltunk, hogy mit fog szólni a főorvosasszony? A nevelő anya. Ő is már nyolcvanvalahány éves.
IBOLYA: Nyolcvanöt.
GIZELLA: Anya nyolcvanhárom volt, amikor meghalt. Arra is gondolnunk kell, hogy milyen megrázkódtatás lesz neki a leleplezés. Nem venném a lelkemre, ha emiatt valami baja lenne.
IBOLYA: – Te, arra még nem is gondoltunk, hogy esetleg tudja, hogy örökbe fogadták, és egyáltalán nem is kíváncsi a régi családjára, az édes szüleire, akik őt kihajították.
GIZELLA: – Jaj, már megint eltúlzod! Kihajították! Örökbe adták, és igen jó dolga volt! Neki nem kellett annyit küzdenie, mint nekünk. Minden szépen az ölébe pottyant! Tulajdonképpen hálás lehet.
IBOLYA: – Na, ezt magyarázd majd el Hajnalkának! Szerintem nem így fogja értelmezni. Ő csak azt fogja látni, hogy ő egy odaadott, kihajított, megtagadott gyerek! Nem kellett a szüleinek! Még az is lehet, hogy elkezd példálózni, hogy miért nem téged adtak oda? Miért pont őt? /Ibolya a beszéd alatt egyre hevesebb, viszi a hév, egyre hangosabb, indulatosabb./
GIZELLA: /felháborodottan/ – Ibolya, ezt most hagy abba!
IBOLYA: /Rádöbben, hogy elvitték az érzelmek. Nagyon komolyan, nyugodtan, érzelmektől mentesen./ – Gizuska, ne vedd sértegetésnek, de ha te lennél a helyébe, nem gondolnál ilyesmire? /Engesztelően néz Gizellára./
GIZELLA: /Szép lassan megnyugszik, egyetértően bólogatva néz előre./ – Azt csak megértené, hogy a szüleink abban a szegénységben nem tudtak volna három gyereket eltartani. Még mindig jobb, mintha állami gondozásba került volna.
IBOLYA: – Mi sem értjük meg. Ő pedig ezt nem tudhatta. És ha együtt maradtunk volna, akkor lehet, hogy mind a hármunkat állami gondozásba vettek volna.
GIZELLA: – Jaj, hol tartunk már?! /Kiabál, kétségbe esve, fogja a fejét./ – Te, ez egy őrület, amit mi művelünk!
IBOLYA: – Ezt nem mi műveljük, hanem a szüleink! /Ismét elveszti az önuralmát./ – Ha tudnák, hogy mit hagytak ránk ezzel az örökbe adással! Ennél még az állami gondozás is jobb lett volna! Legalább együtt lettünk volna!
GIZELLA: /Kapkod levegő után, felháborodottan./ – Te, hogy tudsz ennyi hülyeséget összehordani?! Végül is, ha mi nem találjuk ki, hogy közös sírba helyezzük őket, akkor ez soha nem derül ki.
IBOLYA: – Óriási! Tehát én vagyok a hibás, mert – mondd csak ki nyugodtan,– hogy én találtam ki, te csak beleegyeztél. Szóval, ha én nem találom ki, akkor semmi nem derül ki, mindenki él boldogan, járunk egy sírhoz, amiben nincs ott a kistestvér, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, és ha jól neveltük a gyerekeinket, meg ők is a sajátjukat, akkor talán még az ükunokáink is oda hordják az üres sírra a virágot. És sohasem derül ki, hogy minden hazugság volt!
/Gizella ez alatt a szóáradat alatt felugrik, leül, feláll, járkál, egyre idegesebb. A szöveg vége felé már Ibolya is járkál, csapkod, gesztikulál maga körül. Aztán megáll. Csönd. Állnak, aztán hátat fordítanak egymásnak, profilban állnak a nézőknek./
GIZELLA: /Lehorgasztja a fejét, megadóan megszólal./ – És most mégis nekünk kell ezt a káoszt rendbe tenni. Szép kis „örökség”!
IBOLYA: /Megadóan, megfáradtan leroskad a székre./ – Vagy így hagyunk mindent, és mi élünk tovább abban a boldog tudatban, hogy a testvérünk nem halt meg, ami mégiscsak jó dolog, – a többi hazugság ellenére, – de nem áruljuk el neki a titkot.
GIZELLA: – Igen, talán ezt kellene tennünk. Mert őszintén szólva, mire lenne jó felfedni? Az a nevelőanya ötven évig nevelte. Vagyis felnevelte, és útjára bocsátotta. Becsülettel elindították az életbe. Biztosan szerették, Hajnalka is szereti, édesanyjaként. És akkor jönnénk mi, akik megmondjuk nekik a nagy igazságot, ami már visszamenőleg semmin nem változtat, de az életüket, érzelmeiket összezavarja öregségükre. Arra biztosan jó!
IBOLYA: – Igen, mint ahogy a mi érzelmeinket is jól összezavarta. De mi nem ezt akarjuk.
GIZELLA: – És most már fogalmunk sincs, hogy mit akarunk.
/Mind a ketten lesújtva ülnek, és az utolsó mondatnál lassan bólogatnak./
IBOLYA: – Minden esetre most ne kapkodjunk, van egy kis időnk. Hajnalka most elutazik Svájcba pihenni, az tíz nap, majdnem két hetünk van, hogy kitaláljuk, mit tegyünk.
Hetedik jelenet
/Szereplők: Ibolya, Gizella, Magánnyomozó./
/Ibolya lakása. Két héttel később. Ibolya és Gizella jó hangulatban ebédelnek, halkan szól valami zene. A szereplők nyári ruhában vannak./
IBOLYA: – Mielőtt elmennénk Hajnalkához angolra, nézzünk nekem valami őszi cipőt. Megjöttek az új fazonok.
GIZELLA: /Ránéz az órájára./ – Jó, lesz két óránk előtte. Négyre megyünk ugye?
/Ibolya bólogat./
IBOLYA: – Jól nézel ki így paróka nélkül. Persze, így vagy eredeti. Azért a szemed húzd ki egy kicsit. Ne legyen olyan hirtelen a változás. Jaj, vajon mit fog szólni Hajnalka?
GIZELLA: – Lehet, hogy fel sem tűnik neki a hasonlóság?
IBOLYA: – Hát, ki tudja. Azt biztosan megjegyzi majd, hogy változott a hajad színe és a formája.
GIZELLA: – Aztán szép lassan hátha rájön a hasonlóságra. Közben látjuk, hogyan reagál, hátha még valami apropót is szolgáltat, ki tudja. A legjobb lenne, ha megint bejönne a nevelőanyja, mint a múltkor. Az biztos észrevenné a hasonlóságot.
/Gizella összeszedi a tányérokat, kiviszi. Ibolya a haját igazgatja. Megszólal a telefon. Ibolya felveszi./
IBOLYA: – Halló! …. /meglepve/ Igen, én vagyok. Jó napot Boldizsár úr! Minek köszönhetem a hívását. … Igen, még itt van Gizella. Igen, járunk angol órára Hajnalkához. Ma is megyünk négyre… Nem, még nem mondtuk meg neki. Majd szépen fokozatosan akarjuk rávezetni. …/Elsápad, oda megy az asztalhoz, leül, valósággal remeg./ Milyen rossz hír? Mégsem ő az? … Hát jöjjön. Mikor ér ide?…. Akkor csengessen fel, nyitom a kaput.
/Gizella a beszélgetés közben visszajön, és aggodalmasan figyeli Ibolyát, aki most leteszi a telefont. Megszólal a kaputelefon, Ibolya oda megy, beleszól./
IBOLYA: Nyitom. /Ibolya Gizella felé fordul./
IBOLYA: – A magánnyomozó, Boldizsár jön, valami fontosat akar mondani. Innen a kapu elől hívott fel.
/Ibolya közben már nyitja az ajtót, a magánnyomozó már ott áll./
MAGÁNNYOMOZÓ: – Kezüket csókolom!
IBOLYA: /Kezet nyújt, nyomozó megcsókolja/ – Üdvözlöm, jöjjön, foglaljon helyet.
/Magánnyomozó Gizellához megy, aki kezet nyújt, kézcsók, meghajlás. Hiába, kicsit régimódi úriemberféle, vagy azt játszik folyamatosan./
GIZELLA: – Jó napot! Mi történt?
/Mindhárman leülnek az asztal köré. Magánnyomozó lassan megfontoltan, feszengve kezdi a beszédet./
MAGÁNNYOMOZÓ: – Hölgyeim, nekem az Önök megbízása nagy megtiszteltetés volt, és most, hogy ez történt…
IBOLYA, GIZELLA /egyszerre/ – Mi történt?
MAGÁNNYOMOZÓ: – Szóval, az a tényállás jelenleg, ahogy ön a telefonban mondta, /Ibolyára néz./ Tehát az a tényállás, hogy… Hajnalka, és a nevelőanyja, még nem tudják, hogy önök a testvérei…. /Láthatóan kínban van./ Így, önök Hajnalkáról nem tudhatnak meg lényeges információt, csak tőlem.
/A két testvér feszülten figyel, szemmel láthatóan egyre idegesebbek./
GIZELLA: – Miért? Csak nincs valami tévedés?
MAGÁNNYOMOZÓ: – Nincs, abban nincs tévedés. A testvérük. Az viszont… tény, és való, hogy történt egy baleset… Nem is kis baleset, ami most befolyásolja a helyzetüket. Mint tudják, Hajnalka elutazott Svájcba, de még kifelé menet történt egy baleset… A fiam volt a helyszínelő, ezért tudok róla. A Hajnalka név nem mindennapi. Bocsánat, de a titoktartási kötelezettség… szóval nem tőlem tudják… mert a fiam bajba kerülhet… ő szólt, hogy baj van, és rajtam kívül senki nem értesítheti önöket.
GIZELLA: – Baleset? Autóbaleset?
/A két testvér mintha felidézne magában valamit, arcuk egyre rémültebb./
IBOLYA: – Csak nem az, ami a határnál történt a … múlt héten, vagy mikor? A kamionnal?
GIZELLA: – Ne mondja, hogy Hajnalka volt?!
/A magánnyomozó lenéz a földre, és bólogat.
MAGÁNNYOMOZÓ: /Feláll, kicsit meghajol mindkettőjük felé./
– Nagyon sajnálom. A fiam azt mondta, nem szenvedett. Szóval, hogy… azonnal… Fogadják legőszintébb részvétem. /Zavartan toporog. Ibolya a székre mutat, szólni egyik testvér sem tud. Látszik, hogy csak félig fogták fel./
MAGÁNNYOMOZÓ: – Nagyon sajnálom, csak tőlem tudhatták meg, a körülmények miatt. Úgy éreztem, ennyivel tartozom önöknek. Ezt megszereztem… a gyászjelentés. /Zsebéből elővesz egy gyászjelentést, tiszteletteljesen leteszi az asztalra./
– Az időpont miatt kötelességemnek éreztem… /Feláll, meghajol. A két testvér dermedten ül, Gizella a két tenyerét a halántékára szorítja, Ibolya csak néz előre a semmibe, feje picit inogni kezd. Egyikük sem néz a férfira, aki teljesítette küldetését, és kicsit oldalazva elindul a kijárat felé./
– Még egyszer: őszinte részvétem, kezüket csókolom. /Kimegy, csendesen becsukja maga mögött az ajtót./
/Gizella lassú mozdulattal nyúl a gyászjelentésért. Felemeli, reszket a kezében. Elolvassa. /
GIZELLA: – Holnapután négykor a Belvárosi temetőben.
/Ott maradnak az asztalnál, a szín lassan elsötétül, zene kezdődött halkan Gizella mondata alatt./
Nyolcadik jelenet
/A színpad végig sötét, a nézők csak a temetési zenét és hangokat hallják. Ugyanaz a zene szól, mint a hetedik jelenet végén. Zene erősödik, átmegy gyász zenébe, zene megszűnik, megszólal a lélekharang, majd az is elhallgat, és a koporsóra hulló föld zaja hallatszik. Ismét gyászzene, lassan elhalkul, majd megszűnik./
Kilencedik jelenet
/Szereplők: Ibolya, Gizella, Főorvosnő./
/Újabb zene, nem temetési, de lágy, melankolikus. Lassan világosodik a szín, őszi temető a vetített háttér, zene halkul folyamatosan, majd amikor Ibolya és Gizella megjelenik a színpad bal oldalán hátul, akkor elhallgat. Egyszerű, őszi átmeneti kabátban vannak. A temetés nyáron volt. Már leülepedett bennük a fájdalom.
Ibolya és Gizella közelednek a sírhoz, mindkettőjük kezében egy-egy különböző kis virágcsokor. Közelednek a szín elején levő sírhoz, beszélgetésük egyre jobban hallatszik./
GIZELLA: – Emlékszel, amikor nyáron Hajnalkához jártunk órára, azt mondtuk, ősszel akarunk Amerikába utazni…
IBOLYA: – Emlékszem. Erre azt válaszolta, hogy nagyon szép az ősz a Central Parkban. Feltétlenül nézzük meg. Még azt is mondta, hogy ha haza jöttünk, keressük fel és mondjuk el, hogy boldogultunk az angol nyelvtudásunkkal.
/A sírhoz érkeznek, megállnak kezükben a virággal, ellágyult arccal nézik a sírt./
GIZELLA: – Nem tudhatta, hogy sosem fogunk oda eljutni.
IBOLYA: – Ha tudta volna, hogy mire megy ki az egész…
/Ibolya és Gizella visszaemlékeznek, a nézők a vetített mozgóképet látnak, hátul, a képen Gizella, Ibolya és Hajnalka, ülnek egy asztalnál, láthatóan tanítás folyik, de szemlátomást vidámak. A vetítés kb. 15-20 mp., ami alatt zene szól, és ami alatt a fény lemegy a sírnál álló testvérekről.
A vetítés végén a kép ismét az őszi temetőre vált. Ibolya és Gizella a sírnál állnak, és a háttérből lassú léptekkel megérkezik egy idős hölgy, a nevelőanya, virággal.
Ibolya és Gizella csak akkor veszi észre, amikor megáll mellettük. Zavarba jönnek, biccentenek, és mint akit rajtakaptak valami rosszaságon, el akarnak menni, de az öreg hölgy megszólítja őket./
NEVELŐANYA: – Ne menjenek el, több joguk van itt lenni, mint nekem.
/Gizella és Ibolya csodálkozva összenéznek./
NEVELŐANYA: /Lassan kezd beszélni, bátortalanul./ – Ne csodálkozzanak, akkora a hasonlóság, hogy már a temetésen rájöttem, kik maguk. A talpig fekete ruhájuk is segített. Tudják, az ember egy egyszerű ismerős temetésére ma már nem megy el talpig feketében. Még nylon harisnyát is viseltek a nyári melegben, az is fekete volt. Az, hogy másképp fésüli a haját, mint Hajnalka, az én szememet nem tudta becsapni.
/Ibolya és Gizella zavartan topognak./
NEVELŐANYA: – Hajnalka beszélt két érdekes tanítványról. Akik maguk voltak.
/Ibolya és Gizella felélénkül./
GIZELLA: – Mit mondott?
NEVELŐANYA: /szomorúan, rejtélyesen mosolyogva/: – Valami furcsa összhangról beszélt, ami közte és maguk között volt. Valahogy olyan érzése volt, hogy egyikükkel már valahol találkozott. Mondta, hogy nagyszerű tanítványok, szorgalmasan készülnek egyik óráról a másikra… Céltudatosak, szeretnének Amerikába utazni a spórolt pénzükből, és nem akarnak kiszolgáltatottak lenni nyelvtudás hiányában. Valósággal áradozott, hogy mindenkinek ilyennek kellene lenni, de ebben a korban – már bocsássanak meg a kifejezésért – ez nem gyakori. Ha tudta volna szegénykém…, hogy kikről beszél. /Vontatottan, tűnődve beszél mindvégig./
Én valahogy gyanút fogtam, ezért is vittem be egyszer könyvet, hogy megnézzem magukat. Az a paróka kicsit megzavart, de látszott rajta, hogy paróka, és ez csak megerősítette bennem, hogy az ikertestvére… Valószínűleg azért éreztem rá, mert egész életemben nyomasztott ez a titok. Helyesen tesszük-e, hogy titkolózunk, hogy csaltunk. De ezt már nem lehetett felfedni a világ előtt.
Valahogy mindig kísértett bennem a gondolat, hogy egyszer lelepleződünk. Ez után a találkozás után már biztos voltam benne, hogy be fog következni… Sokat gondolkodtam, mit tegyek, hogy mondjam meg az igazat Hajnalkának. Jobb lenne, ha tőlem tudná meg, nem maguktól. Féltem, hogy megelőznek, és akkor sokkal rosszabb lesz. Felnőtt, gondoltam, ezt a terhet el lehet bírni. De azért mindig féltem, hogy úgy fogja érezni, hazugság volt az egész élete, az egész életünk.
/Ibolya és Gizella kissé szégyenkezve állnak, hallgatják./
IBOLYA: – A szüleink sajnos elkövették…
NEVELŐANYA: – Ne! Ne ítéljék el a szüleiket. A legjobbat tették, amit lehetett. Kettőjüknek többet nyújtottak, mintha hárman lettek volna. Hajnalkának, mindent megadtunk, hiszen meggyőződhettek róla, hogy taníttattuk. /Gondolkodik mondja-e./ – Az igazság az, hogy nem is nagyon akarták örökbe adni Hajnalkát. Féltek, hogy a rokonok, ismerősök megszólják őket. De aztán az anyukájuk elszólta magát, hogy ennivalójuk is szűken van. A férjem akkor találta ki azt a temetés dolgot… /Elhallgat, látszik, hogy ő is szégyelli. Babrál a táskáján, nem néz a testvérekre./ Nem volt könnyű megoldani. Bocsássanak meg…
/Gizella és Ibolya összenéznek./
NEVELŐANYA: – Tervezgettem, hogyan mondom el. Tudják, ha élne a férjem legalább lett volna kivel megbeszélnem. De így, csak ültem otthon és töprengtem. Eszembe jutottak a maguk szülei. Vajon élnek-e még? Mit szólnának, ha mindent felfednék. /elhallgat, tűnődik/ jó lett volna, ha Hajnalka megtudja, van két testvére. Öregségére… miket beszélek? De mégis, én abban gondolkodtam, öregségére jó lenne megtudnia. Már évek óta özvegy volt, gyermeke nem születhetett, ha én már nem leszek, nem marad senkije. Olyan volt, mintha tőlem örökölte volna a meddőségét. Kár, hogy éppen ebben hasonlított a sorsunk. /Felveszi a sírról a virágvázát./ – Nincs benne víz.
IBOLYA: – Majd én hozok. – /Elveszi a vázát, a másikat is felveszi a sírról és elmegy vízért./
/Gizella és a nevelőanya ott maradnak. Kissé tanácstalanul álldogálnak./
NEVELŐANYA: /Nézi Gizellát, félve, szomorúan gyönyörködik benne, aztán bátortalanul megsimítja a karját./
– Pont ilyen volt Hajnalka arca is, amikor tanácstalan volt. /Könnyet töröl le a saját arcáról./
/Ibolya visszaérkezik a vázákkal, leteszi, oda engedik a nevelőanyát, hogy letehesse a virágját. Aztán ők is vázába helyezik a saját csokraikat. Kicsit topognak még bizonytalanul, az orvosnő megszólal./
– Eljönnének hozzám… vasárnap délután? Hajnalka is akkor szokott…
/Félszegen rájuk mosolyog./ – Ha esetleg ráérnének… beszélgethetnénk, itt a címem /átnyújt egy névjegykártyát/
GIZELLA és IBOLYA /Összenéznek az invitálásra, szemlátomást elérzékenyülnek, aztán mindketten a főorvosnőre néznek./
IBOLYA: – Köszönjük…
GIZELLA: – Elmegyünk.
NEVELŐANYA: – Akkor a viszontlátásra… vasárnap… /Elindul balra, de visszanéz a két „lányra” félszegen int nekik, és lassan kimegy.
Ez alatt Ibolya és Gizella elindul jobbra, visszanéznek a főorvosnőre, ők is bátortalanul intenek.
Miközben mind a hárman kimennek, fokozatosan elsötétül a szín, de egy fénycsóva Hajnalka sírján megáll./
V É G E
Tatár Rózsa a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. B. Kershisnik
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: AZ ÖREG WILL →
Pekár István János – Szabó Benedek: A Fiumei úton →
Jamagucsi Szangó: A szarvasagancsos sisak →
