Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben
•
Jelen tanulmány 1984-ben megvédett doktori értekezésem rövidített, részben újraírt változata. Eredetileg a mélyebb történeti gyökereket bemutatva szerettem volna a választott témámat felvázolni, de több mint harminc év elteltével be kellett látnom, hogy az erre vonatkozó elképzeléseim a korábban megírt formában időközben elavultak.
A szőlőművelés témakörét választva szülőföldem népi kultúrájának általánosabb sajátosságait is fel akartam tárni. A polgárosodás elemeinek megléte a mi tájainkon számomra nyilvánvaló volt, hiszen ebben nőttem fel. Varga nagynénéméknél a díszes kötésű könyvek, amelyekből téli estéken szertartásszerűen felolvastak, gondosan elrendezve sorakoztak az üvegajtós szekrényekben hímzéses terítőkkel ellátott polcokon, miképpen kúriának is beillő otthonuk helyiségeinek berendezése – a különleges ornamentikájú, tükörsima járófelülettel ellátott előszobáktól, a cserepes szobanövényekkel, szőnyegekkel, fehér függönyökkel ékesített vendégszobákig – lépten-nyomon kifinomult polgári ízlésvilágról tanúskodtak. S ez csupán egyetlen példa volt a számos hasonló közül. Otthonról elkerülve már középiskolás koromban feltűnt, hogy a parasztságnak azt a rétegét, amelyből származom, mennyire rosszul, vagy egyáltalán nem ismerik. A 70-es években bevett gyakorlatnak számított, hogy az újvidéki bölcsészkar hallgatóinak helyszíni gyűjtéseket szerveztek mifelénk, a Drávaszögben is. Szembetűnő volt, hogy a hallgatók minden iránt érdeklődtek, ami a távolabbi múltba mutatott, csupán a közelmúltnak és a jelennek azon része hagyta őket hidegen, amely a paraszti világnak a polgárosodásra utaló jeleit hordozta. Később, néprajz szakos egyetemi hallgatóként jöttem rá, hogy mi volt ennek az oka. A néprajztudomány képviselői számára – legalábbis kezdetben, a 19-20. század fordulója tájékán – szinte beidegződéssé vált, hogy a paraszti kultúrában az az értékes, ami a múltat vagy a régmúltat képviseli, s ehhez viszonyítva mindaz, ami a közelmúltat tükrözi, torzulásokkal terhes, szinte már eltévelyedés. Mennyivel szebb és értékesebb egy tiszta forrásból származó, eredeti népballada vagy régies népdal egy városi hatásokat hordozó műdalhoz, magyar nótához képest, hogy csupán egyetlen, de igen jellemző viszonyítási pontot emeljek ki. Aligha kétséges, hogy ez igaz, amint általában az is, hogy a népi kultúra valóban sokat veszített hagyományaiból és eredetiségéből a polgárosodás elemeinek átvétele révén. Mindazonáltal mindig is élt bennem a gyanú, vajon e szemlélettel nem következett-e be súlyos aránytévesztés, s a fürdővízzel együtt nem öntötték-e ki a gyereket is?
A néprajztudományban – valamint a néprajzhoz közeli más tudományágakban, mindenekelőtt a szociológiában – az évtizedek során rengeteg anyag gyűlt össze, amely a paraszti polgárosodást érintette, de születtek közvetlenül ezt a témakört tárgyaló tanulmányok is. Sok minden kiderül ezekből a művekből, mint például az, hogy az idők során miként változtak az egyes birtokkategóriák méretei a parasztság tulajdonosi rétegein belül, vagy, hogy miként járult hozzá a termelési eszközök fejlődése azokhoz a szerkezeti átalakulásokhoz, amelyek szükségszerűen vezettek a hagyományos paraszti gazdálkodás megszűnéséhez. Bevallom, mindig hiányérzeteim támadtak, amikor az ilyen típusú művekkel találkoztam, noha nem voltak kétségeim, hogy a felkutatott tények a valós folyamatokat tükrözték, rám mégis úgy hatottak, mint amelyekből hiányzik a lélek, az a sajátos szellemiség, amelyet belülről ismertem. Már hajlamos voltam azt hinni, hogy csupán képzelődöm, amikor meglepetésemre Németh László egyes műveiben szinte lépten-nyomon azzal a paraszt-polgárinak is nevezhető világgal találkoztam, amelyet más művekből hiányoltam. Az ő írásaiból tudtam meg azt is, hogy a parasztságnak a módosabb rétegeit megbélyegző kulák elnevezés szovjet hatásra honosodott meg és terjedt el már a két világháború között, ami igencsak megdöbbentett, és úgy vélem, önmagában sokat elmond arról az aránytévesztésről, amire utaltam. De hadd idézzem magát Németh Lászlót, hiszen olyan szemléletesen írja le, amit én csak kerülgetni próbálok:
„Abban az időben, amikor még a szovjet ötéves terve volt a legfrissebb világcsoda, nálunk is megmaradt néhány műszóvá előlépett orosz kifejezés. Ekkoriban akasztották a mi ötven-százholdas, jobbára református parasztjainkra is a kulák nevet. A parasztságot ábrázoló könyvekben, füzetekben minduntalan föl-föltűnik ma is egy fénykép – dunántúli kulákház, kulákasszony ünneplőben, kulákok Eger környékéről s más efféle.
S nemcsak a szó tapadt meg, hanem a hozzátartozó gunyoros, becsmérlő íz is. A kulákság az új szélben is gonosz, önző, földharácsoló, magzatgyilkos, banyauralom alatt senyvedő népfaj maradt. Ahogy a kuláknő a fényképeken mindig vén s azonkívül még valami gonosz hatalmaskodás is van az ajkára vasalva; a szociográfiai füzetekben s az úgynevezett parasztregényekben az egész osztályból sem marad meg: csak a vénség s a hatalmaskodás.
Engem mindig bántott ez a beállítás. Én magam is kulákcsaládból származom s más fotográfiákat hordok az emlékezetemben a nagyszüleimről, nagybátyáimról, ángyaimról, unokatestvéreimről. Tanulmányaimban zúgolódtam a torzítás ellen, szépirodalmi műveimben próbáltam kiigazítani. Hasztalan! Nemegyszer épp az én regényeimet hozzák fel bizonyítékul. Én is a „paraszt lét döbbeneté”-t, a falu „kibírhatatlan atmoszféráját” éreztetem állítólag. A Gyász legelőzékenyebb bírálója még a mű fogyatkozásait is a kulákokkal menti. Igaz, hogy ebben a regényben az életnek csak a sötét, sivár fele látható, arról azonban nem én tehetek, hanem a népréteg, amelyet ábrázolok. […]
Ez az én „kuláktiszteletem” nem új keletű ellentmondás, nem is az irodalom vezetett rá. Régibb a legrégibb irodalmi emlékeimnél s alighanem az első összehasonlítások eredménye, melyeket ember és ember közt tettem. Mint gyerek a telet városban töltöttem, úriemberek közt, a vakációkat, csaknem valamennyit, falun, egy kulákcsaládban. Föl kellett tűnnie a különbségnek. Nem az, hogy egyik jobb, a másik rosszabb, egyik tanult, a másik tanulatlan. Ruha, háztáj sem számított, a gyerek nem állandósítja a kuriózumokat, mint az írók. Ami odalenn más volt, még csak újság sem volt: előbb megszoktam, mint észrevettem. A nagy különbség, aminek föl kellett tűnnie, az önuralomban volt. Odahaza az önuralomhiánytól szenvedtem, a környezetemétől, s mert az ilyesmi ragályos – a magamétól. A kulákéletben az önuralom hatott megnyugtatólag. Kimértebben, méltóságteljesebben viselkedtek; volt valami formája az érintkezésüknek. Pedig bennük is volt erő a kitörésre – indulat, sérelem, vetélkedés több, mint mibennünk. Nemcsak csodálatos vasrudakat tudtak felemelni, de igyekezetben, féltékenységben, büszkeségben is hatalmasak voltak. Erejük azonban csak egy szoros szertartás-élet páncélján döböghetett át, mint egy Berzsenyi-vers mért lábain az emésztő szenvedély. A régi nemesség helyébe benőtt nagyjobbágyok voltak, akik súlyosabb parasztvérükhöz merevítették az ellesett kisnemes szokásjogot. Elütők a zsellérnéptől s elütők az uraktól: kulákok. Ragaszkodtam hozzájuk, mint ahogy a gyerek mindig ragaszkodik a különbekhez. Az egyetlen ember, akit harmincnyolc éven át változatlanul tudtam szeretni – az apám sem a tanári tudományával, hanem kuláktermészetével hódított meg. Több volt, amit abból a lenézett kultúrából hozott, mint amit ebben, a mohón felkutatottban – talált.” [1] Mindig meghatódom, amikor Németh Lászlónak ezeket a sorait olvasom, mégis úgy érzem, ki kell egészítenem a gondolatait. Számomra úgy tűnik, mintha az író mintegy önkéntelenül belecsúszott volna abba a csapdába, amely a kulák megnevezés átvétele révén lopakodott be a magyar közgondolkodásba, ugyanis ez azt sugallta, mintha a parasztság egymástól elkülönülő „osztályokra” tagolódott volna. Ha voltak is különbségek a rétegei között, ezek elsősorban a habitualitás szintjein befolyásolták a hétköznapi élet érintkezési formáit, de semmiképpen nem voltak olyan erőteljesek, mint amit ez az eleve megbélyegző tartalmú kifejezés sugallt; kivált nem volt szó arról, hogy a közöttük meglévő ellentétek úgymond osztály alapon polarizálódtak volna. Mert mit is jelentett a polgárosodás a parasztság rétegein belül? Mindenekelőtt a korban új és korszerű termelési eljárások meghonosítására irányuló törekvést, szellemi téren az intézményes kultúra általában a városokhoz kötődő elemeinek átvételét, tehát városiasodást. A parasztság képviselői számára a századforduló időszakától innen származtak azok a minták, amelyeket követni próbáltak, és amelyek lehetőséget kínáltak számukra a hagyományos paraszti lét elmaradottnak tartott közegeiből való felemelkedésre. S ezeket a mintákat a természetes módon kialakult hierarchiában elfoglalt helyétől függetlenül mindenki követni igyekezett adottságai és tehetsége szerint. Németh László maga is elismeri, hogy némileg sarkítva mutatja be műveiben a parasztságnak az általa kiválasztott rétegét, amikor azt írja: „…az ábrázolás sötétsége vagy világossága mégiscsak inkább az író vérmérsékletétől függ, mint az ábrázoltak emberi értékétől.” A parasztság kultúráját jellemző egyéb számba jöhető és kínálkozó viszonyítási szempontok közül egy másik pólust véve, Segota Márta gyűjtéseinek köszönhetően éppen vidékünkre vonatkozóan tudjuk, hogy az anekdota, azaz a tréfálkozás és viccmesélés műfaja is mennyire elterjedt felénk, hogy abból a hatalmas, sokféle színárnyalatban villódzó tablóképből, amely az anekdota műfajának kedveltsége révén a Monarchia korától az egész Kárpát-medencében kirajzolódott, Csúza és környéke is derekasan kivette a részét.[2]
Egy-egy közösségnek és a benne élő egyéneknek a sorsa számos viszonyítási szempontrendszer hálózatának függvényeként alakul. A tudomány, ezen belül a néprajztudomány csupán az egyik eszköz, avagy közelítési mód e szempontrendszerek feltárásához és megértéséhez. Mint már utaltam rá, a néprajztudomány kialakulásának a hőskorában a népi kultúrán belül elsősorban a szellemi kultúrának a régmúltat idéző alkotásai nyűgözték le azokat a kutatókat, akik az első lépéseket e tudományág létrehozásakor megtették, hogy majd a későbbiekben is ez az irányultság váljon meghatározóvá. Nem elvitatva ezeknek a közelítéseknek a jogosságát, mégis azt gondolom, hogy mindeközben az arányok súlyosan eltolódtak: míg a népi kultúra archaikus elemeire rendkívüli figyelem terelődött, a jelen felé haladva ez a figyelem egyre inkább ellankadt, hogy végül már csak pislákoljon. A Németh Lászlótól idézett gondolatok is magukban hordozzák az így kialakult, beszűkült szemlélet nyomait, amikor az író eleve védekező állásból igyekszik mentegetni azt a réteget, amelyik a parasztságon belül a polgárosodás elemeinek a meghonosításában voltaképpen az élen járt. Tudvalévő az is, hogy ennek a torzító szemléletnek a java még csak ezután, az 1945 után létrejött kommunista rendszerekben mutatkozott meg, amikor a parasztságnak ezek a törekvőbb és tehetősebb rétegei e rendszerek céltábláivá lettek, aminek következtében közülük sokan elképesztően brutális megtorlások áldozataivá váltak. A történelem furcsa fintora – már amennyiben ez a folyamat ennyivel elintézhető -, hogy a Jugoszláviában élő parasztság a sztálinizmussal való szakítás révén megmenekült ezektől a durva retorzióktól. Ennek köszönhetően a jugoszláv időszakban a paraszti magángazdálkodás lehetőségeivel élve sok család tisztes, néhány pedig kiemelkedően magas életszínvonalat tudott biztosítani magának, amihez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy vidékünkön a polgárosodás elemei a szocializmusban is kifejtették a hatásukat. Megkockáztatom, hogy a Drávaszög krónikását, Baranyai Júlia tanárnőt is elsősorban ez a polgáriasnak is nevezhető szellemiség nyűgözte le, amikor rendkívüli elhivatottsággal és szeretettel írt szülőföldjéről. Az anyagi kultúra terén a szőlőművelés volt az, amelyben a drávaszögi parasztság polgárias volta, újítások iránti nyitottsága és leleményessége a legjobban megmutatkozott. Remélem, hogy a 70-es évek második felében végzett gyűjtéseim közreadásával hozzájárulok ahhoz, hogy ezeket a hagyományainkat, amelyekre joggal lehetünk büszkék, a mai és az eljövendő nemzedékek minél jobban az emlékezetükben tartsák és megőrizzék.
Jegyzetek
[1] Németh László: A haldokló kulák. In: Tükör, 1938. 12. sz., 633-636. old.
[2] Segota Márta: Csúzai anekdoták és életképek. Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Bellye, 2021.
Illusztráció: Szőlőművelés a Drávaszögben
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
