Arany Lajos: A Szerelem megőrzésének reménye és bizonytalansága
A századutó atmoszférájának allegorikus metaforája:
Jókai Sárga rózsájának veszélyeztetett idillje
Debrecenbe látogatott 1889 májusában Jókai Mór. Útjának során, május 21–22-én a puszta egyszerű embereinek közegét, a Hortobágy pásztorvilágát kereste fel. A pusztán szerzett 1889-es benyomásait, tapasztalatait Följegyzéseiben és A Hortobágy című idilli útirajz-riportjában a rónai útjával csaknem egyidejűleg rögzítette noteszkönyvében.[1] Később impressziói egy részét beleszerkesztette a Sárga rózsába (1893), úgy, hogy e személyes élményeit „negyedszázaddal korábbi múltba, a Schmerling-korszakba, az 1860-as évekbe visszavetítetve értékesítette”.[2] Ám e mű szereplői – látni fogjuk – valójában: a századforduló emberei.
A záró alkotói periódus keserédes termése a Sárga rózsa, ez a veszélyeztetett idillt festő kisregény – alcíme szerint: Pusztai regény. Mint a prózaköltő több más alkotása – köztük Az arany ember (1872) –, exodus ez is. Kivonulás az ez idő tájt nemritkán morálisan züllött nagyvárosi világból, annak zártságából a tiszta s egyszerű emberek végtelennek tetsző világába, Petőfi „tengersík vidékére”. Az exodust tehát nemcsak a másféle miliő óhaja sugallja, ihletforrása és jellemzője a másféle emberek társaságának vágya is.
A kisregény keletkezési ideje az író érzelmi vákuumának korszaka: Lukanics Ottília, Noémi modellje, Jókai hetvenes évek eleji szerelme rég nem él már; 1886-ban eltávozott felesége, Laborfalvi Róza is, s néhány évvel innen van a prózaköltő a Nagy Bella-szerelem bimbózásán.[3] A reményekkel élés, egyszersmind a lehangoltság ideje ez: a „millennium rózsaköde”[4] éppúgy jellemzi, mint az ezzel feleselő blazírtos hangulat- és érzéskomplexum.
Kulcsmű a Sárga rózsa: „mintha Jókai ebbe sűrítette volna minden regényírói tapasztalatát”.[5] Ez az alkotása rajzolja ki talán legtisztábban a ma számára a kiegyezés körüli és utáni Jókait, életlátását, egyszersmind ez a leginkább „realisztikus”[6]. S esszenciája mindannak, amivel pl. a szerelem mint komplex arché-szituáció tekintetében egy mindenkori (s mai) fiatalnak (is) szembe lehet(ne) s kell(ene) néznie.
Sárga rózsa (kéziratfotó 1.)
Írója e művét alkotva „nem szertelen fantáziájára hallgatott, hanem beérte a valóság egzotikumával”, figyelmét „a valóságos táj és a valóságos emberek érdekfeszítő világa ragadja meg, s ennek visszaadásával tud halhatatlant adni”.[7] S a hortobágyi puszta, „ez az önálló, zárt életet élő terület, melynek élettörvényei annyira különböznek a másutt – a nagyvilágban – érvényesektől, ez az önelvű társadalom, mely sziget az országban: kissé a »Senki« szigetének megfelelője is. A romantikus elvágyódás kelti fel az író érdeklődését a csikósok és gulyások e külön világa iránt; ebben az elvágyódásban éppúgy az ősi társadalmi formák keresése a fontos, mint a »Senki« szigete ősközösségi képletében. A Hortobágyra lokalizált tiszta szenvedélyek és tiszta jellemek bemutatásában ott érezzük a menekülést is; most már nem a Jókai-hős »emigrál« – hanem: maga az író” – írja Sőtér István.[8] Egyetértve jelezzük: a Hortobágy-riport és a Sárga rózsa is az író kivonulása, ám utóbbi annyiban a hősöké is (akik paradox módon ott élnek), hogy a számukra szokott világból megkísérelnek egy még szebb, szerelemmel teljes világba „kivonulni”. Ezért: az íróé, hőseié – és az olvasóé is a Sárga rózsa kettős (földrajzi s lelki) exodusa… „A Senki-szigete: örök tárgya lesz az önző célok hajszolásában megfáradt, vezeklésben megnemesedett szívű emberek vágyainak és álmainak” – utalhatunk vissza Zsigmond Ferenc szavaival Az arany emberre, illetve arra, hogy a szigetszimbólum továbbél Jókai életművében, e jelkép üzenete pedig örökéletű: „Az Al-Dunán elveszthettük ezt a kies búvóhelyet: keresni fogjuk azt másutt, s ha a külső világban minden ilyen helyre ráteszi a lábát az anyagelvűség zászlaja alatt harcoló vagy inkább marakodó emberi közösség, akkor keresni fogjuk saját lelkünkben ezt a minden idegen fennhatóságtól független, csöndes, szép, boldog szigetecskét.”[9]
Kivonulás a Sárga rózsa a társadalmon kívülre, újabb „szigetre”, egyszersmind valami egyediesen magyar megélésének óhaja fűti; kései büszkeségérzés és újra meg újra megélni kívánt önazonosság… „Kirándulás” egy speciálisan magyar vidékre. A magyar népköltészet (népdalok), az esztétikust és praktikust harmóniába hozó viseletek, a népi szokások, köztük a gulyaugrasztás, továbbá a napi háromszori csordaitatás nehéz munkamozzanatainak vagy akár a paprikás hal főzésének, pusztai elkészítésének világába; ez mind-mind nemzeti jellegzetesség. S e mű mindezt számba veszi, ismeretterjesztő szépséggel, egyszersmind néprajztudományos alapossággal mutatva be a magyar pásztoréletet, a csikósok, gulyások, pásztorok napi kemény munkáját, szokásait, köztük a botpárbajt[10], a pusztai fiainak makacs, hajthatatlan, öntörvényű jellemét („a hortobágyi legény »vastagnyakú«; nem ismer se babonát, se félelmet”). A hortobágyi pásztorélet rajzát és a csikós alakját „minden tudományos leírásnál pontosabban megőrizte az utókor számára”.[11] Nemzeti értékeket vett számba, egy századfordulós igazi magyar jellemet, egyenes lelkű pusztai legényt is bemutatva.
A kisregény szereplői, jeleztük: lényegében a századforduló emberei. S ennek nemcsak a mű modern lélektanisága a tanújele. Tények is igazolják: „A hortobágyi út eredményeként a regényhez olyan vezérmotívumok állnak Jókai rendelkezésére, mint a pusztai párbaj, Pákozdi románca, a méregkeverés, a gulyaugrasztás”. S az író már a pusztára érkezése előtt értesült debreceni barátjától „a lóhátról furkósbottal vívott párbajról, amely akkortájt ment végbe két hortobágyi csikós között”.[12] Tehát Decsi alakját létező hortobágyi csikósról mintázta: Pákozdiról. Vele a hortobágyi látogatás során személyesen is találkozott, s ez eredeti nevén említi is a Följegyzésekben.[13] Klári, a csaplároslány is létezett. Csak míg a valóságban a csikós volt csapodár, a lány pedig a hűség mintaképe[14], Jókai a férfit tette hűségessé, a lányt kacérrá. Jelezve a konvencióktól, sablonoktól való elszakadását, modern lélektani konfliktust alkotva, amelyben a nő önálló, mellérendelt lény, nem a férfi kiegészítője, mint előző (vagy későbbi) időszakok magánéletében s műveiben, nem „tartozék”, főleg nem birtoktárgy; ő is döntéshelyzetben lévő, hús-vér figura. A szépírói kompozíció is igényelte a valóság és képzelet „cseréjét”: hogy a pusztai párbajnak oka legyen, a regény Klárija nem maradhatott meg annak, akit az író a Hortobágyon megismert: „egyéniségében a hűség uralkodó alapvonását némi könnyelműségnek, játékos szerelmi hajlamnak kellett ellensúlyoznia”.[15]
A Sárga rózsa cselekményét az író tehát a keletkezési időnél emberöltőnyivel korábbra helyezte. Utal erre olyan „finom célzásokkal” is, mint hogy a nép visszavárja Kossuthot. „Így a szerelmi történet elégikus kizengéséhez még történelmi melankólia is járul”.[16] Ennek eszmei-érzelmi hátterében az állhat, hogy Jókai a pusztai regény írásának időszakában, ekkori kiábrándulásának periódusában „valamilyen elvont, időtlen nemzeti hivatást, közös osztrák–magyar birodalmi politikát ünnepel”.[17] E magatartás közvetlen lenyomata a regény lapjain: az osztrák vendégek ámulnak a pusztai természet csodáin, s közvetetten az egész művet áthatja az örök nemzeti misszió. Két példa: Decsi szerint „a magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni”. S a számadó gulyás – aki mint a számadó csikós, szintén „kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak” – a Morvaországba induló, az eladott marhákat kísérő keresztfiának, Laczának – „pásztori bölcsességéből fakadt, költői tanácsok sorát adva útravalóul”[18] – lelkére kötötte, hogy „a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja […], a gyermekeinek magyar nevet adjon”.
Micsoda finom irónia rejlik az intonálásban! S milyen széles asszociáció-mezőre nyit teret! Lacza megszagolja a sárga rózsát, méghozzá: „nagy gyönyörűséggel” – a narrátor rögtön megjegyzi zárójelben: „pedig annak nincs is rózsaillata”. Az írói „tettetés” további célpontja az említett nyitány: Ferkó elveszíti a becses sárga rózsát, amelyet Klárikától, az ugyancsak becses és egyedi virágtól („sárga rózsától”) kapott… S „megtér a rózsáját keresni a tenger fűben” – itt kettős értelmű a virág. Dúdolja a nótát, amelynek tárgya szintén a keresés, kettős értelemben (virágé – lányé): „Hol nyílik a dupla szegfű? / Hol terem a hű szerető?” Aztán újból „elveszti a rózsáját”. Megint keresi, s egy bogáncsban leli meg: „Hogy összerugdossa csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ő rózsájával csókolózni!” A ritmikus népmesei cselekvéssor (elveszítés, keresés, dalolás, megtalálás, keresés) a „bűnös” büntetésének „realisztikus”, s a büntetőn ironizáló, rajta mosolygó, sőt őt kinevető mozzanatával kerül kölcsönhatásba. Az írói fantázia a pusztai legénynek olyan tettsorát teremti meg, amelyen a narrátor is sajnálkozva somolyog, miképp a műbefogadó; e nevetések együtthatása letörli a hamvát e „szerelemnek”, közvetetten jelezve: az érzékin aligha túlnövő vonzalom a Laczáé. Gúnnyal ér fel e narrátori közlés: „sok időt eltarisznyázott a rózsakereséssel, talán még többet a rózsa megszagolásával”. Szinte vészjósló jel ez: a gulyásbojtár csak vesztegeti az idejét. Mint oly sokan a fin de siècle korában…
Átjárja a sorokat a századvégi melankólia: Decsi „a falnak vetette a hátát, s […] rákezdé […] a mélabús dallamú nótát […].” Másutt egy dal citálása („Kocsmárosné! Nekünk halat süssék kend! / Azután meg citronyos bort adjék kend! / Szolgálóját estrázsára állítsa kend! / Ha zsandár jön, nekünk hírül adja kend!) után a narrátor kettős érzést közvetít. Egyfelől: „Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az ember maga előtt látja a végtelen síkságot, délibábos látkörével.” Ám nyomban hozzáfűzi: „Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a búslakodó tárogató.” Pars pro toto: miképp ez az ambivalencia, az egész mű egyszerre szépséges és merengő-szívfájdító. Másutt: „A csikós elbúsultan dörmögé: – Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy az anyja is megsiratja.” A századvég jellemző borús érzéseinek miniszótára készíthető el az idézett szövegek szókészletét vizsgálva: mélabús; mélázó; búslakodó; elbúsultan dörmögé; verje meg; megverem; megsiratja. E kor atmoszférája s beszédmódja köszön vissza – érzékletes írói dikcióteremtés által – Decsi és Klárika dialógusaiban: érzelmileg felszabadult, nyíltan vagy ironikusan szemrehányó, a századközépre – olykor udvariatlan, nyers voltukban – aligha jellemző megnyilvánulások az övéik. A test érzéki megjelenítései közepette; mindez pl. negyedszázaddal korábbi Jókai-művekben szinte elképzelhetetlen lett volna. Itt a csikós fizikai alkatához tartozik a „tökéletes szépségű száj”; a pár évődő párbeszéde elején Decsi – érthetően – hűvös „Jó reggelt kisasszony!”-ával egyszerre verbális és nonverbális, erotikus töltetű mozdulatok kísérte reflexió nyelvel: „– Me-e! – mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából […], két csípőjét jobbra-balra riszálva […].”
S habár a közeg, a puszta csodavilága, az anyatermészet paradicsomi, „az Éden ott van az ember előtt, látszólag egy hajszál választja el tőle, de épp ez a hajszál az, amit nem léphet át, mert ez az emberi természet”.[19] Klári és Sándor elbeszélnek egymás mellett – többször: szándékkal –, a másikat és ezáltal önmagukat is – illetve önmagukat, ezáltal a másikat is – gyötrőn, kínzón, sértettségük, hiúságuk nyomán végül talán már nem is akarják megérteni egymást. Pedig nagyon is értik. Sándor és Klárika érzelmi kollíziója mintha Móricz – a hortobágyi pusztához ugyancsak közeli miliőben játszódó – Pillangója (1925) hőseinek, Hitves Zsuzsikának és Darabos Jóskának ön- és társgyötrő, pedig a szív és lélek mélyén igencsak szerelemtől fűtött párbeszédeit vetítené előre e páros dialóg- és monológsora. A nagy szerelmek biológiája-kémiája, a másik iránti odaadás óhaja és testi vágya is kölcsönösen erős náluk. De a meg nem értés gátat emel közéjük. Főleg Sándor miatt: sértettsége dac; nem hajlik a lánynak sem szép szavára, sem játékos csipkelődésére, érte haragvó iróniájára (az „érted haragszom” érzése kölcsönösen igaz rájuk). A közöttük kialakult konfliktus forrása elsősorban ő: a lányt, igaz, „híven és mélyen szereti, de jövendő egybekelésük feltételeként egyértelmű lekötöttséget, hűséget követel tőle”; a lány pedig a feltételeket szabó fiút „feltételeket nem ismerő szenvedéllyel láncolja magához”.[20]
Kérlelhetetlenségének megélése persze neki éppoly gyötrelmet okoz, mint szerelmének. Férfiúi hiúságból, büszkeségből, dacból áll ez a hajthatatlanság, a fájdalom gyötrelme, a teljes szerelmi kizárólagosság vágya fűti ezt a kérlelhetetlenséget; a fiú csaknem a Semmiért egészen Szabó Lőrinc-i modernségű szerelemfelfogását éli, a maga módján és nyelvén lényegében ő is ezt mondja Klárikának: „Mutasd meg a teljes alázat / És áldozat / Örömét és hogy a világnak / Kedvemért ellentéte vagy”.
A Sárga rózsában tehát szó nincs már „betyárromantiká”-ról, ezt „a Hortobágy festői vidéke” miliőjében „a csikós és a gulyás szerelmi vetélkedése”, s „a hitelességre törekvő lélekrajz” váltja.[21] A regény erénye a hiteles közegbeli modern lélekábrázolás, az úgynevezett új ember, a mai ember konfliktusának szépírói elemzése.
Az egy héten át tartó cselekmény történelmi ideje tehát a 19. század ötvenes-hatvanas évei, szereplői pedig a századfordulón megismert modellek. Láttuk: szerelemértelmezésének és képi világának fénytörésében Jókai jelenkora tűnik elénk, s atmoszférája is a századvégé. Már az 1960-es évek irodalomtörténet-írása hangsúlyozta ezt a korszerűséget: „Egy új, szenvedélytől átfűtött, modern paraszti romantika lehetőségei tűnnek fel e kisregényben.”[22] Igen, „modern életképekből építkező, erős drámaiságú” mű ez.[23] Mint Barta János pontos tömörséggel világította meg a téma, a stílus és a műfajiság összefüggését: az író e kisregényben, kései korszakának legértékesebb művében „a realizmusnak új, népi, csaknem balladai változatát” alkotja meg; a Hortobágy végtelen pusztaságában „balladai hatású, elemien egyszerű féltékenységi drámát”[24] ábrázol a két pusztai legény és a lány közt.
Konfliktusvilága műnem-szintézisben nyilvánul meg: az epika, a líra, a dráma jegyei is felismerhetők benne. Mint Kozma Dezső pontosan megvilágítja e komplexitást: balladai tömörségű cselekménysort, a „drámai és lírai elemeket mértékkel egyesítő hangnemet”[25] emlegetve. Több műfajú: a pillanatkép lírai szépségével, az életképek, anekdoták, adomák „realisztikus” vonásait tartalmazó, riportelemekkel elegy, balladai hangulatokat, jelleget (drámai menet, metaforizált nyelv, lírai monológok s tömör, feszült hangulatú párbeszédek, a végzetüket jellemükben hordozó szereplők, a tragikum veszélye) is hordozó, drámai erejű és feszültségű – kollíziós párbeszédeket teremtő – kisregény.
Sárga rózsa (kéziratfotó 2.)
S mint Az arany ember, a Sárga rózsa is rejtetten vallomásos, lélektani, társadalmi és „egzotikus” regény. Benne „a táj, a puszta valamiképpen állandóan jelen van, a maga késő tavaszi sajátosságaival kíséri a regény eseményeit”.[26] Nem mindennapi allúzió a kiegyezéses Magyarországon, a Millenniumhoz közeledve, hogy a magyar tájat és a pusztai értékeket mily ámulattal bámulják az osztrákok: sehol másutt nincs ilyen – csodálkoznak rá a bécsi vendégek. S amint ők a szépségcsodákat rendre észreveszik és ennek hangot is adnak, az itthoniak kevéssé. E más-más nézőszög érzékelteti: ez a miliő, a természeti ember közege szép és igaz egyszerre, tündökletes és reális, a szépség és a munka színhelye is. Az idill tehát gyakran csak látszólagos. Bármi, ami kívülről annak sejlik, belülről kemény munka terepe. E kettős szemléletet finom iróniával, kedélyes humorral teli dialóg jeleníti meg: „– Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben! – rajongott a művészet fölkentje. / – Még mostan megjárja – mondá rá a gazda –, amíg a bögölyök és szúnyogok elő nem támadnak. / – Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal! / – »Tocsogó«-nak híják azokat erre mifelénk.” Miért ez a relatív szemlélet? „A pusztán élők számára a táj minden varázsával együtt hétköznapi és megszokott, inkább nehéz életük küzdőtere és otthona, s ilyen minőségében ismertetik meg azt azokkal, akik felkeresik őket”. Ezekben az „ellenpontozott részletek”-ben, így az osztrák festő és a debreceni cívis említett párbeszédében „az esztétikai értékelésre a kiábrándító gyakorlati, gazdasági vagy egészségügyi ítélet felel a táj egyazon jelenségéről”.[27]
Fiziológiailag-biológiailag is pontos, „naturalisztikus”, századvégre jellemző e nyílt leírás pl. Decsi betegségének, a szervezet méreggel való küzdése folyamatának leírása, illetve a szereplők külsejének érzékien érzékletes jellemzése. Vagy Klára vendégvárásra készülő mozdulatsorának leírása: „megmossa a kezét a gyomlálás után az öntözőkannából, aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél kötény, annak a korcában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de előbb leszakít egy rózsát arról a mindig nyitóról, s a füle mellé tűzi.” Ugyancsak aprólékosan pontos, érzékletes, hű az itatás, a vásározás agy bika csordából való kihajtásának leírása. Jellemzi a „spiritualista hajlandóságú” képzelettel[28] megáldott író e korszakait ez a dolgokat nevén nevező „realisztikus” jelleg, gazdag árnyalás. Akad persze példa a Sárga rózsában a szöveg – jellemzés célját szolgáló, szándékolt – kifejtetlenségére, az egyszerű emberek szótakarékos, egyszersmind allúziós beszédére is (pl.: – Ejha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, cimbora! – Hát van annak, aki megszolgálja. – No, csak aztán meg ne bánja, aki megszolgálta.).
Érzékletes, szellemes, humorral átszőtt magyar életképek egész sora (a gulyásbojtár bemutatása a nyitányban, a csikósbojtár érkezése a csárdaudvarra, vásározás, étel- és italkészítés, gulyaugrasztás, ménesitatás) jelenik itt meg, láttató erővel, plasztikusan, zsánerképfestői mód színes, egyszersmind néprajztudományi pontossággal. Emellett nem marad el a honi pusztán sem a vallomás a magyar nyelv gazdag szépségéről: a pusztán legelő lovak között van „mindenféle színű, amilyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, meg fehér is […] Bizonyosan ezért a tarka vegyületért híjják »cifra« ménesnek. A »nemes« ménes megint más! Ott csak egyfajta, egyszínű ló van.” Történt, hogy… – beszéli el s írja le Jókai néhány anekdotában, valóságmagvú esetek színes felidézése során. Ilyen – a csárda evokatív, hangulatos leírásával összefüggésben – a kilenclyukú kőhídról szóló tömör anekdota. Mulatságos karakterrajzoló adomák is színezik a történetet (például az árvatőzeg kábító füstjének hatásait taglalók).
A Hortobágy-tollrajzok élményanyagának egy részét Jókai beszerkeszti a Sárga rózsába. Például a napfelkelte látványosságának megtekintésére való (a tollrajz publicisztikai műfajisága okán) közvetlen, a regényben (szintén a műfaj jellemző jegyei miatt) immár közvetetté tett felhívást: „Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, amiről annak, aki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs.” Az 1889-es személyes pusztai élmények regénybe szerkesztésére ez is példa, azaz a Sárga rózsa – mint szépirodalmi alkotás, fikciós mű – is hordoz élménydokumentációt, riportelemeket!
A kisregény „díszletét”, miliőjét az író visszavetíti ugyan az ötvenes-hatvanas évekbe, egyszersmind természetesen az 1889-ben megfigyelt, azaz a századfordulóra is jellemző magyar értékek, népszokások sorát rajzolja meg a munkás és idilli szépségű puszta kincseiben, képében. Egyben örök nemzeti értékek megörökítetése, részben ma is létező szokások művészi s tudományos igényű számbavétele ez. A két pusztai legényről: „Mind a kettő valóságos ősmagyar arctípus, noha egymástól merőben különböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, mikor Ázsiából idekerültek.” Szemben a „sikeres törtető” Laczával, Decsi „kérlelhetetlen idealista”.[29] Egyenes lelkű, igazi büszke magyar jellem, férfieszmény, mint a szabadságharcos hősök. Például Baradlay Richárd, aki a regény egyik pontján „valami nemes dac keletkeztét érezte szívében, melynek első neve: az üldözöttek iránti hajlam”. Ez a Babits által Adyra értett magyar dac[30] faculté maîtresse-ként meghatározó része Decsi egyéniségének. Amint az öreg táblabíró Garanvölgyi Ádáménak, tekintve „dacos magyar flegma”[31] attitűdjére. „Decsi Sándor az én nevem” – vágja oda a csikósbojtár Klárikának, válaszként arra, ahogyan a „sárga rózsa” enyhíteni próbálja a csikós sértődött keserűségét, amelyet a lány Laczával való kacérkodása miatt érez, s ahogyan Klárika lebontani igyekszik a falat, amelyet Decsi büszkesége kettejük közé húzott. Ezt a mondatot Petőfi nyájas büszkeséggel szóló („Kukoricza Jancsi becsületes nevem”) hősének századvégi rokona röpíti a puszta tágas légterébe.
A századforduló – szerelmi – poétái (Szilágyi Géza, Telekes Béla, Ignotus és mások) nemcsak a kor blazírtságát fejezték ki érzékletesen. Ihletetten újat hozón álmodták versbe az Egy álmát, a századforduló szerelmi tematikájának egyik vezérlő életérzését. S a Sárga rózsa szerelemeszménye Telekes Káprázatok (1895) c. verskötetében, a század eleji Ady-líra szerelemkoncepciójának ütemelőző[32] alkotásában megszólaló szerelemeszményének, az Egy keresésének – időben is – társa. „Az örök egy reménye […] mindvégig él” itt. S Ignotus Ha te úgy szeretnél c. költeményének vágya („Mindig értem sírnál, / Mindig engem várnál!”) már Ady A Léda arany-szobra Adyjának abszolutizáló szerelemélményét előlegezi.[33]
Vesztes szerelemlátás a Decsié, de kizárólagos és igaz; drasztikus őszinteségében semmiféleképp nem a századközép, egyértelműen a századforduló, illetve korát előzően a századelő említett lírai futamaival rokon, sőt a regény szerelemkoncepciójának kizárólagosságában előrevetülni véljük egészen Szabó Lőrinc szerelmi verseinek kemény, szinte kegyetlen, de őszinte világáig. Klárika a szerelemért való egetvívó harcából (Sándor szinte tényleg naturalisztikusan leírt betegsége idején) is olyan mélységű és tűzzel égő, a szeretetet és szerelmet szimbiózisba hozó szenvedély sugárzik, mint a pályazáró, a nemzeti történelembe helyezett Egetvívó asszonyszív főhősének mélységes mély anyai érzéseiből.
A mű szerelemfilozófiájának része a kemény, férfias, bátor, ezzel összefüggésben sem a munka, sem katonai élet megpróbáltatásaitól meg nem riadó, egyszersmind egyenes jellemű Decsi kulcsmondata: „Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra.” S a Klárával folytatott párbeszéde mindvégig az érzések őszinteségét firtatja. Decsi minden értelemben hazugságmentes életet él. Szinte animálisan ősi őszinteség az övé: „Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják, »hazug kutya«! Pedig a kutya nem hazudik. […] A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni.” Ő nem tudott hazudni, mint a katonaság alól gyorsan kibúvót talált Lacza: „az ráállt a fortélyra”; „azt hazudta magára, hogy süket, mint a fekete föld, a trombitaszót se hallja meg”.
Fiziológiailag szintén érzékletes, pontos a szóhasználat: mikor a babonából jó szándékkal adott (ám mérgezőnek bizonyuló) szer ledönti a lábáról Sándort, Klárika az ágyban fekvő fiú mellett így szól a doktornak: „De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, amit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem-lábam békóba volna verve. […] hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arcát.” S amidőn Klári a famulustól megtudta, hogy Sándornak a betegségtől eltorzult az arca, folytatódik az orvoshoz intézett bűnbánó monológ: „Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, amik a szívemen keresztüljárnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.” Ma úgy illetnénk azt az érzésvilágot, melyet e két monológszerű, a formailag dialóg mellett önvádtól terhes monologikus belső beszéd – maga elé s magába néző megnyilvánulás – vezérel, hogy „működik közöttük a kémia”. Decsi is ugyanezt érzi Klárika iránt; két különböző jelenetben, még féltékeny keserűségében, illetve dühében, haragjában is megérinti kedvesét: „átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a szeme közé nézve.” Illetve: „Amint a leány ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát.”
„Bolondok vagytok mind a ketten” – mondja a bíró, miután Sándor (életében egyszer), féltve szerelmét, s hogy megmentse őt, Klárikát, a büntetéstől, hazudik. Klárika pedig, Sándor lelki üdvét féltve, nem akarja, hogy a fiú hamisan esküdjön Istenre, védi őt, tudván tudva, őérte tanúskodik hamisan. Azaz mindketten, magukat nem kímélve, a másikat mentve beszélnek és viselkednek „bolond” módjára. Azért illeti a bíró őket e jelzővel, mert szokatlannak, a normálistól eltérőnek ítéli a viselkedésüket. Klárika tisztasága e ponton megkérdőjelezhetetlenné válik. Hamvas Béla úgy magyarázza ezt a jelenséget, hogy közben az igazi szerelem lényegét váltja szavakra: „Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. […] jól tudjuk, hogy Rómeó […] beszél helyesen és a többi beszél félre és mellé.” Azaz, a többihez képest ő az létező![34] Itt is: Sándor és Klárika beszélnek helyesen…
A modern művekre jellemző belső monológ nemcsak Klárika, Sándor részéről is elhangzik: a lovával folytatott virtuális párbeszéd[35] formájában, a döntő párbaj előtt: „Ilyen a leány! Kívül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság, mikor hazudik, annak is fele igaz… Sohasem tanulja azt ki senki… Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem!… […] Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem!… Rózsákat tűzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, cukros kaláccsal etetett a tenyeréből… Hányszor visszahúzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? Meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott marasszon. / […] Amíg ez az átkozott betyár […] el nem lopta szívének felét! Lopta volna el hát egészen! […] Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.” Mintha Ady Ruth és Delilájának korai prózai előhangja szólna itt! A „látlak angyalnak és ördögnek” kettőssége. A teljes szerelem megvalósulását kizáró, „félig idvesség, félig kárhozat”: összetett kép, mely már a szintén modern Madáchnál (Az ember tragédiája VIII. színében) is előfordul, Ádám szózatában (a bűnös kort okolva): „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve…” S töprengésre késztető, korszerű gondolat ez is: a nő (s általában, az ember) mint rejtelem, titok: „Sohasem tanulja azt ki senki…” – itt Jókai szól ki Decsi szavai mögül. „Maradjon Szent talánynak Ő, / Maradjon mindig újnak” – folytatja majd Ady (A könnyek asszonya).
Klárika cselekedeteivel összefüggésben is találunk olyan shakespeare-i, allúziós intertextuális párhuzamot, amelyben szerelem a gasztronómiával, a babona a vágyakkal jár karöltve. Szinte a Rómeó és Júliából marad itt ez a kép: Klárika szívdobogva emlékezik a kártyavető cigányasszony „bizodalmas tanácsára”: „Ha egyszer a szeretődnek a szíve hideg lesz irántad, s azt akarod, hogy lángra kapjon, […] adj citronyos bort neki, s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, amit úgy hívnak, hogy ’nadrágujjas emberke’: ettől úgy felforr annak a szerelme, hogy még a falat is keresztülássa érted.” A narrátor hozzáfűzi: a „hajdani világban” a mesék része volt, hogy „Circe ezzel hódította el Ulysses útitársait őrült szerelemre”. Utalva a 19. század végén meglehetősen merész szexualitás jelzésére. Az „őrült szerelem” majd tíz év múlva, Adynál bukkan fel újdonságként, szintén átesztétizáltan, a citált sorok már előlegezik a Vad szirttetőn állunk, a Tüzes seb vagyok erotikus tartalmait.
A Decsi és Klárika közötti párbeszéd feleselő hangneme a tüskés, a sértett szerelem jele: „A leány összehúzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami forrott a szívében. Erőltette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és szerelem forrott a szívében. Harag a szerelem miatt.” Harag a szerelem miatt. Ez már ugyancsak az Ady-féle nemek harcát előlegező kettős szerelemérzés. S különleges lélektani érzékre és megjelenítő-képességre, modern emberábrázolásra vall, ahogyan az író a végtelenül keserű, párbaj előtti Decsi váratlan jókedvét ecseteli. S mint aki pontosan tudja gyökerét, tisztában van saját írói tiszta forrásainak egyik fő medrével, hozzá is fűzi nyomban a népi megfigyelést: „Még másnap is olyan jókedve volt, reggeltől napestig; azt szokták mondani, olyan nagy kedve van, mint aki vesztit érzi.”
Veszélyeztetett idill a pusztai regény. Mert idill az, hogy a „férfi a nőt magába visszaveszi, érte helytáll, magát felelőssé teszi, a nőt fedezi, betakarja, megvédi, gondjaiba veszi, a nő a férfiba visszatér és bele visszanő, benne megnyugszik, virágzik, és kiteljesedik és magából kibontja az arany kedélyt”.[36] Itt eleve méregcseppekkel tölti az idillt a pusztaiaknak nyakas kérlelhetetlensége, amely jellemvonásuk magukban hordozza a végzetüket, mint a balladákban, s a tragikum közelébe sodorja az eseményeket. S idillveszélyeztető tényező Lacza hazugsága. Ilyen a lány végtére is ártatlan, de mégiscsak kacérnak mutatkozó, látszó viselkedése. Mert tényleg nem biztos, hogy elegendő tisztának lenni: makulátlannak is kell látszani… S mérgezi az ártalmas növényi szer és az emberharag, Decsi megbocsátani nehezen vagy nem is képes, szintén a balladák komor, sötét hangulatát idéző rendkívüli felindultsága, hiú büszkesége. Zavarja tehát az idillt maga az embertermészet. S kifejezi ezt a (meg)zavart, megmérgezett idillt a drámai módon tömör és feszült párbeszédek világa. A tragikum közelében jár a történet azzal is, hogy érzékelteti a veszni látszó nagy szerelem értékpusztulását, legalábbis az elvesztés veszélyét, a lírai futamok tömörségével elbeszélt, súlyos drámaiságú eseménysor.
A szerző végül nyitva hagyja a megoldást, nem tudjuk, gyümölcsözik-e valaha is Decsi és Klárika szerelme. Decsi végeredményben nem tudja magát túltenni imádottja őszintétlenségén, pontosabban: nem hisz már neki igazán. Az exodus embere ő is, kivonul abból az eredendően idillinek látszó világból, amelyet méregcseppekként változtatott antiidillé a füllentés, a hazugság. Előbb is a Laczáé, az ő igaztalan tette nyomán egészségesként megúszta a sorozást, egyszersmind Decsi őszintesége, katonaideje, tehát a Klárika életében jelen nem léte, hiánya miatt vált más számára is megközelíthetővé a fiatalsága s szépsége teljében levő lány; s ez már magában hordozta a majdani konfliktus csíráit.
Sárga rózsa (kéziratfotó 3.)
A Jókai-művekben „a mese környezete, a természet, élőlények és élettelen tárgyak mintegy átszellemülnek, hogy méltóképpen társulhassanak az ő lelki embereinek cselekvéseihez”.[37] A végzetes párbaj előtti éjszakán a lélek e háborgásának tükre, metaforikus allegóriája a hortobágyi természet, amint a másnapi vihar érzékletes, expresszív erejű leírása is. A természet és a lélek együttes játékába más érző lényeket is beavat a narrátor. Decsi párbaj előtti éjén: „A közel nádasban a bölömbika búg, mint valami elvadult lélek […]. Fenn a magas égben panaszhang, búcsúvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban […]. Egy-egy sűrű gomoly szúnyog […] végighúz a légben: az is olyan hang, mint a kísértetzengés. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerítés.” Sajátos jókais beszédmódot is megfigyelhetünk (később Mikszáth is gyakran él vele, pl. az Az a fekete folt elbeszélésében): ebben szételemezhetetlenné válik a narrátor megszólamlása és a szereplő belső beszéde: „Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak úgy nézed a sötétkék eget, s szólítgatod a csillagokat, ahogy megtanított a neveikre a vén körösztapád.”
A szájon egyszer kiröppent hazugság – visszavonhatatlan. De mert Decsi mégis szereti a lányt, s viszont, érzelmi csapdaszituáció, patthelyzet alakul ki. Keserű harag ébredt a fiú szívében, a lány pedig a fiú hidegsége ellen védekezik föllobbanással, harapós kedvvel. Igen, a harag, az embertermészet a szerelem kibontakozásának gátja. De mindkettejükben ott él a lélek, a szív mélyén a szerelem. Tímárhoz hasonlóan Decsi belvilágában, s az ő daca nyomán végül Klárika lelkében is az önszembesülés konfliktusa támad. A hazugság irreverzibilis. Decsi ezt úgy éli meg: valami immár visszavonhatatlan: többé már nem lehet makulátlan – az ő értékrendjében – ez a szerelem. (Még akkor se, ha megbocsát Klárikának.) Decsi magával ütközik, önmagát nézi le hazugsága okán. Ütközik, mert jó ügyet szolgáló hazugságot követett el. S megveti magát, mert hazugság az övé akkor is, ha szerelmet véd, sőt embert ment (a büntetéstől). De mégis van – vagy a befejezés talánya alapján inkább lehet – tisztítótűz, s következhet megbocsátás. Következhet, mert Klárika végeredményben nem csalta meg szerelmét, csak – kacérkodásával s az ezt rejteni akaró megbánása miatti füllentésével – hibát ejtett. S következhet, mert Decsi bibliás ember! (Furcsamód erről Lacza Ferkótól értesülünk, midőn Sándornak mondja: „Te bújod a bibliai történeteket.” – Végül is valahol: barátok ők, lényegest tudnak egymásról.) Ezért a befejezés talányos módosítószava: „Talán soha nem is látta őt többet” (ti. Klárika Sándort).
Összetett személyiségrajzú alakokkal találkozunk tehát a regény lapjain, még mellékszereplői is életesek. A Sárga rózsa szereplői életességben előznek mindennemű angyal–ördög sablonú (romantikus) hősöket; a regényt pedig bonyolult lélektanisága, merész erotikája a századutó hangulatának, merészebb, új típusú szerelemfelfogásának egy fajta allegorikus, parabolisztikus ábrázolásává avatja. S megítélésünk szerint a dezillúziós korok Jókaijára áll leginkább Várkonyi Nándor gondolata: „Gondosan mérlegeli a feladatokat, melyeket regényalakjai elé tűz, s csak olyanokat ró ki rájuk, amelyekre a lélek valóban képes.”[38] Igaz a Jókai-kutatás felvetése: „szinte minden magyar társadalmi rétegben találkozhatunk Klára, Decsi vagy Lacza Ferkó egy-egy alakmásával!”[39] Örök létüket jelzi: Klárikát Prosper Mérimée novellájának hőséhez való hasonlatossága alapján „pusztai Carmen” titulussal is illetik. A modern regény gazdagon kibontott jellemű[40] figurái ők, konfliktusaikban modern korok embere az övéikre ismerhet.
„Költőnek kell az életet tanulmányozni, mert az élet poézis; nem az ideállét” – vallotta.[41] Valóra is váltotta ezt művében: líraian „realisztikus” jellege vérbeli prózaköltészet, költői prózát alkotott. A pusztai regénynek például „megragadó költészet van minden részében”.[42] S a lélek botanikusa volt! S a szépség mániákusa, mint későbbi lelki társai, Ady, Juhász Gyula.
Miképp övezi a Sárga rózsában megjelenített szerelmet a Hortobágy mikrokozmoszában a szépség világa? Jókai itt is elemében van, metaforacsokrok sorát köti: „Lassanként megvirrad; az ég bíborszíne aranysárgába megy át: a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag, a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival.” S citálhatnánk a rónai délibáb látványának szavakra váltását, pikturális erejű megjelenítését, akár a narrátor szemével, akár a bécsi festő szemüvegén át megírva. Szótárszerűen s tartalmi értelemben is jelen van a szépség esztétikai minősége a műben. Elhangzik az ámulás szava a szereplők, a narrátor és a messziről jött ember (a bécsi festő) szájából egyaránt. S igaz a szépség a természetre, flórára-faunára, igaz a személyekre: „Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, cimbora!” – mondja a csikós a gulyásnak. „Ez aztán a nagyszerű kép! – kiált fel a piktor elragadtatással”; „Gyönyörű szép tavaszi este volt, az esthajnal alig akart megválni az égtől, amíg aztán magára húzta éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, amik körültakargatták a földhatárt”; „megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés”; Klárika „szép karcsú virágszál lett”; „a sáros lábnyomokat a téglapadlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival”; Sándornak „villogott a szép fehér fogsora nevetés közben” és „Szép, erős hangja volt, ismerte azt az egész Hortobágy” – hangzik a narrátor szava. S a szerelmesek természetesen egymást is szépnek látják. Sándor Klárikának: „ha te énnekem hazugságot mondasz, azért úgy megítéllek, mintha ezt a te szép, tiszta, halovány orcádat kikennéd pirosra bécsi ronggyal”. S szokatlan módon a lány is a fiúnak, Klárika Sándornak, s ez a minősítését illetően egyáltalán nem irónia: „Úgy, gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két bogárszemed hogy összehúzódna, ez a te piros szád hogy kétfelé törne, ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.”
A rózsa Jókai „kiválasztott kedvence” volt.[43] Belső vándormotívum a műveiben. A fehér rózsa a tiszta és hű asszonyiság, hitvesi hűség névátvitelének is tekinthető harmatosságától a „Senki” szigete valóságos és boldogságallegóriaként is értelmezhető rózsaözönén át a rónai regény metaforájáig vagy éppen A lélekidomár pusztai rózsájáig él a Jókai-oeuvre-ben. Füst Milán esztétikája mintha a Sárga rózsa virágszimbolikáját is értelmezné: „Hogy egyetlen szín mire képes, egyetlen szál sárga rózsa. […] Milyen is ez a szín voltaképp? Minek a színe ez? A nyári délutánoké? Napos háztetők jártak eszemben. […] S anyámra gondoltam és sok minden egyébre, s addig-addig, amíg megfájdult tőle a szívem. – – Túlságosan, indokolatlanul lírai, az a baja. […] Egy sárga rózsa volt […] asztalomon… és oly szép volt! Az embernek a szépségtől néha megfájul a szíve.”[44]
Jókai világában a magyar népköltészet általános virágszimbolikája él.[45] A népi szimbolikában a rózsa „a szerelem és szépség virága”.[46] (A sárga pedig „gyakran az aranyat helyettesíti, így a Nap, az örökkévalóság színe”.[47] Káprázatos, ahogy itt a sárga rózsa kettős jelentését kibontja. Ez a rózsa „szerelmi zálog, a csaplároslány vonzalmának kifejezője: akié a lány ajándékozta virág, azé annak szerelme is”.[48] A gulyásbojtár fizikai erővel reflektál – belerúg a bogáncsba: „Még az mer az ő rózsájával csókolózni!” Lacza messze áll azonban a mélyebb jelentés befogadásától: „ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a magasban, ahol szem nem látja: azok mind azt mondják neki: »ne tűzd fel, ne tűzd fel a sárga rózsádat«.”
A cím kétértelmű. Hiszen a virág, a sárga rózsa allegorikus metaforája a lány: Klárika. Bámulatos a két egyedi „rózsa” rokon vonásainak, szételemezhetetlen azonossá válásuknak a kifejezése: „De szép sárga rózsa van a süveged mellett, cimbora!” – kiáltja Decsi Laczának; „csak »egy« sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a csárdabérlő kertjében. […] csodálatos rózsa […] hej, de soknak a fejébe ment már ez az illat, aki azt a rózsát megszagolta! / Aztán annak a leánynak is csak »sárga rózsa« volt a neve, aki abból a rózsából szakítani szokott, nem is magának.” S íme, az azonosulás remek szójátéka: „Én nem akarom, hogy ti egymással összeakadjatok. Énmiattam! Egy sárga rózsa miatt!”
A Sárga rózsában – vágyképpen feltétlenül – jelenlevő tiszta Egy a századfordulós szerelmi költők által is megénekelt, áhított-vágyott Egy jelképe, Ady A Léda aranyszobrát, illetve Szabó Lőrinc Te meg a világ kötetének szerelemfilozófiáját előző, modern jelkép. Egyúttal a kizárólagosság, a szinte drasztikus, kegyetlen őszinteség metaforája. A Társ csak a teljes azonosulás és odaadás esetén lehet társ. Az említett, korát megelőző kíméletlen őszinteség kívánalmának, a mű szerelemkoncepciója etikai magvának és a kettős metaforának különleges összefonódása Decsi e két, Klárikához szóló felhívó erejű – ekképp esztétikai kommunikációs funkciót is betöltő – mondata, a mű egyik fő gondolata, alighanem fókusza: „Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfújom a forró leheletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szívedet előttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akárhogy összetöröd vele a szívemet.” E kizárólagosság jegyében semmisíti meg rituálisan a legyőzött Lacza Klárikától kapott sárga rózsáját („úgy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei, mint a lepkék, úgy repültek a szélben”), e rituálisan erős gesztussal érzékeltetve: a puszta testi kívánás még nem szerelem sőt, a szerelem – a rózsa – halála… S e citált költői képből azt is kiolvasni véljük: a lepkék repülnek, ám ama Egy rózsa helye állandó (legyen a szívben)…
Sárga rózsa (kéziratfotó 4.)
Jegyzetek
[1] Sándor István: [a Sárga rózsa] Keletkezése, forrásai. In: Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja (1886) – Sárga rózsa (1893) [kritikai kiadás]. Akadémiai, Bp., 1988. 354.
[2] Uo. 363.
[3] E szép kései kapcsolatról gyöngéd szeretettel szólt Ady A poétakirály és felesége c. vezércikkében (Nagyváradi Napló, 1901. november 7.): „Hangos, nagy tüntetésben egyesüljünk, melynek melegségét, bensőségét teljes erejében érezzék meg a szent öreg ember s az ő Seherezádéja, ki áldott legyen, hogy ifjúvá és boldoggá tette a mi nagy öregünket!… Várjuk, nagy ünneplő kedvel a királyt és királynét, kikről tündérmesék fognak majd tündérien zengni sok száz esztendő múlva is…”
[4] Németh László kifejezése, a századforduló idejéről, Ady koráról szólva használja: az Ady Endre c. esszéjében. A Debreceni Ady Társaság 1934. március 2-i előadóestjén olvasta fel. In: uő: A minőség forradalma – Kisebbségben I. Püski, Bp., 1992. 447.
[5] Sőtér István: Jókai Mór. In: uő: Félkör. Tanulmányok a XIX. századról. Szépirodalmi, Bp., 1979. 379.
[6] A realisztikus szót e regényvilágra vonatkozóan – jobb híján – idézőjelbe téve használjuk. Ezzel lényegében átvesszük az író szóhasználatát: a Szerelem bolondjai utóhangjában pl. „realisztikus regény”-nek nevezi művét. Egyszersmind osztjuk Várkonyi Nándor nézetét: szerinte Jókai történeteinek fő mozgatói „mindig spirituális jelenségek, ezeken alapul a regény szerkezete; az eseményeket aszerint válogatja össze, hogy alkalmasak legyenek a hős lelki képességeinek kifejtésére. Mivel pedig ezek a képességek mindenhatóak, az eseményeknek is hatványozottaknak kell lenniök”. S „ezt a világot realista eszközökkel ábrázolni természetesen nem lehet”. (Jókai hozománya és hagyatéka. In: Az újabb magyar irodalom 1880–1940. Szukits, Bp., 1942. 62–63.) Babits Mihály szerint: „Talán irrealitásba látszik foszlani e regények világa, hol a valóság korlátai szétomlanak, s a hős, mint a mesék királyfia, óvatlan könnyűséggel surran át a Lehetetlenbe. De ebben az irrealitásban mélyebb realitás rejlik: a keleti nép lelkének realitása, mely nem tűri e modern, szürke, megalkuvó élet béklyóit; valami népmesei gyökeresség, melyet méghozzá, mint gyökeret a fanedv, életteljessé itat az a józan humor is, ami a magyar népmesék sajátja”. Lásd: Tanulmány a magyar irodalomról (1927). In: uő: Magyar irodalomtörténet arcképekben. Ferenczy Kiadó, Bp., 1996. 284.
[7] Imre László: Jókai Mór. In: Magyar irodalom. (21. századi enciklopédia-sorozat.) Pannonica, Bp., 2002. 187.
[8] Sőtér István: Jókai útja. In: uő: Félkör. Tanulmányok a XIX. századról. Szépirodalmi, Bp., 1979. 468.
[9] Zsigmond Ferenc: Jókai. MTA, Bp., 1924. 218.
[10] A kései művek részleteinek fontosságát, újságát elemezve utal rá Bori Imre, hogy A lélekidomár egyik betétszerű epizódjából, a pusztai párbajból nőtt ki a Sárga rózsa. V.ö.: B. I.: Jókai Mór. In: uő: A magyar irodalom modern irányai I. Forum, Újvidék, 1985. 123.
[11] Pintér Jenő: A magyar irodalom története, II. Franklin Társulat, Bp., 1938. 495.
[12] Sándor István: i. m. 375–376.
[13] Jókai Mór: Följegyzések II., 419. és 427. – Idézi Sándor István: [a Sárga rózsa] Keletkezése, forrásai. in: Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja (1886) – Sárga rózsa (1893) [kritikai kiadása]. Akadémiai, Bp., 1988. 379.
[14] Sándor István: i. m. 377.
[15] Uo. 377.
[16] Szörényi László: Mítosz és utópia Jókainál. In: uő: „Múltaddal valamit kezdeni”. JAK-füzetek. Magvető, Bp., 1989. 163.
[17] Nagy Miklós gondolata. In: Imre László – Nagy Miklós – Varga Pál: A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig, I. kötet. Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 41.
[18] Sándor István: A [Sárga rózsa c.] regény további alakjai. In: Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja (1886) – Sárga rózsa (1893) [kritikai kiadása]. Akadémiai, Bp., 1988. 392–93.
[19] Németh László e „világméretű tapasztalatává vált” gondolatát az Égető Eszter keletkezéséről, illetve annak egyik lényegi tanulságaként fogalmazta meg, a Negyven év c. tanulmányában. In: uő: A felelősség szorításában I. Püski, Bp., 2001. 31.
[20] Sándor István: A cselekmény kibontakozása [a Sárga rózsa c regényben] In: Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja (1886) – Sárga rózsa (1893) [kritikai kiadása]. Akadémiai, Bp., 1988. 375.
[21] Imre László: Jókai Mór. In: Magyar irodalom. (21. századi enciklopédia-sorozat.) Pannonica, 2002. 187.
[22] Szauder József: A magyar irodalom a XIX. században. In: Kis magyar irodalomtörténet, Gondolat, Bp., 1965. 166.
[23] Kelecsényi László Zoltán: Jókai Mór. In: Magyar irodalom. (Atlasz-sorozat.) Athenaeum 2000 Kiadó, Bp., 2001. 153.
[24] Barta János: Jókai Mór. In: uő: A magyar irodalom a XIX. században. Tankönyvkiadó, Bp., 1980. 125.
[25] Kozma Dezső: Magyar irodalom. Bukarest, 1983. 192.
[26] Sándor István: [a Sárga rózsa] Keletkezése, forrásai. in: Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja (1886) – Sárga rózsa (1893) [kritikai kiadása]. Akadémiai, Bp., 1988. 361.
[27] Uo. 362.
[28] Zsigmond Ferenc: i. m. 307.
[29] Szörényi László: i. m. 163.
[30] „Megpróbáltam megkeresni a faculté maîtresse-t Ady költészetében, és a lírikus és magyar dacot találtam annak” – írja Babits az Ady c. esszéjében. In: uő: Esszék, tanulmányok I. Szépirodalmi, Bp., 1978. 82., 86.
[31] Nagy Miklós utalása a Jókai Mór c. tanulmányában: Garanvölgyi Ádámról „többen megállapították, hogy benne megtestesült a történelmünkből ismert »dacos magyar flegma«”. In: Imre László – Nagy Miklós – Varga Pál: A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig, I. kötet. Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 30.
[32] Somlyó Györgynek Telekes Bélára vonatkozó, találó kifejezése A költő mint ütemelőző c. esszéjében. In: uő: A költészet vérszerződése. Szépirodalmi, Bp., 1977. 127–131.
[33] Arany Lajos: Átokkiáltás a festett világra. A fiatal Telekes Béla (1873–1960) új típusú szerelemfelfogásának néhány eleme. Partium folyóirat, 1992/1., 53.
[34] Hamvas Béla: Arlequin. In: uő: Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unikornis. Medio, Bp., é. n. 159–60.
[35] Jókai művészetében külön fejezetet érdemelne szólni a panteisztikus, egyszersmind megszemélyesítő szemléletéről, a szereplők állatokkal való bensőséges kapcsolatáról, az állatok „kommunikációjáról”, a velük folytatott virtuális „párbeszédről”: a Sárga rózsában épp a lóval. Hiszen Jókai „az állatok világát is közel tudja hozni érdeklődésünkhöz”, „az állatot mint »egyént« is; a Decsi Sándor és az ő kedves lova közötti hű barátság rajza amily megkapó, olyan igaz…” (Zsigmond Ferenc: i. m. 265).
[36] Hamvas Béla: Scientia Sacra II. – A kereszténység. Medio, Bp., 2006.265.
[37] Várkonyi Nándor: i. m. 63.
[38] Uo. 62.
[39] Nagy Miklós: Jókai Mór. Szépirodalmi, Bp., 1975. 227.
[40] Uo.
[41] Az elátkozott család (1857) c. regényének Végszójában írta ezt Jókai.
[42] Pintér Jenő: i. m. 495.
[43] Az író rózsakedvelésére jellemző, hogy „a legszebb fajta rózsákkal ültette tele virágoskertjét”; rózsáit „naponta megtekintette reggelenként”. Péter Zoltán közlését idézi: Sándor István: [a Sárga rózsa] Keletkezése, forrásai. in: Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja (1886) – Sárga rózsa (1893) [kritikai kiadása]. Akadémiai, Bp., 1988. 342.
[44] Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben. Magvető, Bp., 1980. 371–72.
[45] Sándor István: [a Sárga rózsa] Keletkezése, forrásai. In: Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja (1886) – Sárga rózsa (1893) [kritikai kiadása]. Akadémiai, Bp., 1988. 342–343.
[46] Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György: Jelképtár. Helikon, Bp., 1995. 84.
[47] Uo. 206.
[48] Sándor István: [a Sárga rózsa] Keletkezése, forrásai. In: Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja (1886) – Sárga rózsa (1893) [kritikai kiadása]. Akadémiai, Bp., 1988. 342.
A kisregény teljes kéziratát Debrecen városa 2001. december 19-én vásárolta meg, és helyezte el a Déri Múzeum irodalmi gyűjteményében; a kéziratfotókat ez az intézmény bocsátotta rendelkezésünkre, s hozzájárult a Napút online folyóiratban való közléséhez.
Illusztráció: Sárga rózsa (az első kiadás címlapfotójával)
Ezek is érdekelhetik!
Szentmártoni Szabó Géza: Barangolás Janus Pannonius nyomában az Euganei-dombság vidékén →
Pergel Ferenc: Örley István élete és munkássága (1913-1945) – 1. rész →
Bedecs László: Tékozló férfiak →
