Próza

szeptember 6th, 2025 |

Rott József: Az utolsó vacsoravendég

Nézhetett bármerre és gondolhatott bármire, a szeme és a vágyai előbb-utóbb visszataláltak a tál cseresznyéhez. Nincs egy órája, hogy Vivien, a felnőtt lánya letette a gyümölcsöt a robusztus diófaasztal közepére, éppen a gyújtópontba, hogy csábítóbb legyen, vagy csupán a rend kedvéért, mindenesetre legalább huszadjára tapad rá a tekintete. Nem volt nehéz dolga Viviennek, ami az elrendezést illeti, mert a méterszer méteres asztallapot körmintás abrosz fedi, a középső mintázat – egy, a szirmait elhullatni készülő bazsarózsa rajzolata – pedig pontosan a mértani középpontot takarja. Az asztalt maga készítette legalább negyvenöt esztendeje, fiatal házasként, amikor még örömét lelte az otthon csinosításában. A terítő, vastag, időálló szövet, a felesége szerzeménye, sohasem tetszett neki, bár kifogást sem emelt ellene. Az lett a sorsa, mint a legtöbb holminak szanaszét a háromszintes házban, megragadt ott, ahová először letették.

Nem tudta eldönteni, mi teszi a cseresznyét annyira csábítóvá, amikor nincsen étvágya: esetleg a pattanásig feszes, bordó héja, netalán az, hogy Vivien szárastól szedte le, és úgy rendezte össze, hogy a zöld kacsok az égnek meredjenek. Elég lenne belemarkolnia, hogy aztán fogaival téphesse, máris élvezhesse a húsos gyümölcsöt. A legnagyobb baja mégis a levegőtlenség volt. Tulajdonképpen a saját, súlyosbodó zihálása ébresztette fel, ha ugyan aludt, mert arról sem volt emléke, miképp került fel a szobába.

A kórházról, a sebtében elvégzett vizsgálatról még őrzött töredékeket, noha szabadulni szeretett volna tőlük. Az orvos – középkorú, szakállas ember, az első perctől ellenszenves volt neki – teketória nélkül átdöfte a bordái között a hatalmas fecskendőt. A rettenetes élmény, a félelem, a fájdalom és a megszégyenülés összevegyülő érzése örökre kísérteni fogja. Nézni sem bírta a beavatkozást, utóbb mégis szembesült az eredményével, mert az asszisztensnő egy ideig még ott téblábolt a gennyes, véres tüdővizet felszívó tartállyal.

A levegőtlenség gyengítette el, csak aztán az étvágytalanság, rászabadítva a szédülést azzal a mind nyomasztóbbá váló bizonyossággal, hogy percről percre kevésbé része és részese a világnak.

Ezért nézi annyira a cseresznyét.

Az életre emlékezteti, amit az orvos egyetlen jól irányzott döféssel elvett tőle. Ennie kellene, hogy összeszedje magát. Hogy eszét ne veszítse. Elsőrendű fontossággal bírt számára, hogy megőrizze józan ítélőképességét. Ha legalább annyi ereje támadna, hogy szabadon járhasson a házban.

Le akart menni a feleségéhez a konyhába, aki a rossz lábát évek óta nem teszi rá a lépcsőre. Föl s alá csoszog a konyha, a nappali és a fürdőszoba delejes háromszögében, kikopott a járólap a vonulási irányában. Időnként kilép az udvarra, ahol nem csinál semmit, csak hunyorog bele a napsütésbe. Vivien gondozza a rózsákat és az előkertet, hogy olyannak láthassa, amilyennek gyerekként megismerte.

Az öregember az ablakhoz indult, ám mintha körbefordult volna vele a szoba, az asztalnál találta magát. Lezökkent a közelebbi székre – szintén maga készítette, ugyanabból az anyagból –, és belemarkolt a cseresznyébe. Megszagolta. Erre az illatra emlékezett. A szagok hagynak el utoljára, gondolta az ablakhoz lépve. A félig leengedett redőny vékony csíkokban bocsátotta be a napfényt. Nem többet annál, hogy bántsák a szemét, ám eleget ahhoz, hogy elviselhetőbbé tegyék az estét. Vivien intézte így, gondolta. Vivien hozta a cseresznyét is. Megcsókolta a homlokán, ahogy teszi azt érkezéskor és búcsúzófélben, s ment a dolgára. Megint belemarkolt a gyümölcsbe. Májusillata van, gondolta.

Világéletében jól tájékozódott a szagok után. A vonzó dolgok, mint ez a cseresznye is, jó szagúak, bizalmat ébresztenek az emberben. El sem lehetne téveszteni. A rossz szagok forrása viszont megbetegedéssel fenyeget, viszolygást kelt, és távolságtartásra int. Az egyetlen kivétel maga az ember, akihez sok-sok, mikor miféle szag tartozhat. Viviennek például nincs is saját szaga. A rákent és ráfújt piperék fura illata lengi körül, beszélnek helyette, hangsúlyozzák légies, tünékeny voltát. Vivien beköszön, jön s megy a házban, egyszer a konyhában zörög, aztán már a lábtörlőt csapkodja az almafa törzséhez, kigurítja a járdára a szemetes edényt, s megint eltűnik néhány órára. A szomszéd utcában lakik, semmibe nincs neki átkerekezni. Olykor a háta mögött szólal meg, olyan váratlanul és kiszámíthatatlanul, hogy majdnem leül ijedtében. Nem lehet idomulni energikus és lendületes lényéhez. Szegény felesége viszont olyan lett öregségére, mint a kovászos uborka. Estére egészen belesavanyodik a ruhájába, ő mégis ragaszkodik hozzá, igényt tart a közelségére. Látni kellene, ahogy véleményt cserél Viviennel: szavak, sőt, mozdulatok nélkül is értik egymást, ki tudja, miféle jelrendszer üzenetei szerint dolgoznak össze, de egyszer csak szárítókötélre kerül a mosott ruha, az asztalra az ebéd, és Vivien már ott sincs. Egy idegen azt mondaná a feleségére, hogy ápolatlan és gondatlan, pedig nem így van. Mire a teendői végére ér, legyenek bármelyik napszakban, a veríték átüt a ruháján. Ha megmosakszik, újra kimelegszik a törölközésben, az öltözködésben. Csoszog a kövön, a lába, mint két tuskó, az ábrázatán meg ott ül az a bocsánatkérő mosoly, rádermedve az állára, mert már ahhoz is fáradt, hogy abbahagyja. Mit lát e gyötrelemből egy jövevény az értetlenség és az együgyűség szembetűnő jegyein kívül? Így élnek egyik napról a másikra, az évszakok csak annyit számítanak, hogy nyaranta több, telente kevesebb a munka. Az utóbbit viselik nehezebben. A tétlenség az első számú ellenségük. Hetvenéves koráig el sem tudta volna képzelni, hogy napközben bekapcsolja a televíziót. Ma állandóan szól a nappaliban. Ha valamilyen okból elzárják, megüti fülüket a csend, csak aztán a főutca változó forgalma.

Érdekes módon az apja szagok nélkül él az emlékezetében. Mintha tisztes távolból látná. Mint egy mozihőst a filmvásznon, a leghátsó sorból. Egy morbid vígjáték csetlő-botló karakterét, aki a fogyatékosságai mellett is elég dörzsölt ahhoz, hogy megnevettessen vagy felbosszantson másokat. Falusi mókamester, aki a kegyetlenkedéstől sem riad vissza. Úgy tartották a faluban, jobb nevetni a tréfáin, mint az áldozatukká válni.

– Eeernőőő! Vendéged érkezett!

Ez a felesége hangja volt. Túl kell kiabálnia a tévét ahhoz, hogy tudja, mit beszél. Már meg is jelent a lépcső aljában fénylő ábrázatával. – A komád jött el hozzád!

Amúgy is meghallotta volna, mert Bakács százharminc kilót nyom, recsegnek-ropognak alatta a lépcsőfokok, feljajdul egy-egy csapolás, a karfa nyikorog. Nem kedveli Bakácsot. Megörökölt, rokonszenv nélküli barátság az övék, olyan kötelék, amely még az öreg Bakács és az apja között fonatott. Az iparosok mindig összetartottak a faluban, egy nyelvet beszéltek, egymás között házasították gyerekeiket, keresztszülők és komák, komaasszonyok lettek a gyarapodás és a fejlődés nevében. Egyszersmind azért, hogy nyomatékosítsák fölényüket és túlsúlyukat a parasztok és a nincstelenek szemében. A tradíciót a baloldali diktatúra sem törte meg, mivel maguk is szerepet követeltek benne. A hanyatlás mégis mind érezhetőbb: a gyerekek magasabb képesítést szerezve nem térnek vissza a faluba, nem kérnek a komaságból és a belterjes előjogokból. A bevándorlók új szokásokat hoznak, új habitust honosítanak meg, az átrétegződésnek senki sem örül, mégis vele tart, mintha a kimondatlan óhajaiknak sem lenne egyszerű engedni.

Bakácsot sohasem zavarta a közönye, hatvan-egynéhány esztendeje volt ideje beletanulni, talán észre sem veszi, a jellemvonásai közé sorolja. Százharminc kilós komáját, akárcsak annak idején az öregeket, nem fogja megbántani. És minek is tette volna, ha egyszer itt akarta leélni az életét a szülőfalujában?… Az apja, idősebb Kuczori Ernő alacsony, pocakos, kerek képű férfi volt olyan hosszú karokkal, hogy az ingeit, kabátjait fél arasznyival meg kellett toldani. Az ujjai fogtak, mint a satu. Hozzá képest idősebb Bakács valóságos égimeszelő volt, de nem abból a fajtából, amelyet felborít a szél: széles dereka, vaskos vállai tekintélyt parancsoltak. Svájcisapkáját homlokába húzta, a szűrőtlen cigarettától sárgák voltak az ujjbegyei, hideg tekintetével futásra bírta a gyerekeket. Pedig nem volt erőszakos ember, szüksége sem volt rá, a környezete önként behódolt neki. A tisztelet ács és tetőfedőként, derék iparosként éppúgy megillette. A jó iparos az ígéreteiben és a munkájában egyaránt megbízható, az árairól és az időbeosztásáról nem is szólva. A személye előbb jelent garanciát, mint a vállalkozása, a jellem és a hírnév így kerül a jog elé a vidéki gyakorlatban. Bár úgy is mondják, ha a felek – mármint a munkáltató és az iparos – perre mennek, régi sérelmek, egyéb érdekek lappanganak a mélyben. Vagyis a hamis ember nem dolgoztat jó hírű mesterrel, de ha akarna is, az nem veszi fel a munkát.

A járásban azt tartották, hogy senki sem rak masszívabb tetőt Bakács Bálintnál, már csak azért sem, mert amelyik szalufa és lécezés megbírja őt a magasban, arra jöhet vihar és forgószél. Kuczori Ernő viszont a nyílászárók gyártásának, beépítésének mestere volt, kisebb felelősséggel, ám nagyobb garral és vehemenciával. Egymás nyomában jártak, és ekképp éltek az emberek képzetében is, mint elválaszthatatlan cimborák.

Bakács legidősebb fia, a Kálmán úgyszintén szekercét fogott, később átvette az ipart, a középső gyerek, a Dezső bányásznak állt, a legkisebből, a termetére nézve óriás Miskából, az ő komájából meg fuvaros lett. Évekig a téglagyárnak dolgozott, majd békésebb megélhetést keresve, szippantós tartálykocsin találta meg a jövőt. Volt egy talpraesett beosztottja is, a Gügye Gyurka, aki megbirkózott helyette a gégecsővel meg azokkal az asszonyokkal, akik nem engedték áthúzni az irdatlan tömlőt a veteményeskerten meg a szőlőlugason. Bakács a kerítésig tolatott, aztán a sofőrfülke magasából instruálta Gügyét. Az italboltban, hazatérőben, ugyanabban a hangnemben folytatta beosztottja leckéztetését a vendégkör örömére. Gügye Gyurka az anyjával lakott egy málladozó viskóban a nagy mészfal tövében, akinek a szeme fénye volt. Öntudata már csak e parttalan és kiapadhatatlan szeretet miatt sem csorbult, bár függetlenül a szüle imádatától, minden tromfnál meggyőzőbben érvelt Gügye fontossága mellett, hogy Bakács fizette a sörét, pálinkáját.

Ha nem érezné úgy minden belégzésnél, mintha az orvos forgatná benne azt a rémséges tűt, derűre hangolná az emlékezés. A múlt feslett darabkái önálló életre kaptak, időtlenül kavarogtak képzetében, ahogy a hollók gyülevész hada szokott elvonulni a falu felett szakadozott sorokban: mindig a szélsők és a lemaradók a leghangosabbak. Gügye Gyurka, mint a félnótások általában, nem élt sokáig, de kihúzta Bakács nyugdíjba vonulásáig, így kéretlen komájának tiszta maradt a keze. Sosem volt rossz szagú, az öltözete tiszta – vászon munkagúnya sok zsebbel, fakóra mosva, bőrbakancs lazára fűzve, majdnem laffogó nyelvvel, hogy könnyebb járás essen benne –, gondozott ember benyomását keltette.

Előbb lettek komák, csak aztán szomszédok, mert úgy hozta a sors, hogy a Bakács-házat Kálmán örökölte, Miska pedig az alsó utcában jutott telekhez. Így ért össze a kertjük: az övé a nagy utcáról enyhe lejtmenetben, Bakácsé meg az öreg malom utcájából fölfelé jövet. Az ajtókat, ablakokat persze ő gyártotta neki anyagárban, mert úgy diktálta az illendőség a komaságban. A kerteken jártak át egymáshoz, ugyanazokban a napszakokban: kora reggel, disznóetetés után, ha sürgős megbeszélnivaló akadt, és esténként komázni, amennyiben az idejük engedte. Akkoriban, amikor a kapu elé kitett padról órákon át lehetett figyelni a levegő mozgását és az idő állandóságát.

A komája jószerével csak a roppant termetével emlékeztette az öreg Bakácsra, egyébként lomha volt, és megvetett minden, azonmód nem fizető teendőt. Teruskát, a feleségét dolgoztatta olyan meggyőződéssel, hogy abban nem lehetett hibát találni.

– Kicsit már férges, de ropog – mondta Bakács egyik markában a cseresznyét tartva, másikba a magot köpködve. – Enned kellene!

Szétvetett lábbal, vele szemben nehezedett a székre, vaskos combjai vízszintesen, csupasz lábujjai kilógtak a szandálból. Nem tudta, mióta beszél hozzá, és a legkevésbé sem érdekelte, mit mond. Szétesőben a világ. Alighanem Bakács nyitott ablakot is, mert korábban nem bántotta a fény. A redőnyt is felhúzta, áradt befelé az utca porával telített, meleg levegő. Egy bűnöző érezheti hasonlóan magát a vallatólámpa alatt. Először gondolt arra, hogy talán nem is rossz meghalni. Egyszerre vége lenne mindennek, mintha csak hűvös fuvallat árasztaná el a szobát. Rátelepedne, körbeölelné, elfeledtetné a félelmeit.

Bakács jól érezte magát, semmiféle jelét nem mutatta a távozás szándékának. Hatalmas mancsai megpihentek a combján. Hányszor látta ezt a kezet sörös korsót markolni, a kártyát csapkodni! A komájának erélyes a kézfogása, az apjáé volt hasonló. Bakács Bálintnak mintha a kezéhez nőtt volna a deszka és a szerszám. Az ilyen emberekkel nem szokás tréfálni, ha valaki mégis megkockáztatja, vessen magára. Akkor szakad rá a büntetés, amikor a legkevésbé számol vele. Középütt jócskán gyérülő, valaha kefehaja tövében csillogott a fejbőre, a cseresznyét rágva együtt mozgott széles állkapcsával. Légy röpült a szobába, egy ideig lekötötte figyelmét, aztán már nem látta Bakácsot. A szék üresen pihent vele szemben, alatta, a hamis perzsán az ülőszivacs, a komája verhette le távozóban.

Hat széket készített ebből a fajtából, bár csak négy fér el az asztal körül. A kiesők előbb az előszobában szolgáltak a cipős szekrény vonzásában, a falitükör alatt, onnan kikerültek a nyitott teraszra, aztán az egyik onnan is továbbvándorolt a nyári konyhába, a fiókos asztal mellé. Az idegen már meg sem mondaná, hogy valaha összetartoztak: a konyhait átjárták a zsíros gőzök, szinte megfeketedett a használatban, míg a teraszon szolgálót kiszítta a nap, és nyeklik-nyaklik a lába. Ez a négy azonban makulátlan maradt, és felidézik az elkészítésük örömét. A mintát egy régi, az apja által rendelt katalógusból választotta ki. Azonnal megakadt rajta a szeme. A hajlított támla és az ívelt lábak keltették fel az érdeklődését. Elképzelte, milyen ülés esik rajta, a hátán érezte a támla érintését, valahol a lapocka magasában, és azzal is eljátszott, milyen képet vág a vendég, ha meglátja őket a gazdagon terített asztal tartozékaként. Így dolgozott a klasszikus formák és az új elvárások között egyensúlyozva, valahány esetben ott téve engedményt, ahol az neki kedvezett. Egy művelet elhagyása időnyereség, kettő-háromé viszont már igénytelenség, ami óhatatlanul visszaüt, kockára teszi az eredményt.

A szorgalma, a céltudatossága és a türelme dacára valami megnevezhetetlen elégedetlenség munkált benne egész életében, amelynek semmiféle köze nem volt a megélhetéshez, a jólét általa belátható és megvalósítható fokozataihoz. Inkább a szégyen, a megalázottság kínjához hasonlítaná, mintsem a társadalmi megfelelés kényszeréből fakadó kellemetlenségeihez. Valójában sohasem esett nehezére a megfelelés, inkább a biztonságérzetét növelte. Olyan érzés volt, mint amikor kisiskolásként a helyét kereste a tornasorban. Vézna vállai, csontos térdei, utóbb belegondolva, tényleg komikusan mutattak. Növekvő sorban, üvöltötte a tanár. Kuczori, miért ténferegsz elöl?! Aztán berángatta a nyeszlettek közé, a hátsó fertályba. A csúnya, a nem odavaló bútor megmérgezi az otthon hangulatát. Mindegy, melyik házba kerül a faluban, ott fog élni az emlékezetében is azzal a gondolattal, hogy némi fantáziával és igyekezettel praktikusabbá, kényelmesebbé, szerethetőbbé tehette volna. Ha nagyon őszinte magához, feldühítette az elfuserált bútor. Némelyiket már félkész állapotban feldarabolta a szalagfűrészen, és tűzre vetette.

– Eeernőőő!

Megint jön valaki.

Miért nem akkor kiált fel Gizus, boldogan, amikor távoznak tőlük? Majdnem mosolyog, pedig nem érti a feleségét, nem látja a viselkedése, a tettei logikáját. Bár azt sem tudja, reggel van-e, vagy este. Alváshoz készült vagy felkelni…? Az ágya nincs megvetve, akkor miért visel pizsamát? Meg fogok halni, gondolta újra. Rettenetesen félt. Félt, mint aki bűnben ég. Olyan bűnben, amelyet nem enyhíthet büntetés, és nincs rá feloldozás.

Régen, ha rátört a nyugtalanság, kiment a műhelybe, akár késő este is, hogy új életet nyerjen a gyaluforgács, a fűrészpor és a száradó bútoranyag annyiféle illatában. Mindahány munkához saját szag és hangulat társult, amely átütve a műhely poros atmoszféráján, az idegennek talán káosznak tetsző felforduláson, önmagát érvényesítette. A gyantaszagú fenyődeszkák nem hordoztak különösebb izgalmat, a bútorfák, mint a dió, a tölgy, a bükk és a gesztenye viszont lázba hozták. A kunkorodó gyaluforgács, a csiszoláskor fölfelhőző finom por megült a gúnyája ráncaiban. A hol édeskés, hol kesernyés illatok, a munkába vett farostok üzentek neki. A tenyerében, a zsigereiben érezte az átváltozás jótékony menetét. Nem ismer a teremtésnél izgalmasabb kihívást.

– Fájdalmai! Vannak Ernő bátyámnak fájdalmai?

A fiatal alpolgármester beszélt hozzá ugyanarról a székről, amelyet Bakács emelt el az asztaltól, mintha csak bosszantani akarná. Fájdalmai? Egyedül a levegőtlenség tudja elfeledtetni vele kurta másodpercekre. Mintha lándzsával döfték volna át a mellkasát.

– Vegyél a cseresznyéből!

– Nem kérek, Ernő bátyám.

– Vivien hozta. Azt hiszem.

– A lánya.

Persze hogy a lányom, te hülye, gondolta, s mindjárt azt is, hogy miért vesztik el az eszüket, akik szembetalálkoznak a halállal?… Megint rátört a félelem. Kénytelen volt feladni a gondolatot. Már nincs hová bújnia a félelem elől. Nem teheti be a lábát soha többé a műhely puha forgácsszőnyegébe. Ebbe nem lehet belegondolni… Demeter, az alpolgármester arcára már árnyék esett, s mivel háttal ült az ablaknak, valahogy az alakja is torzóban maradt. De mit számítanak a formák és az arcok? A szavak is egyre kevesebbet. Az egészen kicsi gyermeket kárpótolják a fájdalomért. Az anyja az ölébe veszi, babusgatja… Akkor válunk közömbössé a fájdalomra, amikor büntetni kezdenek. Attól fogva a félelem megelőzi, körbefogja a fájdalmat, ahogy a pók gubózza be áldozatát… Demeter most egészen közelről beszélt hozzá. Vagy a füle lett érzékenyebb? Még a lépcső recsegését is hallja. Megint jön valaki. Miért nem figyelmeztette a felesége? Az egész testében reszketett, noha megesküdött volna rá, hogy nem fázik.

A kutyakölykök!

Az a két aranysárga színű vizsla… Akkorák voltak, mint a macskák, de jól tápláltak, hurkázott a bőr a nyakukon, hátukon, öröm volt őket kézbe venni, dögönyözni. Az anyjuk sem bánta, hogy dajkálja őket, az is igaz, hogy egy lépésre sem távolodott el, ott topogott körülöttük, körmei kocogtak a folyosó kövén, amíg csak az alomban nem tudta mindkettőt. Azok a kutyakölykök győzték meg arról, hogy elengedheti Vivient a Demeter-házba. Az alpolgármester fivérének a házába, aki biztosítási ügynök. Jól fizető, utazó hivatal. Demeter Géza a szülei jelenlétében vezette végig a portán. Maga a lakóépület öt szobát számlál két-két konyhával, fürdőszobával. Akinek különb kell, mondta a Géza gyerek, menjen városra. Vivien megkapja az utcára néző szobát fodrászműhelynek, Ernő bátyám. A borospincében – oda is éppen elég volt lejutni a tizenkét grádicson – az öreg Demeter megszívta a lopót, a decis poharak a tálcára borítva, takarosan csillogtak a lámpafényben. Csak egyszer töltött utána a poharaknak, egyenest a lopóból, amelyet a hóna alatt tartott, aztán a mutatóujja jelezte, eleget tettek az illendőség íratlan törvényének. Nagy darab, lomha, otthon ülő ember volt, a következő őszön szélütés vitte el. Úgy emlékszik vissza a sógorára ma is, mint aki jelen sem volt a helyzetben, ahogy a halála után se igen emlegette a többi Demeter.

Egészen hazáig a kutyakölykök jártak az eszében, pedig esett az eső, megázott a kerékpáron. Utóbb a feje is megfájdult. Talán kénes volt a bor, mondta a felesége. Ráhagyta, noha legénykora óta nem fogott ki rajta két pohárka ital. Idősebb Kuczori nem szívlelte Demeteréket, s így lehetett vele a papa, Kuczori Ignácz is, aki gyűlölni éppúgy megtanította fiát, mint szeretni. Fogadta ugyan a köszönésüket, de nem állt le velük kvaterkázni. Még a piacon sem állt meg nekik, ahol oda-vissza elszórakoztatta a kofasort. Kuczori Ernő népszerűsége a közvetlenségéből, a majomszerűen hosszú keze és a sötét bogarú szeme furfangos összhangjából fakadt, valamint a pimaszságából, máskülönben miképp is lehetett volna megkönnyezni vaskos tréfáit? A Demeterek olyanok, mint a moha, mondta egyszer. Őt a gyermeki tudatlanságában és kíváncsiságában találta meg a nem éppen hízelgő hasonlat. Az értetlenség kiülhetett az arcára, mert az apja egyenest hozzá beszélt; a moha nehezen telepedik meg, ám ahol egyszer gyökeret ereszt, onnan kiirtani sem lehet. Fölveri a tetőt, a kútkávát, bármit, ami az útjába akad.

Hogyan hozakodjon elő az apjánál Vivien választásával?

Napokig fájt a feje emiatt, aztán amikor eljutott hozzá a hírrel, Kuczori Ernő öblös hangon helyeselt. Okos ez a Vivien! Ki se néztem volna belőle. Ezekben a szocialista időkben a Demetereknek áll a világ.

Így hát megvolt a menyegző. A temérdek étel s ital megcsinálta a hangulatot. Vivien néhány hónap múlva új műhelyben dolgozott, önállóan, miként arra ígéretet kapott Demeteréktől. Csak az bántotta, hogy az apja és a nagyapja is a konkurenciához jár. Ő Csobánnéhoz, mindenki Cecilkéjéhez, idősebb Kuczori meg Fekete Barnabáshoz, akinél rusnyább és undokabb alakot a gyerekek sem tudtak volna rajzolni.

Fekete Bandi volt vagy százkilencven centi, abból legalább fele a gacsos lába; a felsőteste, mint a fenőszíj, az ábrázata ragyás, májfoltos és szeplős egyszerre, hogy megriadt tőle talán a borotva is. A hangja pedig, mint a felizgatott gyöngytyúké; inkább rikácsolás. A fél évszázados regnálása során egyszer esett meg vele csúfság: a hangszálműtétjét követően nem beszélhetett. Ha jött is hang a torkán, mint a kígyósziszegés. Kitette a „Betegszabadság” táblát a rácsos ajtóra, mert ahogy utóbb magyarázta, ha nem tisztelheti meg a vendéget jó szóval, mint akit jeges vízbe mártottak, ledermed a keze. Egyébként agglegény volt, az anyjával élt közös háztartásban, mint Gügye Gyurka. Csakhogy Feketéné dáma volt. Méltóság, aki ki nem ment volna a piacra lángost falni és alkudozni a kofaasszonyokkal. A férje, Fekete Pál tüzér alezredes odaveszett a háborúban, a csontjait sem kapta vissza. A rokonság szétszóródott az országban. Később a vagyonát – a földjeit, uradalmi házát – államosították az elvtársak, nem maradt neki, csak a fia meg a büszkesége. A megélhetése biztosított volt, ám gépjárműre, sofőrre már nem futotta. Kitűnni nem akart, elvegyülni még kevésbé, így otthon morzsolta napjait, legföljebb a vasárnapi misén mutatta meg, mit tanult az apácák között annyi éven át, amely tudást a maga mulatságára ellene fordított a munkáshatalom: nemes tartást, méltóságot a járásban, beszédben. Gyógyíthatatlan szomorúsága mellett is vetekedett a moziplakátok népszerűségével, noha azokat hetente átragasztották: egy-egy jutott a vetítőterem és a régi Hangya bolt falára, az utolsó pedig a buszmegálló várójának oldalára. Fekete Pálné a letűnt világot képviselte koros fiával egyetemben. S ha elsőre nem is lehetett felismerni bennük a vérazonosságot, a falu népe az összetartozásuk szerint tekintett rájuk. Fekete Bandi merész véleményeiben és ügyesen leplezett rosszindulatában valahogy benne élt édesanyja sértettsége, özvegy Feketéné távolságtartásában pedig eleve volt egyfajta lekezelés, amelyhez ki-ki hozzá mérhette önnön kishitűségét és gyarlóságát.

A fejek felett körbe-körbe kigyulladnak a lámpák, emberek mozgolódnak, fényárban úszik a mozi, és szól a zene. Nyár van, forróság és porszag.

Egy tenyér tapad a homlokára.

– Apu, belázasodtál!

Vivien 1980-ban fogadott hűséget Demeter Gézának, ám később, a kilencvenes évek elején született meg az első gyerekük. Az apját akkor már eltemették, aki egyébként azon kevés férfi egyike volt, aki jócskán túlélte feleségét.

– Emlékszel, lányom, a moziplakátokra?

– Mióta nincs már mozi…

– A régiekre.

– Persze. Mindre… Meg akarom mérni a hőmérsékleted.

– Én csak a színükre emlékszem. Mindig kiríttak, bárhová ragasztották őket. Elütöttek a környezettől. Vonzották a szemet. Mondj nekem néhány címet!

– Hát a Bud Spencer-filmek. Meg a Dekameron. Most nem jut eszembe más.

– Minden lében két kanál.

– Az tévésorozat volt.

– Keménykalap…

– …és krumpliorr! Az meg gyerekfilm. Matinén adták, mint a Robinson Crusoe-t!

Megint félálomban volt.

Ilyenkor a félelme is enyhül. Eltompul, nem kell törődni vele. Teret enged a gondolatainak. Sohasem értette a történelmet. Már az iskolában hadilábon állt vele. Miből is tudhatná az ember, mikor micsoda, miféle okból esik meg vele… De ez már nem a gyerekkori tanácstalansága volt. Több és kevesebb volt egyszerre. Kevesebb, mert megtanult kitérni a kényelmetlen képzetek és emlékek elől, ám több is, mert rákövesedett a szeretetlenség. Mintha egymásra ragasztották volna az összes moziplakátot, amelyek valaha szerencséltették. Egyetlen festékpacává váltak, amelyben a sivatag homokszíne dominál. Itt-ott kibogozhatatlan formájú zöld, ritkábban szürke és barna foltokkal. Minél közelebbről nézi őket, annál inkább összemosódnak, felszívja a sivatag tüzesen izzó sárgája. És eközben reszket. A nehézlégzés verejtékében ázik az arca, a nyaka, az egész teste. Reszket. Hiába akarta, nem tudott őszinte lenni a családjához. Akkor, olyan esetekben lett ingerült, amikor meg kellett volna ölelnie őket.

– Kihívom az ügyeletes orvost. Nem lesz semmi baj, apu. Hagyjam égve a lámpát?

Vivien leveszi róla a takarót, keze megint a homlokán.

Emiatt szeretett Csobánnéhoz járni.

A szeretetért. Kéthetente megigazíttatta Cecíliával a haját, nem mintha annyi gondozást igényelt volna. Seszínű, gyér, gyorsan őszülő hajzat egy semmitmondó arc tartozékaként. Ennek a fizimiskának nem kölcsönöz tartalmat és tekintélyt sem a szó, sem a tett, a szakmai megbízhatóság, az alaposság.

Gyerekként, az apja társaságában még Fekete Bandi műhelyébe járt, ahol a félelem uralkodott. Nem a diskuráló feleken, hanem a polcokon, a fali fogasra aggatott kabátokon, az asztalra kirakott, öreg újságokon. Szinte látta, ahogy porként telepedik rá a bútorokra és az újonnan belépőkre.

Az apjától félt, akit gátlástalanná tett a maga gerjesztette vita. Szónokolt. Majomszerű karjai ki-kicsaptak a fodrászkendő alól. Ilyenkor Fekete Bandi hátrébb lépett, és az ollót csattogtatva kivárta a mondat végét. Beteges, rosszindulatú arca megfeszült a figyelemtől, de ő már gyerekként le merte volna fogadni, hogy nem Kuczori Ernő szava hozza izgalomba, hanem a hanghordozása.

Iparoslegény korában, amikor elmaradt az apja mellől, azt is megfigyelte, hogy Bandi más és más arcát mutatja vendégeinek. Kuczori Ernő távollétében a félelem is kiszorult a borbélyboltból, amely három-négy várakozónál többet meg sem bírt a fedélzeten. Fedélzetnek Fekete Bandi mondta a helyiséget, mert az olajjal átitatott hajópadlót elemelték a padlószinttől, két lépcsőfokon lehetett fellépni rá. Isten hozta a fedélzeten, Ernő bátyám, fogadta őket hízelkedve, noha nemigen volt fiatalabb a megszólítottnál. Tedd le magad, öcskös.

A hajvágás idejét mindenkoron a felmerülő téma szabta meg, de ritkán tartott tovább egy fertályóránál, mivel amilyen szabadosnak mutatkozott idősebb Kuczori a tréfáiban, annyira sarkos volt a véleményeiben. Amikor suhogva lekerült nyakáról a kendő, és a puha kefe is megtette szokásos útját a nyakszirtjén, az apja kettejük nevében fizetett. Bevárta őt a szövetkezet italboltjában, népies nevén a Szájtátóban, ahol dologidőben ketten-hárman ha lézengtek.

A félelem valóban kiszorult a borbélyboltból idősebb Kuczori Ernő távozásával, nem úgy a sandaság és a rosszindulat, amely tulajdonságai révén Bandi bárkiből kiprovokálta a véleményt. A legénykorával együtt kinőtte Bandi üzletét is, talán utolsónak a nemzedékéből, mert a fiatalok addigra egytől egyig az alsó utcára jártak a kedves Cecíliához.

Cecíliában, ha úgy veszi, nem volt, és ma, öregségére sincs semmi különleges, ami miatt az utcán felfigyelnének rá. A leírását az otthonával érdemes elkezdeni, s ha az jól sikerült, nagyobbrészt elmondta az ember, mit jelentett a pártfogását élvezni. Először is, Cecília műhelye tágas, az árnyékos belső udvarra figyelő helyiség volt, féltestvére annak a három, az ablakaikkal az utcára néző lakószobának, amelyeket benépesített a család. Demarkációs vonalként egy széles közlekedő folyosó szolgált, amelyből bal kézre nyíltak a hálók, jobb felé meg a műhely, a konyha és így tovább, egészen a fürdőszobáig. A háziak ritkán zavarogtak, hanem a konyhagőzök és a mindenféle zajok szabadon jártak-keltek a házban, kellemes atmoszférát teremtve attól a kis tranzisztoros rádiótól támogatva, amely tükörpolcon duruzsolt. Cecília nem fecsegett, ám szeretett kérdezni, és őszintén tudott hallgatni, a kezelést mégis az ujjai tették feledhetetlenné.

Megkötötte a kendőt, aztán következett a hajmosás, öblítés, nem tessék-lássék módon, és nem is rutinszerűen. Annyi év után, a maga még csak nem is rokon asztalos anyagismerete szerint azt mondta volna, hogy az a vékonyka teremtés az ujjaiban hordozza a vendégkörét illető ismereteit. Még a hajszárítás előtt addig dögönyözte merev, munkában megkeményedett vállizmait, míg el nem lazult a nyaka. Még néhány óvatos mozdulat a hátgerinc és a nyakszirt találkozásánál a hüvelykujja párnás felével, s előkerült a fésű meg az olló. Ahány sláger megmaradt a fejében azokból az időkből, azok egytől egyig Cecília kis rádiójának hangján szólnak. Kovács Kati, Korda György, Zalatnay Saci és Koós János, azt sem tudja, élnek-e még. Kivéve a Máté Pétert, aki a fia disszidálásának évében halt meg, nyolcvannégyben.

A legszebb mégis az volt, ahogy Cecília befejezte a kezelést. Egy hasas flakonból arcvizet buggyantott markába, majd körkörös mozgással felvitte az arcára, a járomcsontjától egészen az orrnyergéig, a homlokáig bejárva az érzékeny részeket, míg föl nem szakadt belőle a megkönnyebbülés sóhaja.

Ki nem állhatja, ha váratlanul szólnak hozzá. Azt meg különösen nehezményezi, amennyiben a megszólításhoz kérés vagy követelés társul. Dr. Muharos Aladár ráadásul Cecília szalonjában támadta le, amikor ellepte a fejét a víz, és hápogni is alig tudott meglepetésében. Pocsék napja volt. Tulajdonképpen feledni jött, látni Cilike napbarnított lábát, érezni az érintését, beszívni az otthona levegőjét. Mióta disszidált a fia, nem volt maradása. Gizi nem bántotta, egyetlen szóval sem illette, ha rájött a mehetnék, a szemében mégis ott volt az az addig sohasem tapasztalt fénytelenség. A kétségbeesés tompasága. Féltucat esztendőt számolt, hogy megkapta azt a képeslapot Bariból. Sejtelme sem volt, hol keresse Dezsőke nyomát, végül Vivien segített neki. Az olasz csizma sarka felett lelték meg. Ez annyira nem a fiára vallott, hogy maga sietett a rendőrségre a képeslappal.

Az ügyeletes tiszt feltett neki öt-hat kínos kérdést, amelyekre ő legalább annyira szeretett volna választ kapni, aztán elbocsátotta. A következő héten berendelték a maguk elhatározásából, és merőben más hangon folytatódott a kihallgatás, de előbb órákig várakoztatták a huzatos, cigarettafüstös folyosón. Az ügyével megbízott tiszt, egy kefebajszos, gigerli hadnagy felvette az adatait, majd hangsúlyt váltva rátámadott. El akarja hitetni velem, hogy nem ismeri a saját fiát?! Rendben van! Akkor nevezze meg a barátait!

Ő is erre volna kíváncsi. Ezért jött el önszántából. A hadnagy replikázott. Nem hiszek magának!… Huszonnégy éves, nem foghatom a kezét. Ilyen koromban már… A hadnagy iratokat dobált asztalról asztalra. A nyomában vagyunk Dezsőkének! Ismerjük a haverjait, a bűnlajstromukat. Valutázás, illegális határátlépés, jó, ha megáll a vád a hazaárulás előtt!

Megsemmisülve tért haza.

Gizella szólni sem mert, pedig magára haragudott. Érezte, ha nem is tudta volna megmondani, miből, hogy ez férfidolog, a feleségének és Viviennek köze sincs hozzá. Keserűen gondolt a fiára. Minek szépítse, nem szívlelték egymást. Minél nagyobb lett, annál szűkebbnek bizonyult a ház számukra. Ha belegondol, hogy unokákat akart mindkét emeletre… Mindig ott látta a gyermekded képén a puhányságot és az elégedetlenséget. A képeslapot is pofátlanul Kuczori Ernőnének címezte, mintha ő a világon se volna. Ahhoz képest még hónapokig bejárt a kapitányságra. Már a gépírónő arcáról le tudta olvasni, milyen hangulatban fogadja majd az a nyikhaj hadnagy.

Két évre rá meghalt idősebb Kuczori Ernő.

A fél falu ott toporgott a katolikus temetőben, a búcsúztatóról egyedül Dezsőke, az unokája hiányzott. Aztán megszülettek Vivien gyerekei, leomlott a berlini fal, a vasfüggönyt lebontották, a feje tetejére állt a világ.

Dr. Muharos barátira hangolt közeledése csapásként érte, mert rendelkezett annyi önismerettel, hogy képtelen lesz kitérni előle. Mivel ahhoz kétség sem fért, hogy a néhai iskolatársnak, aki csak üzletelni járt vissza a szülőfalujába, kell, méghozzá nagyon kell valami. Jogász doktor volt, abból a fajtából, amely a politika szolgálatába áll, ám Muharos, miként az a nyilvános szerepléseiből kitetszett, a közérdek önzetlen képviselőjeként tette ezt. Az emberek persze nem estek a fejükre, megtisztelve érezték magukat, hogy ennyire ad a látszatra. Ha már úgyis meggazdagodik rajtuk, legyen az ügylet stílusos, a dicsőségből meg jusson nekik is, ha nem egyéb, egy kézfogás, vállveregetés. Dr. Muharos köszönte a bizalmat, és a leleményesen kieszközölt, a mohón felvásárolt és a nagyvonalúan elfogadott kárpótlási jegyekből szemkápráztató birodalmat teremtett a falu határában. Időközben persze fel-feltűntek az akadékoskodók is, akik okosnak gondolták magukat annak okán, hogy meglátták ugyanazt, amit széltében-hosszában beszélt a falu, egyedül azt hagyták figyelmen kívül, hogy ellenszenvet ők maguk váltanak ki, mivel elvitatnák azt a csekélyke tiszteletet, amely kijár a cinkosságért a tehetetlen többségnek.

Ötven-egynéhány esztendeje ismerték egymást Juharossal, ami azt jelentette, hogy a jellemüket illetően nem lehetett titkuk a másik előtt. És ez zavarta meg őt, mert nyilvánvalóvá tette, hogy Muharos ugyanúgy tudja róla: képtelen nemet mondani a felette állónak. Hiába, akadnak emberek, akik a nemzeti lobogóval a hátuk mögött akkora tekintéllyel rendelkeznek, hogy akkor is félni kell tőlük, ha éppen ígéretet tesznek. Mindezt át sem kellett gondolnia: se neki, se másnak a faluból. Válaszol helyettük a sutaságuk, a növekvő elfogultságuk, a nehezen palástolt ellenszenvük.

Cecília, akit szintén meglepett Muharos váratlan színre lépése, nem bírt az izmaival, merev maradt a nyaka. A beszélgetés is elakadt, az a két-három várakozó pedig hirtelen élénk érdeklődést mutatott az asztalon kallódó képes újságok iránt. Muharos, tanult ember lévén, olvasott a mozdulatokból, és hangot váltott. Végül az udvaron, a diófa árnyékában adta elő mondandóját, amikor Cecília már a következő vendégre összpontosított.

Láttam a kerékpárodat a ház előtt, mondta Muharos. A legjobb alkalom, hogy szót váltsunk apád ügyében.

Neki szúrta a hajtöredék a tarkóját, ami ez idáig még nem fordult elő. Értelmetlen lett volna félremagyarázni, mentséget gyártani: Cilike Muharos iránti ellenszenve rajta csapódott le.

Mit akarsz apámmal?, kérdezett vissza barátságtalanul.

Forradalmár volt, ha nem emlékeznél. Megérdemli a tiszteletet.

Már hogy a jó francba ne emlékezne rá! Ki se tudná verni a fejéből… A sorkatonai szolgálatát töltötte a Tiszántúlon ötvenhat őszén. Akkor úgy tűnt, vesztére, utóbb kiderült, szerencséjére, mert benn fogták őket a laktanyában. Az apja persze nem fért a bőrébe, sikerült is rendőri megfigyelés alá helyeztetnie magát és a családját. Neki akkor éppúgy nem volt szava, mint három évtizedre rá, amikor a fia miatt bűnhődött. Ennél is többet mond, hogy Dezsőke és idősebb Kuczori Ernő egymást sem bírták elviselni. Dezsőke majomembernek meg vén hülyének titulálta nagyapját a háta mögött, Vivien pedig jóízűen vihogott, mint akinek szívéből beszéltek.

Dr. Muharos, az eminens iskolatárs, közelebb lépett hozzá, szinte összeért az arcuk.

Kijár neki a tisztelet holtában is. Tanúkra van szükségem ahhoz, hogy elindítsam az ügyet. Apám meg apád és a Lukáts Bence ügyében. Ők legalább tettek a szabadságért.

Azóta sem tudja, honnan merítette hozzá a bátorságot, talán mert annyira viszketett a nyaka, de rámordult Muharosra: hagyjál nekem békét apámmal! Hallani sem akarok róla.

Milyen magyar vagy te?!

Ezt fájt, mondta dühösen. Majd elgondolkodom rajta!

Megrúgta a biciklipedált hazafelé. Száz métert sem haladt, Muharos megelőzte a terepjárójával. Nem intett ki neki, amit máskor el nem mulasztott volna, a falutáblánál ráfordult a szekérútra. Vadászni indult. Sötétedett. Ideje volt elfoglalnia leshelyét.

Vannak ennél kínosabb emlékei is szép számmal, az eset mégis másképp hatott rá. Ráébresztette, mekkora indulatok dúlnak benne, mióta elhagyta a fia. És arra is ráébredt, hogy kibogozhatatlanul összekuszálódtak a családi szálak, a gubancot pedig a Muharos-félék sohasem fogják engedni kibogozni. Addig abban a tudatban élt, hogy barátságos és közlékeny férfiember, Bakács komája, az iparosok egyike, a helyi elit tagja, aki a bajai mellett is tudja, mit ér, s aki rendet tart a háza táján.

Ismerős hangok ölelték körül.

Mintha duettet hallana a rádióból, nem elég tisztán ahhoz, hogy kivehesse az értelmét, ám a dallama kedvére volt, lassan ringatta. Vivien beszélgetett valakivel.

– Mire készülsz, lányom?

– Nézz rám, apu! Érted, amit mondok?

Felnézett, de csak a vakító lámpával találkozott a tekintete.

– Az ügyeletes orvos elérhetetlen. Leviszünk a nappaliba. Anyu megcsinálta az ágyad.

– Nem akarok lemenni.

– Nem maradhatok veled éjszakára. Otthon is van dolgom. Ma még semmit sem haladtam.

Másodjára beérte egy fejrázással.

Vivien leült az ágy szélére, megsimogatta a felkarját. Hideg és súlytalan volt a tenyere.

– Anyu gondozna.

– Nem akarom.

– Anyut nem akarod, vagy lemenni a nappaliba?

Ha el tudta volna dönteni, akkor sem válaszolja meg a kérdést. Gizella nem adta okát, hogy elforduljon tőle. Most mégsem kívánja a közelségét. Mi változott meg őbenne, mióta meghozták a kórházból…? Szinte a testében érzi, ahogy távolodik tőle a világ. Eközben, mint egy távoli égitest, kibontakozott a lámpafényből Nyári Piroska rózsás arca. A szép szomszédasszony, gondolta, de már nem férfiként, inkább lemondással. És megint az a szúrással támadó, égető fájdalom a tüdejében. Máris zihál.

– Hagyjatok pihenni.

A két nő, rövid tanácskozás és tipródás után, együttes erővel arrébb tette a diófa asztalt. Nem látta, a zajokból, főként a székek koppanásából és az asztallábak jajongásából következtette ki, mi történik a szobában, noha szerette volna Piroskán tartani a szemét. Szomszédasszonynak mondják, bár a harmadik házban lakik, a központ felé. Közöttük pang az élet: Májerék évekkel korábban beköltöztek a városba, és csak hétvégéken járnak ki kertet művelni, még eggyel följebb a Kelemen-ház elnéptelenedett, az örökös meg az enyészetre bízta az egykoron viruló portát. Ám ott van nekik Piroska.

Nem ismer még egy asszonyt, akiben a természetesség ennyire összetalálkozott volna a temperamentummal. Nyári Piroska nem viselt szoknyát, nem vett magára otthonkát, s már ez megkülönböztette a parasztasszonyoktól, akik éppúgy mutatnak moslékosvödörrel a kezükben, fejkendőben, mint azok nélkül. Az arcukra van írva, hogy a kötelességüknek élnek, és aszerint is nézik a világot, elszámoltató indulattal. A szomszédasszonyuk nadrágban járt-kelt, nyaranta térd fölé érő könnyű sortban, és sugárzott róla a nőiesség, ahogy rágyújtott egy cigarettára, vagy beleharapott egy gyümölcsbe, ha férfivel állt is szemben, nem fújta félre a füstöt, s ettől őt, Kuczori Ernőt átjárta a kaján gyönyörűség. De azt is látta, hogy Piroska rohanvást nyit kaput a kocsival hazatérő férjének, ugyanazzal a derűvel. Mindenkor úgy tett, ahogy az a kedvére esett. Amikor segíteni hívták, és olyanja volt, kerek-perec megmondta, hogy nem alkalmas, ám ha átjött, égett a keze alatt a munka. Mert azok közé tartozik, akik munka közben is képesek kipihenni magukat, egyre frissebbek és kedvesebbek lesznek, örömüket lelik, ha nem a ténykedésben, akkor az eredményében. Gyötrelem volt együtt látni őket befőzéskor, dunsztoláskor, kukoricafosztáskor: az ő felesége lassú és méla, a saját konyhájában is Piroska nyomában jár. Ha valamit Gizi javára lehet írni, az a kiszámíthatósága és a ragaszkodása. Egyébként sem lehet omolni arra, a kötelességnek él, s akinek már attól bűntudata támad, ha leül a konyhában, mert azt, hogy csak egy órácskára is ledőljön dologidőben, istenkísértésnek tartja. S mivel önmagát is éppen ilyennek látja, engedelmesen és kedélytelenül összeszoktak.

Vivien életrevalóbb, a városi munka, az új áramlatok öntudatosabb asszonyt csináltak belőle. Először is mentes attól az együgyű férfitisztelettől, amely előbb-utóbb embergyűlölővé teszi a legtöbb parasztasszonyt, akik a hátuk mögött mindenféle mocskot rákiáltanak a férjükre. Boldogítja őket, hogy világgá kürtölhetik szégyenüket. Nyári Piroska az életkora szerint a felesége és a lánya között áll, a természetét nézve viszont felettük, s ettől lesz izgalmas a jelenléte. Neki, aki beéri a szépség látványával, maga a kielégülés.

A két nő végzett a rendezkedéssel. Vivien, utoljára, kislámpát tett az ágya sarkára a padlóra, aztán fel is kattintotta. Szólni akart, de mintha ülnének a mellkasán.

Hogyan is volt azon a decemberi napon…?

A hetvenes évek elején lehetett, mert az apja még ereje teljében volt, maga bökte meg és bontotta fel a disznót, Bakács fiatal házas, mint ő, mindenhez ért a komája, mindenről megvan a véleménye, csak ne kerüljön fáradságába. A hetvenes években, mert a makadámutat már leaszfaltozták, és az új 1ámpaostorok sorjáztak végig a falun.

Hajnalok hajnalán kelt, miként az disznótor napján elvárható a gazdától. Szuroksötét volt a hátsó udvarban, mert a Májer-ház falát sem látta. Máskor, ha egyéb helyt nem is, a fürdőszobájuk kisablakán kiszűrődött a fény, jelezve, hogy nincs egyedül a világon. A műhelyajtó kulcsa kívülről a zárban, egyszer ráfordítva. Rossz szokás. Abban gyökerezett, hogy valamikor elvesztette a zsebre vágott kulcsot, aztán feszegethette a zárat. Mondta is neki Bakács, miért nem hív lakatost? Hülye vicc. A jó asztalos félig-meddig lakatos is. De akkor megtanulta, hogy a kellemetlenségeket leginkább magának köszönheti az ember, függetlenül a mértékétől.

Odabenn meglátta a leheletét a lámpafényben. Telente előfordult, hogy a műhelyben hidegebbet mért, mint a szabadban. A vékony üvegtáblák átengedték a zimankót, a beton és a gépek megszívták magukat estétől, kesztyű nélkül fájt megfogni a vasat. Megrakta a dobkályhát, akkor meg a kémény kezdett el feleselni vele. Visszaköhögte a füstöt. Kénytelen volt ajtót, ablakot nyitni, csakhogy vízszintesen sem mozgott a levegő. Csöpögött az orra, mire megérkezett a böllér, Bakács meg az asszonyok. A komája azzal tréfálkozott, hogy benne lesz az újságban, mint az a gazda, aki már a betöltése előtt nekiáll a kolbász megfüstölésének. A pálinkát töltögető asszonyok nevettek.

A böllér, egy behemót ember a harmadik faluból, aki csak azért lehetett ott, mert idősebb Kuczori Ernő szintén aznap vágott mindjárt két hízót is a magukéból, nem is vele, hanem Bakáccsal tárgyalt. Zsákvászon durvaságú overallja mellső zsebéből rágyújtott a pálinka mellé, úgy utasítgatta az asszonyokat. Neki már az előző napja ráment az előkészületre: ki kellett takarítania a műhelyt, amely a forgácstól, pókhálótól, a kallódó lomoktól és persze a csontenyv átható szagától megfosztva holdbéli tájjá változott. Teljes szívéből utálta ilyenkor a paraszti életet, mint mindent, ami bekalodázza.

Megbökték, kivéreztették, megperzselték, kettéhasították a jószágot, közben a műhely bemelegedett. Az asszonyok derűje átsegítette őket a kezdeti nehézségeken. Bakács darálta, a böllér gyúrta, fűszerezte a kolbászhúst, az asszonyok előkészítették a belet, ő a tüzet rakta a katlan alatt, a kutya meg kaparta kívülről az ajtót, és ezen már tényleg nevetni kellett. Ekkor jelent meg közöttük Dezsőke pizsamában, papucsban, ő rögtön ki akarta küldeni, de Bakács tréfálkozott, hogy inkább töltene neki pálinkát, az asszonyok mosolyogtak. A gyerek meg csak téblábolt a gépek között, fűrészport talált a csiszológépen, belefújt, valaki éppen akkor nyitott ajtót, a légáram belehordta a port a töltelékbe.

Azonnal ütött.

Nem emlékszik rá, hogy a gyerek sírt volna, de másra sem, mintha azzal a nyaklevessel véget ért volna a tor. Feltámadt a szél, és délutánra kisöpörte a felhőket a faluból. Ezt onnan tudja, hogy amikor kerékpárra ült a kóstolóval, látta a lenyugvó napot az apjáék portája felett. A füst végre fölfelé szállt a kéményekből, a temető mögötti nyárfásban varjak lármáztak.

Az apját nem találta otthon, noha mi sem volt természetesebb annál, mint hogy ő is elinduljon, körbejárja a gyerekeit a friss hurkával, kolbásszal, tepertővel. Leült a konyhában a régi helyére, s hagyta, hogy az anyja kiszolgálja. Kétnapos maradékot, mákos tésztát evett, a gyerekkori kedvencét. Az anyja gyorsabban öregedett más asszonyoknál. A természetét nézve sem egyezett azokkal, akik különféle ürügyekkel felkeresik egymást, és a kapuban, vagy a küszöbön, órák hosszat képesek mondogalódni. Kuczori Ernőné nem szomszédolt, s ha hozzá tértek be, ami azért gyakran megesett, akkor sem fordult el a munkától. Kemény tekintete a kezével állt szoros összeköttetésben. Valamilyen okból mindig látnia kellett, mit csinálnak fonnyadt bőrű, bütykös ujjai.

Olyan érzés volt az anyja mellett ücsörögni a régi konyhában, mintha valami nyomasztó álomból ébredezne. A disznó vérfagyasztó visítása, amely szétverte a reggel csendjét, az összes kellemetlensége felszívódott a megszokott környezetben. Az úttestről már napokkal korábban leolvadt a hó, az emberek ráköszöntek, megelőzött egy társzekeret, sietnie kellett hazafelé, mert gyorsan hűlt a levegő, és hajadonfőtt volt.

Idősebb Kuczori Ernővel a saját kapujában találkozott össze. Mindjárt megérezte, hogy valami nincs rendben, mert az öreg nem fogadta a köszönését. Háttal állt az utcai lámpának, a fején kucsma, nemigen látta az arcát.

– Mikor ütöttelek meg?!

– Miről beszél, apám?

– Válaszolj! Megütöttelek valaha is?

A kiskapu félig nyitva volt, az apja már kitolta a kerékpárját a járdára, most rajta lett volna a sor, de úgy maradt, egyik csupasz kezével a fagyos kapuvasat, a másikkal a kormányt fogva. Még arra az elzsírosodott barna svájcisapkára is emlékszik, amelyet az apja a Csepel ülésére húzott, hogy kényelmesebbé tegye. Remegett a lába, és elsőre elakadt a hangja, csak aztán mondta ki:

– Soha nem bántott, apám.

– Kellett félned tőlem?

– Miért kérdez ilyeneket?

Idősebb Kuczori egészen közel hajolt hozzá, hogy közvetlenül az arcába mondja:

– Megszégyenítetted a fiad. Mások előtt.

Szólni akart, ám az apja egyetlen szemvillanással elnémította.

– Mire tanítottalak?

– Büszkeségre.

– Honnan fogja tudni az a gyerek, hogy hová tartozik, ha vered?

– Nem fogja tudni, apám.

– Most bemész, és beszélsz vele. Nem tűrök ellenségeskedést a családban, megértetted?

Alulról érték a fények, és ez jó ideig olyan érzést keltett benne, mintha lebegne. Éjszaka volt, méghozzá a legsűrűbb, a legmakacsabb fajtából, amikor sem az utcai zajok, sem a házbéli neszek nem segítik a tájékozódást. Meg fogok halni, gondolta, s ugyanúgy belemarkolt a félelem, mint addig bármikor, amikor megértette a jövőtlenségét. Az orvosa arca fakulóban, nem úgy a kórházi vizsgáló fertőtlenítőszertől terhes atmoszférája. Ezzel együtt a lebegés folytatódott, s mintha fel is gyorsult volna.

Ha lekapcsolná az éjjeli lámpát, véget érne a céltalan száguldás – mióta felébredt, ez volt az első épkézláb gondolata. Csakhogy vasmarokkal fogódzott az ágyba, és az izmai nem engedtek akaratának. A halálfélelem oly módja volt ez, amelyben az emlékezés kínálta az egyetlen szilárd kapaszkodót, minden felvillanásával a belső világa egybentartását segítve. Az egykoron megélt félelmei lassacskán szétváltak képzeletében a múltbéli fájdalmaitól, mialatt hangosan nyöszörgött.

A fia harmincöt évesen látogatott haza először, amikor a politikai természetű rendszerváltozás lehetővé tette a békés viszontlátást. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Dezsőke átváltozása annyira szembetűnő volt, hogy Kuczoriné eleinte vonakodott megölelni. A családapává lett fiúnak kellett meglapogatnia ahhoz, hogy végre elfogultan magához szorítsa.

Még nyugtalanítóbb volt a felesége viselkedése, aki még csak nem is titkolta idegenkedését. Egzotikus, karcsú és büszke teremtés, aki a világ megannyi tájáról érkezhetett volna rézbarna bőrszínével, ragyogó ékszereivel, s aki riasztó határozottsággal tudta, mit akar. E szándékai közül is kitűnt a mértékletessége és a távolságtartása, amely jellemzők felett ő eleinte még átsiklott, igyekezett múló szeszélyként gondolni rájuk, ám a napok múlásával mindinkább zavarba ejtette és feszengésre késztette.

Dezsőke megtalálta a szekrényben a farmernadrágját, amelyet annak idején a harkányi piacon szereztek be csillagászati áron, mint minden nyugati holmit, amelyek a jugó-kerülővel jutottak el hozzájuk. Yasmine elismerően nevetett Dezsőke átvedlésén, ő meg Gizivel csendesen szenvedett.

– Furcsa nyelv az olasz – mondta, hogy élét vegye a helyzetnek.

– Azért furcsa – válaszolt a fia –, mert marokkói franciát hallasz. Yasmine ott nevelkedett.

– Hát így állunk – mondta Gizella.

A kölcsönös értetlenség jegyében teltek az órák. Számára, be kellett vallania a kezdeti zavarából ocsúdva, mégis Yasmine szépsége volt a legnagyobb érzelmi kihívás. A szépség és az önállóság e letaglózó ötvözete. Nyári Piroska, a falubeli ideálja is ápolt, kedves és közvetlen, két lábbal áll a földön, és tudja, mit akar, az alakja, a mozdulatai éppen emiatt örömet keltenek a szemlélőben, ám Dezsőke párjában volt valami megfoghatatlan többlet. Egy olyasfajta önérzet, amelyet ők Gizivel meg sem érthettek, ezért bármit gondolhattak felőle.

A közös ebédet még úgy-ahogy túlélték, pedig Gizella rántott csirkét tálalt petrezselymes burgonyával és tejfölös uborkasalátával, aztán meggyes lepényt rakott az asztalra, ám a vacsora már teljes közönybe fulladt. Dezsőke ráunt a tolmács szerepére, így mindkét pár egymással beszélgetett.

– El tudom képzelni, miket mondhattál Yasmine-nek rólunk – mondta a fiának, mihelyst magukra maradtak.

– Nézzünk át a kocsmába – ajánlotta Dezsőke.

Még mindig a kopott Lewist viselte egy ujjatlan, fehér pólóval. Ha figyelmen kívül hagyta a határozott fellépését, az egészséges arcszínét és az erélyes, kissé talán merev vonásait, olyannak látta, mint hét-nyolc esztendeje, amikor kereket oldott. Meg sem fordult a fejében, hogy felhánytorgassa neki, mekkora bonyodalmat okozott a távozásával. Az a mitugrász hadnagy…! Mára fontos ember, mint Muharos. Nem szólt, mert megtanulta, hogy a túlélők és az otthon maradók fizetnek meg mindenért, ha ugyan hajlandók fizetni. E tudást, ha mást nem is, agyába vésték a rendőrkapitányságon.

– Igyekeztem benneteket a legjobb színben feltüntetni – tette hozzá még Dezsőke, már a temető mellett, a nyárfák árnyékában haladva.

Erre nem lehetett válasza.

– Hol ismerkedtetek meg?

– És ti?

– A szüreti bálban jöttem össze anyáddal az ötvenes évek végén, de már előtte is kerülgettem.

– Mi is egy bálban találkoztunk. Egy tengerparti összejövetelen.

– Nem zsidók a szülei?

– Ezt miért kérded?

– Csak eszembe jutott.

– Yasmine édesanyja marokkói, az apja francia. Az elfogadás náluk elemi kérdés.

– Miért mondod?

– A későbbiekre nézve. Ha még akarjátok látni.

Most annak kellett volna következnie, persze, akarom, ehelyett azonban arra gondolt, hogy úgy beszél vele a fia, mintha egy másik valóságban élne. Leckézteti. Tényleg jól fog esni az a sör, hogy a fene vigye el.

Dezső hasonló lelkesedéssel viszonozta a régi cimborák üdvözlését, ám ugyanolyan hamar visszatalált hozzá, a kettejük el-elakadó beszélgetéséhez. Minden arra vallott, még az is, ahogy a nyakuknál összefogott üres üvegeket lóbálta a pulthoz járulva, mint valami mókusfarokra kötött kocsikulcsot, hogy essen szó bármiről, messze jár. Nem találták meg a közös hangot.

Hazafelé tartva nem is állta meg szó nélkül:

– Úgy viselkedsz, mintha neheztelnél rám. Pedig sohasem bántottalak.

Dezsőke fanyar derűje kiapadhatatlannak bizonyult.

– Egyszer azért jól elraktál.

– Én?!

– Karácsonykor.

– Kaptál egy nyaklevest a műhelyben. Ideges voltam. Ne haragudj, fiam.

– Már hogyan haragudnék? Jót tett az. Meg az esti nagy verés, különösen.

A száján volt, hogy miket beszél, ugyanakkor, talán a benne dolgozó tetemes mennyiségű sör hatására, felengedett a kép, ahogy megállnak egymással szemközt a konyhában. Indulat és elfogultság nélkül, annyi év távlatából még visszataszítóbb volt a jelenet, ahogy erőszakra váltja az apai megfélemlítettségét. Olyan megalázó volt az emlék, hogy lépést vétett. Meg kellett állnia. Nem csak annak a huszon-egynéhány esztendőnek a válaszfala omlott le közöttük, valami másnak is történnie kellett, mert most ő nézett félelemmel magasabb, erősebb fiára.

– Ha nem mondod, soha nem jut eszembe.

– Ugyan, apa, hagyjad, tényleg.

Csakhogy már benne volt a tüske. Korábban, a saját sérelmeiben élve habozás nélkül elutasította volna az emléket, most viszont megtapadt a gondolataiban. Nem is tudott megszólalni az est hátralevő részében, ahogy arra sem emlékezett, miképp került ágyba. Amikor megérkeztek, és kiszálltak a bérautóból az utcán, mindjárt szemet szúrt neki Dezsőke rugalmassága. A fiatalos lezsersége. Örülnie kellett volna e felszabadultságnak, mégsem tudta átadni magát az érzésnek. Szégyenletes módon azon vacillált, megsértődjön-e mindjárt, vagy ráér vele. Aztán Yasmine-t meglátva úgy döntött, felhagy a duzzogással.

Az apja mellett roppant hamar felnőtté kellett válni. Nem csak neki, a fivéreinek legalább annyira, akik egymással is ölre mentek, hogy bizonyítsák hűségüket. Húszéves korukra kész emberek voltak, hogy aztán semmit se fejlődjenek. A disznótor napján, azon az estén a levegőtlen konyhában, az árulás fényét vélte meglátni kisfia szemében. Egy tudatlan, az ujját szopogató gyerek, aki nem érti és nem értékeli az igyekezetét. Nem akarta bántani, mégsem bírt a kezével, mert minden veszni látszott. Talán ha nem az anyjától van akkor érkezőben, ha nincs tele a feje az otthon megélt bánattal, Kuczoriné szótlan konyhai gubbasztásának, a morzsoló, babráló kezének látványával…

Elkerülte az álom.

Szomjas volt, felkelt egy pohár vízért. A fia és egzotikus párja, két falon át is hallotta, szeretkeztek. Nem akart zajongni, beérte langyos vízzel, amit a fürdőszobai csap elsőre adott. Gizi egyenletesen szuszogott mellette, seszínú arca szétfolyt a párnán. Nem feküdt vissza, megült az ágy szélén. Nem értette, mi zajlik benne és körülötte, annál viszont mi sem volt nyilvánvalóbb, mint hogy a változás Yasmine-nel köszönt be: előzetes bejelentés, kopogtatás nélkül egyszer csak benn volt a házban, a fejében, és már kiverni sem lehetne belőle.

– Eeernőőő!

Beletelt egy időbe, hogy megértse, nem álmodik, a felesége szólongatja a nappaliból. Vadul forgott vele a szoba, de mégsem: a felborított éjjelilámpa pörgött ide-oda a padlón, fénynyalábokat bocsátva a mennyezetre.

– Eeernőőő! Eeernőőő!

Felköhögött, a görcsös fájdalom ülő helyzetbe lökte, fuldokolt a levegőtlenségtől, aztán megint csend lett. Fény áradt szét a szobában, Vivien érkezett meg az ügyeletes orvossal, akit fiatalembernek gondolt a hangja után, mert ahhoz, hogy megbarátkozzon az arcával, még időre volt szüksége.

– Bürkös doktor van itt! Csupa jót mondanak róla a faluban – közölte Vivien.

Az orvos hosszan figyelte légzését.

– A vér a tüdejéből jön. Felköhögi, hogy levegőhöz jusson – mondta fegyelmezetten. – Szeretném látni a zárójelentést. Ki a legközelebbi hozzátartozója?

– Anyukám és én.

– Akkor jól gondoltam… Most adok neki egy nyugtatót, ami oldja a görcseit. Aztán el kell döntenünk, mit tegyünk. Felhozza nekem az ambuláns lapot?

– Inkább odalent, doktor úr.

A fiatal arcon kiütközött az értetlenség.

– Odalent megmutatom – ismételte Vivien.

Az orvos sóhajtott.

– Rendben van… A lámpát igazítsa meg, és hagyja égve az édesapjának.

Az utolsó szavakat, amennyiben hallotta is, nemigen értette, mert megint következett a szédítő zuhanás, és kapaszkodnia kellett a valóságba, legalábbis a még értelmezhető, megmarkolható peremébe.

Egyetlen embertől félt tartósan az élete során, méghozzá a lénye egészével: a tulajdon apjától, noha az okát aligha tudta volna megmagyarázni, kivált egy idegennek. Ha nagyon őszinte akar lenni, még önmagának sem merte bevallani. Annyira tartott az apja ítéletétől, hogy inkább hallgatott, és nem gondolkodott. A testvéreinek is nekiment a becsülete védelmében, akik szintén hadban álltak egymással az igazuk nevében. Egyetlen helyen tartották fenn a békés testvérség látszatát: a konyhaasztalnál, a közös étkezések alkalmával. Miután idősebb Kuczori Ernő áldást mondott, mukkanni sem lehetett.

Most, ijesztő sebességgel távolodva a múlttól, mindent fordítva lát.

Annyi idős lehet, mint Dezsőke volt annak a szégyenletes disznótornak idején. És tényleg minden másképp helyezkedik el az apja portáján: a háztól messzebb esik a műhely és a deszkarakatok a hosszúkás telken, ráadásul keresztben, elzárva a hátsó fertályt, a disznó- és baromfiólakat, a sáros kisudvart a szem elől egy lombos körtefától és az öreg diófától támogatva. Kora reggel van, alig lát el lábáig a szitáló esőben, csorog, gurgulázik a víz az ereszcsatornákban, szivárog, folyik le a féltetőkön, az ágasfán és a kútkáván, feketére festi a kerítést. Ő még kábult az alvástól, nyugtalanul aludt, és bizonytalan a lépte, az árnyékszék felé tart, s meglátja szüleit a műhely bejárójában.

Az anyja fehér hálóruhában ácsorog, ujjatlan bekecsét kapkodva vehette magára, mert sehogy sem mutat rajta, vékony szálú, hosszú haja zilált, az apja rendesen felöltözve, mint aki a városba tart, vagy onnan van érkezőben: vasalt nadrágot, inget és zakót visel, ám nyakkendő nélkül. Az arcukat nem látja, a beszédükre is később lesz figyelmes, mert nem érti, mi történik, hiszen nem ismeri még az állandóság bizonyosságával a falu hajnali arcát. A jószágot még nem hajtják az utcán, de az ébredés egyéb, apró jeleit, mint a kútláncok zörgését, a kapuk nyikorgását, a vödrök koppanását elvéteni sem tudná. Minden olyan ismerős, és mégsem, mintha a rossz álmából bújt volna elő a világ.

A szülei között lejátszódó jelenet azért is furcsa és zavaró számára, mert a házban és úgy általában Kuczorinénak nincs szava. Most pedig főként ő beszél, mintha perlekedne. De nem, az lehetetlen, azt Kuczori Ernő aligha hagyná, és nem is veszekedést lát, hanem valami egészen mást, az eltúlzott aggodalom kapkodó és tartalmas gesztusait, hadonászást. Lassan kibomlik a beszéd az eső tömör és súlyos neszezéséből.

Bajod lehet belőle, mondja Kuczoriné, mire az apja lerázza magáról a kezét.

Abból lett volna bajunk, ha nem teszem meg, mondja ingerülten, és elindul a ház felé, majdnem fellöki őt a téglajárón. Téged meg itt esz a fene?!

Megy tovább ugyanazzal a lendülettel, az ajtóból visszakiált az utána igyekvő asszonynak, hogy le van róluk a gond.

Ennyi emléke sem marad arról a hajnalról, ha nem érzi meg az apja szagát. A mosdatlan, verejtékes test, a rossz lehelet nehéz páráját és a dohány meg a pálinka egymásra tapadó, émelyítő szagát, amit az eső nemhogy elmosott volna, de még orrfacsaróbbá, émelyítőbbé tett. Kuczori Ernő kiszámíthatatlan, hirtelen váltásokra és még nagyobb átváltozásokra képes jelleméhez e szagok illettek leginkább, amelyekkel magához láncolta feleségét.

Még azon az őszön történt, amikor az apja otthon lábadozott a fronton szerzett sebesüléséből. A mozgásán már nem látszott, milyen elgyalázott állapotból épült fel, a hangulatváltásaiból annál hamarabb. Miként a testvérei, ő is az arcáról olvasott, megtanult engedelmeskedni a szeme villanásának is. De sokszor jó volt így, mert ha Kuczori Ernő elunta magát, kimehettek vele a piacra és még messzebb, a határba, ahol a közös csőszön, Gügye Gyurkán és néhány aggastyánon kívül nemigen járt senki.

Sárban fuldokolt a falu, az északi oldal szekérútjai járhatatlanok voltak, a kukorica pedig még lábon állt a meredélyekben. Vaddisznó, szarvas fosztogatta, hiába szólt a puska, hétről hétre jelentősebb kárral kellett számolni. Fistes Gál Gyurkáné érkezett hozzájuk vörösre rítt szemmel, hogy a vadak mind elhordják a termést, hiába kapált a lányával tavasz óta, minden odavész. Be sem akart lépni a küszöbön, úgy beszélt, mint aki mindjárt indulna is a hegybe, ha számítana az ereje. Az apján nem látszott sajnálat, még kevésbé, hogy gondolkodna, ám olyan ember volt, akinek bele lehetett tenni a bolhát a fülébe. Megáldja az Isten, Ernő, mondta Fistes Gálné, s ekkor Kuczori Ernő kiadta a parancsot a családnak, hogy rögtön ebéd után indulnak, az asszonynak meg, hogy lármázza fel, akiket csak lel a faluban.

Hidegen tündökölt a nap, annyi ereje mégis akadt, hogy ne fázzon a pucér talpa, főként fogócskázás közben, mert Jenő bátyjával előre szaladtak, el Fekete Bandi borbélyüzlete mellett, fel a horhoson, amelynek partjai közül sokáig csak az eget látták. Olyan tiszta volt a levegő, hogy Fistes Gálék présházától bármit meg lehetett látni a völgy túloldalán, ami nagyobb volt egy kölyökmacskánál. Mire a banda fújtatva, kitüzesedve beérte őket, felkapkodták a hullott diót, és alaposan belaktak belőle.

A munka eltartott estig, az asszonyok vitték a rövidebb sorokat a szőlő felől, Kuczori Ernő pedig tüzet rakott szárból és hullott ágakból, onnan vezényelte a lankadókat meg az öreg Ömbölit, aki kinn éjszakázott a szomszéd kunyhóban, védve a magáét. A dágványos, cuppogós oldal megfogta a bokát, minek folytán a gyerekek, lehettek vagy nyolcan-tízen, ha Jenőt és magát hozzáadja, könnyebben haladtak. Soha addig nem érte annyi jó szó, mint abban a fél napban.

Hazafelé a rájuk boruló éjszaka miatt a kerülő utat választották, amely ugyan hosszabb volt, ám a fogyó hold sugarai a lábuk elé estek, megkönnyítették a bukdácsolást. Az asszonyok előbb nótáztak, aztán beszélgetni kezdtek. Nem ügyelte a szavukat, csak az anyja sóhajára figyelt fel, ám akkor már a bekötőúton jártak, a falu szegényebb részén. Kuczoriné azt magyarázta Tóth Annának és Fistes Gálnénak, akivel egymásba kapaszkodtak az út nagyobb felén, hogy új palacsintasütőt, egy nyeles serpenyőt akar karácsonyra, már ki is nézte magának a Hangya szövetkezet boltjában.

Kuczori Ernő felzárkózott melléjük, s ahogy a falu tréfamesteréhez illik, gumiarcú elevenséggel kijelentette, mi sem egyszerűbb, megkaphatja azt most is. Lemaradt pár lépéssel, benyomta az elhagyatott zsidó bolt oldalsó ablakát, és addig kotorászott a rácson át hosszú, majomszerű kezével, míg meg nem lelte, amit keresett.

Itt a karácsonyod, aranyom!, mondta diadalmasan, és a megforduló asszonyok megint nevettek, mert tényleg egy nyeles serpenyővel hadonászott.

Ernő, látsz a sötétben?

Csak a kezemmel!

Mindenki boldog volt, neki viszont, aki megint valahogyan a lába alá került, szörnyű megérzése támadt az apja émelyítő testszagától.

A ház nappalijában, hetven évvel később, a fiatal orvos visszaadta az ambuláns lapot az asszonyoknak. Bekattintotta a zárat, de még nem vette le táskáját az asztalról. Fáradt volt, kedvetlen, s úgy érezte, mintha a lábánál fogva húznák lefelé. Azért tett még egy reménytelen kísérletet, hogy megtörje az ellenállást.

– Közöljék vele! Mondják meg neki, hogy vége, nincs tovább. Ennyivel tartoznak neki… Ha felkészítik rá, ha érzi a szeretetet, könnyebb lesz.

Az öregasszony arcán ugyanaz az értetlen félmosoly, mintha szólni akarna, mintha lennének épkézláb gondolatai, megereszkedik az alsó ajka, mégsem beszél. Az orvos most a fiatalabb asszonyra néz.

– Maguknak is könnyebb lesz… Az elszakadás.

Vivien az anyjára néz, és az elszántságát látva beéri egy fejrázással. A szeme viszont azt mondja, hogy békén hagyhatnál már minket. Engem vár a családom, anyu alig áll a lábán. Szeretne lepihenni. Az orvos úgy tesz, mintha nem értené az üzenetet, és ahogy felemeli a táskát, csüggedten folytatja.

– Joga van tudni. Tudnia kell, mi történik vele. Hátha maradt még közlendője. Szeretne elbúcsúzni.

Az öregasszony fátyolos szemmel elindul, hogy ajtót nyisson. Valóban alig áll a lábán, csoszog és szuszog egyszerre. Vivien tudja a dolgát, és egyetlen lendülettel az ajtónál terem.

Az orvos felsóhajt.

– Gondolják meg. Lehet, hogy többé nem nyeri vissza az öntudatát.

– Mi fog történni vele? – kérdezi Vivien falfehéren, mint akit megijeszt az orvos távozása.

– A körzeti orvosa visszaviteti a kórházba, mert maguk nem fognak bírni vele. A fájdalmai is növekedni fognak. Valószínűnek tartom, hogy már nem fog észhez térni. A kórház nincs felkészülve a gondozására. Le fogják szíjazni. Csövön át táplálják, nehogy kiszáradjon – mondja szinte szenvtelenül, ám közben arra gondol, hogy hagyjátok egyetlen jó szó nélkül kiszenvedni, aztán elégetitek, hogy megsirathassátok. És azt is gondolta, mekkora szerencséje, hogy ő maga nem tartozik közéjük.

Odafentről nyöszörgés hallatszott, a tehetetlen értelem és az elmúlás ellen tiltakozó test zaklatott küzdelme. Az orvos kilépett a küszöbön, és megkönnyebbülten sóhajtott, mert időközben megvirradt.

– Jó reggelt kívánok – mondta búcsúzóul.

Az öregember eközben a hűtlenné vált fiára, Dezsőkére és egzotikus feleségére gondolt. Ahogy legelőször meglátta őket az utcán, a bérautóból kiszállva, ám merőben más hangulatban, mintha már a megérkezésükkor kénytelen volna elválni tőlük. Yasmine, kedves.

Yasmine, Yasmine, Yasmine…