Próza

március 1st, 2026 |

Rév Tamás: Sistereg, párolog

Már megtanultam, hogyan reagáljak Laura emlékeire, már nem hoznak zavarba, de azzal, hogy levegőnek néz, még mindig nem tudok mit kezdeni. Este tizenegy múlt, ketten vagyunk a laborban, de amióta megjöttem, Laura egy árva szót nem szólt. Nem értem, miért csinálja, pontosan tudja, mi forog kockán. Gyorsan rá kell vennem, hogy beszéljen, különben megint fél évet csúszik a doktorim, és akkor inkább átmegyek a Boschba. Jarcod3 már egy éve átment, nemrég beszéltem vele, azt mondta, jól érzi magát, és most már a fizetése se olyan rossz.

Laura mellettem ül, megsimogatom a lábát, erre bezzeg reagál. Hátradől a székén, az arca a plafon felé fordul, és nagyot sóhajt. Felállok, a kezemet a vállára teszem, erre a fejét felém fordítja. Megkérdezem, mi újság, elmosolyodik. Bár tudnám, mi jár a fejében.

* * *

Sercegés. Surrogás. Először csak a hangok jutnak az eszembe, aztán jönnek a képek. Golyóstollak a papíron. Dobogó léptek. Fél órával ezelőtt válaszoltam az utolsó kérdésre, rég kijöhettem volna, de babonából végig bent maradtam, és a válaszaimat ellenőriztem. Úgy éreztem, jól sikerült a vizsga, szerettem a tartószerkezetekkel foglalkozni. Aztán letelt az idő, kijöttem az E épület nagy előadóterméből, az E1A-ból, folytatódott a sistergés, aztán megcsapott a kávéillat. Csendre vágytam.

Judittal és Karinával az ajtótól pár méterre találkoztunk. Ilyenkor megiszunk valamit a Libellában, lazulunk egy kicsit, aztán hazamegyünk, és elkezdünk a következő vizsgára készülni. Imádtam így együtt lazulni a lányokkal, de aznap semmi kedvem nem volt hozzá. Már a legkisebb zajok is zavartak, semmi kedvem nem volt kocsmázni. Azt mondtam inkább, menjetek előre nyugodtan, én még keresek egy vécét, aztán rátok csörgök. Karina bólintott, Judit azt mondta, nem gond, csörögj majd.

A vécé felé indultam, aztán bementem a lépcsőházba. Felmentem egy emeletet, majd még egyet. Kimentem a folyosóra és ott megálltam egy kis időre. Csend. Odamentem a folyosó végi ablakhoz, ahhoz, amelyik a város felé néz. és csak figyeltem, ahogy mennek az autók az Irinyin. Nem tudom, mennyi idő telt el így. Amikor úgy éreztem, most már haza bírok menni, lementem a lépcsőn, vissza az első emeletre. Nagyjából üres volt az első emeleti aula, az asztaloknál kisebb csoportok tanultak, csak a földszintről, a büféből hallatszott fel zsivaj.

Most, hogy jobban végiggondolom, lehet, hogy nem is jártam a lépcsőházban. Hiába töröm a fejem, csak apróságokra emlékszem, a dobbanásokra, a surrogásra, sistergésre; a kávé illatára, a melegszendvicsek fojtogató kipárolgásaira. Meg arra, hogy hulla fáradtan mászkáltam az E épületben, azt hiszem, függőfolyosót kerestem, ami átvisz az R épületbe, a HSZK-ba. Lehet, hogy tényleg a Tartószerkezetek vizsgáról jöttem ki. Akár Közgáz 2 is lehetett volna. Mindegy. A földszinti büféből felhallatszó zsivajt leszámítva csend volt. Az emeleti asztaloknál itt–ott kisebb csoportok ültek. Amikor elmentem az társaság mellett, felállt egy fiatalabb srác, utánam iramodott és megszólított.

* * *

Megunom a küszködést, nézőpontot váltok. Ha Laura lennék, miért nem szólalnék meg?

Átmegyek ahhoz a géphez, amelyiken a szimulációkat futtatjuk. Visszanézek Laurára, még mindig úgy ül, mintha ott lennék mellette. Pihenésre van szüksége? Énidőre? Zavarja, hogy itt matatok a laborban?

Visszafordulok a monitorhoz. Beírom a jelszavamat, password is incorrect. Megint beírom, megint azt írja, hogy password is incorrect, ne már, ezt a kelleténél hangosabban mondom. Hallom, hogy Laura megmozdul, felé fordulok, kérdőn néz rám. Semmi baj, nyugtatgatom, csak kétszer elrontottam a jelszavam. Laura bólint, és visszafordul az asztal felé.

Megint a gép felé fordulok, kínos lassúsággal írom be a jelszavamat, most jó, végre bent vagyok. Megnyitom a szimulációt, ellenőrzöm a folyamatot. Úgy tűnik, minden rendben, a bemeneti fájlok érintetlenek, az első lépés a beolvasás, utána jön az adattisztítás, azután a mintaillesztés, végül a betáplálás az interaktív modulra. Statikusan minden rendben van, úgyhogy megnézem működés közben. Elindítom a szimulációt, felpörög a vincseszter, aztán elindulnak a hűtőventilátorok.

Elegem van az egészből. Két hét alatt be kell fejeznem a disszertációt, különben megint egy fél évet csúszik az egész. Hiába, hogy éjjel csak én dolgozom Laurával, lassabban haladok, mint szeretném.

Este hatkor jöttem a laborba, hétkor még ott volt az új doktorandusz. Rendes srácnak tűnik, lelkes meg minden, csak zavar. Remélem, hamar átmegy a Boschba. Leültem a gépemhez, és addig alibiztem, amíg mindenki haza nem ment. Ma este végre az én emlékeimmel foglalkozunk, mondtam Laurának. Laura bólintott.

A szimuláció már a szöveggenerálásnál tart. Rákötöm a hibakeresős felolvasó modult. Elég fapados, előre félek, milyen szövegmassza jön ki belőle. De tudni akarom, hogy jól megy–e a szimuláció, úgyhogy felveszem a fülest és belehallgatok.

Kvetch mondja: U ix per szigma ix. Vocturne mondja: Az nem tört, hanem parciális derivált. Kvetch mondja: Jó, de törtvonallal jelölik. Jarcod3 mondja: Az tényleg nem tört. Kvetch mondja: Rendben.

Már ennyitől is teljesen lezsibbadok, Leállítom a felolvasót, leveszem a fülest és hátradőlök a székemen, most se dolgozni, se beszélgetni nincs kedvem. De legalább a szimuláció jól megy, egész jól visszaadja az emlékeimet. Tényleg kvetch volt a nickem az IRC-n, és ez a név a hétköznapokba is beszivárgott. Egyszer mondtam vocturne-nek, hogy vicces így kiterjeszteni a virtuális világot a valódiba, erre ő azt mondta, ne gondoljam túl, az a lényeg, hogy így könnyebb követni, hogy melyik nickhez melyik arc tartozik.

* * *

– Helló – mondta a srác, ahogy mellém lépett.

Menet közben akartam visszaköszönni, mint akinek azonnal el kell érnie a függőfolyosót, de befeszült a vállam, a szemgödröm is fájni kezdett. Megálltam, nem mondtam semmit, csak apró kortyokban nyeltem a levegőt.

– Viktor vagyok – folytatta a srác – azok meg ott a droidjaim, kvetch és jarcod3. Nem ülsz le az asztalunkhoz?

Kvetch kényszeredetten mosolygott, jarcod3 integetett. Viktorban viszont volt valami csibészes, talán kicsit jóképű is, még nem döntöttem el.

– Ugye milyen értelmetlen ez az egész? – kérdezte Viktor, amikor leültem, és egy széles mozdulattal az körbemutatott. Nem mondtam semmit, csak felvontam a szemöldököm.

– Mi a baj az E épülettel? – kérdezte kvetch.

– Nem az E épülettel van baj – mondta Viktor –, hanem az egész egyetemmel.

– Aha, az egésszel – hümmögött kvetch.

– Te tényleg az épületekre gondoltál?! – kérdezte Viktor. Kvetch csak a szemét forgatta.

Én is az épületekre gondoltam. A célnak nagyjából megfeleltek, voltak nagy előadók és kisebb termek, bennük táblák, székek, asztalok, szóval lehetett tanulni. Csak a szigetelés volt rossz volt a régi épületekben. Meg amúgy is, elég eklektikus a kampusz.

Szédülni kezdtem, de nem akartam rossz benyomást kelteni, ezért az alkaromat diszkréten letámasztottam az asztalra.

* * *

IRC–én beszéltük meg, hogy együtt készülünk az utolsó Közgáz vizsgára. A legtöbbünknek ez ismétlővizsga volt, jarcod3–nak meg nekem a második, vocturne-nek csak az első. Nagyon nem állt rá az agyunk. Vocturne írta, az nem megy, hogy egy ilyen himi-humi, egy ilyen hülyeség kifog rajtunk, szóval ha meg akarjuk őrizni a mérnök becsületünket, akkor másnap a fél évfolyam eljön az E épület elé, összedugjuk a fejünket, csak kitaláljuk, hogyan menjünk át.

Végül csak hárman jöttünk el: vocturne, jarcod3 meg én, és abban maradtunk, hogy együtt átnézzük az anyagot. Először leültünk a büfénél, de túl hangos volt, ezért felmentünk az első emeletre, aztán a héten minden nap ott tanultunk.

A vizsga előtti nap is úgy indult, mint a többi: a büfében vettünk egy–egy kávét, felvittük az elsőre, és leültünk az egyik szabad asztalhoz. Jardoc3–dal a régi vizsgasorokat nézegettük: melyiket nézzük még át, melyik maradjon ki, amikor vocturne azt mondta, hagyjuk ki ezt a vizsgát. Tétován fészkelődtem a székemen, a szemem sarkából láttam, hogy jarcod3 a karórájával babrál.

Vocturne is megállt egy pillanatra, aztán folytatta, hogy ezek a heccek lesznek a legjobb emlékeink, a határhaszon képletét meg egy év alatt elfelejtjük.

– U ix per szigma ix – mondtam –, holnap még kelleni fog.

– Az nem tört, hanem parciális derivált – kötözködött vocturne.

– Jó, de törtvonallal jelölik.

– Az tényleg nem tört – szólt közbe jarcod3.

– Mi van, kvetch, jarcod3-nak már elhiszed? – vocturne még azelőtt megszólalt, hogy jarcod3-nak bármit mondhattam volna.

Emlékszem, a földszinti büféből egyszerre jött fel a kávé illata és a melegszendvicsek fojtogató párája. Újra és újra beleszippantottam a levegőbe, hol a hús szaga volt erősebb, hol a kávé illata, én még mindig nem mondtam semmit, ettől vocturne egyre idegesebb lett.

Már nekem is kínossá vált a csend. Az ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon, először egyenletesen kopogtam, aztán elkezdtem a Zöld kedd dob-intróját, de jarcod3 megköszörülte a torkát, erre abbahagytam. Csak a lábszáram járt fel és le, a cipőm eleje a földön maradt, a sarkam a levegőben ütötte a nyolcasokat.

– Hagyd már abba – szólt rám vocturne.

– Igyekszem.

– Akkor mi a bajod?

– Semmi. Csak szeretném megcsinálni az első félévet.

– És utána mi jön?

Az első félév után a második jött. Utána a nyári szünet, annál hosszabb távra nem terveztünk. Végül elmentünk a Közgáz vizsgára, mégis emlékszem erre a pár napra, talán mert onnantól fogva minden vizsgaidőszakban együtt készültünk.

A legtöbbször az E épületben találkoztunk, az első emeleten. Amikor elfáradtunk, akkor vagy jarcod3 vagy én lementünk a büfébe melegszendvicsért; ha ahhoz se volt kedvünk, akkor csak ültünk az asztalnál, és néztük a Laurákat, vagyis az E épületben összevissza mászkáló nőket. Találgattunk, miért jöttek az E épületbe, melyik karra járnak, hova sietnek és miért, vagy ha nem sietnek, akkor miért sétálgatnak ilyen ráérősen az egyetemen. Vocturne néha megszólította az egyiket, és akkor minden kérdésünkre választ kaptunk. Ennek sajnos ára volt, kiderült, hogy a Lauráknak van rendes nevük, olyasmi, hogy Zsófi, Judit, Karina; ettől furcsán valóságossá váltak.

Felsóhajtok, oldalra fordulok, megnézem Laurát, még mindig ugyanúgy ül. De érzékeli, hogy nézem, felém fordítja a fejét, felvonja az egyik szemöldökét. Nem mond semmit, visszafordítja a fejét, és ugyanúgy ül tovább. Én is visszafordulok, megnyitom a bemeneti fájlokat és olvasni kezdek. Jól emlékeztem, tényleg a Zöld keddet doboltam az asztalon. Vajon most is menne? Megpróbálom, néhány ütem után belezavarodok.

* * *

Elegem volt a srácokból. Fel akartam állni, hogy menjek valahova, mindegy, merre, csak el innen. Nem bírtam megemelni a testem. Az egyik kezemmel megfogtam a székem ülőlapját. Stabilnak tűnt. Lefelé néztem, a szék biztosan állt a padlón, sőt, a padló is rendben volt. A szemem sarkából mégis folyamatos mozgást érzékeltem. Megnéztem az oldalfalakat, olyanok voltak, mint máskor, aztán észrevettem, hogy hullámzik a plafon. Kiáltani akartam, de a hangom helyett csak sistergés jött ki a számon. A srácokra néztem, Viktor még mindig beszélt, aztán abbahagyta, rám nézett, elmosolyodott, és nevetni kezdett. A droidjai vele nevettek.

* * *

Szédülök. Álmos vagyok. Lassan éjfél, a kollégák már biztos alszanak, én meg itt ülök a laborban, és várom, hogy Laura megszólaljon. Tartok egy kis szünetet. Felállok, megyek két kört az asztalok között, ettől kicsit felfrissülök. Megéheztem, jól jönne egy melegszendvics.

A melegszendvicsekről eszembe jut, hogy utoljára Szabtechre tanultunk együtt. A legtöbben utálták, nem tudom, miért. Amikor otthon kinyomtattam a régi vizsgakérdéseket, úgy éreztem, különösebb készülés nélkül át tudnék menni a vizsgán. Sejthettem volna, hogy ebből még baj lesz, de vitt a rutin, kinyomtattam a vizsgákat, jarcod3 hozta a jegyzeteit, megvettük a melegszendvicseket, és megvártuk vocturne-t.

– Mi a vágási frekvencia? – kérdezte jarcod3.

– Kezdjük a nyitott körrel – mondtam.

– Ezt bízd ide, kvetch – mondta vocturne, aztán jarcod3 felé fordult. – A vágási frekvencia az a frekvencia, ahol az átviteli függvény értéke 3dB-lel csökken. Ez zárt és nyitott körökre ugyanúgy igaz.

– A feladatban nyitott kör van – mondta jarcod3.

Aznap csak hallgattam, ahogy jarcod3 és vocturne megbeszélik a régi feladatsorokat. Nagyon jó ismétlés volt. Másnap vizsgáztunk, vocturne meg egy héttel később írt, hogy fent vannak az eredmények a tanszéki honlapon.

vocturne: A szabályozástechnika nem nekünk való.

kvetch: Mi történt?

vocturne: Semmi különös. Átmentünk.

kvetch: Azért ez jó hír, nem?

vocturne: Jó, de én hármast kaptam, jarcod3 kettest, te meg ötöst. Itt valami nem stimmel!

kvetch: Tényleg ötöst írtam?

vocturne: Tényleg. De mire mész vele? Egy gyárban akarod a futószalagot programozgatni?

kvetch: Vagy elmegyek Robotrendszerek szakirányra, az ugyanúgy az IIT tanszéken van, mint a Szabtech.

vocturne: Mostantól mindenre azt mondod, hogy IIT tanszék?

kvetch: Mi a bajod?

Vocturne nem válaszolt. Ha a campuson összefutottunk, csak biccentett, és már ment is tovább; hiába írtam rá IRC-n, ott se válaszolt, a telefont se vette fel. Még akkor se zrikált, amikor jarcod3–dal a Robotrendszerek szakirányra mentünk.

Laura miatt lettünk doktoranduszok. Akkor került ide a laborba, amikor diplomáztunk, és azt hiszem, én mondtam, kár lenne Laurát kihagyni. Úgyhogy jelentkeztünk a doktori programba, és mivel évek óta alig–alig jelentkezik valaki, gond nélkül felvettek mind a kettőnket.

Persze mindenki Laurával akart dolgozni, mi csak az ebédszünetben csíphettük el fél órára. Aztán jarcod3 ki nem találta, hogy dolgozzunk vele éjjel, akkor úgyis nyugi van. Jarcod3 végül elment a Boschba, én meg azóta is itt éjszakázok a tanszék Robotika laborjában.

* * *

Kvetch tátott szájjal röhögött, kilátszott a fémesen csillogó ínye. Jarcod3 egyre hangosabban vihogott, aztán amikor fennakadt a szeme, abbahagyta a vihogást és hörögni kezdett. Végül ezt is abbahagyta, a fejét lassan balra fordította, már a válla vonalánál járt, amikor észrevettem, hogy gyorsul a forgás, megértettem, hogy ennek a mozdulatnak nem lesz vége, jarcod3 feje egyre gyorsabban forgott, és egyre hangosabban nyikorgott.

Felkiáltottam, de csak fehér zaj, sistergés jött ki a számon. Üvölteni akartam, hogy ez nem lehet igaz, erre a fehér zaj zúgássá erősödött. Felálltam az asztaltól, szó nélkül elindultam a kijárat felé, de pár lépés után elestem. Jaj, mondtam volna, de a torkom megint csak zúgott. A földön fekve éreztem, hogy nem csak torkom zúg, de a mellkasom is fémesen csörömpöl. A hátamra fordultam, felnéztem a plafonra, és a plafon lassan ereszkedni kezdett.

* * *

Elég az önsajnálatból. Átülök Laura mellé, és megszorítom a kezét. Úgy tűnik, válaszolni akar, de csak zörejek jönnek ki a száján. Újra megszorítom a kezét, hátha csak kontakthibás a tenyerébe rejtett gomb, de megint csak zörejek jönnek ki belőle. Megsimogatom a homlokát, ez a funkciója még működik: becsukja a szemét, és hátrahajtja a fejét.

Megfogom a kezét, és felpattintom a hüvelykujját lezáró műanyagot. Egy USB–C–s csatlakozó van mögötte, rákötök egy bluetooth-os átalakítót, aztán visszamegyek a géphez. Ki–be kapcsolgatom a bluetooth-t, új drivert telepítek, kétszer újraindítom a gépet, ezzel is elmegy egy óra, de végül csak rácsatlakozok Laurára.

Kinyitom a diagnosztika programot. Összevetem a valós szenzoros adatokat a szimulátorral – minden rendben. Megnéztem az általános dashboardot, azt írja, hiba van a beszédgenerátorral. Remélem, csak rosszul konfiguráltam be az egyik modult, az legalább könnyen javítható. Semmi kedvem megint alkatrészt rendelni, a múltkor is hónapokig tartott, mire a tanszék engedélyezte az eszközbeszerzést, aztán mégse volt teljesen jó az alkatrész. Saját zsebből vehettem hozzá adaptert, mert az új eszköz már nem kompatibilis a mi droidunkkal.

Ide–oda navigálok a menüben, végül az egyik almenü almenüjében megtalálom a beszédgenerátor bemenetét. Most már biztos, hogy hardverhiba. Átgörgetek a vezérlőjeleken, megtalálom a generált szöveget, és olvasni kezdem.

Kinyitom Laura mellkasát, a vezetékeket ellenőrzöm, hátha megoldható az egész egy forrasztással. Szerencsém van, csak leesett az egyik drót a hangszóróról. Előveszem a forrasztópákát, Laura fél négykor újra beszédképes. Ha reggel nyolcig maradnék, akkor négy órám lenne a kísérletre, de már tele a hócipőm az éjszakázással. Becsukom Laura mellkasát, összepakolok, és hazamegyek. Otthon majd kialszom magam, aztán majd ráírok jarcod3-ra, hogy keresnek-e még a Boschban fiatal mérnököt.

(2026)