Szabó András Hugó: Készen

Nemrég, 40 év után, találkoztam egy osztálytársammal. Az iskolában jó, lehet mondani, baráti volt a kapcsolatunk, de sajnos hamar elszakadtunk. Most azonban örömmel köszöntöttük egymást. Beültünk egy közeli sörözőbe (amit gyerekkorunkban csak kívülről nézhettünk és irigyeltük az ott iszogató felnőtteket), egy pohár sörre. Főleg én beszéltem, az iskolai történeteket vettem sorra, számomra nagyon jólesett a régi emlékek újraélése. Osztálytársam inkább hallgatott, majd a harmadik korsó sör után a következőket mondta el:

Apám furcsa ember volt. Egy külső megfigyelő, de még én is mint gyerek azt mondtuk volna, hogy jó erőben, jó egészségben van, ő mégis tele volt panasszal. Leggyakrabban a feje fájt, de volt baja a vállának, a könyökének, a csípőjének, a térdének, sokszor panaszkodott a gyomrára, a májára, a veséjére. Ha mást nem mondhatott, a lába fájt, mert a zoknija elcsúszott, összegyűrődött, és mivel nem volt lehetősége az igazításra, így a zokni feltörte a talpát. Ha valaki megkérdezte, „hogy vagy”, morgott valamit a bajusz helye alatt, vagy kereken elmondta, hogy rosszul érzi magát.

Többször panaszkodott első főnökére. Az öregnek szokása volt megkérdezni a munkatársakat, hogyan érzik magukat. Aki nem úgy válaszolt, hogy „nagyon jól”, az büntetésre számíthatott, vagyis kisebb lett a fizetésemelése, kimaradt a legközelebbi prémiumból, vagy hátrányba került az előléptetésnél. Apám elmondta nekem is: „Én is féltem, ezért azt hazudtam, hogy nagyon jól vagyok. Ilyenkor napokig nem tudtam belenézni a tükörbe, és még rosszabbul éreztem magam.”

Mindenkinek nagy meglepetést okozott, hogy amikor komoly betegségbe esett, abbahagyta a panaszkodást. A „hogy vagy” kérdésre annyit felelt, hogy „tűrhetően”, vagy régi szokása szerint morgott valamit, amit nem lehetett érteni. Ez a helyzet nem változott akkor sem, amikor már mindenben segítségre szorult, sőt akkor sem, amikor már fekvőbeteg lett.

Két napig haldoklott. Nem beszélt, nem válaszolt a kérdésekre sem, csukott szemmel feküdt az ágyán. Ezért volt váratlan, amikor kinyitotta a szemét, körülnézett, majd érthetően ennyit szólt: „készen”. Negyedóra múlva meghalt.

Miközben rendezgettük a dolgait, kezembe került a kistáskája. Soha senkinek nem engedte meg, hogy megnézze, mi van a táskájában. Pedig nagy titok nem volt benne, az igazolványai, a bankkártyája, egy kis telefonkönyv, egy újabb pénztárca a fémpénznek, és egy nagyon elhasznált tárca a papírpénznek. Megszámoltam a pénzét, pár ezer Ft-ot tartott csak a tárcákban. A pénzen kívül még két papírt találtam ott. Egyik egy számla volt a közeli kínai étteremből, egyszerű ebédről, feltehetően az utolsó alkalom, amikor ott ebédelt. És volt egy versidézet, Áprily Lajostól:

„Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy”-ra ezt felelni: – Készen.”

Ekkor, először apám halála óta, könnyezni kezdtem.

Illusztráció: Zsögödi Áprilyja