Novák Valentin: Birkaföld

Birkaföldön, bár neve azt sugallja, nem csak birkák éltek.

A birkák: mind feketék, fehérek. Pontosabban az össze fehér volt, de a másképp birkák akaratának megfelelően, Birkaföld mindazon lakói feketék voltak ráfogás szintjén, akik nem így, hanem úgy hersegtették füvet, avagy nem megfelelő módon vetették alá magukat a terelgető jóindulatnak. A fele fújt a másik felére, lefeketézvén a fehéret, s a másik fele fújt a felére, lefeketézvén a fehéret. Ennek alapján gondolhatta volna az idetévedő azt is, hogy minden birka feketebárány. De nem tévedt erre senki. A terelgető jóindulatnak mindenesetre fenn kellett maradnia, hiszen birkaföldön mindenki birka volt, terelgetni való, kolompra ballagó bolond, kivétel egy foltos kutya, fekete-fehér, hogy bárkinek tessék, meg a széles karimájú kalapot viselő, vad birkák terelgetésére, ridegtartására szakosodott pásztorszemély.

Bizony terelgető jóindulat híján a birkák felét le kellett volna vágni. Mindegy melyiket, a fehéret vagy a fehéret, a feketét vagy a feketét (a szintén fehéret, ami ráfogott fekete). Lényeg az, hogy, vagy csak fehér/feketék maradjanak a vágás előtti pillanatban, vagy csak másképp fehér/feketék. Ha a megmaradottak között lett volna olyan fehér, aki mégis feketének kikiáltható, minden azonmód folytatódott volna tovább. Szinte borítékolható volt: a megmaradottak, „egyszínűek”, egy-azon-oldali birkaként hömpölygők – vidám, semmi fajtársi sajnálatot nem mutató bégetődalokban dicsérték volna magukat, s kárhoztatták volna a levágottakat, szidván feketeségüket, korlátoltságukat, eladott lelküket. És égig, de legalább pásztorkalap karimáig ható zsoltárokkal dicsérték volna Istenüket a bölcs döntés miatt.

Szinte az is borítékolható volt; mindhiába vágták volna le a birkák felét, a maradék hamar két pártra hasad: feketére és fehérre, bár mindahányan fehérek továbbra is, azaz a levetkőzhetetlen, nyíratlan birkaéletmód miatt, lucskos szürkék – gyapjústól-lelkestül. Ennek a felét-levágom-módszernek nem volt híve a pásztorszemély, főleg, hogy minden rábízott birkával el kellett számolnia…

Mi, macskák, innen az akol (lak-ól, sőt, lakol – hívtuk vicceskedve) környékéről vizsgálgatva ezt a korlátolt világot, nem igazán láttuk át, kinek kell elszámolnia a birkahalásznak. Nem jött soha senki, aki ellenőrizte volna a birkaterelgetést. A birkaterelgetés önmagáért való, nemes cselekedet volt. Ahogy a macskaélet is. Nekünk csak a foltos kutyától kellett óvakodnunk… De hát erre képzik a macskákat születésük előtt. Kellő távolságból tekintve erre a birkaföldre, mi láttuk, hogy itt sohasem lesz béke. Oly mély a különbözőség. Merthogy ahogyan hersegtetem a füvet, és miképp csicskulok be a pásztorszemélynek – ez kardinális kérdés, persze a macskáknál nem!, kardinális kérdés annak ellenére is, hogy itt mindenki béget, terelve vonul, mindenki legel, mindenki iszik és ürít, hág és szül és születik, végül meghal valamilyen módon (végeltaposásban vagy pásztorszemélyi kondérban, netán farkasfogak által), tehát a sors, hogy is mondjam: közös. A meghalásban még velünk, macskákkal is… Bár csak a vég közös, a mód nem!

Erről az egészről nem is beszéltem volna, mert tulajdonképp szóra sem érdemes. Mióta világ a világ, s ameddig világ a világ a minden-oldali birkák már csak ilyenek, ha nem történik valami, ami a mi, független macskalétünket is gyökerestül, vagy inkább szőröstül-bőröstül felforgatja.

Történt pedig egy kora délelőttön, hogy súlyos fellegek gyülekeztek a látóhatáron. Ilyenkor a jó pásztor beterelgeti nyáját a karámba, mert egy ekkora szupercellás vihart nem lehet lábon bégetve kibírni. A kisebb, zuhanyszerű esőknél maradt a rideg felfogás. A felhők egyre közeledtek, már látszott, hogy ez cella, fotocella az égbe. A szél erősödött. Nekünk, karámi macskáknak volt annyi eszünk, tartva kívülállóságunk határait, hogy egy elhagyott nyúlüregben húztuk meg magunkat, ahol nem fenyegetett minket az elragadtatás. De hát minket nem is terelgetett senki, mert minket nem kellett terelgetni, mi együtt egymásért voltunk, csak néha csaptunk össze, de a cirmos cirmos volt, a tarka tarka, a fekete fekete, a fehér az fehér, ha szeme is bánta a karom ki karom modort. Minden optikai torzulás nélkül, szabadon szemléltük a világot. Így karámra se szorultunk. Míg tart itt ez az okfejtés a megtelt nyúlüregről, ahonnan nem akartuk egymást kipofozni, vad nyávogással távozásra bírni, és a macskaszolidaritásról, a szállásra ért a vihar…

Éreztük, nagy a baj. Hiszen szürke marhák, toportyánférgek, sziki halak, egész nádasok, kilométeres löszporfüggönyök, szárnyuk törött madarak röpködtek a levegőben. Ha jól látta, aki tőlünk utoljára kinézett ebbe a vad világba, egy gulyás is ott kapálózott az égen forgó tölcsér peremén. Minden felgyorsult, vagy csak mi voltunk lassúak ehhez a színpadképhez? Nem gondolkodtunk rajta, egyöntetűen rettegtünk. Mégis beengedtük egy csonka farkú társunkat, aki az akol szénájában aludt, és utolsó pillanatban eszmélt, van egy légoltalmi pince nem messze a gémeskúttól. Ahogy beugrott hozzánk, eszünk ágában sem volt nem beengedni, a gémeskút szárnyra kapott és elrepült. A nyúlüreg bejáratát sűrű feketeség zárta el a talán még rémisztőbb színekben pusztuló külvilágtól.

– Ezek a birkák még most is egymást pocskondiázzák. A pásztorszemély beterítette őket palástjával, de a palást alatt is egymás ellen bégettek, ki-kitúrva a nehéz szövet alól egy-egy szerencsétlent. Egymás pofájába mondják: – Te tehetsz róla! Te tehetsz róla! Te, ostoba! Te, birka! Te vagy a birka! Te meg feketebárány, és szarosseggű! Már nem is gondolják magukat birkának a szabadulás pillanatában. Valami felettes énnek hiszi magát mindegyik… Ezek, ezek bolondok mind egy szálig… Azzal a hírnök el is alélt.

Mennydörgés, bömbölés, kiszámíthatatlan villámparádé. Talán elhaló, égbe köröző bégetés és káromkodás hallatszott odakintről, de lehet, ezt csak hallucináltuk, mert kellett még egy törékeny, szétmálló kapocs régi világunkhoz… Egymásba olvadva szuszogtunk. Rettegésben egyesültünk egy szőrgombolyaggá. Pedig tegnap még a karám melletti ecetfánál kivagyiskodtunk egymás ellenében…

Odakint, minden látószögön túl, a pásztorszemély nevetve röpült, megszabadulva reménytelen vállalásától, ami mégis az élete volt. Fekete-fehér kutyája egy beszarástól lucskos birkatomporba harapva repült a gyapjas hólyaggal egyetemben. A karám deszkái szétszóródva keringtek, szálltak a magasba. A fehéren kapálózó birkák, bármennyire is szeretné a romantikus történeteken felnőtt olvasó, nem hasonlítottak bárányfelhőre, hátsójukon a félelem nyomaival, vadul bégetve tölcsérültek az égnek. Ha lett volna ott egy viharálló térmikrofon, talán befogja bégetésüket, s akkor ki lehetett volna hallani utolsó hangjaikat. De talán nem is kell térmikrofon, az olvasó maga is kitalálja, ha macska, ha kutya, ha pásztor, ezek a töredezett mondatok röpködtek az infernális, felgyűrűző koncert közepette: te teheeeetsz… tetehe… végeeem… feketebááááá… butabir… jajj, segííí… megvezete… bége… csa… nyomo…

Távolabbi puszták, tanyák macskái mesélték (őket elkerülte a pusztítás), mikor házunkat, hazánkat vesztve, félig vadmacskásodva kerestünk új világot, új lehetőséget a belső szabadságra, a függetlenségre… Szóval, mikor velük összecimborálva, nyávogásba elegyedtünk, azt mesélték: olyan volt a felhő a távolból, mintha egy hatalmas, fekete subájú pásztor törtetett volna a pusztán át, rendet tenni mindenre lesújtó, villámágú pásztorbotjával…

Néhány birkát itt engedett le forgószél szoknyája alja. Mind fekete-fehérek voltak. Buta, üveges rémülettel lesték a semmit, miközben a megmaradt toportyánok falatozták egyként faggyas beleiket…

Illusztráció: P. Heiremans