Toót-Holló Tamás: Dunaisten hamuban sült csodája (III/2)
(variációk a dozmati regösénekre – két népmese és egy regösének motívumszőttese[1])
*
Ez a publikáció egy három részben megjelenő anyag második része. Az ⇒előző közlés, egy műhelytanulmány azt mutatta be, hogy az Aranyhajú hármasok, a Boldogasszony keresztlánya és a Dunaisten keresztfia című, liturgikus drámákból álló trilógiám harmadik darabja miért tér el részben a trilógia első két részétől, amelyek homogén eredetűek. Míg az Aranyhajú hármasok az ATU 707-es, a Boldogasszony keresztlánya az ATU 710-es számmal tipizált népmesénk alapján született, addig a Dunaisten keresztfia deklaráltan is heterogén eredettel bír: a Berze Nagy János közölte Dunaisten keresztfia című dévai csángó népmese képezi ugyan az alapját, de a motívumstruktúrájába beleszövődik az Illyés Gyula közölte Virág Péter című magyar népmese, valamint a Sebestyén Gyula közölte dozmati regösének is. A mostani közlés előzménye, a műhelytanulmány magyarázatot adott arra, hogy miért volt szükség egyáltalán erre a heterogenitásra – s hogy miért kellett megszületnie a Dunaisten hamuban sült csodája című, a Dunaisten keresztfia című liturgikus dráma alapjául szolgáló műmesének.
Ez a közlés annak a műmesének – a Dunaisten hamuban sült csodája című szövegnek – a közreadása, amely a műhelytanulmányban megjelenített okok miatt jött létre két népmesét és egy regöséneket alapul véve. Ez a műmese legfőképpen a szerkezeti kontamináció miatt számít műmesének, egyebekben, egyes részleteit tekintve jelentős mértékben magyar folklóranyag köszön vissza benne. A műmese létrejöttének legfőbb oka, hogy alapjául szolgáljon a belőle készülő dráma, a Dunaisten keresztfia létrejöttének.
+++
Volt egyszer egy öreg és tekintélyes királyunk. Volt annak egy igen-igen szép leánya. Ezt a leányt a király örökké bezárva tartotta, őrizte, mint a szeme fényét, mert benne volt az életének minden öröme, hiszen senkije nem volt rajta kívül ezen a világon.
A leány elégszer elúnta magát, de semmi kéréssel nem tudta rávenni az apját, hogy künn játszhasson. Unalmában sokszor azzal múlatta magát, hogy sétálgatott fel-alá hol a szobájában, hol a palotakertben.
Ahogy egyszer rótta a maga útját a királylány a kert fái között, összetalálkozott a király egy dali szép vitézével, aki nagyon sok csatát megjárt már, nagyon sok dicsőséget szerzett már, de már őt háborúba egyáltalán nem küldték. Ahogy ők egymásra néztek, rögtön összeszerelmesedtek. Mondta is hát a királylánynak a dali szép vitéz, hogy nincs édesebb a havasi dinnyénél. S hogy nincs kedvesebb a régi szeretőnél. Mert a régi igazán tud szeretni, a másodikért pedig de sokat kell szenvedni.
Mondta is hát erre a királylány, hogy dehogy akar ő a másodikért szenvedni. S hogy az édes havasi dinnyét ő bizony szívesen megkóstolná, ha teheti.
Tehette is, s aztán tette is, mert a király a régi vitéze kedvéért a házasságba nagy húzódozva ugyan, de azért beleegyezett. Született hát nekik szép sorban három fiuk és három lányuk. Ahogy ezt a sok szép gyereket nagy boldogan nevelgetni kezdték, egyszer csak úgy sétálgatott az a dali vitéz a palotakertben, hogy egyszerre csak álomszellő fújt rája. De az az álom, amit az az álomszellő hozott, bizony örök álom lett, s ő abból fel soha már nem ébredett.
Ahogy meghalt a férje, nagyon szomorú lett a királylány. Siratta a régi szeretőjét, nem találta párját annak a szerelemnek. Volt is egy dala, amit nagy szomorúságában a hat gyerekének énekelgetett. Énekelte hát, hogy megvert az Úristen, de nem fáj. Hogy a fügefa levele lehullt már. Hogy fügefa levele gyógyítson meg. S hogy régi volt szeretőm csókoljon meg.
De hát nem kapott az a királylány többé csókot attól a dali szép vitéztől, az ő régi volt szeretőjétől. De nem is kellett neki már csók senki mástól, mert igen nagyon belefeledkezett a maga szomorúságába, éppen csak a hat csodaszép gyereke körül tett és vett a maradék idejében. Volt is abban köszönet, amit a gyerekeiért tett, ha nem is sokat, de rengeteget. A jótett helyébe pedig lassan már ő is jót várhatott, mert a három lánya addigra már úgy megnőtt, hogy elhatározták: segítenek az anyjuknak abban, hogy túltegye magát a saját fájdalmán. Ők is erősen elbúsultak ugyan az apjuk elvesztése miatt, de addigra azért már tudták: az az élet rendje, hogy aki él, az élni akar. Elszánták hát magukat arra, hogy mindenáron visszahozzák a királylány elvesztett életkedvét.
Jött akkor egy ősz öregember a király udvarába, akiről úgy hírlett, tud ő mondani jóslást is bárkinek az okulására. El is vezették az ősz öreget a három lányhoz, hátha mond nekik valamit, amivel felbátorítják az anyjukat az élete visszanyerésére. El is mondta az ősz öreg, hogy amit tanácsol, az ugyan nem ördögtől való, de mégis az ördögök őrzik majd azt a varázslatot, amire nekik szert kell tenniük az anyjuk kedvéért. Szép sorban elő is adta hát, hogy mire lenne jó az anyjuknak a havasi kút vizének elkortyolgatása. Hogy mire lenne jó az anyjuknak a havasi malom lisztjéből sült pogácsa elmajszolása. Hogy mire lenne jó az anyjuknak a havasi malacos koca malacából készült sült megkóstolása. Meg is értették a dolgukat, s készültek is tenni a dolgukat.
A királylány legidősebb lánya elment hát a havasi kút vizéért. Hogyan is ne tette volna, amikor kész lett volna a világ végéről is orvosságot hozni, csak az anyját is meggyógyíthassa. Volt a palotakertben két jegenyefa, azok mindjárt kezdettek kiszáradni, mihelyt elindult hazulról, s minél messzebb ment, annál hervadtabbak lettek. De ő csak ment, mendegélt. Ahogy közeledett a havasi kúthoz, odalépett hozzá a hatfejű sárkány. Kérdezte, hova megy az a lány. Válaszolt is ő szépen, a sárkány kinézetétől egyet se búsulva, meg se rettenve.
– A havasi kútra. Anyám erősen beteg, s annak a vizétől meggyógyul. – Oda ne menj, mert az ördögök erősen őrzik, s elevenen vissza nem kerülsz, ha abba a kútba belémeríted a korsódat. – Ha nem, annyi, de én úgyis megyek! – Ha csakugyan mész, itt van ez a síp. Mikor meríteni akarsz, ebbe fújj belé, aztán merítsd meg hamar a korsódat, s fuss vele onnan, mintha kergetnének. De ha sikerrel jársz, ne feledd: egyszer cserébe még kérni fogok valamit tőled – mondta a sárkány a lánynak.
Megköszönte szépen a lány a sípot, és ment vele a kúthoz. Ott úgy tett, ahogyan a sárkány[2] tanította, s minden baj nélkül szerzett is egy korsó vizet. Azzal sietett hazafelé.
Adott is az anyjának abból a vízből, aki jobb kedvre is kerekedett ettől kicsinység. De alig jött meg kissé a kedve az élethez, már el is jött a hatfejű sárkány, hogy a sikerért cserébe a maga vágyát elmondja. Magával is vitte a legkisebbik lányt feleségnek. Ahogy elvitte a lányt a várába, mélyen belenyomta a karmát a földbe, hogy aki egyszer követni akarja, a nyomát el ne tévessze. Ettől a veszteségtől megint erősen nekibúsult a királyné.
Erre a királylány középső lánya is felkerekedett. Ahogy közeledett a havasi malomhoz, odalépett hozzá a tizenkét fejű sárkány. Kérdezte, hova siet annyira az a lány. Válaszolt is ő szépen, mert a sárkány kinézete őt se tántorította el az akaratától.
– Lisztért a havasi malomba – feleli ő. – Jaj, oda ne, ha kedves az életed, mert a malom az ördögöké, s onnan ember még vissza nem került elevenen. – Mindegy, én úgyis megyek! – Ha csakugyan mégis odamész, itt van ez a trombita. Mikor a lisztből meríteni akarsz, ezt fúdd meg jól, aztán hirtelen töltsd meg a zsákodat és fuss onnét, de sebesen! De ha sikerrel jársz, ne feledd: egyszer cserébe még kérni fogok valamit tőled – mondta a sárkány a lánynak.
A királyné megörült a havasi malom lisztjéből sült pogácsának, evett is belőle, vissza is tért belé az élet megint egy kicsinység. De alig jött meg kissé a kedve az élethez, már el is jött a tizenkét fejű sárkány, hogy magával vigye a középső lányt feleségnek. Ahogy elvitte a lányt a várába, ő is mélyen belenyomta a karmát a földbe, hogy aki egyszer követni akarja, a nyomát el ne tévessze. Ettől a veszteségtől megint erősen nekibúsult a királylány, ha lehet, még annál is sokkal jobban, mint annak előtte tette.
A királylány legkisebbik lánya erre hát azonnal nekikészült az indulásra. Ahogy aztán közeledett a havasi malacos koca kondájához, odalépett hozzá a huszonnégy fejű sárkány. Kérdezte, hova siet annyira a lelkéből az a lány. Válaszolt is ő szépen, mert a sárkány kinézete őt se meg nem zavarta, se el nem rémítette. Mondta hát, hogy ő bizony a havasi malacos koca malacából készítene sültet az anyjának.
– No, ha csak ettől gyógyul meg anyád, akkor csináltass inkább a koporsót neki, mert onnan nem szabadulsz meg élve. Holtan pedig a malacot sem viheted el neki. – Vihetem, nem vihetem, de én megyek. – Jobb volna hajtani a szavamra, de, ha mindenképpen menni akarsz, ülj fel a lovamra. Ezzel megeshetik, hogy elszabadulsz a vadkan elől, ha ezzel nem, egyébként sem. De ha sikerrel jársz, ne feledd: egyszer cserébe még kérni fogok valamit tőled – mondta a sárkány a lánynak.
Meg is ülte szépen a huszonnégy fejű sárkány táltos paripáját a legkisebbik lány, s azzal el is hozta a havasi malacos koca malacát a királyi udvar konyhájára. Adtak is annak a malacnak a sültjéből enni a királynénak.
A királyné megörült a sültnek, evett is belőle, vissza is tért belé az élet megint egy kicsinység. De alig jött meg kissé a kedve az élethez, a huszonnégy fejű sárkány is elvitte a legkisebbik lányt feleségnek. Ahogy elvitte a lányt a várába, ő is mélyen belenyomta a karmát a földbe, hogy aki egyszer követni akarja, a nyomát el ne tévessze. Ettől a veszteségtől megint erősen nekibúsult a királylány, ha lehet, még annál is sokkal jobban, mint annak előtte tette.
Látta a három fiú, hogy az anyjuknak egyre csak fogy az életkedve, ahogy a három lányát egymás után elveszti, s őket a sárkányok prédájának kénytelen átengedni.
Összegyűlt már nekik annyira erejük addigra, hogy elmenjenek a sárkányok várába, s megkeressék a három lányt.
Elindult hát a legidősebb fiú, s követte azt a barázdát, amit a hatfejű sárkány karma vájt bele a földbe. El is jutott így a hatfejű sárkány várába, ott találta a legidősebb lánytestvérét. – Szedd össze magad, testvérem, gyere haza! – Jaj, menj innen, mindjárt itt lesz az uram. – Honnan tudod? – A hatmázsás buzogányt már hazahajította jeladásul! Jött is már a sárkány. Azt mondja: – Jó napot, kedves sógorom! Rakjál tüzet, főzzél ebédet, kedves feleségem. Megfőtt az ebéd, jóllaktak. A sárkány elment a pincébe a kancsóval, hozott egy kancsó bort. Megitták. – Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni! Kimentek az udvarra, birkózni. De még mielőtt egymásba akaszkodtak volna, megtalálta egy kéréssel a legidősebb fiú a sógorát. – Ne siess, édes sógor az én halálomra. Én sem vagyok a vadlövő vadad, hanem vagyok a havasi dinnye édes levétől ízes falat. De te engem inkább meg ne kóstoljál, a csontjaimon semmit össze ne ropogtassál.
A sárkány erre nagy dühösen csak egy nagyot fújtatott. S ahogy a levegőt kifújta, perzselt annak a leheletnek a lángja. Úgy belevágta a sárkány a sógorát a földbe, hogy minden csontja összetört.
Eltemette, nyárfát ültetett rá, s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.
Elment a középső fiú a tizenkétfejű sárkány házába. Ott lelte a lánytestvérét. Mondja neki: – Kedves testvérem, jó napot! Mikor jön haza az urad? – Majd megtudjuk, amikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja. Hazahajította a buzogányt, haza is jött a sárkány. Azt mondja: – Jó napot, kedves sógorom! Főzzél, kedves feleségem! Főzött is, jól is laktak. Elment a sárkány a pincébe, egy kancsó borért. Megitták a kancsó bort. – Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni! Kimentek az udvarra, birkózni. De még mielőtt egymásba akaszkodtak volna, a középső fiú sem maradt rest szólni. Mondta ő is, hogy ne siessen a sógora az ő halálára, őt ugyan bizony agyon ne szorítsa, vadölő vadként az életből őt ki ne hajtsa. Nem mintha félne tőle, mert nem gondolja, hogy a sógora vadsága az övénél rosszabb lenne. Csak hát ne feledje: a vér a saját vérével mindig szót ért. Mert annak nyomán gyógyul a világ.
De a sárkány erre nagy dühösen csak egy nagyot fújtatott. S ahogy a levegőt kifújta, perzselt annak a leheletnek a lángja. Megfogta a sógorát, úgy belevágta a földbe, hogy összetört minden része. Meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.
Elindult a legfiatalabb fiú is, megkeresni a húgát. Elment a huszonnégyfejű sárkányhoz. Megtalálta a testvérét. – Jó napot, kedves testvérem! Az urad hol van? – Elment országolni. – Mikor jön haza? – Majd megtudod. Amikor elindul hazafelé, arra a nagy szegre, amelyik a kastély sarkán van, egy huszonnégymázsás buzogány fog rászállni. Hazahajította a sárkány a huszonnégymázsás buzogányt, s már jött ő maga is. Azt mondja: – Jó napot, kedves sógorom! Főzzél, kedves feleségem! Jóllaktak. Lement a pincébe a sárkány, hozott egy kancsó bort. Megitták. – Gyere, sógor, az udvarra, birkózni!
De még mielőtt egymásba akaszkodtak volna, a maga szándékával a legkisebbik fiú is előjött. Mondta ő is, hogy ne siessen a sógora az ő halálára, mert ketten együtt erősebbek lennének, mint ahogy külön-külön vannak. Van neki szépen suhintó kardja, ne akarja, hogy azt ő a sárkány ellen előhúzza. Mert ő bizony úgy tartja: a sárkány torkából szakadó tűz és az ő kezében forgó vas úgy lenne a tűz és a vas házassága, hogy tűzzel-vassal itt közülük senkinek nem lenne bántódása. Meg hát ne feledje: a vér a saját vérével mindig szót ért. Mert annak nyomán gyógyul a világ.
De a sárkány erre úgy belevágta a sógorát a földbe a sárkány, hogy ottmaradt, meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.
Most már ahogy odamaradt a három lány, odamaradt a három fiú. A lányok sárkányok asszonyaiként mentek veszendőbe. A fiúk sárkányok ölelésétől váltak halálra, s egyiküknek sem volt már ebben a földi életben semmi teendője. Nem volt gyerek.
Ahogy a királylány megtudta, hogy a három lány után odamaradt a három fiú is, rögvest el is dobta volna magától az életet. El is indult bánatában azonnal a királyi vár bástyájára, hogy onnan vesse le magát. De ahogy sírva sietett a saját halálára, jött vele szembe ugyanaz az ősz öregember, aki mondott már jóslatot a lányainak is az ő boldogítására. Elé is toppant az ősz öreg, hogy a királylányt még éppen megállítsa. A királyné ekkor már annyira maga alatt volt, mint aki se nem élő, se nem holt. Akkor viszont azt mondta neki az ősz öreg, hogy világra fog hozni egy hetedik gyereket. De az nem szülve születik, mert az nem apától fog a testében megfoganni. S hogy az a gyerek táltosgyerek lesz, mert amihez csak hozzányúl, azt hétszerte szebbé teszi, mint annak előtte volt.
Megdermedt ettől a hírtől a királylány, mert rögtön belé is nyilallott erre egy látomás a hetedik gyerekéről. Az égre nézett, a földre nézett, s akkor már nem azt akarta, hogy a föld megnyíljon alatta, hanem egyre csak azt várta, teljesedjék be rajta az ősz öreg jóslata.
Az ősz öregembernek azonban még nem ért véget a királyi udvarban az útja, mert ő még a királynak is jóslatot mondott, hogy neki azt is megjövendölje: világra jön egy fiúunokája, aki nem születve lett gyermek lesz. S annak bizony érdemes lesz majd átadnia a királyságát, mert ha az a fiúunoka uralkodni kezd az országában, az ország hétszerte szebb lesz, mint annak előtte volt. De olyan sárkányokkal vívó ereje lesz annak a fiúnak, hogy ha hatalmat neki önként át nem adnák, ő még a föld alá temetve is véghez viszi a maga akaratát.
A királyné beleszeretett a hetedik gyermekét ígérő jóslatba, az apja, a király viszont visszahőkölt ettől a neki rendelt jövendöléstől, mert ő még soha nem gondolt arra, hogy a hatalmát bárkinek is átadja.
A királylány onnantól fogva egyre csak a palotakertet járta: az égre nézett, s a földre nézett, hogy az égtől is, de a földtől is mindig a rá leselkedő csodát várja.
Várta hát a királylány, hogy a sorsa jobbra forduljon, s a hetedik gyereke hétszerte szebb csodákkal jöjjön abba a világba, ahol ő a régi szeretőjének csókját már hiába sóvárogja, s ahol ő a sárkányok martalékává lett lányait és fiait már sehol nem találja.
Látta aztán, hogy a palotakert egyik szépséges rétjén megnyílt előtte a föld, s abban egy mélységes mély árok hasadt. Mélyebb volt az a barázda annál, mintha egy sárkány karmolta volna.
Odament annak az ároknak a partjára a királylány, s látta, milyen gyönyörű virágok nyílnak ott, az árok sötétségébe szinte fényt ragyogva. Az egyik sárga szirmokkal pompázó fecskefű különösen erős fényt sugárzott.
Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte. Hazament a királylány. Nemsokára világra is jött egy fia abból a virágból, amit lenyelt.[3] Úgy volt minden, ahogy a jóslat ígérte: nem szülve született, hanem csak úgy kipattant belőle az a gyermek, s ez is csak azt mutatta, hogy ő bizony táltosfiú volt.
Ahogy jobban megnézte, azt is látta, hogy az a gyerek az aranyhajával épp ugyanolyan fényt ragyog rá, mint amilyen fényes az az árok partján a földből kiütköző virág lehetett.
Örömmel mutatta hát fel a hetedik gyerekét a királylány a világnak, s vitték is az aranyhajú táltosgyerek hírét az udvaroncok a királynak.
Addigra a király viszont már erősen megátalkodta magát: rájött arra, hogy nem akarja ő a hatalmát megosztani egy nem születve világra jött kis poronttyal.
Sietett a király a lányához, s meglátta az aranyhajú gyermeket. – Hát ez ki, s hogyan került ide? – kérdezte. – Az enyém, nekem rendelte a Jóisten! – felelte a leány.
Megharagudott ezért az öreg király, s egyszeriben hívatta a szolgáit, hogy vessék bele a Dunába azt a gyermeket. De a leány nem engedte, s azt mondta, ha azt vetik, vessék őt is, mert amíg él, a gyermeket senki el nem veszi tőle. Erre a király mást gondolt. Mondta a lányának, szedje össze a cókmókját, mert itt többé neki nem lesz maradása.
Hamar csináltatott egy nagy vasabroncsos hordót, abba tétetett egy csomó élelmiszert, azután befenekeltette a lányt is a kisfiúval együtt, bévitette a Duna kellős közepébe, s ott eleresztette, hogy ússzék le azon. Azért volt olyan éktelen nagy a haragja az iránt az ártatlan gyermek iránt, mert nem akarta, hogy az ősz öregember jóslata kiteljen rajta. A lánya ugyan egyetlen szóval sem mondta, hogy a fiának a király örökébe kellene lépnie, ő a hatalmát mégis annyira félteni kezdte, hogy a lányát is, a virág szirmából született aranyhajú gyermeket is inkább a Dunának eresztette.
Bezzeg megbánta ezt a másik percben! De már késő volt.
A hordót vitte a víz lefelé, de a benne levőknek nem is lett semmi bajuk. A gyermekben annyi öröme volt a királyleánynak, hogy még arra sem jutott ideje, hogy a sorsáról gondolkozzék. Nem is csoda, mert a virág szirmából született kicsi nem olyan volt, mint más gyermek.
Már az első nap futkározott, játszott, s amellett nőtt egy nap úgy, mint kettőn, kettőn úgy, mint hármon, s a negyediken már meg is szólalt, és azt mondta az anyjának: – Anyám, én most elalszom, de mihelyt észreveszi, hogy a hordó súrolja a víz fenekét, egyszeriben költsön fel! El is aludt, s aludt egyfolytában két napig. Mikor a két nap kitölt, s a harmadik megkezdődött, hallja a királylány, hogy a hordó súrlódik, s hamar felkölti a fiát.
A fiú ahogy felébredt, kinyújtózkodott, s jót rúgott egyet a hordó oldalán, hogy az abban a helyben széjjelszakadt. Éppen mert a folyó partja mellett voltak, könnyen kiszállhattak oda. Nem messze volt egy erdő, bémentek annak a közepébe. A fiú egy jó kalyibát épített, abba béhúzódtak, s éldegéltek, ahogy az Isten engedte.
Jézus Krisztus Szent Péterrel éppen a földön járt, s elvetődött egyszer az ő kalyibájukhoz. Bészólt, hogy adjanak valami ennivalót. – Nekem az Isten ege alatt semmim sincs egyebem, csak egy korpa pogácsám, az is most sül odakünn a hamuban – mondta a királylány. – Menj, hozd be! Eszünk mi abból is.
Béhozta, s letette Jézus elibe az asztalra, de még el sem vette jóformán a kezét róla, már olyan szép fehér pogácsa lett belőle, hogy a legfájinabb finomlisztből sem lehetett volna olyat sütni. És azután nemhogy fogyott volna, hanem mindenkor akkorával lett nagyobb, amekkorát épp levágtak belőle.
Ettek, s étel után kérdezte Jézus: – Hogy hívják a legénykét? – Nincs még megkeresztelkedve – felelte a királylány –, mert a világra jöttétől kezdve nem jutottunk emberek közé. – Nohát kereszteljük meg, leszek én a keresztapja. S minthogy élete első napjait a Dunán töltötte, nevezze magát bátran Dunaisten keresztfiának. S mivel egy virág szirmától fogant meg az anyja, nem más ő, mint a mi virágunk fényes virága: Virág Péter legyen hát a neve, akárki meglássa.
Erre azután Jézus Krisztus keresztapai ajándékul egy üvegcsét és egy hollótollat adott Virág Péternek.[4]
– Vedd csak el – biztatta a legénykét. – Ez egy üvegcse a sárkány vérének. Ez meg egy hollótoll a sárkány vére kenegetésének. Az az üvegcse egy rég elporladt csontkürt darabkájával van bedugaszolva. Az a hollótoll egy sárga lábú fekete holló szárnyáról van szakasztva – mondta Jézus a keresztfiának, s aztán továbbment Szent Péterrel együtt.
Jól gondját viselte a táltosgyereknek az erdő kellős közepén is anyja. Mikor egy hétig szoptatta Virág Pétert, akkor azt mondta a gyerek az édesanyjának: – Édesanyám, tegyen le, bontson ki, vegye le a pólyát! Kibontotta az anyja. Kiment Péter az udvarra játszani. A kertben volt egy nagy mezsgyefa, elkezdett avval birkózni. Meghajtotta a nagy fát.
Bement a fiú az anyjához. – Édesanyám, pólyázzon be még, és viselje gondomat! Megint szopott egy hétig a fiú. Akkor megint mondja az anyjának: – Édesanyám, pólyázzon ki, megyek játszani az udvarra. Játszott az udvaron, lement a kertbe, meghajtotta a fát derékban.
Visszaszaladt az anyjához: – Édesanyám, pólyázzon be! Aztán le se tegyen, se éjjel, se nappal. Még a kútra se menjen, egy veder vizet se hozzon. Addig tette csak le a fiút, míg felöltözött meg levetkőzött. Három hétig szopott Virág Péter. Akkor kibontotta az anyja a párnából, a pólyából. Lement Péter a kertbe, azt a nagy óriás fát a mezsgye tövinél meghajlította.
Bement a fiú az anyjához: – Hozzon be most, édesanyám, egy nagy paraszttányért. Bevitte az anyja a tányért. – No, édesanyám, amennyi teje van, azt mind fejje bele ebbe a tányérba! Kifejte az anyja, a tányér színültig lett tejjel. – No, édesanyám, hozza be a gyúrótáblát, rá lisztet. Elkészítette az anyja a táblát a liszttel. – Abba a lisztbe töltse bele a tejet. Három pogácsát gyúrjon, de abba a pogácsának készülő tésztába ne vizet tegyen, hanem a keresztapám, Jézus pogácsájából szórjon egy kis morzsalékot. Süsse meg a három pogácsát, aztán a három lánynak keresse meg a selyemkendőit, a gyűrűit a cókmókjában. Pakoljon be mindegyik selyemkendőbe egy pogácsát meg egy aranygyűrűt, és hajtsa össze szépen.
– Mire kell neked ez a sok-sok minden, édes fiam?
– Hát ez mind csak arra, hogy azok a lányok az édesanyám tejének ízét, s hozzá még a saját gyűrűjük, kendőjük formáját, tapintását mind felismerjék. S így engem tejtestvérüknek, saját szívbéli rokonuknak bizton elfogadjanak.
– Miért kell abba a tésztába Jézus még mindig velünk élő és gyarapodó pogácsájából is belegyúrnom?
– Hogy az én lánytestvéreim ebből azt is tudják, hiába, hogy sárkányok őrzik őket, nagyot fordult itthon a világ. Hogy az ő virágnak virágától fogant tejtestvérüknek Jézus lett a keresztapja. Hogy az ő anyjuknak a kalyibájából soha nem fogy ki már az ő szent kezével megáldott pogácsa.
Vette hát Dunaisten keresztfia a három csomagot, elindult hát megkeresni a három lányt meg a három fiút. Legelőbb a hatfejű sárkány karmával a földbe vájt barázdát kereste, annak nyomán el is jutott a sárkány várába, s benne az ő legidősebb lánytestvére otthonába.
Megtalálta a legidősebb lányt a hatfejű sárkánynál. –Jó napot adjon az isten, drága egy testvérem! – Adjon az isten neked is! – Mikor jön haza az urad? – Te fiú, te gyermek, miért vagy te nekem testvérem? – Hát, ha én mondom, akkor testvéred vagyok. – Nézd, itt ez a selyemkendő, bontsd ki! Kibontotta a legidősebb lány a selyemkendőt. – Kié ez a selyemkendő és ez a gyűrű? – Az enyém! – Törd kétfelé a pogácsát, és edd meg. Milyen ízű az a pogácsa? – Olyan, mint az édesanyám teje. – Elismered-e, hogy a testvéred vagyok?
– Elismerem, testvéremnek fogadlak. – Aztán éreztél-e valami különösen finom ízt abban a pogácsában édesanyád tejének ízén kívül? – Éreztem bizony. Ilyen foszlós, lágy tésztát én még soha nem kóstoltam. – Éreztél-e benne az anyatej ízén valami mást is? – Éreztem. – Tudd meg, Jézus áldásától lett az a pogácsa olyan foszlós. Az az áldás legyen hát veled most.
– Hát, akárki áldását hozod is, eredj, amerre látsz, mert az én uram a hatfejű sárkány. Az is kihajt téged a világba, de nem leszel te már akkor élő, hanem inkább holt. Ha itt talál, az téged rögtön megöl.
– Ne törődj vele, már ha itthon volna is, késő volna. Főzzél, rakjál tüzet! – Nem szabad, majd csak, ha az uram hazajön. – Mikor jön haza az urad? – Majd megtudod.
Hajítja haza a hatmázsás buzogányt! Kiment Virág Péter az udvarra. Hajította haza a sárkány a hatmázsás buzogányt. Virág Péter odaugrott, és megkapta a buzogányt. Nem engedte, hogy a földre essen. Visszahajította a buzogányt, még hat mérföldnyivel tovább, mint a sárkány volt. Nagyot mordult a sárkány: – Vajon ki garázdálkodik az én udvaromon? Nem tudom, nem az a kölyök Virág Péter-e? Na, csak érjek haza!
Hazavitte a buzogányt, letette. – Jó napot, kedves egy sógorom. No, kedves feleségem, főzzél, tálalj! Jóllaktak.
Kimentek a kastély udvarára. Mondja Péternek a sárkány: – Gyere, sógor, birkózzunk egyet!
Lementek az udvarra, de mielőtt egymással végképp összeakaszkodtak volna, azt mondja Péter a sárkánynak: – Ne siess, sógor, az én halálomra. Én sem vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ.
– Nem vagyok én vad, csak a természetem szerint élek. A asszonyommal szelíden bánok, de aki felém buzogányt hajít, abból az utolsó szuszt is kipréselem – mondta erre a hatfejű sárkány.
– Ne tévesszen meg a buzogány hajigálása, édes sógor. Nincs bennem semmi szándék vadul cselekedni, ezzel sem akartam én mást, mint neked illendően köszönni.
– Akárhogy szenteskedsz, te az én szememben csak egy szilaj táltos gyerek lehetsz. Meg kell velem küzdened, addig innen el nem mehetsz.
Elkezdtek birkózni. Megfogta a sárkány Virág Pétert, belevágta a földbe, kötésig. Virág Péter kiugrott a földből. Megölelte a sárkányt, belevágta hónaljig a földbe. Ott aztán levágta mind a hat fejét. A testvére ki akart ugrani az ablakon.
Megfenyegette Péter, hogy meg ne mozduljon.
Ahogy kisírta magát a lány, azt azért még megkérdezte tőle Virág Péter, miért nem volt neki már kedves az élete, amikor a sárkányt megölte. Hogy miért volt az, hogy bánatában magát az ablakon is kivetette volna.
– Hagytál volna inkább sárkánynak házában, az uramnak járó boldog szolgálatban. Elvetted az életemet, nem kapok én már ilyet, se sokat, se keveset.
– Visszaadlak a családodnak. Együtt ünnepeljük, hogy heten leszünk anyánk örömére.
– Nem vagy te a vér a véremből. Ami vér van rajtad, az éppen az én uram vére. Nem hívott ide téged senki, nem kell nekem se Jézusnak örömhíre, se a táltosaink dicsősége. Az a hír járja, hogy az aranyhajaddal a Nap fényét hordozod, de magad körül az árkok mélyének sötétségét is bárhol megtapasztod. Nem te kellesz szegény anyámnak, hanem az ő összes, hús-vér születte. A régi szeretőnk mind a hat vér szerinti gyermeke.
– Hogy mi kell nekünk, drága néném, annak tudását hagyd rá inkább mégis Jézusra. Nemcsak nevet adott nekem ugyanis a keresztapám, de kaptam tőle egy kis üvegcsét és egy madártollat. Az üvegcsével a sárkány vérét kell felfogni, a tollal pedig a sárkány gyógyító vérét kell elkenegetni.
– Hol akarsz te azzal kenekezni? Az én halott uram vérével te nem fogsz kereskedni.
– Nem a hatfejű, hanem a huszonnégy fejű sárkány vére kell majd nekem. De addig a te vallomásoddal is beérem. Maradj itt a várban, eljövök érted.
Ment a tizenkétfejű sárkányhoz. Benyitott az ajtón, köszönt. Mondja neki a középső lány: – Mit keresel, te fiú? – Mit keresnék? Teérted jöttem, testvéred vagyok. – Dehogy, mi hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan elkerültünk hazulról. Te nekem nem vagy testvérem. – Ha nem vállalsz testvérednek, itt ez a csomag, bontsd ki! Kibontotta a lány. – Kié ez a selyemkendő, kié ez az aranygyűrű? – Ez az enyém. – Törd kétfelé azt a pogácsát, edd meg! Milyen a pogácsa? – Olyan, mint az édesanyám teje volt. Elvállallak testvéremnek.
– Aztán éreztél-e valami különösen finom ízt abban a pogácsában édesanyád tejének ízén kívül? – Éreztem. Ilyen foszlós, lágy tésztát én még nem kóstoltam. – Tudd meg hát, hogy ebben a pogácsában ott van a Jézus kezével megáldott pogácsa egyik morzsája. Amikor ő nálunk járt, ő lett a keresztapám.
– Hát, akárki fia-borja vagy is, eredj, amerre látsz, mert az én uram a tizenkét fejű sárkány.
– Az urad mikor jön haza? – Majd megtudod, mikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja. Kiment Virág Péter az udvarra. Várta a tizenkétmázsás buzogányt. Mikor a sárkány hazahajította, Virág Péter megkapta a buzogányt, és a sárkányon túl hajította, tizenkét mérfölddel. Ez a sárkány is elkezdett köpködni, mint a hörcsög: – Vajon ki legénykedik ott? Nem az a kölyök Virág Péter?
Hazament a sárkány. Ettek is. Mikor jóllaktak, lementek a kastély udvarára. – Gyere, sógor, birkózzunk!
Lementek az udvarra, de mielőtt egymással végképp összeakaszkodtak volna, azt mondja Péter a sárkánynak: – Ne siess, sógor, az én halálomra. Én sem vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ.
– Az én vadságomon te semmit meg nem szelídítesz. Jobban teszed, ha inkább a buzogányt hajigáló karod erejével kérkedsz. Vitézi harcot akarok vívni, drága sógor, nem holmi követségben járni – mondta erre a tizenkét fejű sárkány, aki csak összedűlt akkor már Virág Péterrel.
A sárkány megkapta Virág Pétert, és levágta hónaljáig. De Virág Péter ügyes volt, megkapta a sárkányt, és úgy lecsapta, hogy azzal ki is pusztította a sárkányt. A nyakára hágott.
Avval elindult harmadik lánytestvéréért. – Jó napot, kedves egy drága testvérem! – Adjon isten neked is. Mit keresel itt, te fiú? – Testvéred vagyok. – Jaj, dehogyis vagy nekem testvérem, mi mind a hatan elkerültünk hazulról. – Nézd, itt ez a kendő, bontsd ki! Kibontotta. – Kié ez a selyemkendő és ez az aranygyűrű? – Ez az enyém. – Itt van ez a pogácsa benne, törd kétfelé, és edd meg! Megette. – Milyen ízű az a pogácsa? – Olyan, mint az édesanyám teje. – Éreztél-e benne az anyatej ízén valami mást is? – Éreztem. – Tudd meg, Jézus áldásával lett az a pogácsa olyan foszlós. Az az áldás legyen hát veled most. Mikor jön haza az urad? – Majd megtudod. Amikor a vár megrendül. A falban van egy óriási szeg, arra fog ráesni a huszonnégymázsás buzogány. Már esett is. Péter visszahajította. Hazajött a sárkány nagy mérgesen. – Héj, vacsorát adj, asszony! Megvacsoráztak. – Gyere, kedves, drága egy sógorom, birkózzunk egyet!
Lementek az udvarra, de mielőtt egymással végképp összeakaszkodtak volna, azt mondja Péter a sárkánynak: – Ne siess, sógor, az én halálomra. Én sem vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ.
– Márpedig az én vadságomból te semmit el nem vehetsz, védekezz hát, ha kedves az életed – mondta a sárkány.
Akkor összedűltek az udvaron, birkóztak. Pétert levágta hónaljig a földbe, de Péter fiatal volt, és kiugrott. Megkapta a sárkányt, és bosszúságában bevágta a sárkányt a földbe, nyakig. Akkor kivette a bicskáját, és egy vágásra levágta a sárkánynak huszonhárom fejét.
Egy megmaradt. – Állj meg, Virág Péter! Péter sógor! Ezt az egy fejemet hagyd meg, Péter! Ha meghagyod ezt az egy fejemet, írást adok róla, hogy úgy elmegyek ebből az országból, senki híremet sem hallja. – No, sógor, meghagyom ezt az egy fejedet. Ha a három fiútestvéremet lábra állítod, akkor meghagyom a huszonnegyedik fejedet, az életedet.
Özönlött a sárkányból a vér, mint a patak.
Fogta akkor Virág Péter a Jézustól kapott üvegcsét, s megtöltötte a sárkány sebeiből csorgó vérrel. Elindultak ahhoz a három nyárfához, ahol a fiúk el voltak temetve. Vette aztán a Jézustól kapott hollótollat, s azt az üvegcsébe mártogatta, s megkente azzal a gyógyító csodaírral mind a három nyárfát. Az alattuk meghúzódó sírból erre mind a három fiú nyomban talpra állott. Amint látta, hogy a testvérei a holtukból délcegen visszatértek, szökni engedte Virág Péter a sárkányt, így megmaradt annak az egy élete azzal a maradék egy fejével.
Maga maradt Virág Péter. Összeszedte a hat testvérét, a három lányt és három fiút; mentek haza, nagy vígsággal, nagy örömmel.
De hiába vitte volna Virág Péter a hat tejtestvérét az anyjukhoz a kerek erdő kunyhójába, ahogy az a hat gyerek meglátta a királyi palota felé vezető utat, ráismertek ők bizony arra. Mondták is, hogy mennének vissza az úton rögvest a saját fiatalkorukba. A lányok erre kitalálták, hogy ők még gyorsan hazaszaladnak, hogy a saját fésűiket, kendőiket is magukhoz vegyék. Erre a fiúk is nyomban kitalálták, hogy elkísérik őket, s majd választanak maguknak a király istállójában paripákat, a király fegyvertermében pedig kardokat. Küldték hát Virág Pétert az anyjukhoz az ő előkerülésük örömhírével.
– Ne térjetek le az útról, drága testvéreim! Nem kell a ti édesanyátoknak a ti legszebbik formátok, kellene viszont neki mielőbb a ti boldog mosolyotok, szerető ölelésetek – mondta Virág Péter.
– Ne te mondd meg nekünk, hogy anyánknak mi a jó. Vér vagyunk mi az ő véréből, téged pedig csak egy árok partján szakasztott. Menj haza, örvendeztesd meg az édesanyánkat, mondd el neki, hogy mindjárt megöleljük, megcsókoljuk, aztán meg hagyjuk neki, hogy végre a vér szavát is megértse, mert a tejnek sincs fenékig föle – mondta a legidősebb lány Virág Péternek.
Szomorúan engedte hát az útjukra Virág Péter az általa visszahozott tejtestvéreit oda, ahonnan a király az édesanyját, a királylányt vele együtt olyan csúful kiebrudalta. Féltette a testvéreit, de őket többé már nem marasztalta, mert érezte már, hogy azok összetartanak ellene.
Ment hát a hat testvér a királyi palotába, de amint kitudódott, hogy hazaértek, az öreg király magához hívatta őket. Mondta, hogy vegyenek csak bármit magukhoz a palotából, de az anyjukhoz nekik vissza már nem kell menniük, mert inkább ő érte küldet a kerek erdőbe. Előtte egyvalamire viszont még meg kell neki kérnie a saját véreit. Elbeszélte hát, hogy mióta magára maradt, nagyon elszomorodott, hogy haragjában a királylánnyal és annak nem születve lett gyermekével azt tette, amit tett. Vezekelni kezdett a bűneiért, s most már szent életet él: új nevet is felvett már az ő hitének dicsőségére. Úgy tartotta, hogy az ő féktelen indulatát pedig nem más fűtötte, mint a valaha volt oktalan vitézkedéseinek szertelensége. Ennek pedig szerinte nem volt más a mintája, mint az ő vitéz apjuk, aki a hadak útján vadul tudott ugyan küzdeni, de régi szeretőként már felesleges az ő emlékét megtartani. Ezért aztán megeskette az unokáit arra, hogy apjuknak emlékét nyomban elfeledik, az anyjuk régi szeretőjét már soha többet nem emlegetik.
Annyira szívhez szólóan kérte, hogy az unokái beleegyeztek ebbe. Nem emlékeztek már az apjukra, nem érezték, hogy ezzel a lemondással túl sokat áldoztak volna.
Visszaküldte hát az öreg király a sárkányoktól és a halálból visszatért gyerekeket a szobájukba azzal, hogy vennék magukra a legszebbik ruháikat, mert ő most a tiszteletükre mulatságot hív össze.
Mielőtt még készülődni mentek volna, a legidősebb lány egy kérdést azért még gyorsan feltett.
– Mondtad, hogy szent az életed, s hozzá még új a neved, drága nagyapánk. Elmondanád, hogy milyen néven tiszteljünk ezután?
– Elmondanám, ha már ilyen szépen kérted, drága kis lányunokám – mondta az öreg király. – Engem most már István király néven tisztel az egész magyar világ.
Mulatságot hirdetett a király a palotában aznap estére, s küldöncöt küldetett a kerek erdőbe. A küldöncnek a lelkére kötötte, hogy szépen hívja vissza a királylányt, de csak őt hívja, a nem születve lett gyereket külön azért meg ne szólítsa. Ha hozni akarja azt a kölyköt a királylány, hát hozza, de azt a sárkányokkal vadon elvaduló Virág Pétert meghívni ő bizony nem fogja. Mert amit az a táltosgyerek a sárkányokkal művelt, pontosan ugyanolyan hivalkodó virtus, mint amilyennel a királylány régi szeretője a régi világban oly sokáig elvitézkedett. Holott annak az emlékét ő már feledni parancsolja. És ezt a felejtést a királylánytól is szigorúan elvárja.
Ahogy a királylány a király parancsát meghallotta, elborzadt attól, amit tőle várnának. Könnyeivel küszködött, s mondta hát rögtön erre, ami a szíve parancsolt.
– Mondd meg, te küldönc, apámnak, a királynak, hogy túl tudnám én tenni magam azon, hogy a házából engem a gyerekemmel együtt kiűzetett, s egy hordóba bezárva még a Duna vizére is ráeresztett. Úgy hallom, hogy ő most már Jézus hitét vallja, hát tudja meg: az én gyerekemnek maga Jézus lett a keresztapja, ez lett hát a velem tett sok rossznak a jóra fordítása. Hálás vagyok én is Jézusnak azért, amit tett, forrón szeretem is ezért, de közben a régi szeretőmet én soha el nem feledném. Erre én most csak egyet tehetek: kővé válok, s kő képében minden fagyot kitelelek – mondta a királylány, s azzal elküldte a király küldöncét, hogy mielőtt kővé dermedne, még búcsút vehessen a fiától.
Búcsúzás közben a fiának azt mondta, hogy amint ő kővé dermed, menjen el annak az ároknak a partjára, ahol az a virág ütközött ki a földből, amelyiknek a szirmából ő világra jött. Ereszkedjen alá az árkok mélyén át a föld hetedik csínjába, s hívja magával onnan az égen-földön otthonos Csodafiúszarvast, mert ha van valaki, aki a királlyal az Atyaistentől hírével megteendő követjárásokról szót tudna váltani, az csak ő lehet. Ha őt megtalálta, akkor a sárkányok vérével az életbe őt is visszahívhatja, mert akkor ők hárman már együtt mennének Dunaisten keresztapaságának örömhírével a királyi udvarba. De ha Virág Péter Csodafiúszarvast nem találja meg, akkor ő az idők végezetéig a kőnek börtönében marad.
Ahogy ezt mind elmondta, a Királylány máris recsegni-ropogni kezdett, ahogy minden ízében és porcikájában kővé változott.
El is indult aztán az ő útmutatását követve a hetedik gyermek. Ahogy odaért az árkok partjához, látta is, hogyan hasad a mélybe az az árok, aminek a partján az a virág nőtt, amelyiknek a szirmától az anyja megfogant. Azt mondta magában: ő most visszatér oda, ahonnan jött, s magával hozza Csodafiúszarvast.
A kezét a lábaszárára tette, és beleugrott a nagy mélységbe, az árokba.
A hetedik napon kiszállott az árok mélyéből, de hozta is már akkor magával a föld hetedik csínjában bujkáló Csodafiúszarvast. Elmentek a kővé dermedt királynéhoz, s Virág Péter elővette a Jézustól kapott üvegcsét, benne a huszonnégy fejű sárkány gyógyító vérével, amellyel korábban a fiútestvéreit is életre keltette. Kínjában megremegett az a kőbálvány, de aztán annak a testnek hirtelen emberi színe lett. Újra hús-vér teste lett hát a királynénak, aki látta rögtön Virág Pétert, s látta mellette a Csodafiúszarvast, s erre csak azt mondta:
– Istennek legyen hála, hogy véget ért a tél.
Elindultak hát akkor a királyi várban az ünnepségre ők hárman. Kereste a királylány a gyerekeit, s kereste apját, akit immár István királynak hívtak.
Megtalálták a királyt, díszesen megterített asztalnál foglalt helyet a királyi palota legnagyobb termében. Jobbján ült a három fiúunokája, balján ült a három lányunokája.
Ahogy bejött a királylány, Virág Péter és Csodafiúszarvas, minden elcsendesedett. A zenészek leeresztették a hangszereket, az étkek között válogató falatozók ijedten a tányérjuk mellé tették a késeiket.
A királylány térdet hajtott az öreg király előtt, s mondta neki: elhozta a hetedik gyermekét, aki Jézus parancsára nem más már, mint Dunaisten keresztfia. Dunaisten keresztfia pedig elhozta magával Csodafiúszarvast, mert homlokán vagyon felkelő fényes nap, oldalán vagyon árdeli szép hold, jobb veséjén pedig ott vannak az égi csillagok, hogy azok az idő kerekén épp csak kicsit forgatnának. Hogy megint ugyanaz a Nap legyen az égen, s hogy megint az legyen a régi szeretőnk, mint volt régen.
– Erről többet hallani sem akarok, drága lányom. Annyi az én kérésem, s ettől én nem tágítok, hogy a régi szeretőről ebben az országban többé szó se essen. Neked viszont tiszta szívemből örülök, s akit te ide vendégségbe hozol, azoknak tőlem is kijár a tisztelet. De nem értem, milyen parancsáról beszélsz te itt Jézusnak? Én már az ő tanítása szerint élek, s abban se híre, se hamva nincsen a Dunaistennek – mondta István király.
– Vettél-e már magadhoz Jézus testévé átváltoztatott ostyát a szentáldozáskor, István király? – kérdezte a királylány.
– Vettem hát. Ebből a palotából vasárnap már mindenki templomba megy – felelte István király.
Belenyúlt hát a cókmókjába a királylány, s kivette onnan azt a szép fehér pogácsát, ami abból az egy szem korpa pogácsából lett, ami ott sült kint a szabadban, amikor Virág Péter megkeresztelkedett. Ez volt hát az a szép fehér pogácsa, ami olyan volt, hogy a legfájinabb montlisztből sem lehetett volna olyat sütni. És azután nemhogy fogyott volna, hanem mindenkor akkorával lett nagyobb, amekkorát épp levágtak belőle.
– Szolgáltasd fel az összes asztalokon ezt a pogácsát, drága apám, mert ezt bizony Jézus keze érintette, amikor a Duna mentén, a magyarok között járt, de úgy, hogy azzal az érintéssel rögtön csodát is tett rajta. Ahogy ezt a pogácsát most mindenki falatozni kezdi, nemhogy fogyna ez, hanem mindenkor akkorával lesz nagyobb, amekkorát épp elvesznek belőle. Aki ezt megkóstolja, azt az áhítatot érzi majd, amit akkor érzünk, ha a templomban a szentáldozáskor Jézus testéből valamennyit mi is magunkhoz veszünk – mondta a királylány.
– De már én ilyen istentelen varázslatban részt nem veszek, drága lányom – mondta István király, őszintén megütközve ezen a javaslaton.
Akkor a királylány egyet sem szólott, de a pogácsát az apja elé tette, s abból egy darabot a király késével máris leszelt. Egy falatot Dunaisten keresztfiának, egy falatot pedig Csodafiúszarvasnak adott, de amíg ezt megtette, az a pogácsa Jézus keze érintésének csodájára emlékezve épp akkorával lett nagyobb, mint amennyit levágtak belőle.
Felhördült erre a csodára az egész királyi udvar. Látta Szent István is, hogy az a pogácsa az isteni teremtés részese, intett hát a szolgáknak, hogy hordjanak szét minden asztalra belőle.
– Láttad-e a csodát, uram, királyom?
– Láttam. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, de láttam.
– Elhiszed-e hát nekem, hogy azt a csodát ezen a pogácsán maga Jézus tette?
Megkóstolta a pogácsát Szent István, s szent áhítat ült ki az arcára.
– Elhiszem, drága lányom.
– Elhiszed-e akkor, hogy az én hetedik gyerekemnek Jézus a keresztapja? S hogy Jézus azt mondta rá, hogy ő nem más, mint Dunaisten keresztfia?
– Elhiszem, holott pár perce ezt én még istentelen híresztelésnek mondtam volna. De itt van a számban most ennek a pogácsának az íze. S ugyanazt az áhítatot érzem, amit a templomban érzek, amikor a szentáldozáskor a magam akaratáról hitet teszek.
– No, ha elhiszed, hogy az én hetedik gyerekem, Virág Péter bizony Dunaisten keresztfia, elhiszed-e, hogy akit ő a föld hetedik csínjából magával hozott, nem más, mint Csodafiúszarvas maga?
– Úgy illik, hogy ennek a pogácsának az ízével a számban mindent elhiggyek, amit ti mondotok, mert ezzel a csodás ízzel nekem éppen ti kedveskedtetek.
– El tudnád-e hinni, hogy ehhez a pogácsához a havasi dinnyét is hozzá lehetne kóstolni?
– Jézus keze érintését dicséri ez a pogácsa, isteni jótétemény ez, minden összefér hát vele.
– No hát akkor ezt én már csak azzal toldom meg, drága apám, hogy nincs édesebb a havasi dinnyénél, s nincs kedvesebb a régi szeretőnél. Mert a régi igazán tud szeretni, de a másodikért sokat kell ám szenvedni – mondta a királylány.
– Hajlandó lennél-e egy másodikért sokat szenvedni, drága lányom? – kérdezte István király, s a kérdésére igen erős hangsúly tett, s a keze intésével a lányára még egy áldást is menten kiosztott.
– Értem, hogy mit kérdezel ezzel, drága apám, s a hajlandóságomat illő tisztelettel ki is fejezem. Jézus lett a hetedik gyerekem keresztapja. Hála neki, én már minden örömet és szenvedést elfogadok, amit azóta a sorsom kimért rám. Ha Jézus jön másodikként a népünknek, elfogadom őt tiszta szívvel Urunknak és Megváltónknak. Tudom, hogy ezt akartad hallani. Csak még hozzá kell tennem ehhez valamit, amit már nem szeretnél hallani. Hogy közben azt mégsem tudom és akarom feledni, hogy a régi szerető mennyire tud szeretni.
– Márpedig én azt gondolom, hogy ez a tudás már nem vezet semmi jóra.
– Márpedig én azt gondolom, hogy hallgasd meg Csodafiúszarvast, hogy ne legyél te semmi jónak az elrontója – mondta a királylány.
Ahogy a királylány ezt a javaslatát megtette, Csodafiúszarvas is előrelépett, s István király előtt mélyen fejet hajtott.
De addigra már az egész teremben a Jézus érintését magáénak tudó szép fehér pogácsát mindenki megkóstolta. Akinek a szájában pedig az a csodás íz ott munkált, az már áhítattal és szeretettel nézte azt a szép kis társaságot, amelyik nekik Jézus hamuban sült csodáját elhozta.
Mondta hát Csodafiúszarvas István királynak, hogy ha ő vadölő vadakkal menne ki vadászni, nem találna sem vadat, sem madarat, hanem csak találna Csodafiúszarvast.
Ezt úgy értette, hogy ő mostantól István király országában minden vadölő vadakkal űzött vitéz vadért felelősséget vállal. Értük saját magát kínálja fel a békéért áldozatul, amikor a helyükön kiáll.
Mondta hát ezután Csodafiúszarvas még István királynak, hogy habár ő magát áldozatul felkínálja, ne siessen a király az ő halálára. Hiszen bár ő nem lehet, soha nem is lesz a király vadlövő vada, de ő is csak úgy van itt, mint az Atyaistentől hozzá érkező követ.
Ezt úgy értette, hogy a vadölő vadak nem mások, mint a saját véreik ellen forduló vadak, akiket nem kell többé semmilyen hit nevében az övéikre ráküldeni. Hiszen csak azt kell látva látni, hogy ő ugyanúgy az Atyaisten követe, mint István király. S ezt mind a kettejüknek el kell ismerni, mert ha ez megtörténik, akkor helyreáll a magyar világ rendje. Templomok épülnek, ahol Jézus cselekedeteit joggal dicsérik, de otthon, a családi tűzhely mellett Csodafiúszarvast is megidézik.
Értette bizony István király, hogy mit hogyan ért Csodafiúszarvas, amikor elé isteni követjárásban eljáró vándorként járulhat. Megértette hát, hogy mindkettőjük szájában ott van már a Jézus érintésének csodáját dicsérő pogácsa íze, s nekik nincs más dolguk, mint egymást tisztelni. Neki templomokat építtetni, az új világ védelmére törvényeket hozni, Csodafiúszarvasnak pedig az ősök emlékéért váltig kiállni.
– Én erre most csak annyit mondanék, drága apám, hogy megvert az Úristen, de nem fáj, hisz a fügefa levele lehullt már. De azért még most is csak az a kérésem: fügefa levele gyógyíts meg, régi volt szeretőm, csókolj meg[5] – mondta a királylány és ölelésre kitárt karral az apja elé lépett.
– Ha tényleg megbántad, drága apám, hogy engem a nem születve lett aranyhajú táltosgyermekemmel hordóba fenekeltettél, aztán a Duna vizére eresztettél, hát most nem kell mást tenned, mint hogy csókolj meg. De tudd meg: ezzel a csókkal az én hat vér szerinti gyerekem apja, az én régi szeretőm, a te valaha volt dali szép vitézed emléke előtt is tisztelegsz. Megcsókolsz-e hát engem, drága apám?
– Megcsókollak, drága lányom. S hozzá még tudom, hogy ezzel a csókkal mi mindent üzenek Jézusnak, Dunaisten keresztfiának és Csodafiúszarvasnak – mondta István király, s erre megölelte, megcsókolta a lányát. S aztán megölte Dunaisten keresztfiát és Csodafiúszarvast is.
– Bölcs király vagy, drága apám, büszke vagyok rá, hogy így döntöttél – mondta a királylány.
– Akarod-e tudni, hogy miért döntöttem így, drága lányom?
– Akarom hát.
– A miattad érzett bánkódásom és szeretetem miatt is. De nem csak ezért. Hanem Jézus tanítását is követve. Mert ha ő a te születetlen gyerekedet figyelemre érdemesítette, s magát az ő keresztapjának is kijelölte, azzal két dolgot is megtett. Helyettem is. De most már lélekben éppen velem együtt is. Egyrészt a te sárkányokkal kiálló táltosgyermekedet minden tudásában elismerte. Ha ő így tett, nekem sincs miért tartózkodnom többé Csodafiúszarvastól, s a homlokán felkelő fényes naptól. Másrészt azzal, hogy a mi születetlenül születő táltosunkat, Virág Pétert Dunaisten keresztfiának nevezte, magát a mi országunkban járván Dunaistennek keresztelte. S ha ő köztünk járván más névre is hallgathat, magyarul gondolkozhat, nekem is lehet magyari ésszel gondolkoznom, s Csodafiúszarvas égi követjárásától többé mit sem húzódoznom. A szent keresztet a dicsőségétől ugyan meg nem fosztva, Jézus tanítását ennek az országnak mindenestül odaajándékozva, de az őseink napos-holdas csillaghitét meg nem tagadva. Érted már? Érted már, hogy a neked adott csókommal is Jézus tanítását követtem?
– Értem, drága apám. Bölcs király vagy, nálad jobbat nem kaphatott volna ez az ország. Ahol Jézusról szólva arra is ráállhat a szánk, hogy ő az Atyaisten követeként, Dunaisten képében is köztünk jár. Ahol Csodafiúszarvasról szólva arra is ráállhat a szánk, hogy szarva hegyén vannak százezer sövények, akik mindegyre gyulasztlan gyulasztnak, s hozzá még oltatlan alusznak.
A király ekkor az ünnepre összehívott vendégsereghez fordult.
– De ha ráállhat a szavunk arra, hogy Csodafiúszarvas szarva hegyén vannak százezer sövények, akkor az én szavam járásából is előjöhetnek még születetlenül születő törvények. Így hát a szavamat most úgy forgatom, hogy a magam és az országom sorsáról Dunaisten nevében a magam ítéletét kimondom.
– Nem kell neked most ítélkezned, drága apám. Magadon meg aztán különösen nem. Szeretve tisztelünk téged a mostani döntéseidért, s ezzel minden kerek egész lett – mondta a királylány.
– De kell, ettől aztán tényleg nem tágítok, drága lányom. Ha Jézus tanítását követem, akit a magyarok között járván immár Dunaistennek is tisztelhetünk, van még nekem dolgom a Duna vizével, de nem is kevés. S nem is azért, hogy ez vezeklés, hanem azért, hogy ezzel is az ősök előtt tisztelegjek. Ezen a földön előttem a legnagyobb király Attila volt. S ő most a mesék szerint a Tisza vize alól figyel, s onnan is csak úgy néz ránk, hogy a csukott szemén arany, ezüst és vas szemfedő pihen.[6] Ha ő a Tisza vizét szenteli meg a jelenlétével, nekem Jézus tiszteletére akkor hát éppen a Duna vize jut. Persze ezzel is csak a rossz jóra fordításának tudományát gyakorlom, ha már voltam olyan botor, hogy annak idején téged és Virág Pétert egy hordóban éppen arra a vízre eresztettelek. Elmondanád-e, mit kért akkor, a Duna vizén tőled az a dali szép táltosgyerek?
– Elmondanám, drága apám, habár nem tudom, hogy én ezzel most mire megyek. Az bizony úgy volt, hogy Virág Péter a Duna vizével úszó hordóban már az első nap futkározott, játszott, s amellett nőtt egy nap úgy, mint kettőn, kettőn úgy, mint hármon, s a negyediken már meg is szólalt, és azt mondta: – Anyám, én most elalszom, de mihelyt észreveszi, hogy a hordó súrolja a víz fenekét, egyszeriben költsön fel! El is aludt, s aludt egyfolytában két napig. Mikor a két nap kitölt, s a harmadik megkezdődött, hallottam, hogy a hordó súrlódik, s hamar felköltöttem a fiam. Ahogy felébredt, kinyújtózkodott, s rúgott egyet a hordó oldalán, hogy az abban a helyben széjjelszakadt. A part mellett jártunk éppen, s kiszálltunk. A hetedik napon pedig rögtön Jézussal és Szent Péterrel találkoztunk.
– No hát minden úgy van, ahogy gondoltam, drága lányom. Ettől a történettől én most szépen kiokosodtam. Akkor én most egy arany, ezüst és vas abroncsokkal összeerősített hordót készíttetek, hogy azzal Attila emléke előtt tisztelegjek. Abban a hordóban ti engem a Duna vizére eresztetek, hogy ezzel pedig Jézus magyari alakmása, maga Dunaisten előtt tisztelegjek. Amint aztán az a hordó valaha is a folyó medrének aljához súrlódik, felébredek én magamtól, a hordót szétrúgom, s én újra köztetek, magyarok között leszek, hogy ha gondotok, bajotok támad, én azon nyomban mindent a saját törvényeim szerint elrendezzek. Az országomat a sárkányoktól kimentett unokámra, a te legidősebb fiadra hagyom, tőletek pedig elbúcsúzom – mondta István király.
– Jó, volt meghallgatni rejtve rejtezve regélő szavaidat, Csodafiúszarvas. Köszönöm, hogy magad is úgy látod, én is az Atyaistentől vagyok hozzád követ. Én is úgy látom most már, hogy te is az Atyaistentől voltál hozzám követ – mondta még István király a Csodafiúszarvasnak.
– Jó volt megtudni minden hőstettedet, drága születetlenül született kisunokám, Virág Péter. Nem erre a világra való vagy te, neked sem itt van már dolgod, hanem a föld hét csínjában. Menj el Csörsz árkához,[7] s ugorj le annak mélyére, onnan figyelj ránk. Ha sárkányok rabolnák el a napot, gyere elő, szüless meg közénk újra egy árok partján, egy virágsziromból megfoganva, ontsd ki a sárkányok vérét, s szerezd vissza a napunk fényét. Hiszen bár az a fény mindig Csodafiúszarvas homlokára illik, s nem való sárkányok prédájának – mondta még István király Virág Péternek.
– Akkor ez a te parancsod a mi jövőnkre, drága apám? Hogy az országodat a legidősebb unokád vezesse, s legyen mellé egy-egy égi és földi segítőnk? Legyen Virág Péter a föld hetedik csínjában figyelő vitézünk, s legyen Csodafiúszarvas az ég hetedik magasában ragyogó fényességünk? – kérdezte a királylány István királytól.
– Ez a parancsom, drága lányom. A legidősebb fiad ügyeljen arra, hogy az országban minden templomban Jézushoz fohászkodjanak. A középső fiad ügyeljen arra, hogy az ország népe ne feledje a havasi dinnye ízét. A legkisebb fiad ügyeljen arra, hogy az ország népe őrizze meg Emese turullal ékes álmának[8] emlékét. Én meg a Duna vizébe eresztve, hordónak arany, ezüst és vas abroncsával megerősítve várakozom, ahogy a Tisza vizében várakozik Attila. Ha bajban vagytok, rám mindig számíthattok. Arra pedig neked kell ügyelned, drága lányom, hogy a legidősebb fiú úgy uralkodjon: ha gondja van, ne ám az udvari tanácsadóira hallgasson, hanem menjen a Csörsz árkához, s annak mélyébe az ország gondjáról mindent belesuttogjon. Hogy a te árkok mélyén meghúzódó legkisebb fiad, Virág Péter legyen az, aki őt eligazítja. Hogy Dunaisten keresztfia legyen az ő bizalmas tanácsadója, az uralkodáshoz mindig felkérhető szellemi bajnoka.
Akkor te majd rejtve rejtezel, drága apám – mondta a királylány István királynak. – Amit teszel, az sem más végtére is, mint a havasi dinnye ízének megízlelése. Illik ez Jézus hamuban sült pogácsájának íze mellé, ha engem kérdezel. De én most mást kérdezek: ha te rejtve rejtezel, hogyan lásson meg téged a néped, ha eztán rád emlékezünk?
Hallgasd hát meg az utolsó parancsomat, drága lányom. Varrass te most egy koronázási palástot nekem, amit, ha eljön az ideje, Árpádnak minden királyi vére magára ölthet. Azon a paláston az én bal kezemen, ami az országalmát tartja, legyen hat ujj. Azon a paláston az én jobb kezemen, ami az uralkodó lándzsát tartja, legyen öt ujj.[9]
Értem, drága apám.
Tényleg érted, drága lányom?
Tényleg értem. Ott van a számban a Jézus hamuban sült pogácsájának íze mellett a havasi dinnye íze is, hogyan is ne érteném. Úgy maradsz meg te akkor a népednek, hogy az Ősök és az Utódok is ott vannak veled. Aki a bal kezedet akarja látni, mert benned a táltoskirályt akarja felfedezni, annak is jut belőled valami. Aki a jobb kezedet akarja látni, mert benned az apostoli királyt akarja tisztelni, annak is jut belőled valami. Megvarrattom én azt a koronázási palástot, drága apám, s aztán a királyi palota kincsestárának legféltettebb helyére rakatom.
Köszönöm, drága lányom. De neked én most azt is meghagyom: ha képzeletben rám gondolsz, azért mindkét kezemet egyforma hittel nézzed. S tegyen így minden igaz híved.
Minden úgy lett hát, ahogy István király akarta. Miután ő a Duna vizére szállott, s Dunaisten képét tisztelve is csak Jézus szolgálatába állott, az ő országában a királylány legidősebb fia uralkodott. A nép István király szent örökségét híven őrizte. Az ő parancsára minden falu templomokat épített, amelyekben Jézushoz imádkoztak. De a Jézusnak szóló imák közt a Dunaisten keresztfiának szóló keresztszülői ajándékokról is mindig számot adtak. Hogy szóljon a magyarok imája hozzá még a sárkányok gyógyító véréről, s a sárga lábú fekete holló tollával elsimított öröklétről.
S miután a templomokban a tiszteletet az Atyaistentől hozzánk érkezett minden követnek rendben megadták, napszentületkor a hazájuk üdvét is csak úgy kívánták, hogy magyari módon István királyt szólongatták. Elsorolván, hogy tekintsen bár István király az ő szomorú hazájukra, fordítsa ugyan szemét a régi országunkra. Rendületlenül megvallották hát neki, hogy töretlen reménységünk van benne, hiszen bár él még a magyarok Máriába, hazánk hív királynéjába vetett hite.[10]
Ahogy aztán a hazájukba vetett reményüket is kifejezték, az éjszakai égboltozaton felragyogó csillagos égen már egyre csak a Csodafiúszarvast várták, hogy az éjszakai égbolton az ő csillagainak jelenését kutassák. Hogy lássák bizony: homlokán vagyon felkelő fényes nap. Hogy oldalán vagyon árdeli szép hold. Hogy jobb veséjén vannak az égi csillagok. S lássák aztán még bizony azt is, hogy szarva vagyon, ezer vagyon, s hogy szarva hegyén vannak százezer sövények, akik mindegyre gyulasztlan gyulasztnak, oltatlan alusznak, amíg örökké élnek, s közben soha meg nem halnak.
Azt a koronázási palástot pedig, amit a lányával megvarratott, azután még számos szent királyunk magára ölthette. Hogy azon a táltoskirály bal kezének hat ujja és a szent királyunk jobb kezének öt ujja nekünk a jövőnkbe vezető utat mindig megmutassa.
István király pedig azóta mindig közénk áll, ha az ország gondja-baja érte kiált. Ilyenkor magyar István király, országunk istápja, felköti a kardját, veszi trombitáját, s azt hirdeti meg, hogy napszentületére gyűljenek össze az ő gyermekei, hadbéli fiai.[11]
S mi mindig összegyűlünk az ő szavára. Odanézve előbb bal kezének hat ujjára, s aztán rátekintve jobb kezének öt ujjára.
+++
Az a műhelytanulmány, amely a fentebb olvasható kontaminált műmese megszületését indokolta meg, itt olvasható.
*
*
[1] A Dunaisten hamuban sült csodája című műmese két népmese: a Berze Nagy János közölte Dunaisten keresztfia című dévai csángó népmese és az Illyés Gyula közölte Virág Péter című népmese szerkezeti kontaminációja, amelyben a két népmese cselekményrétegei a dozmati regösénekre megadandó variáció szolgálatában tudatosan egymásra csúsznak. A két népmese megfelelő szereplői ezért alkalomadtán a Dozmati regösének néven ismert, Sebestyén Gyula közölte regösének két főszereplőjének – István királynak és Csodafiúszarvasnak – a szerepszemélyiségét is magukra öltik.
A mesék kötetmegjelenései:
Dunaisten keresztfia
https://moly.hu/konyvek/berze-nagy-janos-szerk-regi-magyar-nepmesek
https://moly.hu/konyvek/berze-nagy-janos-dunaisten-keresztfia
Virág Péter
https://moly.hu/konyvek/illyes-gyula-hetvenhet-magyar-nepmese
A mesék internetes lelőhelyei:
Dunaisten keresztfia
https://www.youtube.com/watch?v=l4_w5c4z5ZU (hangoskönyv formájában)
Virág Péter
https://www.youtube.com/watch?v=NJ9l038uSxk (hangoskönyv formájában)
https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek/virag-peter
A regösének kötetmegjelenése:
https://moly.hu/konyvek/sebestyen-gyula-regosok
A regösének internetes lelőhelyei:
https://oszkdk.oszk.hu/storage/00/00/27/07/dd/1/m_67_053-4opt.pdf
https://www.youtube.com/watch?v=yLkjd17fBlw (Dsupin Pál, Sáringer Kálmán, Berecz András, Agócs Gergely, Szabó Zoltán előadásában, a 2000-ben megjelent, Ég felettünk, ég alattunk – Magyar dudazene című album alapján)
https://folkradio.hu/mediatar/felvetelek/10845/dozmati-regosenek (szöveges leirat a Folkrádió médiatárából)
[2] A Dunaisten keresztfia című népmesében a havasi kút felé egy Hétfő nevű, a havasi malom felé egy Szereda nevű, a havasi malacos koca malaca felé pedig egy Péntek nevű csodás szerzet igazítja útba Dunaisten keresztfiát. Az, hogy itt három lánytestvér megy el a gyógyító csodaírekért, s őket sárkányok segítik hozzá a sikeres küldetésükhöz, már a Virág Péter című népmeséből származó cselekményelem kontaminációja.
[3] A Dunaisten keresztfia eredeti története szerint a királylány nem egy virág szirmától fogan meg, hanem egyszerűen csak „eleibe hengeredik egy gyönyörű szőlőszem”. „Megállt mellette, s elkezdte nézegetni. Amint nézegette, hát az folyamatosan nőtt a szeme előtt, s amint nőtt, mintha feje, dereka, keze és lába kezdett volna lenni. Lett is, s utoljára egy ügyibe való, szép fiúcskává nőtte ki magát. A királykisasszonynak tetszett a gyermek, erősen örvendezett neki” – olvasható a dévai csángó népmese szövegében a nem születve lett gyerek világra jöttének leírása. A Dunaisten hamuban sült csodája szövegébe itt – a kiválasztott népmese cselekményrétegeinek egymásra csúsztatása miatt – a szőlőszem helyett a virágszirom motívuma kerül be csodás jelenésként, a táltosgyermek nem születve lett érkezésének Virág Pétert jellemző tulajdonságaként.
[4] A Dunaisten keresztfia eredeti története szerint Jézus nem üvegcsét és hollótollat adott a keresztfiának ajándékba, hanem kardot és puskát. Ez is annak bizonysága, hogy ez a népmese a történet mélyrétegeiben milyen erősen érintkezik a Szűz Mária keresztlánya című mesetípusunkkal – s annak is Szűz Mária keresztfiáról szóló variánsaival. Ez elsősorban a Dégh Linda Pandúr Péter meséi című gyűjteményének első kötetében található (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény – szerkeszti Ortutay Gyula –, III-IV., a Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete és a Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda kiadása, é.n., I. kötet, 182-196. oldal) variánsban tűnik ki. Ebben a variánsban Szűz Mária a fiú keresztanyja, Jézus pedig a keresztapja. Jézus itt Józsefnek kereszteli a gyereket, s ad neki egy tarsolyt, egy kardot és egy kantárt. Berze Nagy János és Dégh Linda gyűjtése szerint Jézus keresztapai ajándéka egyaránt a harcos erényeket szorgalmazó ajándék tehát. Itt a Virág Péter című mesével kialakított szerkezeti kontamináció miatt szerepelnek viszont olyan ajándékok, amelyek részben szintén vitézi kihívást üzennek, hiszen a sárkányok elleni viadalt előlegezik meg, részben azonban Virág Péter táltosokra méretezett sorsa miatt spirituális üzenetet is hordoznak.
[5] Vö.: Akkor szép az erdő (magyar népdal)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Akkor_sz%C3%A9p_az_erd%C5%91,_mikor_z%C3%B6ld
[6] Vö.: A gótok eredetéről és tetteiről. Jordanes VI. századi osztrogót történetíró krónikája
[7] Vö.: Csörsz árka. Ezen a néven egy körülbelül 1260 km hosszú ókori védműrendszer maradványait emlegeti Magyarországon. Az árkot vélhetően az Alföldön megtelepedett szarmata törzsek építették, hogy a germán betörések ellen ezzel védekezzenek. Az árok egyik szakasza Füzesabony, Árokszállás és Csény felé húzódik. Egy monda szerint Csányban temették el Kund magyar vezér fiát, Csörszöt.
[8] Vö.: Emese álma. Az Árpádok eredetmondájaként számontartott történet, amely a Képes Krónikában is szerepel. Emese Ügyek vezér felesége, Álmos vezér anyja: a turultól jövendölt születés jóslatában az is benne van, hogy Emese méhéből folyó ered, ami idegen földön terebélyesedik ki, vagyis olyan dicső utódot hoz a világra, aki kivezeti népét hazájából, Levédiából, s utódai dicső királyok lesznek.
[9] Vö.: a magyar koronázási palást híres ikonográfiai talánya. „A paláston István király bal keze (mellyel az országalmát tartja) jól láthatóan hat ujjal van ábrázolva. Jobbja (a Szent Jobb), mellyel az uralkodói lándzsát fogja, ugyancsak tisztán kivehetően ötujjas – tehát az elnagyolt ábrázolás mint olyan ez esetben elvethető. Amennyire a hímzéstechnikai lehetősége megengedik, a koronázási palást aprólékos, a figurális részleteket is gondosan kidolgozó alkotás, és az utólagos beavatkozás lehetősége is elvethető, ugyanis a bal kéz hat ujja azonos hímzéstechnikával készült. A koronázási palást történetének szakirodalma megegyezik abban, hogy az valószínűleg a veszprémvölgyi apácák monostorában, Gizella királyné felügyelete mellett készült – ami ugyancsak az ábrázolás hitelességét támasztja alá” – írja erről az ikonográfiai talányról Magyar Zoltán. (Magyar Zoltán: Szent István a néphagyományban. 15. Szent István alakja a néphitben. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 180-181. oldal).
[10] Vö.: Hol vagy, István király? (moldvai csángó népének)
https://nepenekgyujtemeny.keesz.hu/hol-vagy-istvan-kiraly
[11] Vö.: Magyar István király (csángó balladatöredék). Ezt a népéneket Csángóföldön, Lujzikalugarban jegyezte fel Kallós Zoltán egy guzsalyas alkalmával egy 71 éves vak férfitól – idézi fel a gyűjtés körülményeit Magyar Zoltán. (Magyar Zoltán: Szent István a néphagyományban. 14. Történeti énekek. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 165-166. oldal).
*
*
Illusztráció: Makoldi Sándor: Dunaisten keresztfia IV/II, 145×145, olaj, vászon, 2003 (⇒forr.)
Ezek is érdekelhetik!
Molnár Miklós: Megcsördítem a gadamert →
Novák Valentin: Birkaföld →
Rott József: Az utolsó vacsoravendég →
