január 5th, 2026 |

Turai Kamil: Hátul- és alulnézetből: Krasznahorkai László

*

„… egyszerűen felsorolhatatlan, mert mérhetetlen és kitalálhatatlan megsemmisülésük lehetőségének az a rettenetes mennyisége, mely egyébiránt e shandongi porfelhő százmilliárdjának a legeslegnagyobb részét persze azért útközben meg is semmisítette, hisz iszonyatos volt a pusztulás, míg odaértek, borzalmas volt a veszteség, míg eljutottak a magányos hinokihoz a kolostorudvaron, és újra és újra: hihetetlen, hogy egy pollencsapat, mely még éppen elegendő volt, mégis elérte célját e százmilliárdból…” (Északról hegy…, Budapest.,Magvető, 2003)

Lacival fél évszázada találkoztam az Egyetemi Könyvtárban. Még nem tudtam, hogy ír, ő sem, hogy én teologizálok. Beszélgettünk. Ő beszámolt zalai kalandjáról. Ott, egy faluban, a helyi kisebbség (többség?) épp’ rágyújtotta a kultúrházat, ahol Laci rendelkezett. Olyan volt ez, mint legutóbb a svéd katasztrófa-miniszterelnök, midőn Orbánt ostorozta embertelensége miatt, miközben országát tönkretette. (Kislányok gyilkolgatnak migráns-uszításra büntetlenségük tudatában.) Sverigében, köztudomású, házi atombombabunkereket ásnak szakmányba, ahelyett, hogy Magyarország, a Pápa és Trump béke-szólamait visszhangoznák. Nem csoda, hogy a svéd akadémia is beszállt segíteni a csökött kánnak, s egy Hazáját és Világát gyűlölő írót jutalmazott Nobellal. Csak azért is. 9 éve nem jött össze, nem volt elég bűne Lacinak, a díjat egy fél-írástudatlan beat-énekes kapta. (Ott ültem a Líra-könyvesboltban, éppen gyulai Boldogasszony Ódák kötetemmel számoltam el. Mondok, megveszem a legújabb K.L.-t, ha nyer. Hát, várnom kellett még rá! Igaz, minden könyvét olvastam rögtön megjelenése után.)

Volt nekem egy gyulai magyar magasugró-kisbarátnőm, a Rövid utcából: Béla Emese. Na most ő, aki férfi-méretekben 250 centit ugrott, mért értene máshoz is? Nem elég fáradság, Hazájáért meghozni a sportbajnok áldozatát? Mért követelnénk tőle, hogy duzzadó-pattanó izmokkal még közben a Himnuszt zengje? Elég az, hogy Hazájának világraszóló dicsőséget hoz. Nem kell közben Petőfi, Rákóczi titkára is fecsérelnie energiáját. Lacinak a távol-keleti regényei (Urgai fogoly, Seibo, Északról hegy stb.) megalapozzák világhírnevét. Bekószálta ezért a nagy díjért az egész világot, Berlintől Sanghajig, Dubrovniktól Pilisszentlászlóig. S ne feledjük: New Yorkig (ahol, nota bene, már éltes 60-asként az ösztöndíj-osztók alaposan megalázták. A portás rászólt: nem mehet ki, csak a nap végén a könyvtárból. Laci jogosan kárpálódott: azt hitte, ilyen csak a hitleri téboly idején dívott). Helyesen gratulált a „gyulai írónak” Orbán, mire K.L. orrára koppintott: sohase lesz a híve! Nem tudom, melyik Mátyás királynál monumentálisabb hazafias áldozatáért gyűlöli a miniszterelnököt? Talán túl jó ebben az Eu-káoszban?

Apukám Vár utcai szabóműhelyébe én soha be nem hatoltam. Finnyásan sportoltam (atletizáltam) meg stréber-tanultam (irodalmi országdíj). Annál inkább Laci. A szomszéd utcáról, térről (Gróza) beültek apám kétsegédes, vendéglátó (román pap,Magdu Evor atyjafia) szentélyébe, a románváros szélén-szívében. A Háromszög kocsma szomszédságában, Irimiás és Herbály városfertály-territóriumán. Meg is emlékezett egész hasábon a Népszabadságban anno Krasznahorkai. Sajnálkozva, hogy kihalt Gyulából a régi, nemes Simonyi-ízű ódon város. Hol van Turai bácsi? – csattant fel a hangja. Akinél minden bölcsesség terítékre került. Egyebekben még Angelus Silesius is. No, én mint közeli leszármazott, tanúsíthatom, apukám ugyan világbölcs volt (tőle ered, családi berkekből, kibúvóként a „majdnem hasonló” zseniális axiómája, ami tejességgel eredeti id. Turai-filozofikum.) De újságon (mégpedig a Népújságon) kívül nem olvasott soha mást, viszont folyamatosan rádiót hallgatott s okult vendégei vita-purparléjából. Csodálkozom, hogy Lacit nem érintette szívén rokona, Magdu Evor Lucián zseni-költő-filmrendező sorsa (fivére, Géza felesége volt Magdu Délia), akinek édesapjával a román templomban én heteken át firtattam,írtam fia (a Makk-rendező, csak magyarul író költő) öngyilkos tragédiáját, a bolsevizmus nagyobb dicsőségére!

De rögvest a Sátántangó megjelenése utáni évben meg is hívtam író-olvasó találkozóra Lászlót, a DUTÉP ezerfős munkásszállójára, ahol akkoriban mindenes voltam. Egy locspocs-esős délután érkezett, s míg besétáltunk, megbeszéltük a tennivalóink. Én próbáltam világirodalmilag helyre tenni, Thomas Bernhard szomszédságában. Laci nemigen harapott erre, pedig még a kitartó őszi eső is Bernhardot idézte. A könyvtárunkba 6-7 építőmunkás tette tiszteletét, a beszélgetőpartner szerepét, természetszerűleg én vállaltam. Már nemigen emlékszem az egész párbeszédre, mindenesetre volt egy pont, ahol az alkotó kikelt a kényelmesen papucsban elheverő szállólakók ellen. Maguk csak hét közben dolgoznak, de nekem nincs pihenőnap. Ha maguk földhöz vágják a fándlit, én nem tehetem ezt a tollal. Egész hétvégén töröm a fejem, mit is írhatok, s ha szerencsém van, megtalálom a fonalat. Ilyenkor a honorárium egy normál-havi fizetést tett ki. De megérte, pláne így utólag. Még hazafelé battyogva is áztató eső verte az utakat. olyasféle hangulatot keltve, mint Tarr Béla vonatkozó mozija. Akkoriban a sikeres szerző szülővárosában is fellépett tudtommal, de később megromlott a viszony a tényleges és az ideális Gyula között. Így hát az utóbbi évtizedekben vajmi ritkán bukkant fel Krasznahorkai, pláne, hogy családtagjai is elhaláloztak itt és ezidőtt.

Két évig egy iskolába jártunk, húgom végig 4 évig egy osztályba. Otthon feszt azt hallottam: a Turai Erzsi meg a Krasznahorkai Laci a legjobb minden tárgyból az osztályban. Húgom színésznőnek készült, László ezt hevesen ellenezte, mert ő beatzenésznek. Úgy emlékszik rá Erzsi, hogy a Szanazugban csépeli a zeneszerszámot egy álmélkodó leány-gyűrűben. Pedig akkor még messze volt Bob Dylantól. A középiskolai felvételinél döbbentek meg az osztálytársai. Az éltanuló ugyanis nem gimnáziumba pályázott, hanem haloványabb mezőgazdasági technikumban tűnt el. Ekkoriban én sem követhettem figyelemmel. Két osztálytársammal haverkodott, a Gróza-parki szomszédjaival, Kerekessel meg Pánikkal. Én meg el voltam foglalva három-megyére szóló atlétikai karrieremmel meg kilátástalan vers-próbálkozásaimmal. Akkoriban, s egészen első regényéig, dunsztom se volt, mire való, mire képes ez a Krasznahorkai. Leginkább neves jogászra vagy keresett mérnökre gyanakodhattunk, az íróságot még csak nem is pedzettük. Pedig Laci már gőzerővel gyűjtötte anyagait, a regény-témákat.

„Genji herceg unokája rendkívüli szépség volt. Állt kissé lehajtott fejjel az áldozati üst mellett, és búcsúszavakat mondott magában a Buddha előtt. Selymes, csillogóan fekete, lehulló haja a válláig ért, s gyöngéden keretezte arcát, mely ebben a rendkívüli szépségében valóban a nagyapja szépségére emlékeztetett” (Északról hegy… Budapest, Magvető, 2003)

Krasznahorkai szinte elviselhetetlen szépségével tűnt fel gyerekkorában (s ezt meg is őrizte máig). Égbolt-tiszta magasba hasító, reflektorozó ametiszt szempár. Végtelen magasból leolvadó orca. Laza mozdulatok. Zavarba ejtő, a tanáraikban is zavart keltő arisztokratikus nemtörődömség. Kész kis Esterházy. Én – hogy ki ne felejtsem magamat – gyerekcsapatban kóboroltam (a Galamb utcaiban), birkóztam, horgásztam, harcoltam. K. sohase vegyült közénk, bár – amint említettem – 100 méterre lakott a Vár túloldalán. Kisgyerekként magam is szépszemű voltam, mindig megállították szüleimet a járókelők: micsoda világító szemek. Csakhogy az én szemeim elsavósodtak, K.-é maradt tündöklő. Szerintem ez a szem-arc-jellem tükröződik regényei csúcspontjában. Ebbe szeret bele Susan Sonntag, s annyi külföldi hódolója. Pulcherrissimus. Istenről vallotta, deklarálta a középkor, hogy szép, sőt a lehető legszebb. Aztán később elfelejtették ezt az epitetont. Maradt az igaz, jó, tökéletes. A szép elmaradt. Nem méltó, hogy Istenben gyönyörködjünk, élvezkedjünk. Noha elvileg tudjuk, hogy Isten a legszebb. Ágostonnál egyik legfőbb attribútuma még az, hogy pulcherissimus, legszebb. Ma óhatatlanul gyanakodva sziszlettünk a pap-prédikátorra, ha Isten szépségét dicséri. Holmi helyi fruskára alítunk. Na most K. – kommunizmus! – sohse járt hittanra. Tehát ugyanúgy nem hallott Isten szépségéről, mint mi hittanosok sem. De bennünk hiányként legalább ásított (mint ama inas) Isten hiánya. K.L.-ben máig az Isten terjedelme kimerül egy közelebbről nem részletezhető hiány-komplexusban. Nem ismert rá az Atyában az ős-szépségre, pedig egész életművében ezt a határtalan ősszépséget járta körül. És – néha – sikerült rátapintania.

Sikamlós téma következik. Krasznahorkai és a zsidóság. Mentségemre szolgál, hogy Laci vetette fel – legnagyobb megrökönyödésemre – néhány éve egy New York-i Paris Newsban (vagy miben?) Hogy tudniillik ő félig-meddig (meddig) zsidó lenne. No most, nálunk, a mucsai világvárosban, Gyulán, semmiféle antiszemitizmus nem volt. Legalábbis én sohasem hallottam egy pikírt megjegyzést sem. Volt két osztálytársunk más-más osztályban, Hermann Tamás és Jordán Ibolya. Mindkettőt értékeltük. Tamást éles eszéért. Ibolyát formás szépségéért. De K.L. zsidósága soha fel se merült. Pedig apja évtizedekig apukámnál rendelte öltönyeit, maga is rendszeresen bejárt a műhelybe. Honnan merült hát fel ez a New York-i önvallomás? Nos, Mihályi Molnár László felvidéki CSEMADOK-költő utánajárt az eredetileg Korin-család múltjának. (Bátyja haláláig Korin Gézaként publikált.) A Korinok, számszerűsítik, tótkomlósi tótok, udvariasabban szlovákok. Persze nem tetőtől talpig. Tetőtől talpig „csiszta” magyarok. M.M., László barátja (nem fenti Mihályi) korábbi vallomás szerint K.L. sok mindent elkövetett a Nobel-díj érdekében. (Főként regényeket írt.) És – Nobel-díjra vágyakozni jó dolog. Csak az a bökkenő, hogy nagyfene kívánságában megfeledkezik az ember édes Hazájáról, s az egész Világgal együtt egyetlen katasztrofális gikszernek tekinti, egy nemlétező Isten áttetsző villámtréfájának. 96-ban akkoriban megjelent Magyar metafizikámat elküldtem Pilisszentlászlóra Lászlónak. Nem tudom, beletekintett-e? De ha bele, gyorsan el kellett felejtenie. E 100-fejezetes bölcseleti műben ugyanis ahhoz adtam példákat, ötleteket, gondolat-futamokat, miként tudjuk ősi, szépséges anyanyelvünkön a világegyetem lényegét, Isten titkát megosztani…