Valjancin Akudovics: EGOIZMUS

Azt mondják (manapság mindenfelől ezt hallom), hogy Én vagyok a legnagyobb érték. Nagyobb, mint az állam, a nemzet, a vallás, talán még az Úristennél is nagyobb.

Nem tudom, lehet, hogy valaki más ilyen fontos egy ékesség, de én nem. Nem látom különösebb értékét egy bizonyos mennyiségű szerves anyagnak, amelyet az «élő világ» általános környezetétől egy régi rongyos gatya és egy agyonmosott szvetter választ el.

Én hetven kiló csont, zsír, erőanyag és vörös színű folyadék vagyok, ami valahány négyzetméter fakó bőrben található. Ehhez jön még egy kevés ideg, két-három kívánság, egy csipetnyi, másoktól átvett gondolat… És ennyi.

Márpedig innen is, onnan is ezt hallom: te vagy a világ közepe, a lét alapja és valószínűleg az értelme is.

Meghúzom a fülemet, megtapogatom a csípőmet és, ahogy Andersennél az a kisgyerek, csak nem vidáman, hanem sajnálkozva mondok ellent: «Az ember meztelen».

Büszke ember vagyok, mint a szomszéd dzsentri, no de ez már túlzás. Mintha nem ismerném önmagamat. Mi az a csoda, amitől én lennék a legnagyobb érték, mitől ez a tisztesség?

Lehet, hogy másokat ez nem érdekel, engem nagyon is: hogyan lett Isten teremtménye egy önmagában is értékes ékesség? Amikor az ember kezdte megérteni az élet értelmét, miért öltötte önmagára ezt az értelmet?

Sőt, így történt: «Aztán kitárta tanítványai felé karját, s így szólt: „Ezek az anyám és testvéreim: mert aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám”.

Ez még több is, mint saját magunk megtagadása – az anya megtagadása az elvi összetartozás érdekében.

A lét alapelve, értelme, lényege az egyéntől független volt egészen addig, míg fel nem merült a kérdés: szabad-e az ember földi választásában, ura-e egyszerű cselekedeteinek?

Ebből a kérdésből érett be fokozatosan a humanizmus.

A humanizmus – az Isteni lényeg tojáshéjából előbújt ember.

A humanizmus méhében alakult ki az egoizmus végleges formájában.

A humanizmus elve által előidézett reneszánsz (vagy fordítva?) nyitotta meg az egoizmus előtt a felszabadulás útját, járult hozzá az egoizmus korábban rejtett potenciálja nyílt megjelenéséhez.

Az emberi lét értelme – az ember. Saját maga, teljességgel saját magáért – önmagában befejezett egész. A legnagyobb érték.

A legnagyobb lelki válságot nem tudta visszatartani sem az ellenreformáció a XVI-XVII. században, sem a kommunizmus a XX-ban. Egyébként, miért is válság?

Az emberiség történetét valószínűleg már ma is tekinthetjük úgy, mint az egoizmus fejlődését. Az önfenntartás ösztönétől a köznapi egoizmusig és tovább, a humanizmuson át a totális önelégültségig.

A humanizmus fokozatosan kiszorítja a kereszténységet ugyanúgy, mint az ember e világi létezésének bármilyen más, nem egoisztikus koncepcióját. Utolsó áldozata a kollektivizmus volt.

A XX. század végén az egoizmus könyörtelenül lerombolta azokat az elveket, melyek még mindig az egyén mögöttiek. Az ember maga felé fordította a világot, és az egoizmus foglalta el az uralkodó világnézeti alapelv trónusát.

Az van, ami van, és ha az egoizmus legyőzte a lét minden más lehetőségét, akkor valóban nem létezik térben és időben semmi, ami értékesebb lenne, mint az ember. Tehát tény, hogy nincsen semmi fontosabb ennél a hetven kiló csontnál, zsírnál, erőanyagnál és vörös színű folyadéknál, ami valahány méternyi fakó bőrben található.

De, de… Az a helyzet, hogy én, személyemben, nem kívánok az abszolút értelem tárhelye lenni, mert akárhonnan is nézem, nem látok magamban megfelelő abszolút tartalmat. Sőt, napról napra egyre világosabban látom az egyes ember létének végletes értelmetlenségét, ami az életben való jelenlétének opcionális mivoltából következik.

Hagyjuk a verbális bölcselkedést, ezt végletesen egyszerűen is meg lehet fogalmazni: hogy te, személyesen léteztél-e, vagy nem voltál és nem is leszel sosem – tökéletesen mindegy. Ezért aztán világnézeti értelemben legkevésbé a saját Énem érdekel, ha pedig ez az érdeklődés mégis feltámad, azonnal meglátom, hogyan törnek ki fátyla alól az egoizmus szarvai.

Itt állok az idők forgószelében – mezítelen ember, és ha személyemmel kapcsolatban valami értékest akarunk keresni, az nem én magam vagyok, hanem bennem az én etnoszom.

Néhány ezer év, törzsem több száz nemzedéke – ez vagyok én –, és minden értékem egy malacpersely értéke, amelybe a hosszú évszázadok fáradhatatlan munkájával kitermelt kincset szórták bele. És amikor arra a következtetésre jutok, hogy én csupán egy tárhely vagyok, amelyben az etnoszom folytatja létét a sok ezer évével és sok-sok nemzedékével, majd hogy nem önkéntelenül mondom ki: az én istenem – az Etnoszom.

E tézis nyilvánvaló deklaratív mivolta ellenére ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a retorikailag könnyed forma súlyos mondanivalót rejt. Leírhatatlant, mint minden tartalom (a transzcendens Isten – szintén a létező tartalma)…

Az én istenem, szemben a transzcendenssel, információs jellegű, logikája – a lété. A metamorfózis, melynek eredménye ő, szinte költői. Az etnosz valós története az idő perspektívájában ideálissá szelídül. A realisztikus múltat a jövő idealisztikus vonásokkal ruházza fel. Egy esemény mítosszá kristályosodik ki, és mítoszi minőségében él tovább a valószerű/lehetséges végtelenségig, miközben az eredeti törmelékből áttetsző, súlyos, sok oldalú kő válik, melynek minden oldala a saját egyedi értelmének fényével csillog.

Szeretem az én istenemet, ambivalens mivoltáért, a valós és az ideális szimbiózisáért, de úgy hiszem, szeretetem valódi oka másban rejlik. Nélküle semmi vagyok, egy darab élő anyag, melynek egyetlen rendeltetése, hogy növelje a bioszféra tömegét a Föld nevezetű bolygón. Azonban Őhozzá illeszkedve magam is ő leszek, még a halál sem tud kizárni belőle.

Az etnosz én vagyok, felszorozva népem egész történetével. Az etnosz – halálom utáni egyetlen menedékem, az utolsó, légyen bár meglehetősen feltételes, de mégiscsak a halhatatlansághoz fűződő reménységem. Így csak meghalok, de ha őneki vége, akkor én is megsemmisülök.

Meghalni – természetes funkcióm, csak az én személyes létem drámája. Megsemmisülni – tragédia.

Ezért szeretném annyira, hogy az etnoszom fennmaradjon, mert akkor én is megmaradok, mint az Ő megszámlálhatatlan okainak egyike.

Én, anyagi mivoltomban, oka vagyok az ő ideális léte megteremtésének, és ebben a létben maradok fenn, mint holmi bogár egy drága borostyánban (szép hasonlat, de pontatlan, mert belefagyott, mozdulatlan, lüktetés nélküli).

Vonz a lehetőség, hogy teremtőt csináljak magamból. A transzcendens Isten statikus, adott, befejezett, és elejétől a végéig megdönthetetlen. Az én istenem pedig szakadatlan mozgás és szaporodás, időben és térben, az objektív történelemmel azonos időtartamon át. De ez semmiképp sem magyarázza a választásomat, hát meg kell mondjam, hogy miért nem elégít engem ki a szokásos Isten. Annál is inkább, mert az a személytelen örökkévalóság, amit az Etnosz nyújt számomra, vonzerejét tekintve nagyon is elmarad a riválisa paradicsománál.

Az ok itt a nevetségességig prózai – nem hiszek az Ő létezésében. Képtelen vagyok egy olyan Isten létének hitelt adni, akit az ember egoizmusa le tudhatott győzni. Ha nem az Isten, hanem az ember a legnagyobb érték, ha hetven kiló, humanista gondokkal terhelt szerves anyag jár elöl, a lelkiek pedig a háta mögött kullognak, mint alkonyatkor az árnyék, akkor nem lehet meggyőzni engem arról, hogy az a hosszú árnyék az ok, és én vagyok az okozat, nem pedig fordítva. Csak akkor félem őt, ha néha hátranézek. És még valami. Tudják, feltétlenül és azonnali hatállyal hinnék a transzcendens Isten létében, ha festett volna legalább egyetlenegy képet, készített volna egy szobrot, épített volna valamilyen templomot vagy tornyot. Számomra érthetetlen, hogyan lehet, hogy egy ilyen esztétikai hajlamokkal rendelkező, a harmóniát és a perspektívát ennyire érző Teremtő ellen tudott állni annak, hogy kipróbálja önmagát az építészetben, a festészetben, a költészetben.

Az Etnosz megállás nélkül alkot. Az alkotás – létének előfeltétele. Az Etnosz egy forma, amolyan méhsejt, amelybe mindannyian, alkotói tevékenység gyanánt, beletöltjük életünk egy-egy cseppjét.

Az Én és az Etnosz egész, hihetetlenül bonyolult (és teljességgel kidolgozatlan) egymáshoz rendeltségi rendszerében (ami a beloruszok esetében ráadásul szinte végzetesen össze van bogozva) számomra elsősorban az a lehetőség megnyugtató, hogy csatlakozhatok a szellemi ideához, melynek fényében az egoizmusom a legnagyobb érték fennhéjázó menetoszlopa mellett nevetségesen csekéllyé, aprósággá válik, vagy egészen el is tűnik. Mert ugyanúgy, ahogy a transzcendens Istennek, nem tudok hitelt adni a humanizmusnak sem, melynek színesre mázolt álarca alól a szomorú egzisztencia sápadt képe kukkant ki.

Az egzisztencializmus (a világnézet, filozófia, művészet) – a hetven kiló élő anyagnak a saját értelmetlensége miatti lidércnyomása. Maga az ember, az etnosz környezetéből kiszakítottan, egy szál maga – természetesen abszurditás. Van lénye, de értelme nincs. A számos próbálkozás, hogy az ember léte alapján állapítsák meg e lét értelmét, nem vezethet sikerre, mert ami nincs, azt nem lehet megtalálni.

Az egzisztencializmust megelőző filozófiák, az etika kivételével, nem fordítottak figyelmet a személyiségre, mert nyilvánvalóan a meglévő anyag részeként tudatosították.

Egyedül én – senki vagyok, csupán ez az unalmas pofa, amely két-három egoista vágyra koncentrál, az etnosszal a szívemben pedig – én vagyok az ő szíve, amely énbennem dobog. Én vagyok annak a mítosznak az élő szíve, amelyik engem megteremtett, nincs bennem semmiféle érték, és az nem lehet, hogy az etnoszom örök hullámai énmiattam ne folyjanak tovább.

Egyébként mindez csupán egy szenvedélyes próbálkozás – kimondani a kimondhatatlant, a tartalmat. És semmi értelme egy hiú dologra koncentrálni. Az egoizmusra és az etnoszra vonatkozó érveléssel kapcsolatban engem egészen más érdekel. Mi az etnosz? Történelmi körülmények összefolyásának eredménye, vagy valamilyen értelem által megalapozott szükségszerűség? Ez fontos. Mert az előbbi esetben nem feltétlenül kell, hogy létezzen, helyére kerülhetett volna valami más. A második esetben az önmagában való elegendőség értelmén kívül van benne még valami, így az Etnosz ideája történelem-független. Számomra pedig ott a lehetőség, hogy meglegyek retorika nélkül, csak kimondjam: az én istenem – az Etnoszom.

Fordította: Bárász Péter

Valjancin Akudovics (1950) filozófus, esszéista, irodalomkritikus. A legnagyobb belarusz irodalmi díj, a Jerzy Giedroyc-díj 2024-es nyertese. Az Adamovics-díj és egy sor más irodalmi díj kitüntetettje. A kilencvenes évek elejéig a legkülönbözőbb helyeken és állásokban dolgozott, volt fizikai munkás, mérnök, vízimentős, vagyonőr, turizmus-oktató, bár 1980-tól diplomás irodalmár.

Kutatásainak és írásainak legfőbb témája a belarusz mentalitás és (főleg újkori) történelem. Nyolc önálló kötete jelent meg, különböző írásait közölték az USA-ban, Lengyelországban, Oroszországban, Németországban, Csehországban, Macedóniában, Szerbiában, Ukrajnában, Litvániában, valamint Magyarországon is (a Napút folyóirat 2018/9.. – belarusz összeállításában).

Bárász Péter (1950) Belaruszban élő magyar matematikus, 2010. óta foglalkozik műfordítással. Elsősorban mai belarusz prózát fordít magyarra, ennek azért kiemelkedő a jelentősége, mert előtte belarusz irodalom csak közvetítő nyelv (orosz, ritkán lengyel vagy ukrán) segítségével került a magyar olvasók elé. Fordít még ukránból, lengyelből és oroszból, illetve magyarból belaruszra és oroszra.

Tóth Árpád műfordítói díjas (2021), a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetettje (2019), 2016-től a MEGY (Magyar Műfordítók Egyesülete – The Hungarian Association of Literary Translators), 2017-től a Belarusz Írók Szövetségének (a 2021-ben betiltott Union of Belarusan Writers) tagja.