Mondd meg nékem, merre találom…

Vers s (Medium)

január 19th, 2026 |

0

TEKINTET (Szűcs János versei)

*

A semmi íze

A semmi fémes íze van a számban.
Lassan araszolok a túlvilágra.
Penészhálóval beszőtt minden percem.
Koponyámban a halál szúja perceg.
Arcomra száradnak az örömkönnyek.
Az ajtómon démonok dörömbölnek.

*

Alzheimer

Tudatalatti kazamaták mélyéről
az ösztönök szénrajzai behálózzák
a fehéresszürke agyvelő barázdáit
A tér az idő cseppfolyóssá válik
Vergődő hernyótestben hibernált
pillangólélek ködképe dereng
így álcázza magát az emlékezet
Réges-régóta halottak köré
zöld penészt növeszt a feledés
szellemalakjuk ködbe vész
A pusztító évek földrengése
átfutott rajtuk elvesztették
emberarcuk koponyájukból
üres tekintet néz a vizenyőskék
akvarellégre Csend hull avasodó
levélre sárga rögre temetőre
Nem gondolnak már a Teremtőre

*

Őselemeim – Őstereim

A levegő lélegzetté, a lélegzet
lélekké alakult át bennem.
A föld sara, melege húsommá érett.
A tűz lüktető szívverésem: létem
metronómja. A víz visszfénye
az égbolt kékje: szemem színét
hordja. Az idő: örök óra, rugója
előrehajtja, akár az út porát
a szeszélyes szél, sorsom
ördögszekerét. Homlokom
hófehér ráncaitól a gondolat
a táguló tér végtelenségig ér.
A mikrokozmoszomban éltető,
ártó parazitaparányok utaznak.
Az eseményhorizonton légüres
térben lebeg az Isten függőkertje:
a mennybe költözött édenem;
azon túl, mint megvadult korong,
halálörvényem forog: a végzetem –
ő zárja be minden ajtóm, ablakom;
foglya leszek, mint ahogy most is
az vagyok, s addig őrzi poralakom,
míg anyaméhéből újra feltámadom.

*

Távol a tenger

Pupillájában kígyó tekereg: a harag;
tekintetének máglyája feketén lobban,
a túlparti sziklaszirtekből is vért fakaszt,
talpalatnyi árnyékban is megbújik, ott van.
Hideg ajkak leheletét, hús hőjét érzed,
meztelen csöndben lemeztelenített testek
márványhavára vetül a kék hűvössége.
Kősivatagot érzel. És távol a tenger.

*

Bolyongás

Félálmomban botorkálok.
Kikészít a tegnapi álom:
spórától duzzadó üszökgomba.
Ha nem szórná tele szemem
alját szénporral, színes filmet
láthatnék, teljesen ébren, most csak
fekete-fehérben nézem, ahogy
megreped az emlékezet burka.
És mint az újszülött rovar
száradó szárnya, kibomlik
egy rég látott álomlátomás mása.
Úgy tűnhet másnak, hogy
ebben a kópiába vagyok bezárva,
pedig keresem az utam, hátha
valahonnan valahová vezet.
De lágy léptekkel nem kísér el
a könyörület: elveszett.
Erőszak folyik az erekben.
Terhem égtájak keresztje.
Iránytű mágnese helyett,
a madarak röpte vezérel.
A tél fehér emlékével
a május észrevétlen ér el.
Másnak szakadt sarujában,
út előttem, por utánam.
Utcáról utcára bolyongok.
Zárva vannak kapuk, ablakok.
A természet hiába tombol;
nem tudom, hogy hol lakik,
aki boldog: a szerelmesen
világtalan. És nem tudom
hová bújik el, a tavasz elől,
a fájdalmasan józan boldogtalan.

*

Ékkő

Borostyán fogságában rovartekintet;
évmilliókból visszanéz. Időtlenül.
Pontszemében ül az utolsó fényinger,
zárványőslénye brossszerű miniatűr.
Nekünk, halandóknak öröklétet mímel.
Kihalt fajából csak ő maradt. Egyedül.
Ősfenyő ragadozó könnyének dísze;
gyantaszarkofágban ékkővé nemesült.

*

Hívlak, én menedékem
***********(fohász)

Időm lassul, arcomra visszafolyik.
Tükrömre ráül a vér is, a por is.
Szilánkjaira szétesik a lélek.
Hívlak Téged! Hol vagy? – én menedékem.
Döngő léptekkel közelít a szörnyem.
Jöjj el, hogy magamat össze ne törjem!

*

Tekintet

A Semmi lehet mindenné,
A Minden nem lesz semmivé.
Kivirágzik, ami nincs még,
új ősrobbanásnak magja.
Gőzével üzen a magma,
türkiz habot vet a tenger.
Áttör a felhőszirteken
az ismerős ismeretlen;
hogy az ujja megérintsen,
hogy nemlétből létre keltsen,
hogy egy szempár rád tekintsen.

*

Kőangyaltorzó

Zuzmósömörtől pettyezett,
szárnyaszegett angyaltorzót,
porlepte műkőszellemet
takarja sírkerti bozót.

Fejében üres szemüreg:
életidegen tekintet –,
nem lehet szentlélek tükre;
nincs sugara, nincsen színe.

Rég senki sem látogatja –,
azt sem, ki alatta pihen;
nevük egy a kárhozattal,
nem hiányoznak senkinek.

*********************

Ősz van. Párolog a hitem,
sárga levelek szárnyalnak.
Föld alatt vagy régen, kincsem –,
fölötted torzó árnyalak.
Megbántam ezerszer, hidd el,
hogy régen megtagadtalak.

*

*

Szűcs János a 2025-ös Cédrus-pályázat kiemelt szerzője

*

*

Illusztráció: Creazione di Adamo (Michelangelo)


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás