Káplán Géza: Mesteremberek, Az önutálat erotikája*

*Szemelvények a kiadónkban készülő Erotikai kalauz című kötetből

Mesteremberek

Oly tündöklő!

A rekkenő hőségben, a frissen malterozott fal előtt oly másvilági megvilágításban rajzolódik ki a két konzervatív kőműves alakja. Teszik a dolgukat, minden mozdulatuk kimért, takarékos – mégis, már-már beszédes. Egyfajta szemérmesen intim viszonyba keveredtek a – sajnos csak felületesen konzervatív – megrendelővel. S a megépítendő álommal! Remélem, legalábbis… Mert oly ritka e mértékletes magaviselet és sajátszerű ritmus a hangzatos szavalatok s az értékvesztett kapkodás korszakában.

Két remekbe szabott, tömör fej, túlfeszített ívben lendülő karok, két kellően méretes, mégis hajlékony törzs –; de, mielőtt a formákat leegyszerűsítő s egyben kiemelő aktivista/kubista lendület elragadna, fel kell hívnom a figyelmet e két mesteri teremtmény (dicséret neked, Istenünk!) életesen üdítő eltérésére. Az egyik, a törékenyebb: közvetlen, mosolygós, minden váratlan „gondot/problémát” valami legyintgető, aprólékos humorral old fel – sejthetően ő a főnök. A másik riasztóan zárt, megfejthetetlen. Még nem mertem megszólítani, érzem, ha megtenném, a legfontosabb titkot tenném tönkre. Mert ő e kisvállalkozói konglomerátum rendíthetetlen titka. Mint a míves zárókő a kupolában: kompakt. Nem képes felelőtlenül és könnyedén „kommunikálni” az adott közösséggel; s bárki más szájából kibukó hangsor is csak lényegkerülgető haszontalanság számára, öngerjesztő cikornya. Óvatosan, mondhatnók elegáns mértéktartással fogyasztja, fájrontban, a fejedelmi fröccsöt. Ráadásul szakállas; Michelangelo lehetne egy amatőr filmben. Érezhetően megvet engem. Az okvetetlenkedő gazda jussa megvetés és szánalom.

Sosem felejtem el e két különleges alkatot. Majdan, halálom fényes útján, a szűkülő alagútban kíséretemül szegődnek. Biztosra veszem! – noha ez nem épp egy megbízható kurta-mondat. S nem is szép. Meglátjuk, azaz meglátom, ha igaz a krónikusan krónikás visszatérők beszámolója az életfilm lepergéséről az utolsó, kitágult pillanatban.

Mindenesetre: legyen áldott a nevük!

(Adatokat nem adok ki. Összeférhetetlen a bármiféle hatalomtól – s akár a démosztól! – ösztönszerűen elzárkózó személyiségemmel; és a személyiségvédelmi törvénnyel, bár ez utóbbit nem tanulmányoztam részletekbe „menően”.)

Ui.: Ma végre megszólalt a kő – a míves… Minden korábbi feltevésemet igazolta. Lenyűgözött beszédmódjának tisztasága, egyszerűsége. Legalábbis megfontoltan bánik a szavakkal. Váratlanul tanultam valamit – sokévnyi tévelygés után – az önépítés és az önreklámozás viszonyáról: magunkra kell hagyatkoznunk kiáradásunk/kiárusításunk során is, fenntartva a visszavonás jogát, előkelő gesztusát. Mert magunkat, úgy-ahogy, legalább ismerjük; bár hitelesek e tárgyban sem lehetünk, s épp ezért nem közvetíthetjük aggálytalanul.

A magába zárt mondandó mégis feltárulhat és hasznosulhat, közkívánatra, ha hiánycikk – a nagyvilágban.

Az önutálat erotikája

Nem. Nem szeretem a kutyámat. Szerethetőségéhez fontos adalék: a pulimat – mérték és arány megtestesülését.

Élete legboldogabb napján, amikor végre kiszabadult a kennelből, mert elkészült a kerítés, s immár vágtázhatott kedvére, csak a telekhatáron meredező drótakadály választotta el az ellenséges közterülettől, az idegenszívű motorizációtól; elrekesztettem, no, hogy ne legyen baja; azaz ne legyen bajom: a közlekedésbiztonságot veszélyeztető csatangolásainak büntetőjogi következményei ne hárulhassanak rám – beütött a krach. Tehát ezen a szuper napon, a kutyaléptékű szabadság ünnepnapján megint bebizonyosodott megbízhatatlansága: továbbra is az a legfontosabb dolga, hogy utánam jöjjön a Házba, ahova nem szabad, ahova szentségtörés belépnie; sok ezer év külterjes állattartásának tapasztalataira alapozott erkölcsiségem szerint az Ember házában kutya ne tébláboljon; tehát estefelé, a sokadik szentségtörés megestekor úgy vágtam ki a sóderre, egy boldog nap után, hangsúlyozom, hogy bal első lábát szánalmasan vonszolva kúszott elfelé…

És akkor a könyörtelen államférfiben felsírt a bűnös és alázatos kisgyermek: istenem, ezt nem akartam, istenem, bármit megteszek, csak ne haragudj, érts meg engem… Ki? Az Isten? Kihez, jobban mondva: kiért is szól a fohász? A vétkező belső monológjában persze automatikusan változik a fókusz, s már tényleg az áldozatra irányul: vagy inkább felejts el, felejtsd el a rémet, az érthetetlen, s talán máris túlhaladott társadalmi szerződés megrögzöttjét! Eltaszítottalak magamtól, kielégítetlen és tudálékos, hagyományőrző zsarnok, holott minden kis csalásod és alamuszi somfordálásod oka és célja én vagyok. 24 órától 24 óráig engem akarsz. Tisztíts meg, riasztó teljesség!

A krisztuskövetők mintájára a szeretetért kell bűnhődnöd, mert nem bírsz mozdulni sem szeretet nélkül, és én, a krisztusod büntetlek meg korbáccsal ragaszkodásodért.

Ne nyald a kezem, a rideg szabályzat kedvéért irgalmatlan voltam, nincs szeretet bennem; gyűlölj, harapj – kérlek, ne nézz!

ersze nem lett „baja”; úgy értem: maradandó „elváltozása”. Gyalázatomat tetézte, hogy még sérült testét látva is arra gondoltam „ép ésszel”, mit szólnak majd „hozzá” a „zemberek”. Nem lesz szépségverseny, nem lesz terelőverseny, nem lesz hírnevünk és dicsőségünk. A tökéletes kutyáról kell lemondanom; s arról, hogy helyettem is tökéletesedjék. S hogy a jó szukákról kell lemondania, ez a legjóindulatúbb megközelítés volt, ami tőlem kitellett. Szégyenkezem, szégyenkezem az idők végezetéig egy sánta kutya miatt. Ajvé! Micsoda nyomorúság…

A tisztítótűzben fogok égni. S a kutyám, gacsos lábát idétlenül félretartva, mellettem áll majd.

És ég. És rám néz.

Illusztráció: E. Munch