Berecz Ágnes Gabriella: Egy szegedi szoborról

Ismered, ugye, amikor arany-, ezüst- és bronzszínekben pompázó pantomimművészek első pillantásra valóságos köztéri szobornak tűnnek? Amilyen merevek ők, pont olyan mereven, lélegzet-visszafojtva lessük, hogy mikor mozdulnak meg. Igazából mit csodálunk rajtuk? Hogy hogy képesek a mozdulatlanságra? Azt lessük, hogy hibáznak-e? Igazából azt, hogy hogyan fognak „bemozdulni”.

Van egy szobor Szegeden, egy álló, lépni készülő töprengő alak. Akár pantomimes is lehetne, de nem az. Mégis olyan érzése van az embernek, hogy lépni fog, mindjárt elindul, felpillant és mesélni kezd. Időutazásra visz, megmutatja a nagy árvíz utáni Szeged fantasztikus megújulását, és mellette lépdelve az ismerősévé válunk, mi több, a társaságában hús-vér emberekké válnak azok is, akikről egykor írt. Álom, álom…

Tömörkény Istvánt ábrázolja ez a szobor, akinél jobb társaságot el se lehetne képzelni egy szegedi sétához.

Steingassner István néven született 1866. december 21-én a ceglédi vasútállomás épületében, ahol az apja vendéglőt bérelt. Hamarosan azonban Szegedre költöztek, mert az ottani resti nagyobb és forgalmasabb volt. Pista ott totyogott a színes, sok nemzetiségű utasok között, majd mire iskolás lett, már Makón éltek. Gondtalan diákévek következtek a református gimnáziumban, amit az 1879-es nagy szegedi árvíz tört meg. Lovaskocsin siettek a rokonaik és ismerőseik megmentésére, és Pista agyába életre szólóan beleégtek az ekkor látott borzalmak. Pár év múlva, amikor ismét Szegedre költöztek, már egy megújult, és még mindig rohamtempóban épülő városba csöppent. A gimnáziumot ott kellett hagynia miután az apja tönkrement. Kénytelen volt beállni patikussegédnek. Alaposan beletanult a gyógyszerészetbe, mígnem már szakcikkeket is írt. Hogy egyébiránt hogyan fejlődött ilyen elképesztő tempóban az íráskészsége, azt Juhász Gyula se tudta, aki monográfiát írt róla.

1884-ben jelent meg az első tárcája a Szegedi Híradó hasábjain, és rá két évre a lap állandó munkatársa lett. Akkor magyarosította a nevét Tömörkényre. Egyszer és mindenkorra abba is hagyta a patikusságot.

Aztán 1888-ban behívták katonának. Egy évet a Balkánon, egyet a Délvidéken, majd egyet Bécsben töltött. Nem volt megerőltető a szolgálata. Ezalatt megtanult szerbül, Bécsben pedig a német irodalmi nyelvvel foglalkozott. Miután visszatért Szegedre, a Szegedi Napló várta, ahol Gárdonyi Aradra költözésével üresedés támadt. Elsőre a rendőrségi rovatot kapta meg, és ahhoz, hogy ezt jól csinálja, nem volt elég a rendőrségtől informálódni. Elkezdett kijárni a vádlottak és vádlók otthonaiba, interjúkat készített velük és a szomszédaikkal. Ahogy megismerte őket és a környezetüket, elkezdték egyre inkább érdekelni az emberek. A Szeged környéki tanyavilág nem csak az elmaradottsága révén kínált számára korlátlan mennyiségű témát, hanem az emberek érzelmei, indulatai és a motivációi miatt is. Megtanult velük gondolkodni és óriási empátiával belehelyezkedni a problémáikba. Megértette és végtelenül megszerette őket. Nyitva volt a szeme a néprajzi környezetükre, a meséikre és a humorukra is, és azután ebből lett az irodalmi munkássága.

Hamarosan a lapja számos rovatába írt, a vasárnapi mellékletben pedig humoros kis novellái jelentek meg. Az első kötete, a Szegedi parasztok és egyéb urak 1893-ban már országos nevet szerzett neki, a Jegenyék alatt című novelláskötete 1897-es megjelenése pedig már komoly irodalmi eseménynek számított. Móricz, Ady, Mikszáth, Krúdy a legjobb íróink közé sorolták őt, és falták minden sorát.

1899-től elhagyta a lapot, mert kinevezték a szegedi Somogyi Könyvtár és a Városi Múzeum könyvtárosává. Vihariramban elvégezte a könyvtárosi, a néprajzi és a régészeti tanfolyamokat, majd a kiváló Reizner János mellett részt vett a Szeged környéki ásatásokban. 1904-től, Reizner halála után ő lett a múzeum igazgatója, régésze, gyűjtője, nyelvésze és a népélet hivatott megfigyelője. De elsősorban író maradt. Néprajzi tanulmányokat írt a Magyar Nemzeti Múzeum Értesítőjébe, és évente jött ki új elbeszéléskötete. A népszerűsége egyre nőtt, de mintha ő nem is tudott volna erről. Csak a maga dolgával törődött, semmi mással. Egyáltalán nem hagyta magát ünnepelni. Kerülte a nyilvánosságot, irtózott a feltűnéstől, menekült az elismerések elől. Nem vágyott hírnévre, nem tolongott. Zárkózott, szerény, töprengő típus, mondták róla, csak akik jól ismerték, azok tudták, hogy milyen kitűnő humora volt. Nem vágyott Budapestre a kor sztárírói közé. Nem szívesen adott interjút, azt hangoztatta, hogy nem ő fontos, hanem a mű. Fényképezni se nagyon hagyta magát. Az 1910-es évek közepére ez enyhült egy kicsit, mindenesetre még akkor is hatalmas aggitáció kellett ahhoz, hogy rávegyék, hogy írjon egy darabot a Barlanglakók című novellájából, majd menjen is fel Pestre a bemutatójára. Tömörkény csak állt egyik lábáról a másikra, úgy megdöbbent a hatalmas sikertől. Az előadást Csathó Kálmán rendezte, a főszereplői Pethes Imre, Rózsahegyi Kálmán és Rajnay Gábor voltak. Később még egy darabot írt Tömörkény, de annak a bemutatását az első világháború már keresztülhúzta.

1917. tavaszán a szegedi Dugonics Társaság Arany János születésének századik évfordulójára szép ünnepséget rendezett. A fő szónok az akkor épp ötven éves Tömörkény István volt. A beszédét már lázasan olvasta fel, és azután már alig bírt az ágyáig elvánszorogni. A gyilkos spanyolnátha döntötte le a lábáról. Másnap még a maradék erejét összeszedve levelet írt a fronton levő László fiának, aztán megállt a szíve.

A Pesti Naplóban Kosztolányi, a Népszavában Révész Béla, a Dugonics Társaság nevében a szerkesztő Balassa Ármin, a Nyugatban Ady és Móricz, a koporsójánál pedig Móra Ferenc búcsúztatta el nagy fájdalommal. A szoborállítás ötletét a Dugonics Társaság Tömörkény halálának 25. évfordulóján határozta el. Tápai Antal, szegedi szobrászművész készítette el, ügyelve arra, hogy élethű legyen. Szegeden a Móra Ferenc Múzeum előtti parkban áll.