február 14th, 2026 |

Elérni az elérhetetlent (Beszélgetés Oláh Tamás költővel)

– Beszélj a családodról, a gyermekkorodról, arról, honnan jöttél!

Éppen egy hónapos voltam, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot. Egy másik hatalom, minket „őrző” hadserege meg majdnem egész életemen át „vigyázta” mindennapjaimat. Megtudtam, hogy azon a Baross utcai klinikán születtem, ahol anyámat is világra segítették, és aztán a fiam, a lányom, sőt az unokáim is ott látták meg a napvilágot. Felmenőimről keveset tudok. Egészen másfelé mutat vissza apám családja, mint anyámé. Mindkét ág tele van titkokkal, számomra ismeretlen szereplőkkel.

Anyámat nagyanyám nem kívánt terhességből, titokban hordta ki. Talán ezért nem tudtam sokáig kideríteni anyai nagyapámról semmit. Ma már tudom, hogy kiváló ember volt. Két hónapos lehettem, amikor meghalt. Tudom, hol van eltemetve. Az ő felmenőiről is tudok már néhány adatot. Apai nagyapám polgári iskolai igazgató volt Monoron, irodalmat tanított. Sajnos nagyon halványak az emlékeim róla. Hároméves alig múltam, amikor elvesztettük, de egy kép él bennem: egy félhomályos szobában az én kiságyam szélén ül, és tündérekről, királyfikról mesél nekem. Zenei tehetségét saját és barátai gyönyörűségére élte csak ki. A korszak nagy cimbalomművésze, Rácz Aladár is elismerte zenetudását. Apai nagymamámról csak azt tudtam meg, hogy pár hónapos koromban bevittek hozzá a kórházba, így még láthatott engem, mielőtt meghalt.

Anyámat keresztszülei nevelték hatéves koráig, s ez volt élete legszebb időszaka. Később intézetekbe került, ahol születésének okán sok megaláztatáson kellett átesnie. Nyolc évig tanult zongorázni, és kitűnően énekelt. Felvették a Városi Színház kórusába, ahol kisebb szerepeket is kapott.

Apám Monoron született 1912-ben, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is elsőtől nyolcadikig tanultak. A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta tanulmányait. Szüleim romantikus körülmények között ismerkedtek meg Badacsonyban, és ott is esküdtek meg egy kicsi kápolnában. Anyám ott kapott hozományba egy szép és nagy házat, amelyben aztán panziót rendeztek be. Sajnos mire én megszülettem, már nem volt a miénk.

A háború után apámnak fakitermelő vállalkozása volt, Budán egy villában laktunk. Halvány emlékeim vannak például a hatalmas nappaliról. Őt is inkább a művészi pálya vonzotta; a hazai kisebb fellépéseit nem számítva operaénekesi pályája csak a hetvenes években kezdett kibontakozni az Egyesült Államokban, ahová második feleségével disszidált. Az operairodalom nagy baritonáriáit énekelte koncertjein, szép sikereket aratva.

Gyermekkor és hallgatás

Kevés emlékem van kora gyermekkoromból, azok legtöbbje nyomasztó. Négyéves lehettem, amikor megoperáltak: egy gyermekfej nagyságú daganatot vettek ki belőlem. Nem engedték, hogy elaludjak. A műtő vakító lámpáitól hunyorogtam. Nem fájt, amit csináltak, de mintha mégis éreztem volna, hogy éppen vágják fel a hasamat. Furcsa szagok, hangok keveréke vett körbe, érthetetlen nyelven folytatott beszélgetés töredékei jutnak el hozzám. Egy későbbi emlékkép is előjön betegségemmel kapcsolatban. Az orvosi egyetem lejtős előadótermében kísért le anyám a mélybe a padok közötti lépcsősoron, kétoldalt fehér köpenyes emberek ültek. A professzor előtt, az asztalon egy üveghengerben ott úszkált a daganatom. Úgy látszik, orvosi eset lehettem. Az operáció nyomasztó, gyakran ismétlődő jelenetei még sokáig éltek bennem, mintha egy végtelenített filmszalag őrizte volna meg. Ekkor kezdtem felfogni, mi a halál. Úgy tudtam, akik meghalnak, örökre elalszanak; azt hittem, ezért kellett ébernek maradnom az operáció közben. Nyitva volt végig a szemem, s hittem, így maradhattam egyáltalán életben. Gyanítom, ez a nagyon korai halálközeli élményem tett gyermekkoromban sokáig visszahúzódóvá és félénkké. A halál árnyéka nagyon korán rám vetült, amit a mennyországról szóló mesék sem tudtak igazán elűzni rólam. Freud írja valahol: az ellenséges világból az anyaméh biztonságába kívánkozunk valamennyien; szeretetre vágyunk egész életünkben, arra, hogy Erósz győzedelmeskedjen, kerekedjen felül a Thanatosszal folytatott örök küzdelmében. Ki tudja ma megmondani, az emberiség története végül kinek a győzelmével végződik? Hiszen a civilizáció vékony hártyája éppen most repedezik, az alapvető értékek is megkérdőjeleződtek.

Mikor apám fatelepét államosították, megpróbáltunk disszidálni. Sietve eladta villalakásunkat, amit lehetett, mindent pénzzé tett. Minket anyámmal leküldött az osztrák határhoz közeli faluba; ott kellett volna megvárnunk, amíg néhány dolgot még elintéz. Az volt a terv, hogy valaki éjjel majd átkísér minket a határon, de erre az egészre már nem került sor. Az ÁVO ugyanis éppen akkor kezdte összeszedni a gyanús alakokat a határ közeléből. Értünk is éjjel jött a fekete autó, ahogy szokott. Megérkeztünk egy nagy házhoz, bekísértek egy nagy terembe, ahol körben férfiak és nők álltak a fal felé fordulva. Kiabálások, jajgatások hangjai szűrődtek ki a távolabbi szobákból. Amikor anyámat hívták, én sírva utána futottam. Élénk emlékeim maradtak a börtönről is. Hatalmas teremben helyeztek el minket, emeletes, fából ácsolt priccsek álltak körben a fal mellett. Rengetegen voltunk, egész családok kuporogtak a furcsa alkalmatosságokon, és nagy volt a hangzavar. Apám valahogy megtudta, hogy a határt már lezárták, ezért már nem utazott utánunk, így ő megúszta az egészet.

Ettől fogva nincs saját lakásunk. Minket bátyámmal az anyai nagymamához adnak le. Szüleinkről sokáig nem hallunk semmit. Az első osztályt a badacsonytomaji falusi iskolában kezdtem meg. Kettesével ültünk az öreg padokban. A tanári asztal egy dobogón állt velünk szemben. A falon széles, fekete tábla terpeszkedett.

Apám nővére szerzett nekünk Budán egy kertes házban albérleti szobát, ahol végre újra együtt lakhattunk mind a négyen. Egy nagy terasz is tartozott a szobához, ott tudtunk játszani, és a rozsdás fémasztal körüli vasszékeken ültünk vasárnaponként az ebédhez. A szobában négy fekhely el sem fért, ezért anyám és apám örökké forgolódva együtt aludtak egy elnyűtt ágyban, a bátyám egy matracon feküdt, ami félig az asztal alá nyúlt. Nekem egy rácsos ágy maradt, amelyben persze már nem fértem el, ezért a végéből a rácsokat kiszedtük, és az alvóhelyemet kofferekkel hosszabbítottuk meg. A lakás többi részében főbérlőnk népes családja lakott. A mérnök apa, amikor beköltöztünk, még a kistarcsai internálótáborban volt. Két lányból és két fiúból álló ikergyerekeik voltak, akik már gimnáziumba jártak. Az anya a nagy család háztartási feladataival volt elfoglalva. A lakásban állandóan mosás- vagy főzésszag terjengett. Szigorúan meg volt szabva, mikor mehettünk a fürdőszobába, és mikor mehetett anyám főzni a konyhába.

A fővárosi iskolát már az új rend szólamai lengték be: az óra kezdetén a belépő tanárt felállva, hangos „Előre!” kiáltással kellett köszöntenünk. Minden tanóra kínszenvedés volt. Nem értettem, a betűket miért írjuk másképpen, mint ahogy a könyvben kinéznek. A számtan még titokzatosabbnak tűnt. A hangokat jelekkel helyettesítették, amelyek mennyiségeket fejeztek ki; a jelekkel műveleteket lehetett végezni, az összeg több lett vagy kevesebb. Megpróbáltam az ujjaimat használni, de az hamar kevésnek bizonyult. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy az osztálytársaim sajátságos módon értették, sőt magától értetődőnek tartották a dolgot.

Apám hónapokra eltűnt, anyám hitelre vásárolt a piacon. Még a krumplit is, pedig az volt a fő ételünk: paprikás krumpli, persze kolbász nélkül, vagy nudli, gránátos kocka, paradicsompüré. Néha palacsinta. Húst nagy ritkán, ünnepnap ehettünk.

A felső tagozatot a Labanc utcai fiúiskolában kezdtem el. Bátyám is odajárt, kitűnő tanuló volt, az iskola életében szinte nélkülözhetetlenné tette magát, például színi előadásokat rendezett saját darabjából. Mindenki szerette. Azt hitték, az ő nyomdokába lépek majd, de én pont az ellentéte voltam: ha felelni hívtak, legtöbbször meg sem tudtam szólalni. Csodálkozva tapasztaltam, hogy az érzékeim ugyan pontosan rögzítik a külső valóságot, de a tanár szavai mégsem jutnak el hozzám, mintha egy láthatatlan búra venne körbe, amely nem engedi át.

A további iskolai kudarcoktól az mentett meg, hogy anyám Galyatetőn egy üdülőben kapott állást, és engem is magával vitt. Egy kis házban laktunk kettesben, fáktól körülvéve, villany nem volt bevezetve. Az elsőtől a nyolcadikig egy teremben tanultunk, osztályonként ugyanis csak két-három gyerek járt. Amíg a kicsik tanultak, mi feladatokat oldottunk meg, és általában megjegyeztük azt is, amit a felsőbb osztályosok tanultak. Otthon már nem kellett másnapra készülnünk semmit. Kitűnő tanítónk volt, minden tárgyat ő tanított, az orosz nyelv kivételével. Ennek oktatása alól, mivel nem tudott oroszul, felmentést kapott a tanfelügyelettől. Tudtommal egyedüliek voltunk az egész országban, akiknek az volt a bizonyítványába beírva: „az orosz nyelv tanulása alól felmentve”.

A forradalom után kerültem fel újra Budapestre. A Csaba utcai Általános Iskolába kerültem, ahol akkor már a jobb tanulók közé tartoztam. Az orosz nyelvből igaz, csak egy kegyelemkettest kaphattam, hiszen még a cirill betűket sem ismertem igazán.

Apám elvesztette korábbi állását, az albérletünkből is kitettek minket, mert nem tudtuk fizetni a lakbért. Bátyámat, Gábort felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára, és a kollégiumban kapott elhelyezést. Anyám és apám Visegrádon egy üdülőben helyezkedett el. Én pedig, hogy ne kelljen iskolát váltanom, az Acsádi családhoz kerültem mint kosztos diák. A költségeket apám két nővére állta. A családot Cia néni vezette; ahogy akkoriban mondani szokták, ő hordta a nadrágot, valóban férfias jelenség volt.

– Hol érettségiztél, kikkel jártál gimnáziumba?

Felvettek a budai Táncsics Gimnáziumba. Tanáraink tág ajtókat nyitottak, fényt és levegőt engedtek a tantermünkbe. Korábban az egyetemeken tanítottak, de ötvenhatos tevékenységük miatt onnan távozniuk kellett. Talán éppen ennek köszönhetően iskolánk a régi és nagynevű budai középiskolák tanítási színvonalát is meghaladta. De az orosz nyelv sok kudarcot okozott a gimnáziumban is. Osztálytársaim szinte kivétel nélkül egyetemet végeztek, orvosok, mérnökök, nagyvállalatok vezetői lettek, volt köztük akadémikus is.

Tanulás és tanítás

– Érettségi után miért a Gyógypedagógiai Főiskolát választottad?

Főiskolára vagy egyetemre bejutni nagyon nehéz volt akkoriban, és akit nem vettek fel, azt ráadásul a katonaság réme is fenyegette. Én a Gyógypedagógiai Főiskolát céloztam meg, ahol nem kellett sem fizikából, sem matematikából felvételizni. Engem ekkor már a lélektan érdekelt elsősorban, de az egyetemen nem indult akkor külön ilyen szak. Azt viszont tudtam, hogy a főiskolán működött a háború előtt a nagy magyar pszichológus, Szondi Lipót laboratóriuma, ahol valamikori tanítványa, Illyés Gyuláné – József Attila Flórája – volt a lélektani tanszék vezetője. A felvételi vizsgán, mint akinek nincs mit veszítenie, felszabadultam minden gátlásom alól. Az értesítés postán érkezett, remegő ujjakkal bontottam ki a borítékot. Azt a boldogságot, amikor az „Ön felvételt nyert” mondatot megtaláltam benne, lehetetlen leírni.

A második évben megválasztottak a főiskola lapjának szerkesztőjévé, de hamar összeütközésbe kerültem azzal a tanárral, aki a lap cenzúrázásával volt megbízva. Irodalmi esteket is rendeztünk, meghívtuk például Várnai Zsenit, Baranyi Ferencet és másokat az irodalmi körünkbe.

Főiskolai évfolyamtársammal, akivel azóta is barátok vagyunk, elhatároztuk, hogy elutazunk Lengyelországba, azon kevés országok egyikébe, ahová egyáltalán lehetett utazni. A nyári szünetben két hétre elmentem dolgozni egy textilgyárba, hogy legyen pénzem az utazásra. Barátom pedig zaciba adta egyetlen értékét, az írógépét. Vonatjegyet csak Krakkóig vettünk, onnan autóstoppal akartunk tovább utazni. Utaztunk mentőautón, rabszállító kocsin, trágyahordó teherautón. Fillérekért kaptunk mindenütt helyet az ifjúsági szállásokon.

Feltétlenül látni akartuk a tengert. A nagy víz csendesnek mutatkozott, alig fodrozódtak hullámok a parti fövenyen. A végtelennek várt távolság túlságosan hamar veszett el a párás légben. A nyílt víz színe kék helyett sötétszürkének tűnt. Levettük a cipőnket, néhány lépést tettünk előre, hogy érezzük talpunk alatt a tenger apró hullámait, de mindjárt vissza is fordultunk: nagyon hideg volt. Néhány gyereket láttunk csak fürödni benne, már lila volt a szájuk, de fürödtek tovább.

A főiskola utolsó évében bizalmas beszélgetésre hívtak, és közölték velem, hogy az a megtiszteltetés ért: javasolni fogják a felvételemet a Pártba. Gyanakodva néztem magamba, mivel „érdemeltem” ezt vajon ki? Nem kellett töprengenem azon, hogy mit válaszoljak, inkább csak a módját kellett kitalálnom. Abban az időben minden végzősnek felajánlottak egy állást. Az álláshelyeknek volt egy sorrendje, nekem a legjobbat szánták. Amikor nemet mondtam, kihúztak a sor elejéről, és a legutolsó helyre írtak be. Mehettem volna Békéstarhosra, amiről azt sem tudtam, hol van. Nem fogadtam el, ezért úgy nézett ki, szeptemberben nem lesz hol munkába állnom.

– Mikor nősültél meg?

1965-ben, még főiskolás koromban ismerkedtem meg azzal a lánnyal, aki a feleségem lett. 1967 decemberében házasodtunk össze. Két órával a ceremónia előtt még nem tudtam, hogy férj lesz belőlem. Barátaim sütötték ki, akik látták rajtunk, hogy nehezen szánjuk rá magunkat a házasságkötéssel járó tennivalókra. Nem vesszük észre, hogy az eget felhők takarják el, meglep minket, amikor kövér esőcseppek kezdenek hullni ránk. Meggyorsítottuk lépteinket. Így is vizes hajjal léptünk be a házasságkötő terem előcsarnokába. Száz forintot adtak a barátaim az anyakönyvvezetőnek, hogy azonnal adjon össze minket. Ők voltak a tanúk. Egyszerű, hétköznapi ruha volt rajtunk. A házasságkötő terem előtt álltunk, és vártuk, hogy szólítsanak minket, amikor odajött hozzánk egy fotós, hogy kérünk-e fényképeket. Sajnos elutasítottuk. A menyegző egy-egy pohár sör volt a Metropol Szálló presszójában a két tanúskodó baráttal.

1972-ben megszületett Zoltán fiam, 1976-ban pedig lányom, Margit.

Sokat köszönhettem Julinak; ő volt az, aki a végzés után segített, hogy ne kelljen vidékre költöznöm. Az egyik idős kollégája, amikor megtudta, milyen bajban vagyunk, kapcsolatai révén segített.

– Hol kezdted a tanári pályádat?

Törökbálinton, ahol Endre barátom is kezdte a tanári pályát. Három összevont kisegítős osztályt tanítottam. A gyerekek között alig volt valódi debilis; a legtöbbről ma inkább azt mondanánk, hátrányos helyzetűek. A problémás cigány gyerekeket egyszerűen áttették a kisegítőbe. Szerencsénkre senki sem törődött velünk: szervezetileg ugyan az általános iskolához tartoztunk, de szakmailag az iskola igazgatója nem szólhatott bele abba, mit és hogyan tanítsunk. Éltünk a szabadsággal. Amint kisütött a nap, mentünk kirándulni, és amíg ki nem értünk a faluból, énekeltünk. Arra azért ügyeltem, hogy olvasni, írni és egy kicsit számolni megtanuljanak a rám bízott gyerekek, de azt nem vártam el, hogy felmondják a leckéket, amelyeket két nap múlva úgyis elfelejtettek volna. Elkezdtem inkább felolvasni nekik A Pál utcai fiúkat. Amikor Nemecsek meghalt, minden gyerek sírt az osztályban.

– Hogyan jutottál be az egyetemre?

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem kiegészítő szakon indított egy évfolyamot pszichológushallgatók részére. Az évfolyamba azokat vették fel, akiknek már volt egy diplomájuk. Két barátommal 1970-ben kerültem az egyetemre. Ugyanazt a képzést kaptuk, mint a nappali tagozatosok, azzal a különbséggel, hogy nekik volt még egy szakjuk a lélektan mellett. Az órák nagyobb része emiatt közös volt a nappali hallgatókkal. Volt, amelyik reggel kezdődött, volt, amelyik délután, de még véletlenül sem este. Csakhogy nekem a tanulás mellett dolgoznom kellett, semmiféle kedvezményt nem kaptam a munkavégzés alól. Saját magamnak kellett gondoskodnom a helyettesítésemről. Ha el akartam menni az egyetemi előadásokra, gyakorlatokra, az óradíjat nekem kellett fizetnem annak a kollégának, akit nagy nehezen rá tudtam venni tanítványaim felügyeletére. Ezért kitaláltam, hogy az én osztályom számára a tanóra már fél hétkor kezdődjön. Szerencsére a szülők és a tanítványaim nem tiltakoztak ez ellen. Még így is rohannom kellett mindig a buszok után, hogy idejében beérjek az egyetemre. Év közben a tanárok nem vehettek ki szabadságot, ezért a vizsgákra való készülés is csak a munka mellett volt megoldható.

Az utolsó évben, amikor a szakdolgozatomat is meg kellett írnom, már éreztem, hogy így nem folytathatom tovább. Olyan munkahelyet kellett találnom, ahol kaphattam egyetemi tanulmányaimra hivatkozva kedvezményeket. Ekkor kerültem a Szondi utcában álló Művelődési Minisztérium I. számú Nevelőintézetébe. A szépen hangzó hivatalos név nem árulta el a valódi tartalmat. Ott „nevelték” ugyanis akkoriban a kisebb vétségekért elítélt fiatalkorúakat. Rácsok közé zárt világukban én is rabnak éreztem magam. A csoportomba tartozó gyerekeknek szabályos tanórákat kellett volna tartanom, de én inkább beszélgettem velük, meséltem nekik. Közben elvégeztem az egyetemet, és átminősítettek pszichológusnak.

– Hogyan kerültél az Élet és Tudomány szerkesztőségébe?

A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat hetilapjának, az Élet és Tudománynak akkoriban Fenyő Béla volt a főszerkesztője. Én a lányával jártam a pszichológus szakra, egymás mellett ültünk az unalmas előadások alatt, összebarátkoztunk. Ő ajánlott az apjának, aki éppen a lélektani rovatba keresett szerkesztőt. Próbaidőre felvett. Ahhoz, hogy véglegesítsen, el kellett végeznem az újságíró-iskolát is. Igazi „22-es csapda” volt ez, ugyanis újságíró az lehetett, aki elvégezte az újságíró-iskolát, az újságíró-iskolába viszont csak azt vették fel, akit már alkalmaztak valamelyik lapnál. Ezért egy évig, amíg jártam az iskolába, csak próbaidős voltam.

– Mi volt a dolgod a lapnál?

Közel húsz éven át rovatszerkesztőként szerkesztettem a hetilap pszichológiai, pedagógiai cikkeit, később a szociológiai, jogi és képzőművészeti tárgyú kéziratokat is én gondoztam. Közben több mint száz, főként pszichológiai tárgyú cikkem is megjelent a lapban. Több, szexualitással foglalkozó, hosszú cikksorozat is a kezdeményezésemre jelent meg a lapban, ami akkor még merész és új dolog volt Magyarországon. A legkitűnőbb szerzőket sikerült megnyernem az egyes részek megírására. Ezért a szerkesztői munkámért nívódíjban is részesültem.

– Hogyan lettél a lap főszerkesztője?

A rendszerváltozáskor a lap munkatársai úgy döntöttek, hogy maguk közül választanak főszerkesztőt, így akartunk megszabadulni a korábbi rendszer által kinevezett főszerkesztőtől, Ludas M. Lászlótól. Létrehoztunk egy egyesületet, amelynek a lap dolgozói lettek a tagjai. Így akartuk lazítani a TIT-től való függőségünket. Az egyesület első elnöke én lettem. Az újságíró-szövetségtől és a kiadónktól kértünk egy-egy megbízottat, hogy legyenek jelen a választás lebonyolításakor. Egyhangúan engem választottak főszerkesztővé. Alighogy a szavazás befejeződött, felhívott a TIT akkori elnöke, Ádám György professzor, és gratulált, ezzel a gesztusával mintegy elfogadva azt az új helyzetet, amelyet a választással teremtettünk. Néhány nap múlva megkaptam hivatalosan is a kinevezésemet.

Költővé válás

– Mikor kezdtél verseket írni?

Sokáig titokban írtam a verseket. Verseket, amelyekkel visszaröpülhetek a szemléletes állapotba, oda, ahonnan valamikor valamennyien érkeztünk, ahol az érzések még nincsenek a racionális én hatalma alá gyűrve. Verseket, hogy közelebb kerülhessek az archetípusok világához, ahol a gyermek még otthonosan mozog, ahol a szavaknak még több jelentésük van. De arra, hogy megjelenjenek, nem gondolhattam. Néhány esetben tettem rá csak kísérletet, de elég durva elutasításban volt részem, és ez el is vette a kedvemet. Akkoriban aztán inkább a film kezdett érdekelni. Kutasi Gyula íróval, bátyámmal, Gáborral – aki akkor már filmrendező volt és sikeres dokumentumfilmeket rendezett –, valamint Sorbán Szabó Zoltán költővel közösen filmforgatókönyvek írásában vettem részt. Három-négy forgatókönyvből aztán az egyik meg is valósult. Életem eseményeiről Emlékek és íratok című prózakötetemben részletesen megírtam sok mindent.

– Ezért kezdted későn a költői pályát?

A rendszerváltás idején családi vállalkozásba kezdtünk, és az bizony egész időmet igénybe vette. Le kellett mondanom a főszerkesztői posztomról is. Kemény időszak volt, és hirtelen elszállt, mintha tükörbe sem néztem volna. Sokáig némán éltem, magamba fojtva minden költeményt. 2008-ban halálos kór kerülgetett, de egy gyors és sikeres műtét új élet lehetőségét nyitotta meg előttem. Emlékeimből, álmaim töredékeiből akartam felvillantani valamit. A hasonlatok, szimbólumok összetett tartalmával, a képekkel kísérletet tenni az elmondhatatlan kifejezésére. Verseket írni, amelyekben a tudattalan motívumok, az ősi tapasztalatok sűrűsödnek össze. Mert a versírás – ahogyan a versolvasás is – gyógyítani tud, egyfajta terápia. Szembe kellett néznem azzal: ha nem változtatok az életemen, belepusztulok. Feleségem biztatására újra verseket kezdtem írni. Betegségemből felépülve elementáris erővel törtek ki belőlem a versek, mintha egy évtizedes álomból ébredtem volna fel. Mint említettem, fiatal koromban is írtam verseket magamnak, de aztán inkább a filmkészítés izgatott, és arra készültem, hogy magam is filmeket fogok majd készíteni. A képzelőerőm is inkább abba az irányba vitt.

Amikor érett fejjel, majd két évtizedes szerkesztői tapasztalattal a hátam mögött verseket kezdtem írni, mindent elölről kellett kezdenem és megtanulnom, ami a versíráshoz szükséges, és egyáltalán elsajátítható. Éveken át a próbálkozásaimból született versekről tudtam, hogy még nem elég jók.

Ne felejtsük el: minden vers mélyén ott rejlik egy ellentmondás. Más időben, más tapasztalatok, más élmények állhatnak az író és más az olvasó mögött. A vers ereje, kisugárzása egészen elveszhet, ha nagyon eltér a kettő egymástól, de ugyanígy fel is erősödhet, ha mindketten hasonlókat éltek át. Mert a tapasztalat és az élmény – akár a valóság – végtelenül gazdag, egyszerre egyedi és általános. Az illékony élményt csak az emberi szellem képes megragadni. A vers erre való.

A költő által kiválasztott forma szabja meg a vers határait, miközben a teljességre törekszik: a maga vállalta korlátokkal támaszt akadályt szabadságának. Valahányszor szakít egy megkötéssel, és azt hiszi, újabb szabadságot nyert, újabb igát vesz a nyakába. Szerintem nem jó költő az, aki szándékosan rejtélyessé teszi a versét, mintha attól félne, hogy a világos üzenet értékétől fosztaná meg, vagy csak a formai tökélyre ügyel, miközben elvész belőle a gondolat. A költészeti divatokat követőket megtapsolhatják, szertelen dicséretben is részesülhetnek, hogy ők a modernek, az újítók, de magasztalóik lelkében mindig marad valami üresség vagy unalom. Csak nem merik bevallani, inkább ásítva bizonygatják, hogy amit írt, az rendkívüli.

A költő „magányos ődöngő”: mindig egyedül kell szembenéznie az üres papírlappal vagy a vibráló monitor szürkeségével. Nem utánozhat senkit. Neki kell megtöltenie szavakkal, de amit mondani akar, mások számára is érthetőnek, átélhetőnek kell lennie. Az irányt neki kell megmutatnia, ha sokakhoz akar szólni. Költeményének kapaszkodókat kell adnia, hogy a befogadó saját érzései, gondolatai előjöjjenek. A szenvedély hőfokát a költőnek kell ábrázolnia, de ki is kell tudnia váltania az olvasóban. Amíg a költemény meg nem születik, és el nem éri megfelelő formáját, addig a költő kínlódása vagy öröme – amit az alkotás közben átél – az ő magánügye marad. Attól kezdve azonban, hogy verseit kötetbe rendezve közzé akarja tenni, és az olvasókhoz kíván szólni, a hozzájuk vezető szálakat is meg kell teremtenie. Versét élményszerűvé, érthetővé kell tennie.

A költészet talán a legegyénibb, a legszemélyesebb dolog a világon. Anyaga a nyelv, az a sok-sok ezer szó, amelyet minden magyar ember használ. A szavak ott vannak az utcán, az emberek gondolataiban. A szó azonban csak a nyersanyag. Ami az értékét adja, az már a használat módja. Aki nem teremt akadályokat a szavak használatában, a versírásban értékeset nem hozhat létre. Nincs a versnél – a jó versnél – összetettebb művészet.

– Hogyan sikerült elhatározásodat megvalósítani? Ki biztatott?

Visszagondolva az életemre, minden, ami történt velem, amit megtanultam, átéltem, mind-mind azt szolgálta, azt készítette elő, hogy költő legyek – ha annak tekinthetem magam valóban. Ki mondja meg? Lehet, így van ez minden költő életében, nem tudom. Nekem a készülődés hosszú ideje végül meghozta a gyümölcsét. Sokat köszönhetek Alföldy Jenőnek, aki az első verseimet olvasva, és az első köteteim megjelenése után is, a mai napig tanácsaival nagyon sokat segített. Sokat köszönhetek Turbók Attilának is: ő volt az, aki az első kötetem megjelenésekor, úgymond, költővé avatott.

– Milyen hatások formáltak? Kiket tartasz mestereidnek?

Felsorolni is sokáig tartana. Rám minden régi és mai költő hatással volt és van, ahogy Alföldy Jenő írta a rólam szóló írásában: „Mestere nem egy van, hanem ahány élő és múltbeli klasszikusunk, s a világirodalom nagyjainak sorai is ékkőszerűen ékelődnek gondolataiba. Az idézést dőlt betűkkel és lábjegyzetekkel jelzi, mint aki egész életében ügyelt arra, hogy keze alól közérdekű, közhasznú és elődök súlyos igazságaival megtámasztott szövegek kerüljenek az olvasók elé: Shakespeare, Babits, a Biblia…”

És nem tagadhatom el: éppen a te költészeted hatása késztetett arra, hogy egy közös könyvünk is megjelenjen, ami aztán lehetővé tette, hogy a Lyukasóra folyóiratban, A hónap költője rovatban írjanak róla, párba állított verseinknek is helyet adva.

– Túlnyomóan szabad verseket írsz, miért?

Kezdetben én is kötött verseket írtam, a legnehezebb formákat is kipróbálva: szonetteket, szonettkoszorút is. De egy idő után úgy éreztem magam, mint akit gúzsba kötöttek. A versben a gondolat lett számomra a legfontosabb, és azt csak szárnyalva, áradó szavakkal tudtam megformálni.

– Az utolsó, tizennegyedik verseskötetedben ez a szó áll: versnovellák. Mit takar ez a név?

Igen, nem tagadom: új műfajt kívántam teremteni, amelyben a versek a vers és a novella jellemzőit egyaránt viselik. Ezekben nem magamról írok, hanem arról, amit más helyzetébe, szerepébe bújva, megfigyelve láthatok. A szerzői én ezekben az epikai hősnek adja át a szót, a színművekben gyakori „félre” kiszólásokhoz hasonlóan, a költői hangot a személytelenítés szolgálatába állítva. A költő mintegy áthelyezve nézőpontját valaki másra, közvetlenül az olvasóhoz fordulva szólhat e műfajban valamiről. Ezt a személyestől való eltávolodást szolgálják a versnovellákba tett utalások, idézetek, bejátszások is. Sokszor ezek a beékelések egymással is feleselnek, kommentálják a versgondolatot, ily módon érvényesítve a sokszor elfelejtett esztétikai törvényt: a művészi megjelenítésben az erkölcsi üzenetnek is helyet kell kapnia.

– Mi a kapcsolat a lélektan és a költészet között?

Egy jó költő mindig pszichológus is. Sőt, véleményem szerint a valaha élt legnagyobb pszichológus Shakespeare volt. A költő ugyanis mindig álomfejtő. Azt próbálja megfogni, ami valahol ott van az álom és az ébrenlét között, amit racionális énünk legtöbbször mélyre űz. Az élet nagy pillanatai – mint például az igazi szerelem – ezt szabadítják fel, ám ezt nagyon nehéz szavakba önteni. A vers felszabadító, gyógyító hatású csoda: annak is, aki írja, és annak is, aki olvassa. Szerepe az, hogy kapcsolatot teremtsen az olvasó és a költő érzései között.