Knut Ødegård: LÁTOMÁSOKRÓL ÉS HANGOKRÓL (Szappanos Gábor fordításában, bevezetőjével)

Szappanos Gábor

Fordítói előszó

Knut Ødegård (1945, Molde) norvég költőtől egyszer egy válogatott kötetre való verset volt szerencsém fordítani, amely Hangok és látomások címmel jelent meg magyarul a Turczi István vezette Tipp-Cult Kft.-nál, 2013-ban.

Norvégiáról sokáig mint a gazdagság, és az abból (is) fakadó boldogság, gondtalanság hazájára gondoltunk. De az emberiség egy, ha nem is oszthatatlan, és emberi problémák mindenhol léteznek, a legsúlyosabbak is, mint amilyenek a súlyos pszichés betegségek.

Ødegård elbeszélő költeménye megrázó ábrázolása egy apa és beteg lánya viszonyának, a lány mellbevágóan borzalmas látomásainak. A betegség már-már a kozmikus kiszolgáltatottság és az emberi esendőség metaforája. Azért választottam ezt a versfordítást, mert nagyon megérintett, és megérint, ahányszor csak újraolvasom.

Knut Ødegård

LÁTOMÁSOKRÓL ÉS HANGOKRÓL

A lányom skizofrén. Olyasmiket
lát és hall, amik nem léteznek, mondja egy fehér doktor,
aki kémiai anyagokkal kezeli.

A lányom nagyon pszichotikus most, annyira félek, Apu, mondja, azt látja,
hogy embereket mészárolnak és a holttesteket elégetik,
és a füst ezüstszürkén száll az ég felé, a hamut meg földek
trágyázására használják: fehérrépák nőnek ott,
a földeken, fehér holdfényben, mondja.

Látja, hogy mérget adnak be a nyomorékoknak, aztán
megnyúzzák a halottakat, a bőrüket kikészítik, és beküldik
a varrógépes asszonyoknak, akik lámpaernyőt csinálnak belőlük.
Olyan sárgán fénylenek, mondja.

Rám néz itt, az I. számú kórteremben, és azt mondja,
egy hatalmas vágóhídon élünk, e mögött a fal mögött nyomorékokat mészárolnak.
Odakint rengeteg erdő,
és a hanga alatt koponyák ezrei.
A lányomnak genetikai hibája van.

Vannak mezők, ahol holttestek rohadnak, csak nyomd bele az ásód
a földbe, Apu, mondja.
Ez nem létezik. Csak ő látja egyedül, annyira
pszichotikus. Hallja, hogy valaki villamosszékeket
tol össze odakint, nem mer leülni, csak áll.

Rám néz.
Nem hallod?, mondja.

Ma nem akar beszélni velem telefonon.
Csak rezzenetlen pillantást küld
a telefonkábelen át.

Gondolom, ez a kábel a tenger alatt fut,
az óceánfenék alatt.
Magam előtt látom Mettét, oly vékonyka kislány volt akkor: megnyalta
a fagyott vaskerítést, a nyelvéből egy darab
odaragadt, mikor elrántotta a száját.

Ez a szem lágyan és rezzenetlenül néz az óceánfenék alatti
kábelen át.

Olyan csinos vagy, Apu, mondja,
lehetett volna belőled modell, te meg Jézus
együtt lehettetek volna csaposok.
Én viszont csak egy nehéz kaki vagyok.
Isten most mindjárt meghúzza a zsinórt,
és lehúz a vécén a pokolba.

De régen olyan könnyű voltam. Láttad,
hogy képes vagyok egyenesen a levegőbe emelkedni, Apu.

Valaki levágta a szárnyaimat, most pedig
a lábaimat is le akarják fűrészelni.
Az elnök veszi el mindenkinek a lábát.
De előbb kényszerít, hogy átússzak egy jeges folyón
egy holttesttel a hátamon,
aztán a távoli parton azokra az aknákra lépek,
amiket ő helyezett el mindenütt a homokban.

Nem akarom kinyitni a csapokat a fürdőszobában. Az elnök
beszél a csapjaimból.
Félek, Apu.

Hájpacni vagyok, mondja most a lányom a telefonba.
Mért nem vagyok modell?

Az elnök koporsót készített nekem, nincs hely
benne a lábaimnak és a kezeimnek.
Ott dolgozik a koporsóin, mi pedig
véráldozatok vagyunk. Minden benne van a tévében.
Nem nézel tévét, Apu? A Híreket?
Most már nem merek tévézni, mert akkor őt látom,
az elnököt, a koporsóival.

Még mindig külföldön vagyok: a lányomat
csak telefonon érhetem el. Az elnökről beszél
ma is. Ő mondja,
hogy hájpacni vagyok, Apu, a fürdőszobám
csapjaiból beszél, nem hallod?

Most azt mondja, hogy végül is
nem küld ki oda, hogy lemészároljon.
Most azt mondja, hogy meggondolta magát,
és hogy el fog vetetni, mert rosszul
sikerültem, mert nyomorék
magzat vagyok.

Magzatként fognak megfőzni egy nagy fazékban itt, az I. számú kórteremben,
és por lesz belőlem, gyógyszer azoknak,
akiknek megengedték, hogy éljenek. Nagy fehér tabletták.

Miért van itt a király? A tükrömön keresztül jött,
és azt mondja, ő a király, és a ruháimat hozza.

Miért hoz mindig szoknyákat nekem az Üdvhadsereg
nevű használtruha boltból? Miért nem adja őket inkább Mette-Maritnak?
A király nem tudja inkább Mette-Maritot vinni
az elnökhöz használt ruhákban és megkérni az elnököt, hogy ne
gyötörjön tovább?

Mindig elcseni a sminkemet.
Nem tudod megkérni a királyt, hogy állítsa le, Apu?
A király az mégiscsak király, nem? Megkérni, hogy menjen az elnökhöz,
és állítsa le? Engem nemsokára megfőznek, torzlény vagyok
az elnök fazekaiban.

Nincs még elég pénze az elnöknek? Még több magzatot
kell eladnia gyógyszernek? Vigye inkább a sminkemet.

A lányom egy másik országban, van telefon, egy hang
és egy pillantás a hang mögött. A kábel
az óceánfenék alatt tele gyötrelemmel
közöttünk.

Messiaent játszom, hogy kerüljem a fájdalmat, lefirkantottam
a telefonkönyvbe: „A Lélek szele”, „A zene az igazság
hiányán át vezet Istenhez”, „Az angyal szól: Halljátok
a zenét a láthatatlanból!”
Vihar közeleg odakint, a tenger erősen
háborog, a sziget fölött sötétség. Minden hajó
a kikötőben, az égen itt most nincs egy repülő sem.

Apu, suttogja ma a telefonba, hallok
minden hangot a világon, érzékelek minden zajt.
Valaki hallgatózik bennem, Apu, a bennem levő lélegzet,
a szél azt akarja, hogy repüljek.

Feltekerem Messiaent a leghangosabbra, kinyitom
az ablakokat, odakint sok madár, és most írok a királynak:

„Őfelségének, V. Harald Királynak,
Királyi Palota, Oslo, Norvégia

Felség!
A lányom abban a tévhitben szenved, hogy
értéktelen. Attól fél, hogy ő egy magzat,
akit genetikai hibák miatt fognak elvetetni.
Az anyja, mikor annyi idős volt, mint ő, a legsúlyosabb
pszichózisba süllyedt, az elme fekete, iszapos tavába.
De szereti az emberi lényeket meg az állatokat is.
Remélem, Felséged is furcsállaná,
ha megtagadnánk tőle a madarakat,
a szelet meg a napot csak azért, mert súlyos
pszichózisban szenved.
Amikor boldog, neki van a legcsilingelőbb nevetése,
amit csak ismerek, mintha imát hallanék a porban,
van bennünk egy kapu, amit a lányom föltár,
Felség.

Értékesítési igazgató lévén az optikus szakmában,
eléggé realista vagyok, és tudom, hogy Felségednek nincs hatalma
megszüntetni a szenvedésünket, de a lányom kérte, hogy szóljak az ügyről a királynak,
és ki tudja?

Tiszteletteljes üdvözlettel:
Jens J., értékesítési igazgató”

Fordította: Szappanos Gábor

Illusztráció: „annyira félek, Apu” + Det blomstra så sinnsjukt-könyvborító-részlet