Fordításmű

november 17th, 2025 |

Vári Fábián László: Ízelítő a ruszin népballadákból

A ruszin-ukrán népköltészettel való találkozásomat a sors akarta. Valamikor a múlt század ’80-as éveinek elején (még nem jelent meg Vargyas Lajos A magyar népballada és Európa című monográfiája) kezembe került egy furcsa, töredékes, iskolások által leírt balladaszerű szöveg. A vers templomkerüléssel vádolta a karádi bíróné lányát, akit az ördög a pokolra hurcolt, s ott olyan vízzel itatták, amelytől megindult szava. Nem a bűneiről beszélt, csak apjának, anyjának izente, hogy megmaradt gyerekeiket neveljék vallásos hitben. Később ösztönszerűen vettem elő az ungvári Lintur professzor kárpátaljai ukrán népballadáinak kötetét, s abban ráakadtam a magzatgyilkosság miatt pokolra vitt lány balladájának két változatára. A történet és a ritmika azonossága, fogalmazásának hasonlatossága szinte ledöbbentett: a magyar szöveg, mintha csak az ukrán művészi fordítása lett volna. S miután a kötetben a magyar Csudahalottnak, a Kádár Katának, a Zsivány feleségének, a Három árvának is megleltem a megfelelőit, attól kezdve szívembe fogadtam és fordítani kezdtem a ruszin és ukrán népballadákat. Az alábbi balladaszövegek A kakukknővér című, az MMA kiadónál 2019-ben megjelent kötetemből valók.

Talányfejtő szeretők

Tarka réten, falu szélén
gránitszikla az út mentén,
az alatt a kőszál alatt
hűvös vizű forrás fakad.

Román épp arra legeltet,
lovát éppen ott itatja.
Szőke kislány jön a kútra,
nyájasan őt megszólítja:

– Tedd félre a kannát, kérlek,
egy kis beszédem van véled.
– Aj, Románom, egyetlenem,
ne múlasd az időt velem.
Hogyha késve érnék haza,
anyám, tudod, megkontyolna.

– Ne félj, galambom, ha kérdi,
te csak ennyit mondj majd néki:

„A gázlóról ludak jöttek,
a forrásban megfürödtek,
alig számolhattam tizet,
mind felzavarták a vizet,
én meg csak ott ülök, s várom,
hogy megtisztuljon, leszálljon.”

– Aj, Románom, egyetlenem,
fejtsd meg ezt az egyet nekem:
„Gyökre sincs, mégis növekszik,
Lángot nem vet, mégis izzik,
virul, bár virága nincsen.”
Ezt fejtsd meg, egyetlen kincsem!

– Kő gyarapszik gyökér nélkül,
a szív izzik lángok nélkül,
a lomb virít virág nélkül,
én kedvesem, egyetlenem.

Anyám, amint hazaértem,
seprőnyéllel esett nékem.
– Ne verj, anyám, szépen kérlek,
elmondok én mindent néked:

A gázlóról ludak jöttek,
a forrásban megfürödtek,
alig számolhattam tizet,
mind felzavarták a vizet.
Én meg csak ott ülök, s várom,
hogy megtisztuljon, leszálljon,
zöldlombú jávor tövében,
az én Románom ölében.

Talányfejtő szeretők – (O. I. Dej – A. J. Jaszencsuk: Balladák, – Szerelem és házasságon kívüli szerelmi kapcsolatok. Naukova Dumka, Kijev, 1987. I. k.,32. old.) A reneszánszkori népmesei motívumokat őrző románc Kolberg O. Dzielá wszystkie (Poznan, 1963) című lengyel gyűjteményéből lett kölcsönözve.

A rászedett csábító

Jász lovát itatta, Kászja mosott éppen,
hej, Kászja mosott éppen.
– Kászja, szép kedvesem, vándoroljál vélem,
hej, vándoroljál vélem.

Szedd össze aranyid, minden drágaságod,
hej, minden drágaságod,
lovam nyerge alatt mindig megtalálod,
hej, mindig megtalálod.

– Nem tehetem, látod, egyetlen Jászunkám,
hej, egyetlen Jászunkám,
elrejtette anyám az új szekrény kulcsát,
hej, az új szekrény kulcsát.

Azt gondolta anyja, lefeküdt a lánya,
hej, lefeküdt aludni,
az meg a legénnyel most megy vándorolni,
hej, most megy vándorolni.

Vándoroltak együtt huszonnégy mérföldet,
hej, huszonnégy mérföldet,
s aközben egymással egy szót sem beszéltek,
hej, egy szót sem beszéltek.

Sötétlik előttük nagy fekete erdő,
hej, nagy fekete erdő.
– Kászja, szép kedvesem, itt lesz jó pihenő,
hej, itt lesz jó pihenő.

– Jaszunkám, Jaszunkám, mi fehérlik ottan,
hej, mi fehérlik ottan?
Sótömbök talán, vagy kőbálványok sorban,
hej, kőbálványok sorban?

– Megmondanám néked, ha meg nem ijednél,
hej, ha meg nem ijednél.
Az ott kilenc asszony, tizedik te lennél,
hej, tizedik te lennél.

– Add csak ide, kérlek, éles fegyveredet,
hej, éles fegyveredet,
nézzem meg magamnak a te háremedet,
hej, a te háremedet!

– Az én fegyveremnek rettenetes éle,
hej, rettenetes éle,
nemesi kezedet még megvágnád véle,
hej, még megvágnád véle!

De Kászja a szablyát hirtelen kikapta,
hej, hirtelen kikapta,
és a legény fejét vállából lecsapta,
hej, vállából lecsapta.

– Vidd el a lovamat, holló paripámat,
hej, holló paripámat,
de kerüld falumat, kerüld a portámat,
hej, kerüld a portámat!

Az a bolond leány nem törődött véle,
hej, nem törődött véle,
csak arra poroszkált, s meglátta nővére,
hej, meglátta nővére.

– Édesanyám asszony, mondok egy újságot,
hej, mondok egy újságot:
szaladj ide gyorsan, a fiad gyilkosát,
hej, ha látni kívánod!

A rászedett csábító – (Misanics, Sz. V.: Z hir Karpatszkih – A Kárpátok hegyei közül. Ukrán népdalok és balladák. Uzshorod, 1981. 293. old.) A galíciai szöveg kékszakáll motívuma a ballada európai gyökereit hangsúlyozza. Magyar párhuzamai Az elcsalt menyecske (Vargyas: A magyar népballada és Európa, II. k. 44. old.) változataiban azonosíthatók.

Az álruhában csábító király

Az anyóka földet szántott,
Jött a király, elé állott:
– Áruld el, anyó a módját,
hogy kapjam meg szép Hanuszját,
a kovács egyetlen lányát?
– Öltözz selyembe, brokátba,
karmazsin szín csizmácskába,
s menj végig a piactéren,
mint messze földről jött dáma.
Úgy kopogj be a kovácshoz,
kérjél szállást éjszakára.

– Jó kovács, áldás házadra!
Van-e szállásod számomra?
– Szállást neked én hogy adjak,
mikor sohasem láttalak?
– Morvaföldről jött házaló
vagyok én, nem holmi csaló.
Portékámat a vásárra
előreküldtem Prágába.

– Nosza, Hancsa, vesd az ágyat,
az úrnő lesz hálótársad.
– Nekem ily hálótárs nem kell,
aki csak néz sóvár szemmel.
– Annyi baj legyen, hadd nézzen,
csak vigyázz: meg ne igézzen.

Éjfél sem múlhatott talán,
segítségért kiált a lány.
Fél éve járt itt a csaló,
s Hancsa hasa mint a hordó.
Így járt szegény, pont egy éve,
s fiúcskát tart az ölébe.’

Fiacskáját ringatgatja,
dalol néki, úgy altatja.
„Tente-tente, kicsi szentem,
csak te vigasztalhatsz engem.
Ne emlékeztess apádra,
a csaló lengyel királyra.”

A álruhában csábító király – (O. I. Dej – A. J. Jaszencsuk: Balladák, – Szerelem és házasságon kívüli szerelmi kapcsolatok. Naukova Dumka, Kijev, 1987. I. k.,337. old.) Novellisztikus románc, egyéb változatairól nincs adatunk. Fegyir Kolessza gyűjtötte a lemákföldi ruszinok közt.

Dobos, a betyár

Zöld ligetnek árnyékában
járkál Dobos egymagában.
Megáll olykor, gondolkodik,
fokosára támaszkodik.
Fokosára támaszkodva
legényeit szólongatja:

– Haj, legények, haj, betyárok,
még ma fehérnéppel hálok!
Vár már reám fent a hegyen,
vendégségbe jertek velem.

Induljunk hát Dzvinocskához,
a Sztefán szép asszonyához.
Ne is tétovázzunk sokat,
mert hó veri be az utat.
Keljetek fel fürgén, frissen,
maradásunk itt úgysincsen.
Bocskorunknak bőr a talpa,
a bocskorszíj selyem rajta,
Kútfalván csak átal lépünk,
s máris Koszov alá érünk.

– Dobos, Dobos, jó vezérünk,
rossz vége lesz, attól félünk.
Eddig bárhová vitt sorsunk,
árulástól nem tartottunk,
de most, meglásd, tőrbe csalnak,
s mint a kutyát, elkaparnak.

– Ti csak reám ügyeljetek:
három patront megtöltsetek,
s a ház mögött, míg nem szólok,
észrevétlen meghúzódtok.
Én meg csak a szívem után –
bekopogok az ablakán.

– Alszol, babám, vagy nem alszol,
éppen rólam gondolkozol,
vagy tán csak úgy álmodozol?

– Ébren vagyok, nem aludtam,
betyárokra sem gondoltam.
Hogyne lennék talpon, ébren,
a vacsora sincs még készen.
Jön majd Sztefán, az én párom,
friss étekkel csak őt várom!

Dobos elrikkantja magát:
– Nyisd rögtön a ház ajtaját,
s köszöntsd illőn Dobost, magát!
– Én már régen nem szeretlek,
házamba be sem eresztlek!

– Nyisd ki, szuka, amíg kérem,
ajtód zárastól kitépem!
– Tiszafa a ház ajtaja,
a sarkait vaspánt tartja.
– Semmiség az a pánt nekem,
ha a vállam nekivetem…

Dobos ekkor hozzáfogott,
a vaspánt csak úgy pattogott,
de bent Sztefán állt elébe,
s golyót röpített mellébe,
bal felől, pont a szívébe –
patakzik a Dobos vére.

– Dzvincsuk pajtás, lásd, mit tettél,
egy szukáért elvesztettél!

– Ne mulass más kontójára,
ne bízz titkot a szukára,
kinek annyi hite sincsen,
mint rozsda a rézkilincsen!

Felállt Dobos, kitámolygott,
fiaihoz ekképp szólott:
– Jertek ide, hű barátok,
hadd támaszkodjam most rátok.
Fogy az idő, későre jár,
épp ideje indulni már,
Szandogelszkij Iván legyen
aki megtart legényesen.

– Aj, Dobosom, rosszul tetted,
hogy a szukát meg nem ölted!
– Meg hogyan ölhettem volna?
Ölelni szerettem volna…

Ti legények a javából,
menni kéne már e házból!
Fektessetek fokosokra,
vigyetek a havasokra,
fel, a magos kék hegyekbe,
testem szedjétek ízekre,
mert a törvény rosszabb lenne,
szégyenszemre felnégyelne.

– Aj, Dobosunk, gondviselőnk,
tenélküled mi lesz velünk?
Hol vészeljük át a telet,
hol derül ránk a kikelet?
Mehetnénk most Ukrajnába,
vagy a messzi Oroszságba,
de az oroszt háborgattuk,
magunkra haragítottuk,
mikor a cárra támadtunk,
és a cárnét kiraboltuk.

– Vigyetek el a tanyámra,
Csornahora oldalába
Osztozzatok az ezüstön,
s szóródjatok szét a földön,
de a fokost elrejtsétek!
A vérontás szörnyű vétek,
mert az ártatlanok vére
bosszúért kiált az égre!

Osztozkodni sem érkeztek,
a pandúrok rájuk mentek,
s mire feleszméltek volna,
mordály meredt a hátukba.
Úgy mennek most vasra verve
a vármegye törvényébe.

– Aj, Dobosunk, gondviselőnk,
tenélküled mi lesz velünk?
Hol vészeljük át a telet,
hol derül ránk a kikelet?

– Csernovicnek piacterén
vár rátok a hóhérlegény,
s a varjak is sorakoznak,
testetekből lakmároznak.

Fordította: Vári Fábián László

Dobos, a betyár – (P. Lintur: Kárpátontúli ukrán népballadák. Lviv, 1966., 189. old.) A legismertebb hucul betyár 1738 – 1744 között fosztogatott – állítólag – harminc tagú bandájával. Alakját a szájhagyomány valóságos népi hőssé formálta, a róla keletkezett hosszabb ballada első változatai már a XIX. sz. utolsó harmadának gyűjteményeiben (Holovackij, Vrabel, Hnatyuk) is szerepelnek, s azóta több tucatnyira tehető a lejegyzett változatok száma.