Hetedhét

február 15th, 2026 |

René-Jean Clot: A gyerek, aki szent akart lenni

Jean Mazard-nak

•

– Paul Broussat vagyok, Pierre Broussat nagyapja.
– Fáradjon be, uram!

Szikár, szigorú tekintetű öregember lép be méltóságteljesen az osztályterembe. Kopasz, egy fejjel magasabb nálam. Olyan éles és kemény, mintha diófából faragták volna. De a legmeglepőbb a kék szeme, a hó kékségét idéző szeme, mely olyan irreális és megközelíthetetlen, mintha egy gleccser mélyén nyugodna. Ha van a világon hely, ami nem emlékeztet a Bibliára, az Suresnes; ám ez a különös, ünnepélyes és kemény férfi – nevetséges, de rögtön ez villant eszembe – maga Salamon király, amint látogatást tesz a világi iskolában. Aranypatinás fejét a bizánci próféták glóriája övezi. Nem hasonlít senkire. Ha láttam is valahol ezt az öregembert, az csakis valami művészettörténeti metszetben lehetett.

Gyors számvetést végzek: már nemcsak az apák és anyák látogatását fogadom az iskolában, a nagyapák is csatlakoznak! De hát hova forduljak panasszal?

Az öregúr hallgat. Magában a hallgatásában is van valami valószerűtlen és fenyegető. Ez a hamis próféta kezd bosszantani. Szerencsére itt az osztálynapló a kezem ügyében; ez a napló a szülők háborgó tengerében az én erős kősziklám, ahogy Saint-Simon mondta egy tiszta lelkű emberről a király udvarában.

– Broussat – mondom –, hát, nem valami fényes… Egy kettes matematikából, egy hármas természettudományokból, és látok egy elégtelent versmondásból, pedig a gyerekek szeretnek verset mondani.

Nincs válasz. Tekintetemet a látogatóra emelem. Hallotta, amit mondtam? Mintha fülét hegyezve egy láthatatlan embert figyelne az osztályteremben.

– Egy kettes földrajzból. Ne is folytassuk, az unokája nem tanulja meg a leckéjét, Broussat úr – teszem hozzá.

A szép öregember szánakozva néz rám, és így szól:

– Tudja meg, uram, hogy az én unokám egy szent.

Ez a kijelentés megdöbbent. Az öregemberre nézek, nem szól egy szót sem. Eltelik néhány másodperc.

– Önnek, szegény ördögnek, tanító úr – folytatja a látogató erőteljes hangon –, a tollbamondás és a négy alapművelet képezi a tudomány elemeit. Ez a megszállottság egyik jele, amiről a Szentírás beszél. Az ilyen órák egyenesen az amerikaiak hitvány ipari robotjaihoz vezetnek. Gyűlölöm a sorozatgyártást, mert az automatizáció a vesztünket okozza. De várjon csak, várjon, egyszer majd a mongol hordák vagy a fanatizált iszlám tömegek meghozzák a kedvét ahhoz, hogy tisztább dolgokkal foglalkozzon, mint a versmondás.

– Micsoda? – kérdem. – Hogyan?

Vállat von.

– Az abszolút Jóhoz, az abszolút Tisztasághoz mérten az ön érdemjegyei nem léteznek, uram. Azok csak hamvak, melyeket egyedül az imádat és az isteni sugallat tüzes áramlata tud termékennyé tenni. Az ön tanításának egyedüli célja materiális szükségletek kielégítése; azért jöttem, hogy ezt elmondjam önnek.

Figyelmesen megnézem az öregurat. Nagyon nyugodtnak tűnik, csupán a hangja szenvedélyes.

– Ön a munkából árut csinál, és nem ér el a tanítványai lelkében egyebet, csak iszonyú pénzéhséget kelt. Semmi egyebet. Sem könyörületesség, sem szeretet nincs a tanításában. Az anyag csapdába ejti a szellemet, és minden anyag átkozott. Az önnön állandóságnak, a megtisztulásnak legnagyobb titka az ima; ám ön, az emberiség legalján, ahol elhelyezkedik, képtelen imádkozni.

– Nem értem – válaszolom.

El kell mondanom az olvasónak, hogy kimerített a tanítással töltött nap, nem volt erőm kidobni azt az embert. Arcbőre áttetsző, szinte gyöngyházszínű volt, és nem tudtam elviselni szeme kékjét.

Így folytatta:

– Keresztényként szólok önhöz. Az ön tanítói státusza a szellem elleni vétek. Minden tanító Isten lelkiismeret-furdalása. Tudja meg, hogy amikor számtant tanít a gyerekeknek, nem tesz mást, mint egymásra rakja Bábel tornyának tégláit.

Ez őrült! Egy őrülttel van dolgom. Megnézem a férfit. Acélos test, határozott mozdulatok. Az őszinteség iránti szükségletéből fakadó eszelős méltóság. Egy pillanatra abbahagyja, majd folytatja; hangja bőven túlmegy a fenyegetésen és a kihíváson. Megdermedek.

– Tisztuljon meg, legyen erényes, mindenekfelett erényes! Mossa ártatlanná szellemét minden nap, mielőtt a gyerekekhez szólna! Csak egyetlen példát mondok: tudja, hogy a gregorián ének képes megtisztítani minden fogalmat és lángra gyújtani minden lelket?

Le nem vettem a szemem az öregúrról. Tizenkilenc évi tanítás alatt nem láttam még ilyen hozzátartozót. Bármit is ejtett ki ajkán, feje különös módon mozdulatlan maradt két válla között. A római szobrászat kiváló alkotásaira emlékeztetett. Mintha az idegen anyagból álló fej a testébe lett volna csavarozva; a bámulatra méltó világos szemek pedig nyugodt, megvető önbizalommal vizsgáltak. E szemekben nem volt irányomban semmi rosszindulat, ami különös módon ellentétben állt az elhangzott sértésekkel.

Hirtelen szinte kedvem támadt helyeselni, biztatni ezt a bizonyára több mint hetvenéves férfit, hogy folytassa. Magasztos ködbe burkolózva egy kihalt nemzetség hírvivőjének tűnt. Szégyenkezés nélkül bevallom kollégáimnak, akik majd olvassák: inkább szórakoztatott, mintsem felháborított. Egyébként gyakran megfigyeltem, hogy diákjaink hanyagságának alapjául a felnőttek otthoni, a külvilág elől elrejtett hitvány rögeszméi szolgálnak. És ez a nagy pátosz kíváncsivá tett; az iskolavezetés feljegyzései mindig olyan szárazak! Hogy folytatásra késztessem, így szóltam:

– Lehet, hogy csekély a tudásom, de az olyan emberek, mint ön, akik a múlthoz tartoznak és Istent keresik, mindig egy bizonyos ürességből kiindulva kezdenek érvelni. Ez az üresség a tagadást hirdeti e világon abból a célból, hogy lakhatóvá tegye a mennyet. Én a magam részéről gyűlölöm az ürességet. A gyerekekkel felmondatott katekizmus napjainkra értékét vesztette. Higgye el, a leckét kellene felmondatnia az unokájával, a jövőjéről van szó.

Az öregember szeme villámokat szórt. Azt hittem, rögtön dühbe gurul, de beérte egy megvető válasszal:

– Figyeljen ide, tanítócskám, maga csak beszél, de semmit nem mond! A gyerekeknek tanítja, de maga sem tudja, mi a tudás, sem azt, mi a hitközösség. Szánalmas! Az ön tudatát teljes egészében a kényelem iránti, a mai társadalomban már elavult, pacifizmussal fertőzött igény tölti be. A vaskor küszöbén vagyunk, uram! És tudja meg, a Szent értelme csak attól a naptól fogva válik ismét világossá az emberek számára, amikor lemondanak a kényelemről. Az amerikai múzeumok már bármilyen árat megadnak az európai gótikus művekért, hogy betöltsék robotcivilizációjuk űrét, ami az önök számára maga a csúcs! Önöknek semmi érzékük a tragikum iránt, még akkor sem, amikor a Szent Bertalan-éji mészárlásokról beszélnek.

– Hihetetlen – mondtam.

Nekihevült.

– Hát persze! Az önök világi oktatása idejétmúlt, már nem létező fogalmakért rajong. A téglalap és a négyzet területének kiszámítása: csupa ostobaság! Az anyag alapvető szentesítése! A Nyugat társadalmi formáinak egész romlottsága a maguk négy alapműveletén nyugszik, melyek csupán regulák: nem testesítenek meg semmit, nem újítanak meg semmit. Csak a könyvelők agyalágyult fajtáját nyugtatják meg.

– Nocsak! – válaszoltam.

Metszően éles hangon, gőgösen folytatta:

– A történelemben a valamit is jelentő hódítások a végtelen kereséséről szólnak; az önök győzni akarása a szatócsok diadalához vezet. A kínaiak hat hónap alatt mindent földig fognak rombolni, és a túlélők a városok romjai alatt a láthatatlannal való szent kapcsolatokra fognak bukkanni.

Valljuk be, szép kis jelenet volt. De már kezdett elegem lenni belőle. Észrevettem, hogy az öregúr időnként hátrafordul, mintha szemmel akarná tartani a környezetet. Különös volt. És miközben beszélt (Eckhart Mestert és a csodálatos Ruysbroecket idézte), majdnem felkiáltottam: Moissac! Soha nem jártam Moissacban, de röviddel e találkozás előtt egy neuilly-i könyvesboltban egy nagy, Moissac díszes kapujának szentelt könyvben lapozgattam. Az öregúrral szemben állva hirtelen rendkívüli pontossággal ötlött eszembe Izajás és Ezékiel látomása, amelyet János apostol írt le apokalipszisében, és amely Istent mutatja trónusán, csillagos dicsfényben; a trónus körül huszonnégy vén és az evangélisták ülnek három sorban. Én, a tanító (igaz, apám márványfaragó volt, szinte szobrász), még élesen őriztem emlékezetemben a rozettákkal díszített szemöldökfa és az oroszlánpárokat az oldalsó felületeken levő apostolok képeivel egymást keresztezve ábrázoló falköz látványát. Most úgy tűnt nekem, az előttem álló öregúr a Dagobert uralkodása alatt építtetett templom kapujáról szökött el…

Mit mond még? Hegyeztem a fülem.

– Az élet nem olyan, mint a medencét megtöltő vízcsap kérdése, ahogyan ön tanítja; az élet folytonosan ingadozik a kihívás és a büntetés között. Mindegyikünk provokál, és mindegyikünk büntetés alatt áll. Ezek a váltakozások a folytonos mozgásban levő erkölcsi világ dimenzióit szimbolizálják, míg az önökéi a zsaruk kiképzésében állnak. Hajdan a király volt gonosz, ma az egész nép gonosz, holnap pedig maga a lét, a minden nép által elszenvedett lét lesz az. A hitvány természettudományos világnézet, amelyet ön képvisel, közvetlenül ehhez a jövőhöz vezet.

Bizonytalan mozdulatot tettem. Nem akartam ellenkezni ezzel a bolonddal.

– Ez minden, amit mondani akart? – kérdeztem.

Tekintete elfelhősödött. Sóhajtott.

– Maguk, tanítók, mindig is visszaéltek Isten jóságával.

– Erre való Isten jósága.

A hittérítő azonban nem hallgatott meg, belemerült a beszédbe:

– Néha megnézem a füzeteket; mintha a fegyenctelepi rabok oktatására szolgálnának. Semmi öröm. Semmi remény. Semmi érzék a láthatatlan iránt. Semmi érzék a hitbéli közösség iránt. Tipikus spekuláció. Mindez majd hűtőszekrény-vásárláshoz, televíziózáshoz, autóvezetéshez fog vezetni. Íme a világi győzelmek trilógiája: kocsi, hűtő, televízió! De az én unokám ki fog szabadulni az ön karmai közül: minden reggel, amikor még tiszta a levegő, új nap kél, amikor a szülei még alusznak, ő nem a világi iskola szánalmas leckéit mondja fel nekem, hanem a hálaadó énekeket. Még itt, ebben az osztályteremben is egy feszületet lát a tábla helyén.

– Ezért ő az utolsó az osztályban – mondtam.

Megvetően bólintott.

– A láthatatlanban hinni önmagában cél. Az ön osztályozása olyan disznó, amit minden nap azért hizlalnak, hogy a hónap végén leöljék.

Különös volt. Eszembe jutott valami. Minden eshetőségre készen megkérdeztem:

– És mit szól Pierre apja és anyja?

Összerezzent, de nyomban rávágta:

– Az unokámban és a lányomban nincs semmi közös, szerencsétlen asszony csak jajveszékelni tud, és a fülemet rágni a maga osztálynaplójával. De minél nagyobb szenvedést okoz ön Pierre-nek, annál jobban felemeli. A Jó Pásztor ismeri bárányait, és a bárányok ismerik őt. A gyerek boldogtalan, megtiltották neki, hogy bejöjjön a szobámba, önt, a világi embert állítják elé példaként, és nem a mi Urunk Jézus Krisztust. Az én kis Pierre-em egyetlen jajszó nélkül tűri az apja ütlegeit, amikor odaadja neki aláírásra azokat az ostoba megrovásokat. Megjegyzem, a gyerek engem is megkérhetne, hogy írjam alá, de mi nem folyamodunk tisztességtelen eszközökhöz a császárral szemben. Mert ön a császár. A kettőnk tisztasága az a menyegzői ruha, amelyben Istenhez akarunk menni.

– Ebből elég – szóltam hirtelen, nagyon fáradtan.

Ő meg sem mozdult, tovább folytatta:

– Otthon, ahol olyan boldogok lehetnénk, Pierre hősiesen tűri anyjának, a lányomnak a szekatúráját; annak a nőnek semmilyen eszményképe nincs, de képes két órát állni a tűzhely mellett, hogy egy tál gombát főzzön. Az unokám a maga leckéit nem tanulja meg, ez igaz, de tisztelettel elárulom, hogy egész oldalakat tud Keresztes Szent Jánostól, a boldog Szalézi Szent Ferenctől és az Angyalok Asszonyától…

A folyosóról léptek zaja hangzott fel, félbeszakítva az öregúr szavait. Azonnal megláttam a rémületet a szemében. Az én Moissacom aggok menhelyévé változott.

Egy testes, bézs kabátba öltözött nő rontott be szélvészként az osztályterembe. Azonnal felismertem Broussat anyját. Már járt nálam októberben.

– Biztos voltam benne, hogy itt vagy! – mondta, zavart tekintetet vetve az apjára.

Majd azonnal felém fordult:

– Hónapok óta ábrándozik róla, hogy eljön önhöz, uram! És most elérte a célját.

Rövidlátó, szürke szeme a szemüveg mögött nyugtalanságot tükrözött, haja rendetlen volt. Bizonyára futott, ajka mégis sápadt maradt.

– Nyugodjon meg, asszonyom – mondtam.

– Apám – szólt a nő az öregúrra mutatva – a hajdan tiszteletreméltó ember nincs már az eszénél. Nem áll módomban intézetben elhelyezni. Napi ötezer frankot kérnek az ellátásért, honnan teremtsem elő? Rémes, de a férjem nem keres ennyit naponta. Ezért bezárom az apámat a lakásba. Ez nem neki a legrosszabb, hisz szegény már szinte leélte az életét, hanem az én kis Pierre-emnek; uram, ez így nem mehet tovább!

Szemmel láthatóan zaklatott volt, nyúzott arcán rettegés ült, de a hangja különös módon szelíd maradt; felső ajkát sajátosan felhúzta, fogai oly tökéletesen szabályosak és fehérek voltak abban a tönkrement arcban, akár egy fiatal lány fogai.

Ekkor arra gondoltam, egyetlen – legyen az bármilyen – civilizáció sem ér fel egy ember fájdalmával. Én is, mint az öreg próféta, a magam módján váltam filozófussá.

– Foglaljon helyet – mondtam tanítványom anyjának, és átadtam neki a székemet.

Nemet intett fejével. Nem, nem akart leülni. Állva akarta a gyötrelmeket elviselni. Idegei pattanásig feszültek, az apjához fordult:

– Ó, te! – mondta, ökölbe szorított kezét ajkához szorítva. – Te!

Az öregember szinte elviselhetetlen, kékesbe játszó hószín szemét a lánya tekintetébe fúrta. Néhány másodpercig egymás szemébe néztek. Szinte kibírhatatlan volt. A férfi bizonyára félt a lánya tekintetétől. Hirtelen lehajtotta a fejét, arca meghatározhatatlan, tűnődő-melankolikus kifejezést öltött, majd jobb kezével apró, közömbösséget kifejező mozdulatot tett. Beletörődött a helyzetbe. Most úgy nézett ki, mint egy megláncolt állat.

– Nem vagy eszednél – mondta a nő lágyan. – Gonosz vagy!

Majd ismét hozzám fordult:

– Minél inkább próbálnak hatni rá, ő annál jobban megmakacsolja magát. Nem tudom tovább otthon tartani, uram.

– Nem tűnik gonosznak – mondtam.

A nő rám nézett. Azt hittem, mindjárt dühbe gurul.

– Lassan öl meg – mondta. – A fiam elkezdett a szentekhez imádkozni, ahogyan ő; a ház egy rejtett zugában, imára kulcsolt kézzel, a plafonra meredve találom, ahelyett hogy a leckéjét tanulná. Vannak napok, amikor egy falatot sem hajlandó lenyelni, ő is szent akar lenni, érti? Ma már látni is szörnyű az ilyesmit. Apám, akitől nem tudok megszabadulni, mert nincs jövedelme, és a törvény nem állna mellém, ha kidobnám, böjtölésre biztatja az unokáját… Pierre nem tanulja meg a leckéjét, de a világon minden bűnösért imádkozik. Bevallom, uram, önért is imádkozik.

– Értem? – kérdeztem, és akaratlanul is megborzongtam.

– Igen, uram. Ő ültette el a fejébe ezeket a gondolatokat! – kiáltotta hirtelen, kellemetlen hangon, az öregemberre mutatva. – Ha megbízom a fiamat egy kis vásárlással, azonnal elosztogatja a pénzt. A múlt hónapban egy ezerfrankos bankjegyet adott egy arra járó öregasszonynak, és az az alávaló teremtés el is vette tőle a pénzt! A nagyapa igazat adott a gyereknek, és mert én bizonygattam, hogy nem munkával keresték azt a pénzt, hanem tőlem lopták, mindketten böjtölni kezdtek. Hogy én mennyire elkeseredtem, uram, azt nem tudom elmondani. Kit hívott volna a helyemben: orvost vagy rendőrt? A kisfiam már másról sem ábrándozik, mint körmenetről, vecsernyéről… Ha nem vagyunk otthon, beöltöznek, felveszik a hímzett hálóingeimet – némelyiken már alig maradt némi hímzés –, és miseruhának használják. Becsukják az ablakokat; az egyik szomszédasszonytól tudom, apám aranyszínű övet tesz a derekára, és hálaadó énekeket énekelve körmenetet tartanak a lakásban. A férjem felfedezett a ruhásszekrényben egy nagy templomi gyertyát; a távollétünkben bizonyára meggyújtják, ami azzal a veszéllyel jár, hogy egyszer kigyullad a ház. Micsoda kálvária, uram! Nekem is el kell mennem dolgozni, a férjem nem keres eleget. Pierre, aki hajdan imádta a szüleit, most napról napra egyre jobban eltávolodik tőlünk. Már szinte ránk se néz…

Broussat asszony szünetet tartott, kábának tűnt. Eszembe ötlött, hogy a fia soha nem játszott együtt a többiekkel az iskolaudvaron. A gyerekek úgy hívták: a plébános.

– Van egy magától adódó megoldás – mondtam. – Adja a fiát bentlakásos iskolába, így külön lesz a nagyapjától.

– Gondoltunk erre – felelte az asszony –, de Pierre azt mondta, tudja a módját, hogyan hagyja itt e világot, és szálljon fel mielőbb a mennybe. Képes volt azt állítani az unokanővérének, hogy a Mester várja őt ott fent, a fehér bárányok között. Fehér bárányok, uram, micsoda szégyen, amikor az apja, aki lakatos, piszoktól fekete kézzel tér haza a munkából! Bevallom önnek: mi a férjemmel nem esküdtünk templomban, és tudja, ki a felelős ezért? Az apám, nézzen csak rá! Hajdan gyűlölte az egyházat, de hat évvel ezelőtt hirtelen rájött valami. Rengeteg vallási témájú könyvet vásárolt össze a bolhapiacon.

Itt félbeszakítottam az anyát. (Nem vagyok fanatikus tanító, elfogadom a plébánost mint különös figurát.)

– Végül is miért nem neveli papnak a fiát, ha az iránt érez hivatást?

A nő heves, fájdalmas mozdulattal azonnal felém fordult:

– Papnak! Ha csak azt akarná, mi is benne lennénk, annyira kikészültünk, de ő szent akar lenni, uram, szent, és az nem ugyanaz, mint a pap!

Elrévedve kérdeztem:

– Hogyan válik valaki szentté?

Dühösen válaszolta:

– Úgy, hogy megmérgezi az életünket, arra kényszerítve bennünket, hogy megverjük, mert nem akarja megtanulni a leckéjét. Hitte volna? Bizonyos napokon nem hajlandó mosakodni vagy fehérneműt váltani. Olvasta a mártírok életét, akik a sivatagban éheztek és szomjaztak. Azt akarja tenni, amit ők! Azt mondja nekünk, az apjának és az anyjának, hogy por vagyunk, semmi vagyunk! Könyörög, hogy csukjuk be a fülünket a hitvány földi zajok elől – de ki fog nekünk enni adni? A fiam örül, hogy ő az utolsó az osztályban, ő, aki mindig első volt negyedikben, Nivel úrnál. Tudja, hogy néha a földön fekve találom?

– Hihetetlen! – kiáltottam.

– Mit tettem, hogy ilyen fiam van? Istennel akar találkozni, de annyit gyötör bennünket, hogy az ördöggel való találkozást kockáztatja, mindannyian a pokolba kerülünk miatta. Szívesen neveltünk volna belőle papot, miért ne? De a nagyapja a fejébe verte, hogy a papok Isten tanítói…

Ujjai görcsbe rándultak a kabátja gallérján, nem tudott tovább egyhelyben maradni. Mintha mindannak hatására, amit elmondott, hirtelen felborult volna benne az egyensúly, a szükséges és morális erők megfelelő aránya, amelyek lehetővé teszik, hogy egyszerre legyen egy igen különös kisfiú édesanyja és e rendkívüli, nyugtalanító öregember lánya. Az öregúr meg se mozdult, mintha mit se hallott volna a lánya panaszáradatából. Sápadtan, lesütött szemmel, egyenesen állt, finoman mozgatta ajkait.

– Imádkozik – mondta a szerencsétlen asszony gyűlölködő hangon. – Látja, hogy imádkozik? Miközben én emésztem magam.

Az öregember bólintott. Első ízben láttam szomorú kifejezést hideg szemében.

– Jaj azoknak, akik nem ismerik fel nyomorúságukat – szólt, jóságos tekintetet vetve lányára. – Az asszonytól született férfi rövid ideig él, szorongással telve. Ez a végzetünk, a bűn tette ezt.

– Ki innen! – üvöltötte a nő válaszul. – Azonnal menj haza! Nem Pierre-t fogom bentlakásos iskolába adni, téged helyezlek el egy otthonban! Téged! Várj csak, semmit nem vesztettél a várakozással…

A nő annyira kétségbe volt esve, hogy azt hittem, mindjárt megüti a férfit. Az gyorsan távolodott, dühöngő lányával a sarkában. Már messze jártak az osztályteremtől.

Leültem az asztalomhoz. Mit tehettem én, a tanító, ebben az ügyben? Úgy véltem, nem avatkozhatok bele ezeknek az embereknek az életébe. Óvatosságból? Tehetetlenségérzetből? Nem; kétségbeesés vett rajtam erőt.

Odamentem Broussat padjához, a tanterem utolsó előtti sorában. Egyesével kivettem a könyveit, füzeteit, és elkezdtem bennük lapozgatni. Lassan, aprólékosan. Oldalról oldalra haladva megpróbáltam felfedezni annak a szörnyű Istennek a nyomát, aki meggátolja kis tanítványomat a lecke megtanulásában. Eddig nem figyeltem fel eléggé arra a hideg, álmodozó, eltökélt arcra. Az futott át az agyamon: „Ha belegondolok, hogy még értem imádkozik az a szamár!”

Épp a számtankönyvében találtam egy kockás papírlapot, melyen ez állt az ő kézírásával:

„Add, hogy azokon, akik Szent Asztalodnál esznek, semmilyen bűn szégyenfoltja ne maradjon.”

Azt hittem, rögtön széttépem azt a papírlapot. Nem az én ízlésem szerint való volt. Néhány másodpercig haboztam, majd visszatettem a lapot oda, ahol találtam, és én is gyorsan elhagytam az osztálytermet. Mintha tudnék békében dolgozni olyan diákokkal, akik imádkoznak értem!

Mi a Só királyságának hívei vagyunk, mások a Cukor királyságának hívei. Só és cukor. De a sótól vagy a cukortól függ-e az önbecsülésünk?

Fordította: Károly Judit