Kovács Katáng Ferenc: Húsvét – ahogy az emlékeim…

Jeles ünnepeinket, főleg a karácsonyt és a húsvétot, mindig nagy izgalommal vártam. Szertartásaikat, a körülöttük zajló egyszerű, de szorgos készülődéseket. Egyetlen bánatom az volt, hogy hamar elszaladtak a fényes napok. Húsvét előtt bútorraktárrá változott a házunk. Dédi vezényletével tavaszi nagytakarítás zajlott pincétől padlásig. Apám boldogan menekült az első kérésre, szaladt fűtől-fáig, hogy legyen kötözni való sonka (amit aztán műgonddal spárgázott feszesre, hogy jól szeletelhető, henger alakú legyen. Már-már a Shibari japán kötözési művészet jegyeit viselte magán). Nagyi fonott kalácsot készített, akkora lábasba kanyarította, ami még éppen befért a sütőnkbe. Nagyapa gúlányi tüzelőt aprított, stócolt fel a mosókonyha sarkában. Anyám a diótortával pepecselt, hasznát vette a szigorú szabás-varrás képzésének (millimétereken, jó szemmértéken múlt, hogy a lapok illeszkedjenek, az egész ne álljon csálén a téglalap alakú tésztástálon). Rám a sok-sok szidással, veszekedéssel járó hátráltatás, láb alatt levés nehéz feladata várt. Nővérem, habár a legtöbb feladatot már önállóan is elvégezhette volna, nem győzött eltűnni a szemünk elől. Kire ütött ez a lány?

Harminchárom évig családunk körében tölthettem eme hektikusnak tűnő, ám nekem erőt adó napokat. Aztán nyakamba véve a világot, minden gyökeresen megváltozott. Norvégiában 41 évig tartó másmilyen életmód alakult. A húsvétok? Kiábrándítóak lettek. A negyvennapos böjt után a tavasz még láthatáron sem volt. A belém rögzült szokások nem működtek. Ablakpucolás a mínuszokban? Sonkát legfeljebb Dániából lehetett beszerezni. Tormát onnan sem. Ám tojást bármikor vehettem, nem kellett jó előre bespájzolni. Piros festék viszont sehol. Tél vége közeledtén a norvégok bepánikoltak, hogy közeledik a síszezon vége. Uccu, húsvétra felözönlöttek a hegyekbe. Hosszú autósorok támadtak, mint a legendás, francia új hullámos filmben (Godard: Week-end, 1967). Oslo kiürült, holdbéli táj. Napokra bezárt minden. A templomok amúgy is csak az istentiszteletre nyitottak ki, vasárnaponként. Se mozi, se kávézó. Rajtunk, téli hegyi lakot nem birtokló kelet-közép-európaiakon kívül csak néhány kóbor kutya kóválygott az utcákon. (Az igazsághoz tartozik, hogy azóta e téren nagy változások történtek: megnőtt a hagyományokra kevésbé fogékony ifjúság és az ország új lakóinak száma, a vendéglátó- és szórakoztatóipar pénzéhes szolgáltatói pedig pezsgő életet teremtettek, ügyesen lecsaptak a lehetőségre.)

1989 előtt többnyire csak ’56-os magyarok merészkedtek ennyire északra. Gyerekeik norvég iskolákba jártak, nem szívhatták magukba az iskolatejjel a népi-egyházi hagyományainkat. Az óvodákban nem rajzoltak napokon át piros tulipánokat, színesre mintázott, krumpli alakú tojásokat. Nem énekeltek tavaszköszöntő vagy húsvéti népi dalokat: Bújj-bújj zöld ág, / zöld levelecske…, Fehér liliomszál, / ugorj a Dunába…, Ma van húsvét napja, / másod éjszakája,…

Sok cifraság, piacérdek, nyereségvágy árnyékolta e szent ünnepet, de a cseppségeknek, amíg nem lettek fogékonyak a feltámadás misztériumára, egy csokinyuszi vagy marcipántojás emlékezetessé tudta tenni az ünnepnapokat. Mi kínunkban kindertojásokat rejtettünk el a lakásban. Ezek a 90-es években még valóban kreatív, kézügyességet, fantáziát igénylő figurákat rejtettek magukban. S amikor húsvéthétfőre ébredtünk, fiunk a családunkban hagyományos sorokat hadarta szégyenlősen: Én kis kertészlegény vagyok, / locsolkodni járogatok… Én kinőttem az ilyesmiből, de kórusban követelték a verset, így hát egy idétlen rákosis csasztuskába kezdtem: Zúg a traktor, szánt az eke / kislány, megöntözhetlek-e? Ültünk a Magyarországról érkezett vendégeinkkel a nappaliban, csendesen szólt Händel Messiás vagy Liszt Krisztus oratóriuma. Az asztalon otthonról hozott finomságok, háznál füstölt sonka, frissen reszelt torma, hasáb alakú édes fonott kalács. Ebéd után nagyot sétáltunk a tavunk körül. Egy lélek sem járt arra. Csípős szél fújt. Az északkeleti, napos oldalon a dombokról lecsurgó hólé vastag, víz felé lejtő jégréteget hizlalt. Rajtunk kívül senkit sem zavart, a hónapokig befagyott tavon lehetett sétálni, síelni. Első éveinkben minket, a zöldfülűeket, kedves tanácsokkal láttak el – kivétel nélkül – idős jóakaróink. A T-bane, egyfajta metró végállomására küldtek bennünket a síelés gyakorlására. Ez Norvégiában sífutást jelent. Vérszemet kaptunk, hiszen ezen a síkon legfeljebb lehuppanni lehet, nem lavinaként lezúdulni egy hegyoldalon, és ráadásul még felfelé menetelés sincs – tehát számunkra is kényelmes, veszélytelen ez a sport. Ahogy a Móricka elképzeli! Kiderült, hogy egy befagyott tavon csúszkáltunk – mindenhol másutt Norvégia csupa le- s fel. Ennyi embert is elbír a jég? S nicsak, személyautó is közlekedik rajta! Aggódva kérdeztük, mi van, ha belefutunk a jégpecások által hátrahagyott lékekbe. Egyszerű, kaptuk a hamar választ, ki kell kerülni…) Húsvétra általában már tilos volt a tavak jegére menni. A délkeleti sétaúton, a fenyők alatti örökös árnyékban egészen más a klíma. Mintha nem is ugyanazon tó partján állnánk! A túloldal derengő, fátyolos napsütésében mintha a tavasz közeledte kacérkodna. Emitt a fenyőerdő sűrűjéből a norvég népmesék trolljainak hideg lehelete áradt. Rémisztő, torz alakjuk időnként felriasztotta álmukból a gyerekeket. Immár a fűtött lakásba visszatérve előkerült a mélyhűtőből a karácsonyról megmentett mákos és diós bejgli. A kókusztekercs frissen készült.

De nagyon-nagyon hiányzott az otthoni, szeszmentes locsolóköröm. Amikor anyám barátnőit látogattam előre megtervezett koreográfia szerint. Süteményköltemény-túrának is nevezhetném. Annak ellenére, hogy volt egy húsos belső kör is. Anyám se tudta úgy a töltött húst elkészíteni, mint a távoli rokon Ica néni. Szabadszájú, sokbeszédű és aranyszívű volt. Szájukra vették az asszonyok, mert hogy presszósként kacérkodva bolondította a férjeket. Ugyan már, állig felgombolt fehér blúzban, térd alá érő sötétkék szoknyában? Az erős vádli, csinos boka s a fejét koronázó fityula, az talán. Vagy a bő loknikban aláhulló gesztenyebarna félhosszú hajtömeg? A szalonspiccesek kezét is távol tudta tartani. A részegeket meg úgy vágta ki az Anna-presszóból, mint egy bolhás kutyát vakarózni… Ma már hervadt szépségét a konyhában gyászolta. Zserbója, hókiflije tarolt utcaszerte. Kivételes napokra kérték, hogy süssön valamit. De csak kedvére tette, nem pénzért, nem nyereségvágyból. Viszonzásul elsőnek jutott mesterien felszedett hasaljához (csak tölteni és sütni kellett), lett vízvezetékese, asztalosa, taxisa… A linzert saját készítésű baracklekvárral töltötte, nagyszemű kristálycukorral s kevés darált dióval szórta. Kőttessel nem terheltem a gyomrom, kellett a hely. Mire a legtávolabbi „állomásra” megérkeztem, már az „aptyok” is megjött a locsolkodásból. Beszámolójától mindenki dobott egy hátast. Fogtuk a hasunkat a nevetéstől. Igaz, olajozta szaporán a hangszálait, ám ilyenkor csakis kontyalávalóval, csak ujjnyi kísérővel, hogy hazajusson (máskor az adag: egy feles szilva – abból a kerítésszaggatóból – s egy pikoló világos, hab nélkül). Náluk a tortakóstoló kikerülhetetlen szertartás. A háziasszony kérdésére, hogy melyikből szeljen, a Hyppolit-os Schneider/Kabos válasz járta: Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Csokisának párja sincs, s van még diós, orosz és nevenincs. Ha kisujjnyinál vastagabb szeleteket engednék vágni, még ma is ott fuldokolnék a boldogságtól. Valódi szódásüvegből valódi szóda segített. Hatvan éve ugyanaz a család gyártja házi szikvízüzemében. Lovaskocsival terítik. Nem kell a bakra ülni a ló mögé vagy száron vezetni, ha egyik megrendelővel végez a gazda, s elindul a járdán a következő házig vagy a sarokig. A ló megy utána a kocsiúton. Volt egy bérsütő is a családban. Lakodalmakra rendeltek nála. 30-40-50-félét vállalt. Csak a torták számát, fajtáját kérte, a többit köréálmodta. Másfél szobás panelben, egy gáz- és egy villanysütővel… Ágyon, heverőn, szekrénytetején, mindenütt tésztástálak hevertek – 3 nappal az alkalom előtt hajnalban kezdett. Volt, amit csak gázon, mást csak villanyon tudott kisütni. S mindezt nagy derűvel, nyugalommal tette. Mint aki beül a kvaterkázóba, a Júlia fürdő 28 fokos gyógyvizébe, s meghallgatja a város napi pletykáit. Hazafelé még útba esett egy újabb Ica néni, unokatestvérem felesége, akinél a rántott csirkecomb mindig finomabb. Mennyei. Annyi eszem sosem volt, hogy rákérdezzek a miértjére. Véletlen voltam fültanúja, amikor a férjét szidta, mert megint mákonyosan jött haza. Kár belé ez a sok finomság, amivel két napot bajlódott. Reggel baromfipiac, az a sok rikácsoló kofa, girhes csirkéket próbálnak a vevőkre tukmálni. Délután forrázni, letépni a tollát, a vájling felett leperzselni a tollpihéket is, bontani, darabolni. A combot még lefekvés előtt besózni, vegetázni, libazsírral kenni, celofánba tekerni, hűtőbe rakni, hajnalban újra kenni zsírral, délben panírozni, kisütni, hogy ez a részeges disznó rágás nélkül befalja… Arra sosem panaszkodott, hogy a Kati tésztának is két nap kellett: az első nap délelőtt kisütni a hat lapot, délután kikeverni a kakaós, főzött tölteléket s felvinni az öt rétegre. Másnapra összeérett, mesterkéz tudta csak így szeletelni. Megállni sem volt könnyű, hogy ne egye túl magát az ember…

Húsvétvasárnap délelőtt valóságos áhítatkört teszek. Irány a kilences istentiszteletre, az anyám hite szerinti keresztelésem helyére. Az evangélikus nagytemplom 1784-ben épült. Befogadóképesség szerint csak a békéscsabai előzi. Jeles ünnepeken így is zsúfolásig telt. Tirpák őseim mindössze három év alatt emelték saját erőből (kezük munkájával, adományaikból). A tornya tíz év alatt készült el. A volt Kuruc temetődombon, a város szívében áll. A hozzá vezető legfelső lépcső sok nyírségi homokdomb csúcsát lefőzi, de az csak mendemonda, hogy a tokaji Kopasz-hegy magasságával egyszintű. A nagy tömegben mindig elájult valaki. Középen, ahonnan a mentősök hordágyon meg sem próbálták kihozni. Talán már számoltak ezzel, egy vállas férfi volt ügyeletben. Ölben hozta az elaléltat. Amint nővérem meglátott egy ilyen halottfehér öregasszonyt, messze elkerülte a templomokat. Az esküvőmig, fiam esküvőjéig, unokáim keresztelőjéig. Madeirai túránkig, ahol láthatta utolsó királyunk, IV. Károly szarkofágját s életnagyságú szobrát a templom előtt. Ehhez persze felzarándokoltattuk a Monte hegyre (hogy megtapasztalja, hol lakik az Isten!). A tízes miséről elkések ugyan, de az másfél órás, van időm az elmélyülésre kedvesem s fiam kezét fogva képzeletben. II. János Pál pápa járt ugyan Nyíregyházán 1991-ben, de a stadionnyi hívő nem fért volna a Magyarok Nagyasszonya – társszékesegyházba. Szent lelke azonban belengi a várost, jut mindenkinek erőt gyűjteni belőle. Tizenkettőkor van református istentisztelet. Mennydörögve pattog az ige a puritán falak között. Apám nem volt bejáratos ide, de hogy imádkozott, amikor beszállt mellém az autóba, azt elárulta egyszer. Ki tudja, mire kérte még az Úr áldását. Anyám tisztességgel, református szertartással temette el. Sírjáról idegesítő aggodalmaskodással gondoskodott. Pedig húsz év házasság után elváltak. De milyen is a gondoskodó fennebbvaló! A szükségben egymás mellé sodorta őket. Szomszédok voltak egy panelban. Apám átjárt hozzá reggelizni, ebédelni, vacsorázni, és este nyolctól tévét nézni. Ennek fejében porszívózott, elintézte a hivatali ügyeket, égőt cserélt, délutáni műszak után várta anyámat a fél tizenegyes busznál, elől ment három lépéssel, a szomszédok félre ne értsék…

Anyám megvárt a húsvétvasárnapi ebéddel, bár mindig pontosan délben tálalt, amikor már egyedül élt, akkor is. Azon morgott kicsit, hogy minek három templom egy nap, pedig mindig elmagyaráztam, ha a húsvétot (sajnos elég ritkán) vele töltöttem (míg a kedves pedig saját szüleivel). Néha a nővéremet is rávettem, tartson velem, az ország másik végéből. Ha kötélnek állt, mindig hálás volt érte. Elememben voltam ilyenkor. Móka, kacagás. Emlékek özönét zúdítottam rájuk, mindig csak szépeket, jókat. A család két lábon járó emlékezete voltam. Pontosabban nem vették a fáradságot, hogy ellenőrizzék, mikor mondok igazat, mikor lódítok. Anyámnál mindig kipihentem magam. Pedig hónapokig írta a listát, hogy mit kell megjavítanom. Hiába ajánlotta szomszéd, ismerős a segítségét. Várt a fiára. S nekem járt a kezem és a szám, seperc alatt helyén volt a leszállt ajtó. Csavar, szög, ragasztó javította az öregedő tanácsi lakás hibáit. Kipihentem magam, mert nem volt gondom másra, csak megtenni, amit anyám kért. Fejtörés, gondolkodás, tervezés, intézkedésmentes 3-4 nap. Ezermester ujjaimra bízva anyám nyűgeit… A maga visszafogott módján egyedül engem szeretett, kétezer-négyszáz kilométer távolságból is.

Illusztráció: Húsvéti csendélet (A. Kalatozishvili)