Próza

szeptember 2nd, 2025 |

Rácz Mihály: Napi főnix*

Karcolatok, humoreszkek, novellák és zsánerkerülő fikciók gyűjteménye a végső összefüggés ölelésében.

Dolgozni mentem
*****************húsvét hétfőn. Aznap úgy ötszáz ügyfél jött a melegedőbe, pörögni kellett: felírás, mosás, kajaosztás, verekedők kitiltása, depressziós bútordarabok és túlszívottak szóval tartása, önéletrajzok megírása, ügyintézős telefonok, sportfogadás megvitatása, és pihenésképpen némi ebéd kajaosztás után.

De még előtte valamivel a Művész moziban rendezgettem a kultúrpultot. Ünnepnapokon is. Az úri közönség az ilyesmik elől felettébb szeret például moziba menekülni. És költeni a pénzét: jegyre, büfére, nálam könyvre és lemezre. Mindannyian jól ismertük a legkitartóbb vendéget, a kis köpcös fazont, aki az év minden napján pontos időben megjelent egy üveg lónyállal és puffasztott kukoricával, majd a gondosan kiválasztott filmre vett egy jegyet. Vetítésig az előtér egyik foteljében aludt valamennyit, aztán benn a filmen is, majd később elégedetten távozott. Ez a rítus ment mozdulat pontossággal az év összes napján, kettőt kivéve, december huszonnegyedikén és harmincegyedikén ugyanis a körút patinás filmszínháza zárva tart. Idővel megtudtam, hogy emberünk korábban bányász volt, azóta pedig biztonsági őr, és kifejezetten a hentelős/szexelős filmek a kedvencei. Egyszer megállított és rákérdezett az egyikre, hogy láttam-e, majd huncut vigyorral részletezte a megerőszakolós jelenetet.

A körúti azonban nem feltétlenül elégítette ki telhetetlen mozis szükségletét, egyik nap nem én voltam műszakban, a négyes-hatoson futottam bele, épp a közeli plázából jött a heti rendes akciófilmről. Már rég megszűnt a pult, amikor sok év után arra járva a mozi előtti padon láttam szunyókálni, várta a nyitást. Arca alvás közben is békés volt, nem tűnt úgy, hogy lidércek és elemi gondok kínoznák. Huszárik Szindbádjában van az a jelenet, amikor a címszereplő búcsúba megy valahová vidékre, és öreg pártfogójának panaszolja: Bűneim annyira összegyülekeztek, hogy nem merek miattuk éjszaka egyedül lenni a szobámban. Mire az öreg: Hát a híres pesti doktor urak? Egy rongyos kis lidércnyomásnál is megáll a tudományuk?

Egy idevágó álmom azokból az időkből: valamiért tudom, hogy még van egy napom a megvilágosodásig, úgyhogy mozizni megyünk a fiammal, hátha megvilágosodás után az ilyesmi eszembe se jut többé. Mindenesetre valamit megnéztünk, de az álombeli filmre már nem emlékszem. És arra sem, hogy végül megvilágosodtam-e.

**************************

Családi nap,
***********döntöttük el. A Ligetbe érve az első perec csontkemény, a reggeli óra dacára bő harminc fok. Beállunk az Állatkert pénztárához a kidőlés rémével és némi nyafogással. A másik ablakból hívogatóan integet egy hölgy, vajon mit akarhat, többen is bámuljuk, de csak én sétálok oda a sor végéről, hogy vajon mit szeretne a lelkesen gesztikuláló alkalmazott, talán tudok neki segíteni.

– Ide mér nem jön senki jegyért?

Odabenn első dolgom, hogy gyerekkocsit szerezzek. Egy lengyelül csivitelő család tol egyet tele kölykökkel, vesztükre épp felénk. Én tényleg azt hiszem, kifelé tartanak, így megragadom a batár egyik szarvát és megnyerő vigyorral nyugtatgatom őket magyarul, mire pár méter után riadtan menekülnek. És még csak egy órája tart a családi nap.

Évekkel később szintén családi nap. Picivel hamarabb bejutunk, perec igen, gyerekkocsi sztornó, a hőség ekkor is tikkasztó. Csak a fiam bírja jól, én maradnék árnyékban. Az első pár órában nem jutunk túl a Nagy tavon, már csak azért sem, mert minden kaja és üdítő elfogy a hátizsákból padtól padig araszolva. Délre legalább odaérünk az első kioszkhoz, feltankolunk méregdrága és langyos lónyálból. Amikor leülünk a fiammal elégedetten csipszezni a nagy tavi fáradalmakat kipihenni, életem párjánál elszakad a cérna és emelt hangú nógatással ver belénk életet. Még a padon tisztázzuk: a következő ötéves tervet nyári viszonylatban strandra alapozzuk.

**************************

Olykor megcsillan
*****************a színtiszta fény. Nemrég egy napon belül háromszor is:

1, Csorba Béla maga a megtestesült nyugalom: néha egy brooklyni afroamerikai benyomását kelti a hetvenes évek funky érájából, máskor kék köpenyes mérnököt alakít a szocializmus kései szakaszából, egyszer pedig reverendában jött végig a városon. Amikor a nappali melegedőben eladásra kínált vadiúj cuccok eredetére kérdezek rá, mintha fogyatékosnak válaszolná: Loptam. Mindent ért, mindent felfog, de egyenes és tárgyszerű választ csak a mosást, fürdést, evést, és ahogy most kiderült, a szajrét érintő kérdésekre ad. Minden egyéb esetben visszalép saját bejáratú univerzumába. Aznap egy hosszabb monológjára azt találtam mondani: Béla, maga viccel velünk. Mire ő: Akkor miért nem szólt a papnak, hogy állítsa le apámat?

2, Hazafelé a buszmegállóba érve lenyugodtam annyira, hogy az egyetlen valamirevaló melót végezhessem: a többiek megfigyelését. Még a busz befutása előtt szerencsém lett: anya-fia páros tört utat magának a tömegben, az anya feldúltan rohant elől, a fiú kétségbeesetten loholt utána. Láthatóan ki akart valamit csikarni ideges felmenőjétől, még épp hallottam, ahogy az anya minden erélyét beleadva pontot igyekszik tenni az ügy végére: Nem számítógépezhetsz Olivér, mert megvakulsz.

3, Otthon béke fogad, az is marad egész este: mindenki mindenkit meghallgat, a hideg vacsora kifogástalan, még csak túl sem eszem magam. Később épp a macskát abajgatom a fotelben, amikor életem párja megjegyzi: Egy ismerősöm cicáját úgy hívják, hogy Vöri. Elhűlve masszírozom a szendergő jószágot az ölemben: Ne is figyelj oda Viczukó, ilyen név, hogy Vöri!

**************************

Az Egészséges erotikából
***********************idézzük be a kulcsmondatokat a kollégákkal, amikor berobog Madár Úr. Régi vágású fazon, déliesen göndör, ötvenes, munkás kezeslábasban mozog folyton, a szomszéd szükséglakások egyikében lakik. Kezében kannák, kanyarodik a vizesblokk felé, pár pillanat elég neki öt-hat emberrel kapcsolatba kerülni.

Odarikkantok neki:

– Mit szól, Madár Úr, meghalt Rajhona Ádám!

– Milyen rosszul jártunk! – löki vissza, közben beér a mosdóba, és ugyanazzal a levegővel ráröffen a kifelé igyekvőre:

– Adj már kétszáz forintot!

Mivel közben ebédidő lett, kibattyogok kaját venni. A kínai piac bejárata előtt tömött bajszú, őszes fickó álldogál farmerben, világos dzsekije nyakig cipzározva, kezében mappa. Az összes arra járót alaposan megszemléli, a legalkalmasabbaknak tűnő kuncsaftokat pedig olyan vigyorral üdvözli, mintha lottóötöst készülne bejelenteni. Engem is kipécéz, ahogy elhaladok előtte, diszkréten súgja:

– Minden van.

**************************

Majdnem megvolt
*****************vasárnapi beavatásom. A Természetgyógyász Fesztiválon (a közbeszédben Tegyón) kufárkodom könyvekkel és DVD-kel. Kifejezetten szerény sikerrel, a népek minden jel szerint szívesebben költenek kajára és mindengyógyító csodaszerekre. Egy váratlan pillanatban középkorú hölgy libben a pult elé, gyorsan szemrevételezi az árut, majd lelkesen felkapja Gandhi önéletrajzi kötetét, aminek a borítóján a mester arcképe díszeleg, a saját arca mellé illeszti és rám vigyorog. Nem ad sok időt a feladványon való töprengésre, pillanatnyi hatásszünet után rám rikkant:

– De érdekes, testvérek voltunk előző életünkben!

Tőlem csak valami suta grimaszra telik, de ezzel nincs vége, rábök Zeffirelli Názáreti Jézusának DVD borítójára:

– Jézus? – kerekedik el a szeme majdnem sikoltva – Tudja, hogy nem feszítették keresztre?

– Nem tudtam – hebegem, de nem kímél:

– Van egy szerző (itt a nevét is mondja, sajnos nem értem), van legalább nyolcvan könyve, pont olvastam az egyikben erről is! És sok hazugság fog még kiderülni…

Válságosra kezd fordulni a helyzet, csak a fesztivál színes kavalkádjának megnyugtató duruzsolása tart meg valamennyire. Tényleges megmentésemre pedig befut két újabb nézelődő, én pedig gyorsan kapcsolatot keresek az újonnan érkezőkkel, szóljanak, ha segíthetek valamiben stb., így az újjászületést ígérő halálélmény ma is elmarad.

Hazafelé a tizenkét órányi meló után, még a beavatási helyszín közelében elhaladok egy nagymama és csöppnyi leányunokája mellett. A nagyi épp rángatja elfelé a kicsit egy gyanús járdafolt közeléből:

– Ne simogasd a cipőddel, odahányt valaki!

– De ez egy jég.

– A hányás is odafagy!

**************************

Bármikor kapható voltam
************************egy kis közös zenélésre a melegedőben. A legjobbak spontán képződtek. Jó komám, a Békésből elszármazott lovászember egyszer behozott egy frissen szervált citerát, amit a pévécé padlón csomagolt ki néhány bámész ügyfél társaságában. Emberünk felnézett, röhögött egyet, majd megpengette. Ugyanúgy tudott játszani rajta, mint gitáron. Az Örs aluljárójában, az oldalsó parkban, meg néha a melegedő melletti erdőben héderelt az élettársával, de a nomád lét szinte sose látszott meg rajta. Rendszerint snájdigon jelent meg, még akkor is, amikor kifejezetten tisztálkodni és mosni érkeztek. Őket nem nagyon érdekelte a délelőtti kajaosztás, vagy máshol szerezték be a javakat, vagy a fickó igen kevéssel is beérte, fizimiskájából ítélve aszkéta üzemmódban tolta. Minden tekintetben szép szál ember volt, öregen is inas és büszke tartású, mélyre látó tekintettel.

Csillogott a szeme, amikor régi lovas birtokáról mesélt. Mutatott egy régi fekete-fehér fotót, amin épp az egyik ménjét vezeti körbe kötőféken. Aztán beütött a krach, egy haragosa rágyújtotta a házat és a pajtát, odaveszett az összes lova. Mivel ügyesen bánt a késsel, első haragjában megbökte párszor a gazembert, aki ugyan nem halt bele, de emberünket lesittelték pár évre. Ez persze régi história, a citerajátékában nem volt semmi tragikus, széles gesztusokkal pengette. Nem is bírtam sokáig tétlenül hallgatni, elugrottam a konyhába egy fémlábasért, és hozzáláttam rajta kannázni. Ahogy beszálltam, rögvest fellobbant a hangulat: többen szájbőgőzni kezdtek, mások a ritmust tapsolták, egy nő táncra perdült. Én pedig megérkeztem végre a jelenbe.

Persze nem mindig zajlottak ilyen békésen a hétköznapok, egyszer épp ebédelek hátul a konyhában, amikor hallom, hogy valami nem stimmel elől a bejáratnál. Ilyenkor kizárólag az azonnali cselekvés hatásos, mert másodpercek alatt elszabadul a pokol. Ugrom ki a folyosóra, látom, hogy elől Sanyi, a bikaszerű, kásahangú böllér vagdos serényen káromkodva piás ampullákat a talajhoz. Rohanok oda, mi van Sanyi bátyám, mi a baj? Észlelem közben, hogy két kolléganőm a beíró-szobában egy-egy szék mögött próbál túlélni, szóval még időben érkezem, láthatón a kis üvegeken kívül senkinek nem esett baja.

Sanyi bátyám homályos szeme erős részegségről árulkodik, de nála ez nem jelent elgyengülést. Legalább kilencven kiló, színizom fickó, tíz évet húzott le a húsiparban, mielőtt mihasznábbra fordult az élete. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy ki lennék csontozva, mire egyáltalán felfognám.

Mizsikém, nagyon fájin gyerek vagy, Mizsikém, nagyon fájin, de be ke’ menni, ki ke’ hozni! Mizsikém, nagyon fájin, de ki ke’ hozni… hadarja alig érthetően, és nyilvánvaló, hogy a feleségére érti a kihozást, aki reggel óta mossa a mosókonyhában a saját és embere cuccait. Nem kell kihozni, próbálom győzködni, magára mos Sanyibátyám, mossa a ruháit!, ordítozom jó hangosan, de a tekintete nem mutat megértést, gyakorlatilag nemigen fog fel semmit saját kínzó őrületén kívül. Látni, hogy mocskosul kínlódik, nem épp titkos féreg foga rágja, mint inkább konkrét vádakon pörög az agya. Ezt enyhítendő, verni vagy ölni akar.

Mizsikém, fájin gyerek vagy, de ki ke’ hozni a piszkoskurvát, ki ke’ hozni! Na, ebből baj lesz, valahogy útját kell állnom, először megfogom a két karját barátságosan, majd mivel erre sem üt meg, gyakorlatilag átölelve nyugtatgatom: nem kell bántani senkit, Sanyibátyám! Pár pillanat múlva újra észreveszi, hogy valaki nem száll le róla, és hiába ölelgetem erővel, könnyedén eltol, át is suhan rajta az értetlenség indulata, de aztán még felismer, pergeti tovább a verklit: Mizsikém, nagyon fájin gyerek vagy…

Ezelőtt egy évvel, a huszonnégy órás fapadon haveroztunk össze, ott voltam akkor szocmunkás. Még érthetőbben beszélt, egy év alatt rendesen leépült. Igaz, ezt az erőnlétén nem érzékelni, bár akkor egyszer sem alakult ki ölelgetős helyzet, így nincs konkrét összehasonlítási alapom. Szóval még felismer, de egyszer csak kihúz egy harminc centis halefot az övéből, én meg gondolkodás nélkül visszatolom: nem kell ezt elővenni, Sanyibátyám, idebent semmi szükség rá. Majd egy órán át megy a huzavona, mire csupa csatakosan ki bírom centinként tolni a kijáraton. Ölelgetéssel, csitítgatással, késvisszatolásokkal.

Odakinn megmarad egy kicsit, rágyújt, a délelőtt harmincezerért vásárolt színhússal teli utazótáskát percenként káromkodva földhöz vágja, és a feleségét kárhoztatva leskelődik befelé. Eközben én fél szemmel a bejárat felé sandítva beszélek a nejével: Margitka, kivisszük hátul, a kolléganőm hívta a hátsó portást, kiengedik, menjen el arra, győzködöm, de mindhiába. Nem megyek én, fiam, minek mennék, a Sanyi úgyis megtalál… Hát egy világban élünk, mindig megtalál. Aztán meg, ha hátul kimennék, és egy idő múlva nem talál itt, magukra gyújtaná a faházat. Azért tovább próbálkozom: Miért nem hagyja már el a Sanyit Margitka, hazamehetne vidékre a rokonokhoz. Néz rám bús-meleg tekintettel: Hogy mehetnék haza minden nélkül Pestről? Nincstelenül? Milyen szégyen lenne az! Ő láthatóan nem fél, de én összeszorulok: Mi lesz, megveri? Meg hát, feleli. Hol, kérdem, már itt a ház előtt? Legyint: Inkább majd ott a túloldalon, az erdőszélen.

**************************

A vasárnapi bolhapiacozás
*************************eddig a hangulat, a fejek és a reggeli séta mellett elsősorban könyv és képregény vadászatról szólt, de újra ránézek a bakelitekre is – ma eleve csak olyan képregényt találtam, amit drágábban akartak adni, mint egy szakbörzén. Ráadásul most kinéz egy új lemezjátszó is. Persze volt olyanom korábban, de azt még vasárnapi apuka koromban időszakos távollétemben lomtalanította életem párja. Kérdi egyszer gyermekügyi telefonozás közben:

– Jól emlékszem ugye, hogy nem működött már a lemezjátszó?

– Dehogynem, miért? – fogok gyanút.

– Azt hittem, rég elromlott. Ma van lomtalanítás, kiraktam.

Én is hallom, hogy szürkül a hangszínem:

– Semmi baja. Vidd vissza lécci, majd elhozom, ha útban van.

Ő erre kifejezetten felvidul:

– Már mindegy, az imént vitte el valaki.

Végül is mindegy, a cédék ezreitől is épp szabadulóban vagyok.

Ha már használható képregényt nem is, de egy gyerekruhákkal jól megrakott pulton néhány kiscipő és gyerekcsizma alatt egy tiszta, dohmentes lemezkupacra leltem. Legfelül egy Kaláka figyelt: Az én koromban című, 81-ből. Ezen még Huzella Péter is tag volt, kérdem mennyi, mire a bajszos tulaj a gyerekruhák hajtogatása közben visszakérdez, hogy mennyit ér meg magának. Na, erre továbbmegyek, így belekezdeni se érdemes, azt már nem is hallom, mit dünnyög még utánam.

Egy óra teltével beleunva a bazárba, még visszakanyarodok a Kalákás kupachoz, kérdem, kiderült-e az áruk, mire azonnal rávágja, hogy ötven forint. A fém kétszázast kotorászom, az ezrest nem is kell felváltani. Persze keresek még mellé valamit, mert szégyellném visszakérni a százötvenet. A Kaláka jóval többet ér, így a Boney M-ek, Modern Talkingok és kabarék közt lelek még egy Lázár Ervin válogatást, amin Béres Ilona és Haumann Péter mesél Huszárik Zoltán rendezésében, de már a Réber Lászlós borítórajz miatt is kívánatos. Aztán a Táltosmadár című Kányádi Sándor vers- és meselemez is jön, amin maga a költő szaval, és még egy dupla Vukán lemezt emelek ki, mindezt potom kétszáz forintért.

Otthon persze az amatőrök lelkesedésével mutogatom a zsákmányt, mire életem párja rám néz:

– Viszont napi kétezer a tárolás.

Azonnal elbizonytalanodom, hogy érthetően és világosan vezettem-e vajon fel pár hete azt a hamarosan érkező új lemezjátszót?

**************************

A moziba korábban
******************érkezem, alig lézengenek még, a személyzet cselleng, rám se vár senki, a könyves pulttal ráérek még szöszmötölni. A kávémmal bedőlök az egyik előtéri fotelbe, és már majdnem visszarakom a fülembe a zenét, amikor beballag egy furcsa páros. A férfi köpcös, bikanyakú, de kifejezetten ruganyos járású, láthatóan ereje teljében. Az az elnyűhetetlen fajta, akit irigylek férfias megjelenéséért, de taszít is. Rövid, fekete sörtehaja alatt kevés homlok domborodik, kicsi orra alig áll ki az arcából, sötét szemekkel minimális fejmozgással fürkész mindent maga körül. Kellemetlen tárgyalópartner lehet. A párja csinos, jól öltözött, göndör hajú negyvenes nő, délies vonásokkal és ravaszkásan csillanó szemekkel. Ő talán még megfejthetetlenebb.

Egymásba karolva közlekednek, mire felmérem őket, már a büfénél álldogálnak, nekem háttal. Egymásba karolva diskurálnak, egyértelműen kétszemélyes karasz az övék. Viszont ahhoz képest, hogy legfeljebb két méterre haladtak el mellettem, semmit nem hallottam belőlük. Ez azért is feltűnő, mert a gesztusaik alapján valami zajt azért csapniuk kéne. A büfézés után jegyet vesznek az egyik délutáni filmre, a kijelzőn mindketten ugyanarra mutogatnak. Közben kinyitom a pultot és átgondolom a jelenést.

Otthon, valamikor éjjel, fogmosás közben bedugul a füle, tátogok, ásítást imitálok, hátha kiroppan. Közben fáj is kicsit, mintha meg is szédülnék. Közben a fickó jár az eszemben, többször felmerül az abszurd gondolat, hogy talán nem is ember. De hát mi lehetne, megtestesült démon? Földönkívüli? Nyilván nem angyal, őket légiesebbnek képzelem. Nyilván kulturális beágyazódás miatt. A démonokat minden bizonnyal kegyetlen pszichopaták, és felettébb randák. Ellenben a dzsinnek már érdekesebbek, ez meg nyilván a Seherezádé mesék miatt.

Majd végre beugrik, hogy mikor találkoztam vele korábban. Vagyis egy hasonló alakkal.

Lent játszok favágósat az alsó udvaron, ahol a melléképületek vannak. Legfeljebb tízéves vagyok, de inkább kevesebb. Papám műhelye mellett ott a fáskamra, ami szenes is télen, és még a kukoricagóré. A másik kerítésnél alul a gané, ahová a szerves hulladék és az állatok trágyája kerül. Átellenben van a nagy fatőke, mellette felhalmozva hasonló méretű kuglik, talán egyetlen hatalmas fatörzs lett egyforma darabokra vágva. Felrakok egyet az aprító rönkre, és nekiállok a hasogatásnak a kisbaltával. Egész jól megy, pár hónapja lettem kitanítva, valamiért ezt egyáltalán nem tekintem munkának. Vékony hasábokra vagdosom és egy szép új rakást építgetek belőlük.

Közben valaki megszólít a kerítés melletti járdáról. A telek mellett halad egy keskeny országút, a kerítés oldalában futó járda pedig az utcai kúthoz vezet, aztán tovább, egészen a telep végéig. A telepen túl a járda már elfogy és csak az aszfaltút kígyózik a közeli kis folyó hídján át a három kilométerre lévő országhatárig. Köpcös, benőtt nyakú fazon, aki rám rivall, olyasféle munkásruha van rajta, mint bárkin a téesz gépparkjában. Talán traktoros vagy szerelő, esetleg kovács, mint a nagypapám. Ennek a fickónak igen széles az arca, sapkája alól nem látszik ki haj, mélyen barázdált a homloka, zsírosan pufók az egész feje. A szeme sötéten csillog és mondogat valamit. Nem hallom jól, még a fahasogatásban vagyok, mint valami aktív meditációban, nem esik jól kijönni belőle. Persze hamarosan úgyis ki kellett volna, nagymamám órákkal ezelőtt állt neki levest főzni és lekváros buktát sütni, már jócskán benne lehetünk az ebédidőben. De még nem szólt, vagy nem hallottam meg itt az udvar mélyén, csak ezt az embert, aki beszél hozzám.

Letámasztom a baltát és megpróbálom meghallani, miközben egyáltalán nem akarom hallani, amit mondani akar, szinte bizonyos, hogy nem tartozik rám. Szörnyeteg formájú a fickó, sötét üreget feltáró vastag szája sem tetszik, gusztustalanul nyílik és csukódik, és bár odébb van méterekkel, büdös is.

… amikor majd hazajönnek, akkor mondd meg nekik. Csak mondd meg, hogy istenbasszameg, csak ennyit és nagyon vicces lesz, hahaha, meglátod, milyen fura arcot vágnak majd, te is nevetni fogsz, amikor majd ezt mondod, csak ennyit mondj, de ezt jó hangosan, hogy meghallják, amikor majd megjönnek, de mintha te mondanád magadtól az nagyon fontos, hogy ne gondolják, hogy ezt mondta neked valaki, hanem mintha magadtól tudnál már ilyet mondani, úgy lesz nagyon vicces, mintha magadtól mondanád…

Ismételgeti, hogy ezt mondjam meg a szüleimnek, hogy vicces legyen, és nevethessek én is. És még azt is, hogy holnap erre jön majd megint, és kíváncsi lesz, hogy sült el a vicc! És még nógat, hogy ismételjem meg most előtte, hogy hallja, mennyire csinálom jól a viccet, és ha kell, akkor kiigazítson, hogy jól sikerüljön ez a vicc, hahaha.

Én meg csak állok, nem szólok, ő még sürget, és már nem vigyorog annyira, egyre idegesebb, hogy beszéljek már, tán hülye vagyok, hogy még ennyit se értek, pedig ez milyen jó vicc már, ha egy gyerek ezt mondja a szüleinek, amikor hazajönnek este a munkából.

Valamiért nyugodt maradok, pedig máskor, ha valami hasonlóan felkavaró történik velem, akkor félni kezdek és elszaladok. Például odarohanok nagymamámhoz némi megnyugtatásért, de most a favágásos játék miatt nem ijedek meg és nem szaladok el, csak figyelem ezt az otromba fejű, gusztustalan embert, aki belekapaszkodik már a kerítésbe, és szinte üvölti, hogy ne legyek már ennyire süke, hogy még ennyit se értek, és nem használom ki ezt a jó kis poént, és csak állok itt, mint egy hülye, pedig ő ismer és már látott szaladgálni és játszani más gyerekekkel, tudja, hogy nem vagyok néma és ilyen értelmetlen kis fasz.

Aztán nem bírja tovább, nyilván már az ebédidő is lejáróban, indul a téesz gépparkja felé és még morogva jönnek ki belőle a szitkok, amiket már nem értek. Aztán közelebb lépek a kerítéshez, és azt mondom neki, továbbra is érthetetlen nyugalommal: pukkadj meg. Erre hörögve felkiált: Mit mondtál te kis görény?! És visszalép ugyanoda, ahol korábban álldogált és szidni kezd, amikor felbukkan a sarkon nagypapám, aki épp jön haza ebédelni a téesz kovácsműhelyéből. A köpcös ember erre, mint akit megcsíptek, megugrik, és hangosan ráköszön nagypapámra, nevet és úgy tesz, mintha valami kedveset mondott volna nekem, nagyapám unokájának.

Este a vacsoránál együtt van mindenki, apám is befutott az előbb, és nagy örömmel meséli, hogy magával vitte a termoszt, mert tudta előre, hogy jár ma Böszörményben, elment a török cukrászhoz, és hozott nekem a világ legfinomabb vaníliafagyijából. Amiből persze majd eszik mindenki, de nekem jut a legtöbb. Akkor nagyon örülök, mert tényleg az a világ legjobb vaníliafagyija, jó sárga, olyan sűrű íze van, mint semmi másnak, és közben elmondom, hogy volt itt egy ember, aki megállt, amikor a farakásnál játszottam, és hogy azt akarta, hogy amikor mindenki hazajön, akkor mondjam, hogy istenbasszameg. És azt is mondta, hogy magamtól mondjam, hogy vicces legyen, és ne mondjam, hogy ezt mástól hallottam.

Erre mintha villám csapott volna a konyhába, mindenki egymás szavába vágva kiabál és próbálja megtudni ki lehetett az, és percekig eszükbe sem jut, hogy tőlem kérdezzék, mígnem apám fordul oda először, megtudakolni további részleteket. Én persze borzongató örömmel adom elő, hogy egy nagyon csúnya, nagyfejű és gonosz ember volt, aki fényes fejjel magyarázott, és nem féltem tőle, és ahogy ezt mesélem a családomnak, közben büszke vagyok a bátorságomra.

**************************

Fudo, a kardkészítő
******************baktat a poros úton. Lába alatt megcsikordul egy kavics, még a bokája is rándul egyet. Erről eszébe jut valami, amire múlt héten figyelt fel először. De most a barátjára gondol, aki pár napja tanácsolt valamit. De mit is? Fontosnak tűnt, emlékezni kéne rá.

Amint odaér, először is megmosakszik majd. Csurog a hátán a veríték, izzasztó a hőség, delelőn a nap. Nem kéne most jönni, miért lett ilyen sürgős? Jobb lett volna délután, napnyugta előtt elindulni. De már így esett. Majd kér vizet és megmosakszik. A tisztátalanság zavaró. Nem csak a rossz közérzet miatt, főleg a gondolkodásban. Reggel lemosdott derékig, most már azonban érzi saját szagát. Jó. Ezen a mosdás segít majd, aztán nem kell tovább törődni vele.

Mégis beugrik a tegnapi ügy. A felesége épp beszélt egy aznapi tennivalóról, és ahogy ráfigyelt, akkor vette észre. Túlontúl lefoglalta a már régóta készülő kard. Jóval tovább tartott, mint az addigi leghosszabb munkája. Egy egész hónapnyival. Az sok. Nem eget rengetően, de azért már sok. Nem volt elégedett elsőre, és még egyszer nekikezdett a megedzésének. Ez még nem lett volna baj. De tegnap, amikor munka közben megszólította a felesége, nem hallotta jól. Felfogta, mit akart tőle, de nem egészen. Ez is zavarta. Mindig megadta a tiszteletet asszonyának, jó asszony, megérdemli.

De most ott ólálkodik valami más. Most, hogy a meleg, a por és az izzadtság kissé kikezdi és megbontja az út nyugalmát, előkerül az a dolog. Este majd imádkozik, és reggel meditál, valamivel többet rászán, mint máskor, kicsit korábban fel is kel hozzá. Ez most nagyon fontos. De addig is még hátravan a barátja házáig annyi, hogy előveheti megfigyelni ezt az áldatlan dolgot. Nem kell tovább halasztgatni.

Nincs mese, valami félelem keletkezett. Legalábbis ott a félelem csírája. Egy hónapja már, hogy valami kényelmetlenség befurakodott, de először nem foglalkozott vele. Viszont attól nem szűnt meg. Nem merült feledésbe és nem is alakult át mássá. Sem cselekvéssé, sem munkává, sem figyelemmé. És hogy úgy maradt, elburjánzott, valamiféle saját létezése lett. Bár talán még nem teljesen. Nagy baj lenne, ha igazi, szívós gyökeret verne, akkor az beleszövi magát minden másba is. Az már valódi baj lenne. Tehát nincs tovább idő, nincs halogatás, foglalkozni kell vele.

Félelem.

A felismerés volt a nehezebb, a beismerés már jön vele. Fél valamitől, és nyilván a munkában kell keresni a gyökerét. A családban rendben halad minden, nem történt kizökkenés, nem jöttek új dolgok. A fia szépen halad a tanulmányokban, a hivatali életre lesz alkalmas, az pedig jó élet, tehetős élet. Már a kézügyessége is megmutatkozott, és ami a legfőbb, ő maga is örül ennek. Nyugodt gyerek, az anyja természete. Kiyumi csodálatos asszony, és még most is gyönyörű. Amikor ránéz, elégedetten szemléli, és egy ideje mintha teljességében látná. Mindenestül. Olyankor megsimogatja nézéssel, és tudja, hogy az asszony is tudja. Egy ideje az ifjúkorát még jellemző tartózkodó férfiasságot is felesleges koloncnak érzi. Sőt, viccesnek látja. Szereti ezt a végigsimítást, ezt a mindenestül nézést. Ez volt az egészben a legjobb. Nézni, és tudni, hogy Kiyumi tudja.

De most vissza, nem engedni most el a félelem kérdését, mert fontos. Talán az egész család további sorsát meghatározza.

Hogy ennyire akaratlagosan kilép a tartózkodásból és halogatásból, most, hogy nem engedi tovább bujdosni a félelmet, végre élesebben meglátja: attól fél, hogy ez a kard már nem készül el. Nem tud elkészülni. És nem csak ez a kard, hanem egyetlen további sem. Hogy megcsinálta az össze kardot, amit csak megtud ebben az életében. Elkészült az összes, szám szerint harmincnyolc. Negyvenötre azért számított, de azt is remélte, hogy eljut ötvenig. Persze az sok, nem volt az követelőző vágy, csak amolyan áttetsző húr, ami kifeszült a távolba. Odatapadt valamihez, ami húzta magához. Lehet, hogy ez a harmincnyolc is azért lett olyan szép munka, mert ott volt az a kifeszített láthatatlan húr. Alig hallható pengésű, de azért tartós húr. Ami elbírta eddigi élete összes eseményét. Eddig legalább kitartott.

De most valami történt, valami beékelődött, valami árnyékká növekedett, és ez félelmet kelt. Mi lehet az valójában?

Ehhez már szükség lesz a szentélyre, az elvonulásra, a meditációra. Ez most minden másnál fontosabb. Talán még a kardot is félre kell tenni addig, amíg erről több ki nem derül. Nem is edzi most tovább.

Ekkor megérkezik barátja házához. Egészen leizzadt, vizet kér először. Jó lesz megmosdani.

*Szemelvények a készülő könyvből