Fodor Miklós: Rejtőzködik a Rejtőzködőben

Dukay Barnabás: homályló szelek, fénylő szélcsendek
(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)

E kötetet és e költészetet három egyébként is alapvető fogalom pillérein fogom értelmezni: Isten, világ, én. Minden meghatározó, mindenre rávetülő tételmondatom a következő: az én úgy figyeli a világ jelenségeit, hogy közben a létezés eredetével – Istennel – azonosul, onnan lát és láttat. A következőkben azt szeretném leírni, hogy egy-egy versben e három alapvető lét-forma miképpen viszonyul egymáshoz. Továbbá arra is válaszokat keresek, hogy a költői megfogalmazások miképpen segítik azt, hogy a versek hangoltsága egyfajta erősen keleties – mozdulatlan, fénylő, metafizikai – létszemlélet és szentség-felfogás felé vezessen, miközben azért a nyugatias ’haladás-valami-felé’ karakter se tűnjön el teljesen.

Az alany valami rajta túli tárgya is

Először az Imádó Imádott című versre vetem vizsgálódó tekintetem.

A vers ezzel a kérdéssel kezdődik: „– hová lettél?” A kérdés, mint első megszólalás, kiemelt. A válaszok körbejárnak és felvezetnek egy csigalépcsőn. Mindazáltal a kérdés megmarad a versélmény utóhatásaként is. Mert a kérdés kissé ki is szól a versből. És a versélmény lélekformáló hatása révén inspiráló erővel telítődik, és megmarad a befogadó lelkében válaszokra várva. A válaszok (válaszaim) milyenségét a komplex – érzelmi, gondolati, képi, ritmikai, stílusbeli – versélmény elősegíti, valamelyest tereli is. A versben a kérdés mindig egyetlen marad, nem változik, nem variálódik, a válaszokat – merthogy a világ színes zsibongás, és az én, amíg él, világban-való-lét – mint magvakat szórja a költői elme a világ felé, és e szórással felrajzol egy versformát is. E formát koncentrikus köröknek, vagy csigavonalnak látom, ahol a tágabb felől haladunk a koncentráltabb felé.

Azonosulás, eggyé válás, egybeolvadás. E három szinte azonos fogalom adja meg a válaszok lényegét. Az én azonosul valamivel. A világgal – egyes tényeivel szép sorjában –, végső soron a világ mögött (sötétlőn-fénylővel), melyre ugyan található név a kulturális hagyományban, de csak azzal a szilárd tudattal, hogy valójában megnevezhetetlen, mert a szó csak az érzékeltet nevezheti, ám ha a szón költőileg csavar egyet az alkotó én, akkor mágikusan ott terem, ahol a megnevezhetetlen várja és hívja.

Az azonosulás során az én „eggyé válik”, „egybeolvad” az érzékelt világrészlettel. Feloldódik benne, a figyelem úgy irányul kifelé, hogy az érzékelő én a világrészlettel való azonosulás révén már a (Rejtőzködő Jelenvaló) szerint érzékel mindent. Az érzékelő én-re nem irányul figyelem, és ez lényeges vonás Dukay Barnabás keleties létszemléletében. Az én szinte teljesen áttetszővé válik. Az érzékeltet megidéző szavak igénye az, hogy az olvasó én-je is háttérbe szoruljon a világhoz képest, a világ pedig előtérbe kerüljön (hogy egyre inkább világ-lás lehessen, ne telepedjen rá az én valamilyen célirányos akarata), és ez a hátrálás elvezesse az én-t – és a te-t, az olvasót – a végső (Forrás)–hoz.

Az Imádó Imádott című versben az elsődleges világazonosulás meglehetősen légies természetű, kifinomult érzékelésre vall. A költői én azonosul a sötéttel, csillagos éggel, felhőkkel, bársonyos szirmokkal, lebegő illatokkal, párával. Ez mondhatni az érzékelés fátyla. A második szintű azonosulás – mely már a világ részleteire vonatkozó, én-visszafogott figyelmet is magában hordozza – érzelmi természetű és jóval nagyobb távlatokat nyit. Megjelenik a Föld, a Hold és az élet által hordozott idődimenzió és sorsképlet, melynek vége elszáradás és halál. Az itt megjelenő három alapvető érzelem, nem az én érzelme elsődlegesen, hanem a Földdé, vagy mélyebben értve a Lété: jóság, szeretet, irgalom. Akkor lesz az én érzelme, ha azonosul, eggyé válik a Léttel. Márpedig pontosan ez történik. Fontos tudatosítanunk, hogy ebben a keletiesen szakrális-költői világképben a lét szeretettel viszonyul a létezőkhöz, benne az élőkkel és az értelmes-vágyódó-törékeny én-ekkel.

Van némi esetlegesség – és ez is fontos ebben a költészetben – abban, ahogyan a létezők megjelennek a költői ábrázolásban, de az Imádó Imádott című versről elmondható, hogy a döntően költői világkép alapvelő oszlopait idézi meg. Az érzékelés és távlatos érzés után következő nagy állomás főszereplője: a Nap és a nap. Nem csak mint égitest, mint időszakasz is. A vers a csillagos sötétséggel kezdődött, a vers derekán megidéződik a „hajnalpír vékony csíkja”, „Napunk emelkedése”, a „fény fordulása”, később a „napvilág hanyatló futása”, majd a „leáldozó Nap fénye”. Ezt én rituális idő-teljességnek tekintem. Értelmezésemet erősíti, hogy az ég, mint kupola borul „fölénk” – itt tehát az én egy meghatározatlan mi-vel (emberi faj?) is azonosul –, és mintha a létezés maga templom volna.

Negyedik fokozatként – ugyan csak egy röpke pillanatra de – megjelenik egy kulturálisan vállalt feladat is. E feladat a tudásra vonatkozik, melyet növel a költő azzal, hogy „másolatot készít”. A másolat készítést a költői én szakrálisan színezett lét-élményéről szóló vers megírásaként értelmezem, a „történetet elválasztva az életerőtől” – írja Dukay Barnabás –, és úgy látom, hogy ez a történetek háttérbe szorulását is jelenti, míg az életerő, mely a kozmikus teremtő erővel azonos, erősebben fókuszba helyeztetik. Mert a történet – ebben a világképben – az életerő ruhája, az én és a világ „zsibongó kínjai”-nak ezerféle kifejeződése, melyről ugyan nem illő elfelejtkezni, fókuszba helyezése viszont már nem szolgálná a fő célt: eljutni a Rejtőzködőhöz…

Hisz mindezeken túl, ötödik fokozatként – most értjük meg csak igazán –, az én azért kapta a kezdeti kérdést: „hová lettél?”, mert elveszett, eltűnt a szem elől, mert mássá lett, azonosult ezzel-azzal, de végső soron magával a Rejtőzködővel: „a nagy víz partján egybeolvadva a leáldozó Nap fényének vörös színével / s elrejtőzve téridőn túl a lét örök végtelenjében.” Igen, ez volna a teljes azonosulás: rejtőzködni a Rejtőzködőben, ami csak szellemileg lehetséges, hisz sem az „örök”, sem a „végtelen” nem jellemzője egyetlen egyéni életnek sem.

A felébredt én tapintatosan tanít

Másodikként az … ezt mondanám, ha kérdeznél című verset faggatom.

A vers kirajzol egy én-te szituációt. A te nem kérdezi a lírai én-t. A lírai én mégis elmondja, amit gondol. Ezt azonban versben teszi meg, tehát mégsem annak szól, akinek, hanem bárkinek. Őszinteség és tapintat konfliktusát így oldja fel a költői én. Versben, versvilágot teremtve beszél valakihez, aki nem kérdezi és feltehetőleg nincs is jelen.

Az első három versszak a te élethelyzetének – mely egy döntési helyzet – érzelmi, vívódó lényegét idézi meg.

Állsz,
csak állsz,
várakozol.
Á! Összeegyeztethetetlen…

Vágysz,
csak vágysz,
áhítozol.
Á! Összeegyeztethetetlen…

Sírsz,
csak sírsz,
sóhajtozol.
Á! Összeegyeztethetetlen…

A versben megrajzolt te érzelmei szerint szeretne tenni valamit, de értelme erről lebeszéli. Megjelenik a várakozás, a vágyódás, a sírás, de mindháromra szinte rituálisan ugyanaz a válasz: „Á! Összeegyeztethetetlen…” Ám a három pont a sorvégeken mindig azt jelzi, hogy az értelem szava nem tudja lezárni az ügyet.

A lírai én válasza erre az élethelyzetre a szakrális távlatba helyezés. Mivel ezt teszi, felmerül a kérdés, milyen szerepből szólal meg? Ha igaza van Domokos Johannának, aki a fülszövegben azt írja, hogy „felébredt állapot”-ról tanúskodnak e versek, akkor itt egy felébredt lélek beszél valakihez, aki nem felébredt, és akkor teljesen logikus azt is gondolnunk, hogy gondja épp ebből a nem-felébredt állapotból ered. Ez esetben a beszélő abban lehet a gondban levő segítségére, ha átélhető módon szól a felébredt állapotról. Hallgassuk!

Mindegy, hogy téli vagy nyári éjszaka,
az égbolt összes csillaga
ott ragyog fölötted, szinte kézzel foghatóan
s alattad valahol, láthatatlanul.

A felébredt én a gondban levő te-t belehelyezi a lét kozmikus távlataiba oly módon, hogy a távlatot mégis közel hozza hozzá. Mit érne a távlat, ha távoli maradna a lélek számára? A titok abban van, hogy a távoli mégis a legközelebbi. Így egyszerre érvényesül a mindenség végtelen mélysége és végletes közelsége. Amikor azt olvassuk, hogy a csillagok valaki „alatt” vannak, értelmünk csődöt jelent, ám az értelem-adás kényszere miatt a jelképes értelmezés működésbe lép. A lényegi szó ez: „láthatatlanul”. E költészet minden pontján e cél vezeti a lírai én-t: a láthatatlant a láthatón keresztül-látva átélhetővé tenni, a lelket összekötni eredetével, sors-sugallójával és végső fenntartójával.

Te meg, mint az egész közepe
állsz,
csak állsz,
várakozol.

Tanácsot tartasz magaddal.
Hiszed-e, amit látsz
és méginkább,
amit nem látsz?

Tükröző és tükrözött,
vágyó és vágyott,
síró és siratott,
bezárt és kiszabadított.

A felébredt én a gondban levőt – helyét keresőt – elhelyezi a létezés (szent) középpontjában. Minden én középpont (is), így kell tehát magára tekintenie. A létbe helyezés után, második lépésként az én-elhelyezés történik meg. És ebben a már szakrális – azaz lényegileg igaz – én-szituációban kiderül, hogy ugyanaz (és mégsem ugyanaz!) történik, mint a gond-szituációban. A te áll és vár. Mire? Mielőtt ez kiderülne – harmadik lépésként –, felmerül a hit kérdése. Két szinten is: a hit vonatkozhat a létezőre és vonatkozhat arra, ami a léten túl (van). A gond-szituációban az számít, ami látható. Hisz-e valóban abban, hogy az úgy van? E kérdéssel fellazult a szituáció érzékelése, és kinyílt az esetlegesen felmerülő alternatív értelmezések felé. (A nyitódásról a következő versfüzér-értelmezésben is lesz szó.) A lét-szituációban az számít, ami nem látható, ami túl (van). S ha a gond – részben vagy egészben – abból adódott, hogy a láthatatlanról szóló tudomás elhalványult, akkor e kérdés a hitről most felszínre hozta e tudomást újra. A negyedik lépés annak felismerése, hogy a lélek nemcsak tükröző, hanem tükrözött is egyben, nemcsak vágyó, de vágyott is stb. Azaz nemcsak alany, hanem tárgya is valaminek. Épp annak a valaminek-valakinek, akiről nem vett tudomást eddig. Van világra irányuló (metafizikai, léten túli) akarat, ebből következően mindenkor és mindenhol van rád irányuló figyelem, nem a te döntéseid a végső forrásai cselekvéseidnek. A felébredt én tanítása – úgy tűnik – a következő: a gond-szituációba való bezáródás kikényszeríti a lét-szituációba való átárnyalódást, és ez kiszabadulást hoz.

A lét-szituációba áthelyeződő te ötödik lépésben hallani kezd valami jóslat-szerűt, erről felismeri, hogy személyre szabottan neki szól. A személyre szabottság, a személyes megszólítottság élménye: Önmaga és Isten kapcsolatfelvételeként értelmeződik, ahol abban a szent pillanatban nem észlelhető a kettő közötti különbség. Ebben a transz-állapotban a sorspálya, az idővonal elhajlítható, megtörhető. A gondszituáció megoldó kulcsát a te kézbe kapta.

Hallod, hogy „a ládát már szekérre rakták.”
A kulcsot kezedbe adták.

A pálya – engedve a vonzásnak – elhajlik, mint a fény.
Az idő megtörik s feltűnsz magadnak,
izzó, isteni örökkévalóság.

Kelet egyedien fűszerezett nyelvén szól

Eddig Dukay Barnabás költészetét „keleties”-nek neveztem, és valóban, e vonását a fentebb elemzett két vers jól szemlélteti. A keleties jelleg mindazáltal a nyugati kultúrában, azon belül a keresztény misztikában mindig is jelen volt, ha nem is túl nagy arányban. A keleties jelleg mellett ki kell emeljem a ténylegesen „keleti” jelleget is, döntően a japán versformák – haikuk, haikaiok, tankák – nagyszámú használatát. És itt messze nem puszta formahasználatról van szó! A költő anyanyelvi szinten beszéli a régi japán életszemléletet – ha szabad ezt így kifejezni –, mindazáltal egy-egy aprósággal azért jelzi, eredeti művész szól. Lássunk erre példákat!

virágzó faág
vörös alkonyi fényben.
futótűz világ

Megjelenik az idill. A természet a maga békességében. Egy valóságrészlet, melyet a befogadók képzelete egészít ki. A létezés finom, bizsergető érintése, mely a lelket ugyanígy érinti, ám ennek a leheletfinom hatásnak mégis végig kell futnia a lélek egészén széltében és mélységben. Éreznie kell a csendet, a semmit, amiből érző érintéssel felfestődött egy ág az alkonyi vörös hátterében. Ám ezen a ponton a vártnál erősebb fűszer kavarja fel szokottnál jobban a kedélyt: „futótűz világ”… Mindazt, amiről eddig beszéltem, egy sötét, fenyegető, szorongó árny fedi le. A világ mindenestül tűz martalékává válhat. Idill és szorongás – érzékelt fénylő felszín és sejtelmesen homályló mély.

már más világ van.
hang, kép, íz, szag, érzés, gond;
még nincs másvilág.

A haikukon nem szabad átrohanni. Csendből, csendben születnek, és amikor kirajzolnak valamit a létből, igénylik a hosszabb rezonálást, igénylik, hogy a befogadó lélek üres rezonátortestté váljon, és engedje, hogy a szavak akusztikája benne bongjon még. Mivel rövid a közlés, minden szó hangsúlyossá válik. A „már” erős harangütés, mely jelzi rejtve maradó negatívját, a korábban-t. S a kettő közt feszültség kél. A „más világ” is pendülés, mely szintén jelzi negatívját, a régebbi világot. S a kettő között megint csak ív feszül. A második sorban az érzékelésre utaló szavak végén ott a „gond”, mely nyugtalanságot hoz a szenvedélymentes érzékelés tisztaságába. A vers harmadik sora ezt a homálylást fokozza a „már”-t ellensúlyozó, jóllehet vészterhes „még” szócskával, mely mintegy visszatartja a „másvilág” bekövetkeztét, az élet (misztikus) túlvilágba fordulását, bár ezzel meg is nyugtat, meg is tart az itt-és-mostban.

régi temető.
madárének hívogat,
lélekvezető.

A régi temető képe lehet szép: egy nyugalmas szép élet és halál megidézője. Ám mégiscsak felsejlik a halál, mint valami közeli lebegés, fátyol. A madárének is lehet szép, és maradhatna független az én-től, az én mégis előlép, és önmagára vonatkoztat valamit, ami talán nem is neki szól. Ezen önmagára vonatkoztatást is a szokottnál erősebb fűszernek érzem. Ráadásul, ha korábban temetőről volt szó, akkor a képzetek társítási logikája azt súgja, hogy ez a madárének az én-t a halál felé hívja, még ha ez nem is feltétlenül az én halála, hanem más, számára fontos halálban lévők szólongatása. A lezárás „lélekvezető” szava rímel az első sor „temető” szavára, a rím is különös fűszer egy haikuban. A lélek vezetésére utalás elvontabbá is teszi a verset a vártnál. Megidézi a lélek útját, már akár az életben, akár az élet után teszi azt meg, és megidéz valaki túlit is (egy madarat?), aki a lelket itt vagy amott vezetni képes.

ragyogó sárga.
harsogó zöld. szárnyütés.
guruló vízcsepp.

Talán az eddig idézett haikuk közül az a legkeletibb. A lét „ragyog”, „harsog” – a jelenlét erősen kirajzolódik. Beszélhetünk fokozott vitalitásról vagy a fény fokozott visszaverődéséről. A hatás erejéről. Melynek tetőpontja a következő szó: „szárnyütés”. A csendből születő, csendet megőrző, részletkiemelő, háttérben sokat hagyó haiku-karakter kívánja, hogy odalépjek a valósághoz, és megnézzem jobban, milyen. Képzeletem teremtő képességét – befogadóként a vers hatására – felélesztem. Látom a ragyogó sárgát a tollakon, a harsogó zöldet az ágakon, látom az ágról épp felszálló madár szárnyverdesését. A pillanat – rövid időtartam – kimerevedik, vagy nagyon lassú felvétellé válik. És ugyanilyen lassan és nagyon közelről látom a „guruló vízcsepp”-et, a vers lezáró képét. Gyönyörű! Nincs benne meghasonlás, sötét árny, törés. Teljes valómmal megérkeztem keletre.

E négy darab a szívedben rózsa, kezedben száraz ágak. pillanat-árnyak. című versfüzér első négy gyöngyszeme. A tizedik így hangzik:

léttelen véged
úszik, lépked, elröpül.
víz-, föld-, légnyomok.
álmod keresni kezdi,
végtelen léted nyitod.

Az eddig szemügyre vett – és a kihagyott – haikukban döntően a természeti világ egy-egy részlete került a figyelem fókuszába, és ha az ember, esetleg az én meg is jelent, jelenléte nem vált hangsúlyossá. Itt azonban – bár nem előkészítetlenül, hiszen az előző haikuban „szív a szívért dobog”-ott – határozott vonalakkal felrajzolódik egy én-te viszony. A lírai én beszél valakihez. Megidézi a másik halálát, „léttelen véged”-et, mely azonban rögtön el is „röpül”. Mint egy árny elúszik előttünk is. Felidéződnek valamiféle nyomok a vízben, a földön, levegőben… Mivel a vég lépkedett el az imént, az ő nyomai lehetnek – súgja az asszociáció logikája –, tehát nem tűnt el nyomtalanul. „Álmod keresni kezdi” – mondja a beszélő a megszólítottnak, de nem eldönthető, hogy mit kezd keresni: a nyomot hagyó véget vagy a „végtelen lét-et, melyről a következő sorban lesz szó. Talán nem is kell dönteni – miként zenedaraboknál sokszor a zenei mondatot lezáró hang egyben az új mondat kezdete –, mert egyik a másikra utal: a vég a végtelenre és fordítva. Főként ha e kérdést nem az ellentmondásokat nem kedvelő éber tudat fényénél szemléli a lélek, hanem valamifajta álom-állapotban, ahogyan a vers sugallja. Ami itt a leglényegesebb az a nyitás. Ha egységnek tekintem e „pillanat-árnyakat” (címmel együtt 12 elemű vers-gyöngyfüzért) – ahol volt futótűz, szárnyütés, űzés, kopogás, hát háttól búcsúzkodás és sok más egyéb –, akkor megállapíthatom, hogy itt hosszas világi előkészítés után a lírai én és te közös erővel és belátással rányitotta a ’kapuja nincs átjárót’ a végtelenre, hogy az utolsó versszakban a következőket mondhassa:

erősebb létünk,
összefont fényszálaink.
ódonúj egység.

Kelet és Nyugat egyensúlya

Ha igaz az, hogy Dukay Barnabás verseinek egyes darabjai olyanok, mintha „homályló szelek” lennének, más darabjai pedig olyanok, mintha „fénylő szélcsendek” lennének, akkor a kötet címadását kötöttem valamihez. A szelek mozgásra utalnak, bár ez a mozgás inkább érezhető, mint látható. És való igaz, hogy e keleties versekben az érzékelhető mozgás, a drámaiság ábrázolása kevéssé jellemző. Ha valami mégis mozog, az a lélek, a szellem. E mozgás pedig leginkább mélyülés a világ világlásán keresztül a lét szakrális, láthatatlan lényege és mozdulatlan mozgatója felé. A szelek – a versek – „homálylanak”, mely kifejezés utalhat arra, hogy az értelmet sokszor összezavarják ellentétek, kihagyások, logikailag aligha követhető ugrások, olykor nehezen értelmezhető szójátékok. Az értelem elhomályosítása az álomtudatot segíti. És az álomtudat – vagy tudattalan – játékba hozatala felnyithatja a lélek tárnái és vájatai felé a kapukat. Ha azt állítom, olyanok e versek, mint a „szélcsendek”, akkor talán még közelebb kerülök ahhoz, ahogyan kifejeznek. A szélcsend ugyanis nem szokványos, szigetszerű, olykor bekövetkező lég-állapot. Ha nem is kivételes, de inkább ritka, mint sem. Miként e költészet megszólalásmódja a nyugati világban, ahová egyoldalúan tartozni gondoljuk – tévesen – magunkat. Hogy aztán ezek a csendek még fénylenek is… Az értelem felteszi a kérdést: mi fénylik itt valójában, amikor a csend? Mi fénylik a csendben csendesen? Mivel csend van, a fénylés hívogatóvá válik. És az olvasó ezen a ponton nemigen tehet mást, minthogy kilép a versből és fülelni kezd a valóságra. Először az érzékelhetőre, aztán a gondolhatóra, végül a nem is érzékelhetőre, nem is gondolhatóra. Meggyőződésem, hogy Dukay Barnabás költészete úgy fénylik és homálylik, hogy benne a lírai én azonosul a lét fénylésével (a világ világlásával) és homálylásával (zavaraival, kuszaságaival, bonyolódásra való hajlamával), eggyé válik végső soron a (Rejtekező Jelenvalóval) is. Ebből következően, ha az olvasóval is megtörténik az, ami a versekbe kódolt lét-szemlélet és költészet-szemlélet (szent) alaptörténése, akkor viszonya a léthez és a szóhoz egy fokkal keletiesebb lesz. Ami üdítően hathat az évezredes nyugati dominancia után itt, a magyar kultúra köztes, eredetileg egyensúlyozásra hivatott világában.