Maróthy Csaba: Konzervatív gesztus, avagy van-e létjogosultsága a Hamlet realista megjelenítésének?

A Magyar Színház Hamlet előadása – a rendező bevallása szerint is – szándékoltan konzervatív előadás. A legszembeszökőbben Rátkai Erzsébet korhű, reneszánszt idéző jelmezei teszik egyértelművé ezt a rendezői invenciót már az előadás első percétől. Kezdve a királyi, királynői pompánál aztán ahogy megyünk lefelé a ranglétrán, egyre fakóbbak, dísztelenebbek a gúnyák, és talán csak az ifjú királyfi rafinált öltözete rí ki ebből a sorozatból: bár némiképp emlékeztet a korhű udvari szettekre, mégis van benne valami a mai modern férfiviseletből, amitől a „kint is vagyok bent is vagyok” érzetét keltheti a nézőben, finoman elemelve őt az ábrázolt korszaktól.

Ferenczfy-Kovács Attila minimalista díszlete is a rendezői szándék hű leképezése, a letisztult tér időtlenséget sugall és összesen két funkcióban üzemel, a fontos monológoknál szűkíti, a tömeges jeleneteknél nyitja a teret, azon felül a néző fókuszát a színészi alakításra irányítja. Ettől mindössze két jelenetben tér el, Hamlet Angliába indulásakor, és Ophélia öngyilkosságakor – mindkét esetben a víz motívuma jelenik meg vetített formában, kétségtelenül látványosak ezek a pillanatok, de én kevésbé éreztem a színpadi funkcióját.

Deres Péter dramaturg jó érzékkel húzta meg körülbelül 3 órásra a 4-5 órányi anyagot, nem volt hiányérzetem, minden fontos cselekményszál és mondat színpadra került, ez a közönség soraiban ülő nagyszámú diákforma fiatalnak is kedvez, ha később esetleg kézbe veszik a művet. Az Arany János-i szöveget pedig nagyon szeretem, valahogy úgy, hogy amikor kimondanak egy mondatot a színpadon, az nekem belülről cseng.

A megszólalók egy kicsit a sok évtizeddel ezelőtti emelt hangon deklamáló előadásmódban beszélnek – teszik ezt azért is, mivel a nagyszínházi nézőteret hangosítás nélkül kell befogniuk. Ez szerintem nem feltétlenül válik előnyére ennek a sok töprengő monológgal szabdalt darabnak, és például az Ophéliát alakító Kiss Anna Gizella – hangterjedelme okán – nem mindig hallható elég jól.

Eperjes Károly egy a Magyar Színház portálján található interjúban arról beszél, hogy az 50-70 évvel ezelőtti színjátszás világába szeretné visszaröpíteni a közönségét, ahol olyan óriások, mint Sinkovits Imre, Kállai Ferenc és Agárdy Gábor varázsolták el a nézőiket estéről estére. Ahol a színház nem akart új és bonyolult a jelennek szóló üzeneteket közvetíteni, hanem a színdarabban ábrázolt pszichikailag reális valóságra koncentrálni. Eperjes végül ebben az interjúban az edukáció kártyáját is előveszi, mondván azért is folyamodott ehhez a rendezői megoldáshoz, mert az azóta felnőtt Y- és Z-generációk nem találkozhattak efféle színházi élménnyel, amely csakis a színészi alakításokra fókuszál. Egy a BBC által rögzített Royal Shakespeare Company előadás – Benedict Cumberbatch Hamlet alakításával – idéződött fel bennem Eperjes felvetése kapcsán. Az az előadás a lehető legkonzervatívabban próbált reflektálni Shakespeare színházi intencióira, és bár az én ízlésemtől távol esett Cumberbatch túlságosan impulzív játéka, az előadás okvetlenül valid megjelenítése volt a Hamlet lelkében lejátszódó viharnak. Haumann Máté alakításában is kétségtelenül nagy volumenű, átgondolt színészi játékról beszélhetünk, ami szépen hozza Hamlet jellemfejlődésének ívét, és a nagy jelenetekben uralni képes saját energiáit, valamint a darab fő szervezőelvévé is válni, mégis az első felvonásban mintha nem kizárólag a szerepbéli önmarcangoló bizonytalanságát mutatná, hanem kissé groteszk testtartásaiban megjelennének a magasugró ugrás előtti koncentrációs pillanatai, amikor összpontosít a közelgő kirobbanásra, vagy éppen elfojtásra. Persze felfoghatnánk ezt a szerepből adódó egyfajta ironikus önironikus gesztusként – hiszen annyi minden forr a fiatal dánban –, én mégis inkább egy kicsit öncélú pillanatokként éltem meg ezeket a minutákat. Haumannt egyébként imádta a közönség, az előadásvégi tetszésnyilvánítás minden visszatapsoláskor hullámcsúcsra járt. Hogy is ne, mert nagyon is vannak kifejezetten a pubertáskor és az ifjú-felnőttkor eleji problémákat feszegető vetületei az előadásnak, és azok biztosan Hamlet helyzetében kulminálnak, a közönség pedig legalább 60 %-ban ebből a korosztályból tevődött ki.

Gáspár Tibor Claudiusa érett bonyolult színészi játék, perfekcionálisan jeleníti meg a maszkembert, aki a hatalom megkaparintásáért és megtartásáért hol negédes, hol intrikus, de akár fenyegető is tud lenni, az igazi machiavellista hőst, aki csak az érdekei mentén cselekszik, Hamlet totális ellenpontját. Gáspár a királynak még a maszkcserék közötti pillanatnyi emberi gyengeségét is képes megjeleníteni, miszerint a királynéhoz fűződő érzelmi-érzéki rajongása őszinte. Györgyi Anna Gertrúdja nem a szokásos érzelmeiben elvesző gyenge királynét hozza, hanem tiszta női energiát sugárzó karakter, akinek legfőbb dilemmája, hogy a férfi iránti szerelem és a rajongó anyai szeretet között őrlődik. Számomra a többi szereplő elsősorban a kötelezőt hozza, Kiss Anna Gizella Ophéliájának légies és sérülékeny idegrendszere szükségszerűen őrlődik fel ennek a könyörtelen világnak a fogaskerekei közt, Viczián Ottó Poloniusa talán túl egyértelműen együgyű és komikus, Szatmári Attila és Kosznovszky Márton Rosencrantza és Guildensternje is a kötelezően egyéniség nélküli bábfigurák. Ebben az olajozott gépezetben minden a központi alakok felé irányítja a nézői fókuszt, ahol kétségtelenül nagy volumenű színészek játékára figyelhetünk, és talán a kamasz fia halálát megérteni, feldolgozni vágyó Shakespeare árnya is ott lebeg.

(A szerző az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete szakírója)