Lajtos Nóra: Novellaremekek egy pszichiáter írói műhelyéből

Hamvas Szilárd: A múlt lábnyoma a lélek homokfövenyén (Napkút Kiadó, 2025)

Egyszerre emberközeli és távolságtartó is az a fókuszválasztás, amely során valamely történetet a szerző saját szemszögén át mutat be, főképp ha az orvosi praxis felől közelítünk a témához. A lélekanalitikus szakember saját nézőpontján keresztül mesél el történeteket, narrációjában viszont kissé hátrébb kényszerül húzódni, ha szeretne műveiben hiteles maradni.

Nem egyedi esettel állunk szemben, amikor Hamvas Szilárd pszichiáter szakorvos, a Napkút Kiadónál debütáló novelláskötetéről szólunk: dr. Brenner József néven praktizáló, Csáth Géza néven alkotó magyar írónk a pszichoanalitikus iskola egyik kiemelkedő egyénisége olykor igen kendőzetlenül mutatta be az emberi lélek kegyetlen működését (gondoljunk az Anyagyilkosságra). Hamvas Szilárd novelláinak hősei egyrészről hétköznapi kisemberek, akik beteg státuszban vannak jelen a szövegekben, másrészről az írások főszereplője maga a szerző minden esetlegességével, akkor is, amikor pszichiáterként találkozunk vele a novellákban.

A harmincöt – főképp rövidebb – írást tartalmazó kötet minden egyes darabja, ahogyan azt a cím is kifejezi: a múlt lábnyoma a lélek homokfövenyén. Minden történet honnan máshonnan vett élményanyag volna, mint a múltból, amely emberi szívvel is látható lábnyomokat képes hagyni az emberi lélek partvonalait el-elhagyó homokszőnyegén. A múlt hol a régmúlt (az 1970-es évek), hol a közelmúlt eseményeit hozza közel magához. A kötet elején a gyermekkori élmények felemlítése történik novellisztikus formában. A Koincidencia (azaz valamely események vagy jelenségek látszólagos ok nélküli egybeesése) elején az elbeszélő máris szeretné datálni az évet, de elbizonytalanodik: 1976, talán ’77. Esetleg 1978 (?). A korszituáció minél pontosabb rögzítése csak a narrátor számára fontos, hogy minél jobban fel tudja idézni önmagában az amerikai nagybácsi vendégeskedését családjukban, aki egy digitális órát ad neki ajándékba. A gyermeki nézőpontból a karóra az egész nyugati világot testesíti meg, státuszszimbólummá válik a lányok körében az iskolában. Az író némi öniróniával jegyzi meg: „Anyám buta, normann bilifizurát nyírt nekem, de azzal az órával még az is jól nézett ki.” Az idő múlását években méri az elbeszélő: „Talán harminc év is eltelt már, mióta a selymes zöld színű digitális karórát megkaptam.” S a történet önmagába „csavarodik” vissza, amint egy mélybarna szemű lány a volt férjéről beszél, aki valamikor régen egy digitális órát kapott ajándékba. A keretessé komponált írás három ponttal zárul, megadva a lehetőségét az olvasói értelmezéseknek. Nem egy alkalommal fejezi be három ponttal írásait Hamvas Szilárd. Szerzőként talán úgy gondolja: az ő zárlata csak egyfelé nyit utat, de így, a befogadói oldalnak is enged némi teret.

Egy iskolai tűzriadó adja az apropóját Az ember menekülő állat című írásának, amelyben az egyik diáklányt majdnem eltaposó diáksereg állat módján viselkedő magatartása nyilvánul meg. A kort itt az „elvtárs”-ozás szóhasználat jelzi.

A Kifutott a tej a családnovellák közé tartozik. Azért említjük meg, mert benne az írói logika, ahogyan előkészíti, majd a tetőpontig eljuttatja az írását Hamvas Szilárd, az ezen a szövegen jól számon kérhető. „Akkor már öten voltunk testvérek. A legkisebb még alig múlt egyéves.” A novella minden műfaji ismérvét magán viseli: rövid, egy szálon futó cselekményét kevés szereplő mozgatja; a mű csattanóval zárul. Az apa nehezen mozdítható haza, ha átmegy szomszédolni. Megkéri gyermekét, hogy mondja azt a szomszédok előtt, hogy kifutott a tej, amit ő érteni fog, és abbahagyja a beszédet, hogy hazasiessen. A váratlan fordulatot ott éri el a cselekmény, amikor a melegvízcsapból elkezd otthon ömleni a víz. Ezért szalad az apjáért a szomszédba a fiú, akivel próbálja megértetni, hogy miért is kellene hazasietnie: a cementes zsákokat elönti a víz. Az apa nem veszi komolyan fia sürgető szavait, azt gondolja, ez a „kifutott a tej” parancsszava. Amikor a fiú már erőszakkal rángatja el a szomszédból az apját, az csak annyit mond: „Jó ötlet volt ez a cementes zsák, jobb, mint a tej! – mondja, és mosolyogva néz rám…”

Hamvas Szilárd nem rest olyan érzékeny témákat is felvillantani, sőt, a lehető legtisztább írói eszközökkel, objektíven megírni, amely talán tabufeszegetésnek is tekinthető volna. Amikor például a Húsvétban arról esik szó, hogy az asszony a házasság szent oltárán áldozza fel magát minduntalan, amikor közösülni „kényszerül” a férjével, holott hívőként tudja, hogy csak gyermeknemzés céljából lenne joga a férfinek a nőhöz, emiatt bűnként éli meg az együttléteket. A novellának azonban lesz egy emelkedettebb, másik része is, amikor nagyobbik, vágyainak talán túl sokat engedő lányát látja kijönni a gyóntatószékből, akit „lekurváz”. Pedig, ha tudná, hogy „a lánya otthon szögekkel kivert övet visel esténként, miközben Szent Margit életét olvassa az éjjeli lámpa halvány fényénél, hogy megtörje és megzabolázza lelke sötét, ismeretlen zugaiból feltörő buja vágyait.” A húsvét misztériuma, a bűnök feloldozása az író által egyértelműen bekövetkezik már magával a címválasztással. Ily módon ismét egy keretes szerkezetű írással találkozhatunk.

Hogyan lettem pszichiáter? – kérdezi a cím, felkeltve máris az olvasói kíváncsiságot, majd önreflexív alcímmel látva el azt: „Feltéve, hogy ez valakit is érdekel…” A pszichiáter-író (vagy író-pszichiáter) egy alkalmi beszélgetéskor csípi el azt a történetmesélési szálat, amelyből az derül ki, hogy egy pszichiáter unokatestvérnek volt egy olyan betege, aki magába roskadva minduntalan azon morfondírozott, hogy ő légy-e vagy szúnyog? „Ekkor éreztem, hogy igen, ez valami olyasmi, amiért érdemes tanulni. Hogy megértsem, valakinek miért fontos a kérdés, hogy vajon légy-e vagy szúnyog.” Aztán az író beszámol még a sebészet, belgyógyászat felé tett görbe útjairól, miután második kínai útjáról hazatérve „megvilágosodik” előtte: mégis jól döntött, amikor pszichiáternek képezte ki magát.

És hogy a pszichiáternek is vannak olykor nehezebb esetei is, arról szól a Kávé című írás, amelyből kiderül, hogy a végtelenségig unalmasan beszélő pácienssel való törődéshez elengedhetetlen egy jó erős kávé, sőt, néha az is kevés. Az önirónia eszközével így írja le magát a szerző: „Soha korábban meg nem élt unalom jellemezte találkozásainkat, és csak a kiolthatatlan nárcizmus, a lassan hanyatló magabiztosság és a hervadozó segíteni vágyás zagyva keveréke akadályozott meg benne, hogy elküldjem. (…) Egyik lábam behúztam az alacsony fotelszék alá, csak úgy lazán, a másikat viszont magam elé helyeztem, fél fenéken ülve, de azzal is épp csak alig érintve a széket, a súlyomat a magam elé tett lábamra helyeztem. Elég fárasztó, jegyzetelésre nem kifejezetten alkalmas testhelyzet, viszont az elalvás szinte kizárt. Legalábbis ez volt az elmélet.”

A legrövidebb terjedelmű orvos-novella a Félhomály. Egy megerőszakolt kliens a másik szereplő, aki mániákusan hipóval fertőtleníti magát, környezetét „a láthatatlan fertőző kis spermaférgekkel” szemben. Az orvos gondolatai a fiatal lányról egy másikra kalandoznak el, akinek a nagyanyja villanyszék helyett „villanykádban” halt meg, önként. Van, amikor nem nagyon talál szavakat még a pszichiáter sem a helyzetre. A novella címe az utolsó, hangulatjelző sorokban nyer értelmet: „Felállok, a villanykapcsolóhoz lépek, a szobát elönti a sárga meleg fény, csak bennem marad a sápadtszürke hideg félhomály.”

Az öngyilkosság megkerülhetetlen felségterülete a pszichiátriának, s benne a pszichiáter felelősségének kérdése. A Felvegyem, ne vegyem… című írásban egy „bevégzett” öngyilkos betegről kap hírt az orvos. „Lehet, hogy gyakrabban kellett volna hívni kontrollra? Vagy be kellett volna fektetni? De nem akart, mert szégyellte, hogy szakmabeli. De, de… akkor is, a francban is. Ha kell, erőszakkal is!” – hangzanak az öntépelődő belső hangok. Igen líraian írja át egykori öreg főnöke mondását – „egy fiatal orvos útját fejfák szegélyezik” – az író: „Amikor eljöttem a pszichiátriára, azt hittem, megszabadultam a tehertől. A fejfák száma csökkent. De ami rosszabb, akasztott emberek lógnak az utam mentén. Be-belibbennek a képbe, mint gyermekkoromban a temetődomb mellett kúszó poros mélyút mentén a sötétben a fákon himbálózó szellemek. Van, aki kutyapórázon, van, aki csaptelepre hurkolt harisnyán. Van, aki kötélen.” Majd további önmarcangoló kérdések gyötrik a pszichiáterbe szorult lelket: „Hányan haltak meg, mert nem volt még öt percem? Vagy nem akkor volt öt percem. Nem akkor… De mikor? Ki tudja, mikor kell az az öt perc. Akkor kell, amikor már elfogyott. Az öt percet senki nem tagadná meg. De ki tudja, melyik az az öt perc, amit nem szabad megtagadni?”

Hamvas Szilárd egyéb, nem szépirodalmi témájú megnyilatkozásában említést tesz arról, hogy Kínában akupunktúrás tanulmányokat folytatott több ízben is, megtanult kínaiul, pálcikával enni, ázsiai nőt szeretett, és nem mellesleg a kínai filozófiában is elmélyedt. Konfuciusz című írásának feltűnő lírai exponálása, atmoszférateremtése: „Élénksárga repceföldek közt fehérlő szélmalom, tavasz, napsütés, az autóban szinte már kellemetlen a meleg. Leengedem az ablakot, a madárcsicsergés beömlik az ablakon. Valamiért Kína jut eszembe, a parkok, ahol öregemberek kék kendőkkel letakart kalitkákkal sétálgatnak. A kalitkát felteszik egy fára, a kendőt leveszik, a madarak csicseregnek, tavasz van. Kínában a városokban így van tavasz.” Amint már korábban említett elbeszélésében (Húsvét) a bűn, bűnösség etikai kategóriáját avatta novellatémává, így itt is megjelenik az egyik legelvitatottabb bűntett: a fiatal gyermek elleni nemi erőszak. Az angolokat a törvények kötelezik a szülő feljelentésére, ha gyermekéről ez kiderül, Kínában viszont: Konfuciusz megengedi, hogy a szülő eltusolja gyermeke bűnét. A kérdés jogos és nyitott: „Hol van az igazság?” Ezután az író az európai társadalom alapegysége felől gondolkodik el, mely szerinte nem a család, hanem az egyén. „A család őskövület – írja –, zárvány, rácshiba a rácsszerkezetben. Szeretem az európai társadalmat, az egyén szabadságát, de közben látom, ahogy szétfoszlik.”

Nyilvánvalóan nem tudunk minden egyes novellát górcső alá vonni, de még háromról mindenképp szólni szeretnénk. Az egyikben (Féreglyuk) egy hipnózis majdnem valósághű leírását olvashatjuk végig, hol az orvos szólamát, hol a mindig késve érkező nőpáciens szólamát hallva, s azokkal akár azonosulva is talán. Minden az orvos utasításai szerint történik az elbeszélésben: a páciens lemegy arra a tudatszintre, amelyben szimbolikus helyiségeket jár be, majd a szüleit látja, akik nem szólnak egymáshoz stb. A terápia végén azonban váratlan fordulat következik be: a „Felkelhetek, doktor úr?” kérdést egy férfihang teszi fel. A teljesen összezavarodott orvos a kimerültségére (szédülés, fülzúgás, vérnyomás-kiugrás) fogja a „dolgot”. Így nyer értelmet a cím: az orvos tudata olyan féreglyukba került, amely a téridő egymástól távol eső két pontját, a valóságot és a képzeletet köti össze. Az emberi elme tudati szintjén pedig minden lehetséges.

Hasonló témavariánsú az Álarc mögött című írás, amely ezekkel a mondatokkal veszi kezdetét: »„Mint egy indiánfőnök… megrendíthetetlen nyugalom árad belőled”« – mondta egy reggel a zárt osztály pszichológusa. Nem tudta, amit a feleségem tudott. Még kevésbé ismerhette az embert, akit még a feleségem sem.” A novellában egy épp a sodrából kihozott pszichiátert látunk, aki indulatból egyetlen ökölcsapással betöri annak az autónak a szélvédőjét, amely hajszál híján elütötte. A novella, amint azt több írásnál is tapasztalható, rejtelmesen ér véget, a befogadó saját dekódolására számítva. Az olvasó reakcióját olvassuk előbb: „Jó sztori… De ez, ugye, nem igaz? Hiszen maga orvos. Meg egy szélvédőt amúgy sem lehet puszta kézzel betörni… Ezt biztos csak képzelte!” S erre ad a már megszokott három ponttal jelzett zárómondat korántsem kielégítő választ: „Hát persze. Csak képzeltem…”

Végül a Zárszó helyett című írásról érdemes szólnunk. Ez a szöveg mintha teljes egészében lefedné mindazokat a témafeltevéseket, amelyekről az egész kötetkorpusz szólni kíván. Ekképpen „beszél” az életről és a halálról. Az elválásról, a válásokról, az újrakezdés nehézségeiről, az útkeresés gyötrelmeiről. Ilyesféle kérdések gyötrik a pszichiáter írót: „Szabad-e elhagyni egy nőt, ha az már ötvenéves? Szabad-e elhagyni egy nőt, ha már nem tudjuk úgy szeretni, ahogy ő megérdemli? Szabad-e szerelmesnek lenni, mikor tudjuk, hogy a szerelmet bennünk egy gyerekkori trauma, egy sérülés, egy patológia táplálja? (…) Szabad-e nem hallgatni az álmokra? Szabad-e hallgatni az álmokra? Az élet csupa kérdés, és én nem tudom a válaszokat.” S ahogyan az egy esszéisztikus, „zárszó helyetti” írásban illő, a jövő felé orientálódását fejezi ki a Hamvas Szilárd: „Szeretnék tanítani. Szeretnék írni, festeni. Igen, azt hiszem, ez az, amit a legjobban szeretnék. Megosztani a pillanat teljességét azokkal, akik fontosak nekem. Megmutatni a gyermekeimnek és azoknak, akiknek még nem mutatták meg elégszer, hogy az élet szép… Egyáltalán nem igazságos, sőt sokszor brutálisan kegyetlen. De szép!”

A múlt lábnyoma a lélek homokfövenyén szövegalkotó sajátossága, hogy benne gyakran bújik meg alkotójának lírai oldala. Számos idézetpéldát hozhatnánk eme kijelentésünk igazolására, most csak egy párat említünk: „A szekrény széle, mint ölelkezésből bontakozó kedves, elvált a szobát betöltő sötétségtől, és halványszürke csíkként világított.” (Szökés a sötétben); „Átvágunk egy mocsáron, lihegve kaptatunk hegyeken-völgyeken, leheletünket elnyeli a hajnali pára, táncol a fák közt.” (Mintha); „A júliusi reggel nedves hideg ujjaival beletúrt rövidre nyírt hajába.” (Júliusi reggel) Hamvas Szilárd kitárulkozó írásaiból nemcsak róla tudunk meg szinte mindent, ami lényeges („nehézségekkel teli szép gyermekkora volt, négy gyermek édesapja, az akupunktúra jó ismerője és egyedülálló alkalmazója a pszichiátriában stb.), de a világról is, ami sohasem tudható biztosan, hogy a tudat szintjén mennyire valóságos, vagy csak a képzeletünk szülte. Gyakran hagy bennünket, olvasókat kétségek között, ám ez a belénk oltott bizonytalanság könnyen orvosolható, ha elegendő olvasói tapasztalattal rendelkezünk. Hamvas Szilárd szerethető rövidprózáinak legfőbb erénye éppen ebben rejlik: engedi, hogy vele együtt a múlt lábnyomait kövessük. Szívvel. Vagy inkább: lélekkel.