Wehner Tibor: Négy rövid

vagy-wagy

(a kudarc önfeledt óhajtása)

amikor gyanútlanul megvásárolta a legújabb számítógép-klaviatúrát és otthonában kicsomagolta, a korábban megszokott rendszerben meglepetten egy új billentyűt fedezett fel, amelyen a felirat azt jelezte, hogy nem működik (out of service). miután bekapcsolta a gépet és lenyomta ezt a gombot, nem történt semmi. tulajdonképpen nem erre számított, de aztán átgondolta az új helyzetet, és arra a logikusnak vélt következtetésre jutott, hogy végre van egy alkalmazás, amely a biztos kudarc lehetőségét ajánlja fel. ezzel a billentyűvel nem hibázhat, és mégis. a biztos kudarc elérésének lehetősége azért lehet különösen fontos ezekben a mai időkben – lamentált –, mert mindig kizárólag a jó megoldások választhatók, illetve a jó megoldásra irányuló igyekezet az egyedüli ösztönző tényező, a kudarcra való törekvés esélye meglehetősen ritkán merül csak fel. az állandó siker azonban kissé unalmas, a jó megoldások sorát megtörő önkéntelen vagy szándékos rossz döntések viszont igencsak zavarók lehetnek, és ez a zavarás mindenképpen jótékony hatású a monotónia megtörésével. vagyis most már, a nem működik-billentyű által megnyitott lehetőséggel végre szabadnak érezheti magát, és minden áltatás, minden félrevezetés, minden aljas manipuláció és hazugság csapdája nagy ívben megkerülhető: megnyomja ezt a gombot, és valóban nem működik, így végre fellélegezhet. és ez a gombnyomás korlátlanul, bármikor, akárhányszor megtehető és megismételhető. egy pillanatra megszédítette ez a következmény-nélküliség, ez a korlátozatlan szabadságérzet, ezért mint más hasonló esetben is, ha valamilyen megmagyarázhatatlan jelenséggel találta szembe magát, a fenntartható fejlődésre hivatkozott. ezáltal egy kis időt nyert és átgondolhatta alaposabban a helyzetet, és azt a konzekvenciát vonta meg, hogy végső soron ez egy nagy átverés, mert ha nem működik a billentyű lenyomása következtében semmi, akkor az a billentyű működik, merthogy, mint ahogy rá is van írva, a nem-működés a funkciója. aki meg nyomogatja, azt hiheti, hogy végre megtalálta a kudarc-megoldást, holott éppen a kudarc-csapda foglya lett, mert egyáltalán nincs kudarc, precízen működik a szerkezet és a rendszer. fenntartható fejlődés ide vagy oda, ezért hirtelen arra érzett erős indíttatást, hogy valamiképpen felelősségre vonja a forgalmazó számítógép-céget, de arra azért nem vetemedett, hogy bármilyen indokkal visszavigye a készüléket, és egy régi típusút követeljen helyette. lehet, hogy ezek erre játszanak. nem szeretném, ha hülyének néznének. a körültekintő tájékozódás érdekében azért elment a számítógép-cég ügyfélszolgálati irodájához, ahol már az utcán is hosszú sorok álltak, és a delikvensek a kezükben a billentyűzet méretére és formájára kísértetiesen hasonló táskákat és csomagokat szorongattak. ez a látvány, illetve a látvány kapcsán megfogalmazható tanulság kissé felzaklatta, de nem kérdezősködött (önfegyelem), és nem állt be a sor végére. otthona felé igyekezve telhetetlen dühe egyre fokozódott, de amikor hazaért és kezébe vette a kalapácsot már teljesen nyugodt volt. megértő mosollyal az arcán, higgadt csapásokkal verte szét az új klaviatúrát – közben azt ismételgette magában: most már aztán valóban nem működik, és itt nincs semmi becsapás –, abban a biztos hitben, hogy ha ő lenne saját maga helyében – utólag gyakran külső szemlélőként tekintett önmagára –, akkor különösebb meggondolások nélkül biztosan ugyanezt tenné. elégedetten emelte fel tekintetét a festői csendéletre emlékeztető billentyűzet-romokról és szegezte pillantását ablaktalan cellája legtávolabbi sarkára: nem tudták behúzni a csőbe, ismét fényes győzelmet aratott a szemétláda manipulátorok fölött.

nem ment ki

újabban rendszeres látogató volt a város temetőjében, a sakknagymesterek parcellájában. kezdetben ő is, mint oly sokan, úgy vélekedett, hogy csak afféle városi legenda, hogy a legkiválóbb sakkozók elkülönülten, csoportosan temetkeztek, mert ilyenre még a focisták körében sem volt példa. de miután véletlenül látott egy videót a történelmi temetők lenyűgöző drónfelvételei címmel, az egyik képsoron feltűnt egy nagyon gyanús temetőrészlet: azonos formájú síremlékek sorakoztak katonás rendben, szorosan egymás mellett a sírkert bejáratától távol, a temető nehezen megközelíthető részén. hosszú bolyongás után, az elvadult, gazos, felszámolásra váró sírokon túl talált rá arra a gondozott parcellára, ahol a sírhantokon sakkfigura-szobrok álltak síremlék gyanánt, és ahol szépen számba vehette a régmúlt és a közelmúlt nagy sakkjátékos-egyéniségeinek nyughelyeit. a névfeliratok, az évszámok mindenütt pontosak és jól olvashatók voltak, és nemcsak a születési és halálozási adatokról tudósítottak, hanem a nagymesteri cím megszerzésének évszámáról is (árulkodó volt, ahol ez hiányzott: a nagymesterek közé óhatatlanul néhány igyekvő amatőr is befurakodhatott, igazolván, hogy a temető azért egy viszonylag demokratikus jellegű hely). lenyűgözték a fekete és fehér, egységes magasságú, másfél méteres fém és a márvány (műkő), igényesen kidolgozott, szabályos sakkfigurák: a bástyák, huszárok, futók, királyok és királynők, valamint azok a gyalogok, amelyek roppant érdekes módon itt azonos magasságúak voltak a tisztekkel. és amikor precíz leltárt készített, meglepetéssel nyugtázta, hogy pontosan két, tizenhat-tizenhat sakkfigurából álló csapat sorakozik a parcellában, vagyis akár kezdődhetne is a játszma. a sírokat több helyen sakktáblamintás fedlapokkal ékesítették, így aki körülnézett, a vizuális élmény hatására rögtön átérezhetett valamiféle izgatott vibrálást, amely egyúttal arra ösztönözhetett, hogy meggondolások nélkül játékba lendüljön. kissé félve meditált azon, hogy a szimbolikus, transzcendens szférákban milyen hatalmas taktikai és stratégiai tudás összpontosulhatott ebben a két csapatban, és még ijesztőbbnek ítélte azt az ideát, hogy e koncentrált közegben (vagy e közeg felett) gondolatban lejátsszon egy játszmát. nem volt bátorsága megtenni az első lépést. így inkább arról ábrándozott, hogy éjszakánként a koncentrált idea-terekben a nagymesterek egymással játszanak egy-egy sorsdöntőnek már aligha minősíthető mérkőzést (tudvalevő, hogy az igencsak nagy nehézségek árán megszerzett nagymesteri cím már később, a hanyatló korszakban, a minősíthetetlen, legpocsékabb teljesítmény esetén sem veszíthető el). maga egy kicsit gyanús nekem, lépett elé váratlanul az egyik fa takarásából a temetőőr, már régóta figyelem. mit ólálkodik itt? mindig is irtóztam a spontán temetői társalgásoktól, válaszolta, én ide a tiszteletadás és a megrendülés okán járok. na persze, a megrendülés, ezt bárki mondhatja, szakította félbe a temetőőr, általában mindig ez a szöveg, de mi jól ismerjük a sírrablók és a sírrongálók átlátszó módszereit. ez az elmúlás és a feledés méltóságteljes színtere, nem valamiféle játéktér, még gondolati síkon sem, úgyhogy nincs itt semmi keresnivalója, el lehet sétálni, míg szépen mondom. fenyegetőn ingatta a fejét. hohó, akadékoskodott, erre vonatkozó vagy ilyen kitétel nincs a temetői rendtartásban. a rendtartásra való hivatkozás felbőszítette az alkalmazottat, kampós botját a feje fölé emelve támadásra készült, miközben fejét továbbra is jobbra-balra döntögette, ezért megadón lekuporodott az egyik sírra, átölelte a műkő gyalogot és csak annyit mondott: e kettő, e három. a meglepő reakció hatására a temetőőr megilletődötten leeresztette botját, váratlanul lecsillapodott és merev fejtartással a sírkerti horizontot kémlelve elsomfordált a gazos területeken át. már nem hallotta a sakk-parcella szorgos látogatója, hogy visszavonulása közben azért egyfolytában motyogott: korrekt jelentést fogok írni, amely akár feljelentésként is értelmezhető, ezúttal nem ússza meg. az estére fordult időben fázott kissé, de úgy döntött, hogy már nem megy ki – majd bolond lesz magyarázkodni a főportásnál, hogy a kapuzárás után mit keresett a temetőben, hiszen ezt a sakknagymester-ügyet úgysem értené –, inkább megvárja, míg megvirrad, így nyomon követheti az éjszakai, rejtett, esetleges történéseket is. mély megnyugvással töltötte el a helyszín különleges volta. hajnaltájt – szerencsésen átvészelte az eseménytelennek tűnő, éber álomban töltött éjszakai órákat – elgémberedett tagjait megmozgatta, gimnasztikázott kicsit, miközben az erőgyakorlatok során felfedezte, hogy a sírokon álló síremlék-sakkfigurák szabadon mozgathatók, felemelhetők, áthelyezhetők, felcserélhetők és visszatehetők eredeti helyükre –, majd elindult a temető bejárata felé. útközben a síremlékek variálhatósága – ideiglenessége? – mélyen elgondolkoztatta, de meditációját egy embercsoport megzavarta: a ravatalozó körül vidáman beszélgető alakok álldogáltak. az egyik barátságos társalkodótól megtudakolta, kinek a temetésére várakoznak. a viszonylag jó hangulat ellenére nem volt szívderítő a válasz: nem viccelek kedves uram, sírásót temetünk, és itt kivétel nélkül mindenki szakmabeli, úgyhogy leszámolhatunk reményeinkkel, be kell látnunk, előbb-utóbb mindenki berosál, egyszerűen nincs más esély. észrevétlenül elvegyült a gyászolók között.

a temetési gondolatkísérlet

az előadhatatlan színjátékok egyre magányosabb szerzője értelemszerűen messze elkerülte a színházakat. amikor véletlenül az egyik teátrum dramaturgiája mégis megkereste jelezvén, hogy szívesen színpadra állítanák az egyik antiszínpadi művét, válaszában csak annyit írt: hagyják békén a szövegeimet, basszák meg. napokig roppant bosszús volt, és önmaga megnyugtatásául azt mondogatta magában, hogy hiába minden, ezek nem értenek semmit a dolgokból. és a legszomorúbb az, hogy a saját dolgaikról sincs halvány fogalmuk sem. újabb igazolás volt ez a konfliktus magatartása, irodalmi elzárkózása indokoltságának, ismét bebizonyosodott, hogy jón úton jár. a színháziak azonban nem nyughattak, következő jelentkezésük alkalmával felolvasószínházi pódiumelőadásról áradoztak. nagyon udvarias levél volt, tisztelettudó megszólítással és a végén szívélyes üdvözletekkel (nemcsak a dramaturg, hanem a mindenféle díjakkal teleaggatott színházigazgató is aláírta), tiszteletdíjról is hadováltak. hányingere támadt a levél olvastán, úgy érezte, teljesen védtelen ezekkel a támadásokkal szemben, s amikor végre újra helyreállt normális fizikai és mentális állapota, már-már teljesen megfeledkezett az egész históriáról. aztán mégis munkához látott, és egy hosszabb értekezést fogalmazott meg az irodalmi élet visszataszító mocsaráról és az irodalmi halál felemelő szépségeiről – ezen a problémahalmazon már elég régóta rágódott –, és mintegy válasz gyanánt elküldte az ostoba színháziaknak. ezt olvassátok fel, ha akarjátok, hülyegyerekek. titkon abban reménykedett, hogy erre már semmiképpen sem harapnak rá. azzal csak tetézte próbatételét, hogy jókedvében támadt ötletét realizálva, megszondázni szándékozván a társaságot (felkészülendő a totális tehetségtelenségből) arra készült, hogy megnézi a színház egyik feltevése szerint csapnivaló, pocsék előadását, de késve érkezett, és már nem engedték be. ácsorgott egy ideig az előcsarnokban, aztán legyőzve a kísértést, hogy a művészbejárónál is próbálkozzon (elvégre ő itt tulajdonképpen egy bennfentes volt, bár sohasem tudta, hogy ezt a szót hány n-betűvel kell helyesen leírni, kettővel?, hárommal?, néggyel?), kétségeit legyűrve hazafelé indult. és mert útját mélyen átérzett temetési menetként abszolválta – kirekesztettsége miatt meglehetősen gyászos hangulat lengte körül – az egyik éjjel-nappal nyitva tartó virágboltban vásárolt egy halotti koszorút. újabban egyre gyakoribb az éjszakai temetés, jegyezte meg a virágbolt nyilvánvalóan vénkisasszony eladója, miközben a koszorú pepita-mintás szalagjait igazgatta. a boltból kilépve – miközben azon tűnődött, hogy valószínűleg a legutóbbi taxisgyilkosság után visszamaradt készlet egyik utolsó girlandját sózták rá – váratlanul úgy határozott, hogy visszatér a színházhoz. amikor az ocsmány neobarokk épülethez ért a szüntelenül lengő lengőajtókon keresztül éktelen tapsvihar-hanghullámok szűrődtek ki. a koszorút behajította az előcsarnokba, és írói képzeletében a díszletmunkásokkal kiásatott hatalmas, mély gödörbe – alján menekülésre képtelen, őrült patkányok toporzékoltak – a lelkesen ünneplő, megtévesztett nézősereggel együtt eltemette a színházat. otthonában a dramaturg szűkszavú elutasító levele várta: köszönettel nyugtázta halálirodalmi tűnődéseit, de a szöveget előadásra alkalmatlannak ítélte. végül megint csak bejöttek a csőbe, vonta meg a számára felemelő temetési aktussal lezárult történet megnyugtató konzekvenciáját.

könyvtári matatások

az egyik reggel – meglehetős homályba burkoló idő-terminus –, a könyvtár olvasótermébe lépve rögtön észrevette, hogy a könyvek vicsorognak. a könyvgerincek voltak a főkolomposok. mintha a fogak bántó csikorgását is hallotta volna. amikor leült a megszokott helyére és serény, tünetjellegű munkálkodásba kezdett, mintha csillapodott volna a könyvek idegesítő nyüzsgése. már-már úgy tűnt, hogy minden visszatér a rendes kerékvágásba, bár kissé furcsa volt, hogy rajta kívül ezen a napon senki más nem érkezett kutakodni, a múltban vájkálni a könyvtárba. magányát valamifajta cselekvéssel oldandó az egyik (meglehetősen bizonytalan helymeghatározás) polchoz lépett, hogy leemeljen egy vaskos kötetet, de hiába ráncigálta, a könyv, amely korábban mindig akadálytalanul csusszant ki a polcról, ezúttal nem mozdult. próbálkozott néhány másikkal is, de minden kísérlete kudarcot vallott: a mennyezetig emelkedő állványokon sorakozó könyvek mozdíthatatlanok voltak. mintha egy masszív, ám valójában látszatszerű könyvtárdíszlet vette volna körül, amely azonban nagyon is valóságos volt. felrémlett emlékezetében néhány, ifjúkorában tett kastélylátogatása során látott, pszeudo-könyvespolccal álcázott rejtett ajtó is, amelyre az idegenvezető mindig különös hangsúllyal hívta fel a figyelmet, de persze itt ilyen leleményre nem bukkanhatott. visszaült az olvasóasztalához és délig a jegyzeteit rendezgette, ám amikor szokás szerint ebédelni indult volna, a bejárati ajtót zárva találta. erre régebben sohasem volt példa. dörömbölni kezdett, de hiába, valószínűleg a portás elment már ebédelni, vagy hivatalos útra indult a selejtközpontba. (már régen megfigyelte, hogy ebben a könyvtárban a selejtrészleg halálos pontossággal, kifogástalanul működött.) délután – miközben a könyvek ismét ijesztő pofákat vágtak és újra hangoskodni kezdtek – még néhányszor megdöngette az ajtót, de ezúttal sem kapott választ. felkészült arra, hogy az olvasóteremben kell éjszakáznia, miközben egyre jobban nyugtalanította, hogy sötétedéskor a könyvek közül apró, agresszívan rohangáló bogarak másznak elő sűrű sorokban. aggodalma azonban feleslegesnek bizonyult: a bogarak, egy anarchikusnak tűnő fázist lezárva fegyelmezett, katonás alakzatba rendeződtek, és egy cselekménymentes, régen lezárult, néma színházi előadás nézőiként a könyvtár alapítójának hevenyészett oltárra helyezett, virágfüzérekkel feldíszített mumifikált porhüvelye felé fordulva mozdulatlanságba merevedtek. (mintha mélyen alvó állapotba zuhant díszőrséget álltak volna, hosszú csápjaikat meggörbítve, a szemüket eltakarva, a homlokukra borították.) időközben a könyvek is elcsendesedtek, és végül így, nyugodtan és csendben telt el az éjszaka. reggel a bogarak visszamásztak a könyvek közé, ő meg az egyik sarokba kuporodva könnyített magán, aztán ujjait megtornáztatta – kissé meglepődött, hogy nem érez éhséget – és újra munkához látott.