„Törött tükör az arcom” (Aknay Tibor versei, fotográfiái)

Törött tükör az arcom

Törött tükör az arcom,
sebeznek szilánkjai.
Ha veszítek a harcon,
ki fog majd kiváltani?

Lesz-e, ki összerakja
sorsomat új egésszé,
ezernyi szilánkomat
gyönyörű, tiszta képpé?

Önárnykép

Csak a világosság

Mintha még hallanám,
ahogy felveszi a telefont
és azzal a szinte
lekottázhatatlan hangszínnel
szól bele a kagylóba, melyet
a nemzedékláncok örökségét
vérükben hordozók is
megirigyelhetnének:
szervusz, Tiborkám!
– és mintha anyám
költözött volna belé –
úgy kérdez látogatásom
minden részletéről,
mert abban a harmadfél órában,
ami a temetőlátogatás
és a vonat indulása között
megadatik,
én vagyok neki a legfontosabb.
Érzem a hiány teljességét.
Hallom a kimondatlan szavakat,
a legutolsókat, amikor
tágra nyílt szemmel fogadva
a végső felismerést,
úgy látta végre önmagát,
mint aki ezért az egyetlen
pillanatért született.
Csak a világosság örök.

Valami elmúlt

Nemlétező szavakra…

Néha összekeverem
zsákutcáimat
és nem abból jövök ki,
amelyikbe bementem.
Nemlétező szavakra
gondolok, melyek
képesek megváltoztatni
a jövőt, mielőtt
az jelen lehetett volna.
Néha próbálok
szembe nézni magammal,
de ritkán álljuk ki
egymás tekintetét.

Búcsú

Mintha egész volna

A kert sarkából épp látni a Holdat
– nagy, sárga lampiont a házak felett –
mintha valami szép, nagy ünnep volna,
mintha egész volna, ami szétesett.

A kert sarkából épp látni a Holdat,
fénylő kő arcára varjú-árny vetül,
mintha villanásnyi volna a holnap,
mintha ketten volnánk, velem egyedül.