HEGYI BOTOS ATTILA: ÉGTÁJ (líriko-vizuális kompozit, kompasz)

Jegyzetek, mellékletek (korántsem mellékesen)

⇒Kompozíció-letöltés Amely lehetne (miért is ne?) dekoráció, illusztráció, múzeumi plakát, akár exkluzív belépő (eh, bolondos, ugyan hová?), vagy épp versként tálalt műtárgyleírás, ekphraszisz (ez az illúzió foszlana leghamarább). Kedves lehetőség egytől egyig: persze távolabb aligha esve tényleges történésektől.

⇒Címkép letöltés Ha már e címképi égtájláttatásban a latin műveltség mozgásba hozása: érdekességképp ld. a (⇒korai, még etruszk) római s a görög tájolás (pl. oionopoloszok) ellentétes orientálódásait (arccal délnek, arccal északnak). Így: már e kezdő vizuális mozzanattal történhet egy bújtatott, tovább gondolható (oda-vissza)utalás egy összetett kérdéskörre: a polaritásra – ahány vonatkozásával. (Ahogy voltaképp esett ez korábban magával a versírással is: egy barát kért északi tematikájú líra megírására: létezhet ennél paradoxabb érzelmi helyzet egy zsigerien délszaki lelkületnek?!* Quanta plaga!**)

*Isten éltessen ahány hattyúéneket: az apollóni fiú, a költöző nyár telét, a mágneses mező déli vándorpólusát, egy szembenéző hegy szőlőző málját, vagy akár Hüperborea babérlombjait: múzsai örömét lelje a délverő szív!

**Bocsánat a pillanat szülte szójátékért, „hermészi huncutságért”, de ajakra tolulón, magától adta magát.

⇒Csepp „merítés ”: a vizuális műEgész „kerámia-piktogramja”, a (rendhagyón szárnyas triposzú) hüdria festőművészéről ebben a ’30-as kötetben*

*Előbbi írójáról (ti. Sir John Beazley-ről) pajkosan: “if it hadn’t been for that accursed Greek art, he’d have been a very fine poet” (T. E. Lawrence)

Rátérve fölmerült perspektívákra. Apollonitás. Metszet és hajlat (éghajlat akár). Centrum és mozgás. Visszaköszönő axis (ld. címsor-tengely). Forma- és színnyelv (a kiválasztott attikai agyag[!]-műtárgy mint sugárzó égitest s a rejtett, ám domináns főszereplő, a fényhatár, az alaktalan, graciőz, éjféli kék), „tér-képészet”, szerzői nyelvalkalmazások: szerkezeti (tömör, nominális görög) s funkcionális (muzeológiai, újlatin olasz) karakterjegyek és a többi „minimalista” (sic!), lecsupaszított vázas, koordinációs egybeláttatás. És mindezek mögött maga a dalra gyúlt PÁSZTA mint pőre, alanyi VERSAKTUS (ποίησις):

az emelkedett szív, az emelkedő „templum” – a centrum, az „ötödik égtáj”.

Illusztráció: Mivelhogy az itt nincs, már nem marad, csak a Muzsika: egy távoli kedves apróság, egyszeri dallamfoszlány unisonója búcsúzóul hátra. Majd mint a lélegzetnyi pára, illanjon a derült égen. Szeretteim: egy akkor még kicsiny leánygyermek s édesanyja dúdolásában. 𝄞⇒Hegyi Botos Attila: Hattyúdal