Marton Árpád: Rilke-visszafordítások »Tandoriból magyarra«

*

„Das is die Sehnsucht: wohnen im Gewoge…”

A vágyunk ez: az időtlenben élni,
miközben, ím, emitt sincs otthonunk.
Csak álmainkban látjuk összeérni
a két világot, így sosem tudunk

kilépni ebből. Íme, ez az élet.
Tegnapra ma, és mára a soha,
s mire eszmélnénk, mind a semmié lett.
Nincs honnan immár és nincsen hova.

*

„Ich bin so jung. Ich möchte jedem Klange…”

Ifjú vagyok. A szívem néktek adnám,
vonzó kísértések, csak kérjetek:
távol szelek, értetek odahagynám
a biztos mezsgyét, ismeretlen ormán
a Sors hegyének járnék értetek.

Én, vakmerő, kit nem riaszt a mélység,
csupasz mellel hódítanék Napot,
rendíthetetlen, kiben semmi kétség
meg nem fogan, mert bátran otthagyott
mindent, miért kész világot kapott.

*
„Ich will ein Garten sein, an dessen Bronnen…”

Lennék csak kert, hogy tavacskáim mellett,
hol álomszép virágokat hajt minden álom,
míg múlt s jövő szótlanul elperegnek,
árva szirmok összebújnának vágyón.

Mind e virág egy fejedelmi ékszer,
mit illendő szavakkal versem illet,
versem, mely óvott titkokat nem tép fel,
szótlan imádva titkaikért mindet.

*
„Ich will nicht langen nach dem lauten Leben…”

Miért is vágynék hajcihőre, zajra?
A külső élet tőlem idegen.
Virágok, álmok rügyeznek idebenn,
és szavam némul, sóhajukat hallva.

Mert álmuk kopár föld tavaszi álma,
mely rügybe lombot és virágot lát,
mint vakhitű apáca, ki imád
nyári Napot, tél kerengőjét járva.

*
„Meine frühverliehnen…”

Koraszülött dalok…
Magányos esten ó, de hányszor
titkon átsuhanók,
mint kósza vándor.

Ó, bár lehettek volna,
akár szabályos rondók,
szigorú rímbe fogva
szerelmes titkot mondók,

míg én magamra hagyva,
szegény és árva költő,
kit vén korál-dallamra,
mint korall-por, fuvalma
megint: ekként legyint ő.

*
Die armen Worte, die im Alltag darben…

Olcsó szavak, tanúi köznapoknak,
és nékem mégis drága mindegyik!
Az ünnepeknek lángjával lobognak,
felvillantva varázsos fényeik.

És ekként tárul föl, mi bennük rejlett:
a titokzatos, féltve őrzött lényeg –
mit koptatásuk közben elfelejtett
szívünk. S most lesz belőle ének!

(más változat:)

Hétköznapokban megkopott szavak
– szívemnek oly sokatmondók –
mint ünnepélyes igék hangzanak:
derűben, bölcsességben ragyogók.

Mert, ím, föltárul általuk a lényeg,
mit látva láthat immár a világ,
hisz dalomban zeng föl immár az élet,
és versem szavak lelke lengi át.

*
Ich geh jetzt immer den gleichen Pfad…

Ugyanegy utat járva egyre-folyton,
hol rózsák nyílnak a szívembe oltón
rólad szőtt álmot,
míg egyre érzem a hiányt,
mely egyre kínoz, egyre bánt,
ballagva néma kísértet gyanánt
konok, szótlan utamra tartok.

Nyomomban titkos társaság vonul.
Sehol sincs jutalom.
Némán és láthatatlanul
át fénylő udvaron,
zászlókként lengedezve túl
bimbózó rózsaszirmokon.

*
Das ist der Tag, in dem ich traurig throne…

A nappal bús és bíborszínű trónszék,
és szégyenteljes trónfosztás az éj.
Bárcsak koronás fő sohase volnék!
Ez lelkem minden vágya, mit remél.

Mert uralkodni örök szolgaság,
és minden dicsfény talmi és hamis:
rubin és türkiz fénye soha át
nem melegíti szívünket, csakis

csalóka fényük egyedül túlélő
szívbéli véreink: bánat s magány,
melyek örökebbek, mint bármi ékkő
egy koronán-

Weiße Seelen mit den Silberschwingen…

Hófehér lelkek, mint ezüst, lebegve,
ártatlan, szűzi lelkek, gondtalan –
hová terel sorsotok kénye-kedve?
Emberré lennetek mit is fogan?

És éltetőtök lesz-e majd ez álom
után a való létre ébredés?
Gyermekként lépni át léten s halálon
erőtök lesz-e, hősi és mesés?

„Hat auch mein Engel keine Pflicht mehr…”

Angyalomnak nincs többé nyugovása,
mióta elrettentette a napvilág;
tekintetét a földre szegzi, bárha
föllelné itt vagy ott az otthonát.

Hogy vinné égbe súlyos angyalszárnyon,
mi itt csak kínzó kérdés, méla álom,
erdők ormán túl, merre mind örök,
mi itt múlandó, ám ott ég-körök

útjára lépve új életre kel,
mint szűnő sírás, fölszárított könnyek,
s hol bánatunkra új vigaszok jönnek,
s angyal-labdácskák csak a föld-rögök.

*
„Wenn ich einmal im Lebensland…”

Midőn majd végképp letaszít az élet
földi gondok közé, a talmi zajba,
s feledni látszom gyermek-lelkem s rajta
angyal szemét, mely óvott minden bajba’,
s már nem hiszem, mi egykor egyszerű volt
– gondviselő ég, tapintatos égbolt
létét – : talán magányos éjemen
megérzem: most is itt van énvelem
én láthatatlan, nagy védelmezőm.