Srečko Kosovel (1904 -1926) verseiből

TÖPRENGÉS – PREMIŠLJEVANJE

Ősszel csendes már a karszti táj,
ködfelhőbe burkolózik,
már csak itt-ott izzik
egy apró fénysugár.

Amott a régi kandallóban
még parázslik a tűz;
én a fagyott mezőt járom,
s a szívem oda visszahúz.

Mintha minden kihalt volna már,
oly csendes lett a karszti táj,
a meghitt otthonom melege
még mindig visszavár.

Élvezném a kandalló melegét,
arcomat a két kezembe temetném,
hallgatnám a tűz pattogását,
áldanám a csend birodalmát.

*

HANGULAT – RAZPOLOŽENJE

Halkan kopog az őszi eső,
a barna levelekre hullik,
mint a csókot ígérő üzenettől,
alatta a faág meghajlik.

Illatozik már a szürke alkony,
drágakőként csillognak a szőlőn
a lehulló esőcseppek,
lekúsznak a barna nádtetőkön.

A fák lenyűgöző lombozatát
lassan befedi a szürke alkony,
várom a hegy felől érkező éjszakát,
hogy szerelmesen elaltasson.

*

ESTE FELÉ – NA VEČER

Szemünket a fényes ablakokra szegezzük
az égbolt kékségébe törő hegycsúcsokra,
midőn a nap a messzi látóhatár alá merül,
s a karszti pusztát már a csend borítja.

Miért tévelygünk itt testvéreim, miért?
S haldokolunk itt a zord Karsztvidéken?
Szívbe markoló fájdalom leng körülöttünk,
Damoklészi kardként lebeg felettünk.

Miért tévelygünk itt testvéreim, miért?
A vad viharban vergődő Karsztvidéken,
mely könnyáztatta fájdalommal várja
hogy eljő majd sorsának a jobbrafordulása.

*

ŐSZ – JESEN

Kopog a monoton őszi eső
A sivár szürke tetőkön,
Lidérces álmok gyötörnek
Arcomon csorognak a könnyek.

Az őszirózsa lehunyta a szemét,
Mélyen a földre hajtotta fejét,
A falu éjszakai nyugovóra tért
Így várta a hűvös őszi estét.

*
A HALÁL MÁMORA – EKSTAZA SMRTI

Minden csak mámor, a halál mámora!
Nyugat-Európa arany tornyai,
fehér kupolái – (minden csak mámor!) –
elsüllyed minden a vörösen izzó tengerben;
lenyugszik a nap, s céltalan bolyong benne
az ezer halált halt európai ember.
— Minden csak mámor, a halál mámora. —

Mily gyönyörű lesz Európa halála,
akár az aranyban tündöklő királylány,
befekszik a sötét századok koporsójába.
Csendben ér véget az élete,
csak az elmúlás telepszik rá a szemére.
— Minden csak mámor, a halál mámora. —

Ó, jaj, az alkonyati fellegekből
(az utolsó, Európának reményt hozó üzenet!)
ömlik a vér a megfáradt szívembe,
ó, jaj, hisz víz híján van már Európa,
s vért iszunk mi emberek,
vért, mit ontanak az édes esti fellegek.
— Minden csak mámor, a halál mámora. —

Alig születtél meg, s máris égsz az esti tűzben,
vörös lett minden, a tengerek megteltek vérrel,
és nincs többé víz sem a tavakban,
hogy lemossuk vele a vétkeinket,
hogy megmossuk benne a szívünket,
s olthassuk vele a csendes,
üdezöld természet utáni szomjunkat.

Eljő az est, s nem lesz többé virradat,
ez lesz a sorsunk, míg meg nem halunk,
magunkon viseljük a halál bűnét,
míg a végzet ki nem oltja
az utolsó embernek az életét.

Ó, jaj, még ebbe a zöldellő tájba,
ebbe a zöld, harmatos tájba,
az alkonyati naplementébe,
küldöd le ránk a perzselő sugarad?

Elárasztja a tenger a zöld mezőket,
a forró sötét tengernyi vérrel,
s onnan nincs többé menekvés,
csak a halál, a tiéd s az enyém,
a miénk és mindnyájunké,
s a tengernyi vér válik a végzetünkké.

Csillogó sugarakat küld le ránk a nap,
bearanyoz minket, európai halottakat.

*

BALLADA – BALADA

Csendes őszi napon
Feltűnik egy fenyőmadár
A Karszton.

Kihalt a mező,
Csend borul a tájra,
Mikor odarepül
Egy picinyke madárka,
Néma lesben….
Csak a vadász várja.

Majd eldördül a lövés,
Kicsordul egy apró vércsepp,
S elnémul… örökre
A fenyőmadár gyönyörű éneke.

*
ÁLMODOZÁS – PREMISLJEVANJE

Csendes a karszti falu ősszel,
Ködfelhőbe burkolózik,
Csak itt-ott parázslik
Egy fénysugár a sötétben.

A fekete tűzhelyben
Fel-felizzik a parázs.
Járom a hideg mezőket,
Régi otthonom melege hazavár.

Mintha éjjeli álmát aludná,
Oly csendes a karszti táj.
A gondolatom hazaszáll,
Ülnék én is a bíborvörös lángnál.

Csak ülnék csendben a tűzhelynél,
Kezem a tenyerembe temetném,
Élvezném az otthon nyugalmát,
A tűz pattogását hallgatnám.

*
A FEHÉR KRISZTUS – BELI KRIST

Amikor arcomat eltorzítja a halál,
a kezem erőtlenné válik,
s a szívem ernyedten ver,
fölém az Igazság véres diadala
védő pajzsot emel,
s lassan véget ér az életem.

Én ott fekszem majd előttetek,
sajátos mosollyal az ajkamon,
mintha az angyalok csillogása
tükröződne komor arcomon.
Megfáradt szívem megtörve,
csendben készül már pihenőre,
Isten parancsolatát követve.

Akkor a vágyak fényes reménye,
a képzeletem szüleménye,
gyalázatok, vereségek, szenvedések,
utolsó gyónása az életemnek –
megtisztult lélekkel
megvívom utolsó harcomat,
s átölel a fehér Krisztus szeretet.

Hiába álmodozol – zaman sanje

Hiába rejtenéd el ábránddal s mosollyal
a szemed mélyén reszkető félelmet,
tárd fel előttem, kedvesem,
mitől reszket a szíved, mitől fél,
s mit hallgat el előttem.

Ha a halál fenyegetne meg,
azt is tárd fel előttem,
mert elég erős még a keblem.
Csukd be a szemed, szerelmem,
s fájdalmad súlyát enyhítem.

Az útszéli sötét fasorban
az égbe nyúló fák alatt,
csendesen vinnélek magammal holtan,
míg a fekete éjben
a szív össze nem roppan.