február 21st, 2026 |

A RUSZTIKUM KATARZISA (Fabulya Andrea beszélgetése Szokolay Dongó Balázs népi hangszeres szólistával)

(Fotó: Veres Anita)

Népzenészként, népi hangszeres szólistaként tevékenykedik. Emellett népzenei ihletésű improvizatív zenét játszik dudán, furulyán, tárogatón és szaxofonon. Különleges hangszereket is megszólaltat: tilinkó, fujara, doromb és mongol torokének. Zenei tanulmányait autodidakta módon végezte. A Kárpát-medencei folklór mélyebb tanulmányozása során kezdett népzene-feldolgozással foglalkozni. Így születtek saját kompozíciói és azok az improvizatív zenei alapok, amelyek magukon hordozzák környezetünk régmúlt zenei kultúráját, és ugyanakkor modern, kortárs hangvételűek.1994-ben a Népművészet Ifjú Mestere elismerést kapta. 2003-tól 2007-ig az Óbudai Népzenei Iskola tanára volt. 2004-ben Artisjus díjat, 2016-ban Príma díjat kapott. Tótkomlós város Pro Urbe díjasa. Kiss Ferenc (1954 – 2024) hangépítész, kedves, nem rég elhunyt Kollégája (Kolinda, Vízöntő és Etnofon zenekarok) ezt írja Dongó felvételeit ajánlva:

„Mélyről jövő hangok ezek, bár megszokhattuk, hogy Dongó sohasem felszíni fejtéssel tárja elénk a kincseit. Kenderkötélen, mesehősként ereszkedik le folyton a Zene mélységes tárnáiba, és mindig valami szokatlan, gyönyörűséges akusztikai képződménnyel lep meg bennünket. És persze hihetetlen kitartással, szakértelemmel és fantáziával csiszolja őket fénylővé. Ezen a hangtárlatán ismét apró ékköveket rakosgat elénk kitűnő muzsikus társai segédletével.

Ez nem népzene és nem komolyzene. A hit, virtus, szenvedés, a gyermeki derű és a balladák világának mesterien artikulált hangüzenetei.”

Dongó: Privát népzene (CD-borító)

1990-től a néptánckíséret mellett több élvonalbeli zenekarban játszott, a teljesség igénye nélkül: Békés Banda, Vasmalom, Csík zenekar, Makám zenekar, Magyar Dudazenekar stb. Számos formációban vendégeskedett mint népi hangszeres szólista: Téka együttes, Tükrös zenekar, Vujicsics együttes, Kolinda, Budapest Klezmer Band, Muzsikás együttes stb.

Pályafutása fontos részét képezte az együttműködés népdalénekesekkel: többek között Sebestyén Mártával, Lovász Irénnel, Palya Beával, Szalóki Ágival, Bognár Szilviával. Népi hangszeres szólistaként muzsikált Kocsis Zoltánnal. Műsorukon volt: Bartók Román népi táncok, Gyergyóból, a Húsz magyar népdalból részletek.

Palya Beával (Fotó: Veres Anita)

Legújabb munkáiban a népi hangszereket klasszikus zenei környezetben szólaltatja meg Fassang László orgonaművésszel, a Magyar Rádió Énekkarával, Szokolay Balázs, Szokolay Ádám zongoraművészekkel, a Szent Efrém Férfikarral stb.

A Zeneakadémián Fassang Lászlóval (Fotó: Felvégi Andrea)

Fellépett a világ nagy Worldmusic fesztiváljain és nagy koncerttermeiben, mint a Carnegie Hall, Concertgebouw, Royal Albert Hall, Wembley Arena. Az utóbbi néhány évben együtt dolgozott Edin Karamazov gitár- és lantművésszel, Branford Marsalis amerikai szaxofonossal. Havasi Balázs műsoraiban pásztorfurulyájával a népzenét képviseli. 2026-ban folytatódik az a munka, amelynek során Bartók és Kodály népdalfeldolgozásait adja elő zongorakísérettel és pásztorfurulyával.

– Végighallgatva az én bevezetőmet, mire vagy a legbüszkébb?

– Valahogy az ifjúkorom, az iskoláim stílusa, jónéhány tanárom szigorának a milyensége nem abba az irányba terelt, mégis érzek egyfajta méltóságot, nem nevezném ezt büszkeségnek. Úgy alakult az utam, hogy sikerült mindig a „rustico”-t, a népzenei és –nagyképűn hangzik, de nem annak van szánva– a bartóki rusztikusságot követni, a kortárs zenei gondolataimban is. Büszkeség az, és ugyanakkor hálás is vagyok érte, hogy magyar népzenét játszhatok.

Dongó hangszerei

– Mit adott neked a táncházmozgalom?

– Adott támogatást és lehetőségeket a kezdetekkor. Elém tárta a parasztzenei kultúra világát, módot adott azt elsajátítani, belehelyezkedni az archaikumba, ami engem rendkívül érdekelt – ez felemelő. Ami viszont néha nehéz, az intézmények nevében kimondott negatív ítéletek, gyarlóságok és emberi intrikák … amiket viselni kell. Összességében hálás vagyok.

Utcazene Prágában, 1990 körül (Fotó: Zachár Ottó)

– Kiket tekintesz mestereidnek? Milyen szellemi szponzorációid vannak?

– Az én zenetanulásom magnókazettákról kezdődött, tekintve, hogy Békés megyében, Tótkomlóson éltem, ahova nem jutott el akkoriban a táncházmozgalom. A mestereim a néprajzi gyűjtések adatközlői voltak.

1987 (Fotó: Szakál Aurél)

A szellemi szponzoráció felmerülésével több történet is eszembe jut. Volly István népzenekutatóról olvastam nemrég, aki Kodály Zoltán tanítványaként elvégezte a Zeneakadémiát, aztán Szegeden doktorált ⇒Bálint Sándornál.

(Megjegyzem: a régi mesterekkel az ilyen típusú kapcsolat életre szólóan nagy érték. Ahogy Ördögh Szilveszter megköszöni a Bálint Sándor-i példamutatást a Rózsafüzér ájtatosság Bálint Sándorért című írásában, az erre mutat rá: ⇓)

Volly története: Bartók Béla nem ismerte őt, de miután megtudta, hogy mivel foglalkozik, Volly egyszer csak az íróasztalán találta Bartók egy személyesen neki dedikált, kis példányszámban kiadott könyvét, amelyből korábban nem jutott neki. Ma már az én generációm ebben nem, vagy csak kivételesen részesül, és ez nagyon hiányzik. Tolakodni meg mégse illő, nem is tartom járható útnak. Vannak viszont meghatározó élményeim. Amikor Szabados György meghívott a zenekarába, örömmel csatlakoztam néhány koncert erejéig. Vagy például nemrégiben Sebő Ferenc kezébe nyomtam egy közös fellépés alkalmával egy saját CD-met, ő pedig zsebre vágta azzal a cinkos mosollyal, hogy „biztos valami hülyeség” – aztán egy hét múlva leadta az anyagot a saját műsorában a rádióban. Ilyen muníciókat kapunk, ez segít.

De az is egy hasonló szellemi támogatás, amikor Gyimesben játszottunk a Dél-alföldi Szaxofonegyüttessel, és hallott minket Szántó Ferenc, magyarbecei székely furulyás, nagy mester, adatközlő, példaképnek tekintjük, most is hallgatom a felvételeit. Ott ült az első sorban, és odajött a koncert után, hogy ő nem tudja pontosan, ez mi volt – akkoriban sok disszonanciával és improvizációval játszottunk–, de neki ehhez van valami köze.

Dél-alföldi Szaxofonegyüttes: Ágoston Béla, Dongó, Benkő Róbert, Geröly Tamás, Burány Béla, 1990-es évek (Fotó: Révész Róbert)

Aztán még egy ilyen meghatározó szellemi szponzoráció, komoly elismerés volt, mikor Washingtonban játszottam a Kennedy Centerben, és ott volt a közönségben Kurtág György. A koncert után odajött, megszorította a kezemet, és csak ennyit mondott: „– Innentől mást gondolok a népzenéről.” Az ilyen támogatások… ezek adnak erőt.

– Hogy látod a népzene útját a modern világban?

– Ha megfigyeljük a környező országokat, nekik régebb óta benne vannak a népzenék a pop-dalaikban, de ez nekem nem okoz katarzist, nekem a bartóki-kodályi irány a mértékadó, illetve a 60–70-es évek népzenekutatóinak felfedezései. Érdekes módon nálunk a népzenének ez a fajta „tuc-tuc” lebutítása, négyzethálóra való kifeszítése, pop-klisékbe való szorítása most kezdődik. Nem feltétlenül fogok ezzel sikert aratni, de ezek a ma divatos műanyag népviseletek, zsinóros ruhák, azt gondolom, összességében ártanak a magyar kultúrának. Erről Bartók már 100 évvel ezelőtt is értekezett. Érdekes, hogy ma is aktuálisak a megjegyzései.

– Számos formációban játszol. Hogyan álltak össze ezek a különleges hangszerkombinációk: harsonával, orgonával, vonósnégyessel, klasszikus vonószenekarral, zongorával, jazz-rock zenekarral? Hogy lesz mindez egységgé a népi fúvós hangszerekkel?

Bolya Mátyással Szíriában a palmürai romok között

– (Nevet.) Többfele is ágazhatunk ennek a kérdésnek a megválaszolásában! Egyrészt nem érzem szükségesnek az egységességet. Másrészt a válasz egyszerűnek tűnhet, mégsem az feltétlenül: aki hajlandó velem zenélni, azzal zenélek. Az ember a szakmában beszélgetéseket folytat, így létrejöhet egy új zenei ötletből egy új produkció… és hát számos produkció nem valósult meg, mert esetleg nem fogadták el az „írástudatlanságomat”, vagy kimosolyogták a kottáimat. Akik viszont hajlandóak voltak rányitni erre a zenei világra is a saját műfajuk mellett, azokkal jöttek létre ezek az együtthangzások. Furcsán hangzik, de ez előbb emberi, és csak aztán zenei kérdés. Harmadrészt – bár mindegyik formációmat nagyon szeretem, mindegyikhez kötődik egyfajta kreativitás, és ha valamelyik nem volna, hiányozna, mégis – talán jobb volna, ha kevesebb formáció lenne, nagyobb kifutásokkal. Egyébként próbálkoztunk több menedzserrel is együttdolgozni, de nem sikerült kitermelni a működési költséget. Menedzserem az élet.

– Mik a jelenlegi aktív formációid?

– Remélem, sorba tudom szedni: Békés Banda Népzenei Műhely, Bolya Mátyás (koboz, citera) – Dongó duó, Corpus Harsona Quartet és Dongó, Csizmadia Anna (ének) – Nagy Gábor (brácsa, duda) – Dongó trió, Debreczeni-Kis Helga (citera) – Dongó duó, Etnofon Zenei Társulás, Fábri Géza (koboz) – Dongó duó, Fassang László (orgona) – Dongó duó, Fohász (zenemű orgonára, brácsára, énekhangra és népi fúvósokra), Halper–Hendrix Projekt, Kónya István (lant) – Dongó duó, Palya Bea zenekara, Petrás Mária zenekara, Rustico trió (Kubinyi Júlia-ének, Zimber Ferenc-cimbalom), Szokolay Ádám (zongora) – Dongó duó, Veronaki zenekar. Irodalmi közreműködéseim is vannak szép számmal: a „Fény felé”, a „Ketten a versben”, és veled is különböző versműsorokat csinálunk, illetve most új a Madách-munkánk.

A Corpus Harsona Quartettel. A képen Hegyi Gábor, Pálinkás Péter, Dongó, Pálfy András, Sütő András (Fotó: Pálfyné Dénes Gabriella)

– Ez így igaz… Köszönöm. Felemelő. Az ember jót akar beleküldeni a világba, jóságot, szépséget.

– Igen, és mégis vannak nehéz viszonyok, huzavonák, lelkiismeret-furdalások.

–Tud ezen a művészet segíteni? Oldani ezt?

– Igen, feltétlenül, az pillanatnyi oldás, amikor átéled a katarzist… aztán viszont visszakerülsz újra a mindennapokba.

– Nagyon szerény ember vagy.

– Nem inkább csak a látszatát keltem?! (Nevet.) Teszem a dolgom.

– Mit gondolsz a művészetterápiáról?

– Azt el tudom képzelni, hogy egy katartikus élmény lehet megtisztító erejű, de a folyamatot nem ismerem. Nekem van egy utam, amiben biztos vagyok.

– Mi a Te utad, Balázs?

– Ezt sokféleképpen meg lehet fogalmazni. Mondhatjuk, hogy a nagy magyar „parlando”, a „rustico”, a katarzis keresése, vagy akár a kétségbeesett katarziskeresés… Ezerféleképpen meg lehet nevezni ezt az utat.

– Mi a célja ennek az útnak?

– Ez is, mint az út, sokféleképp megfogalmazható… A templomba bemennek az emberek imádkozni –az imára még térjünk vissza–, addig én a dudahangolással bíbelődöm, hogy a hamis duda ne zavarja meg az imát. A tiszta duda viszont orgona hatású. Én dudálni járok a templomba, összecsengetni az orgona hangjaival a duda hangjait. De ha hamis a dudám, megzavarom az imádságot. Viszont, hogy az én dudám tiszta legyen, ahhoz sok kiló vasreszelő, fúró, véső, éles kés és gondosan kiválogatott anyagok kellenek. Meg idő, és ez az idő nekem szent, és minden, ami eltérít, az nekem fáj.

Dudasípfaragás

– Hogyan szeretsz dolgozni, alkotni? Vannak-e ennek feltételei?

– Nagyon fontos az emberi légkör, hogy ne legyenek olyan tényezők, amelyek lehúznak. Volt felvétel, amit képtelen voltam végigjátszani, mert olyan megjegyzéseket kaptam a munkafolyamat során, hogy végül nem tudtam már teljesíteni. Párás volt nagyon a furulya a hűvös levegő miatt, és folyton elhibáztam, illetve elhallgatott a hangszer a pára okán. Aztán már nem tudtam ebbe visszakapcsolódni. Hála Istennek, ilyen kevés van, persze ahogy megismernek, olyan munkákra hívnak, amikhez értek. Van olyan eset is, hogy megfeszülünk munka közben, és mégis félre tudom tenni ezeket a stresszeket, mert látom a katarzis lehetőségét, érzem, hogy jó dolog születik művészileg.

Azzal én rengeteg időt vesztegettem el, hogy azt az ellentmondást kezelni tudjam, feloldjam magamban, hogy ha van egy közös művészi magasztosság, az nem feltétlenül jár együtt közös emberi minőségekkel.

– Mi a véleményed a változásról, bármiben is?

– Mondanak olyan bölcsességet, hogy ha nem változtatsz, ugyanoda jutsz. Tehát változtatni érdemes, de nehéz: hiszen megvannak a begyakorolt formák. Például amikor a zenében gyakorlunk, akkor pont a változtatást akarjuk kiküszöbölni. Ha változtatgatunk, akkor mindig ismeretlen területre lépünk. Nyilván mindkétfajta munkamódszer (változtatás, idegenbe lépés és nem változtatás, rögzítés) komfortos arányát kell eltalálni, így tudunk újabb dolgokat kitalálni, de inkább úgy mondom: megtalálni.

– Említettük a sok formációt. Hogy alakultak pályád során a kapcsolataid a pályatársakkal?

– Az jut eszembe legelőször is, hogy az én életem úgy alakult – ami a gyerekkorból jön –, hogy folyamatos teljesítményzavarral küzdöttem. Illetve itt is azt mondanám: fiatalon túl sok időt töltöttem el a rácsodálkozással, hogy miért vannak embereknek más szándékaik, mint nekem. Tehát nem vettem észre az emberek gesztusainak az okát, ösztönösen sodródtam. Persze rengeteg csalódás is van az életben. Eszembe jut még az iskolázatlanságom: nem tudtam tanulni a tanórákon, iskolaéretlen voltam, a sok teljesítményzavar mindig arrébb küldött engem, például a rajztanulás sem az iskolában történt, hanem egyszer csak valahogy kialakult, saját úton. Nincsenek is meg a nagy rajzi alapok, a biztos rajztudás. És a zene is így lett, hogy nincs mögötte egy stabil zeneelméleti, matematikai áttekintés, mint más kollégáknál. Nyilván a hosszú évek tapasztalata aztán megtaníttatja velem a szabályokat: ha nem is tudok róla, de hallom. És egyre több minden tudatosul ebből. De valójában sokkal bonyolultabb dolgokat is játszom, mint amikről tudom, hogy mi a nevük. Van rengeteg tennivaló, rengeteg megzengetni való hang, elsősorban a régi stílusú népdal kapcsán.

(Fotó: Veres Anita)

– Mi a kedvenc zenei korszakod?

– A bakelitlemez világában megvettem és végighallgattam a világ számos népzenéjét. A régi zene, a középkor érdekel még nagyon, valamint a reneszánsz, mert a népi furulyán lehet játszani reneszánsz dallamokat. A klasszikus zenéből Kodály és Bartók műveire tudok legjobban figyelni.

– Bár már kitértünk erre az imént, mégis egy ilyen interjúban részletezni szoktuk a tanulmányokat. Tudom, erre azt mondod, hogy autodidakta zenész vagy. Mit adott vagy mit vett el az iskola, az edukáció?

– Semmilyen szinten nem találom a helyem az osztályozás értékelési rendszerében és az iskolában kialakult versenyszellemben, amelyben győztesek és vesztesek vannak. Tanári végzettségem is van, és később tanárként láttam, mit adhatott volna az iskola. Meg aztán volt alkalmam találkozni néhány kivételes pedagógus egyéniséggel, akik megmutatták, hogyan is lehet művelni a pedagógiát. Nem találtam az utamat az iskolákban. Semelyikben sem. Abban sem, amelyikben tanítottam. Viszont volt bennem érdeklődés, és mentem az érdeklődésem után. Naivan. És amikor néhány tanárszemélyiség által rádöbbentem, hogy nem biztos, hogy csak velem van a baj, akkor belenyugodtam ebbe a sorsomba, így haladtam, ahogy tudtam. Nem sikerült jobban csinálni. Utólag látom, hogy nagyon figyelmetlen is voltam sokszor, de akkor erre persze nem volt rálátásom… Talán mindenkinek vannak ilyen jellegű tapasztalatai. Engem a zenében a „rustico” érdekel, azzal tudok azonosulni. És van sok olyan dolog is, ami hidegen hagy. Nem okoz katarzist. Azzal nagyon nehezen tudok foglalkozni, van bennem egy zsigeri ellenállás, még ha akarom, akkor se megy az odafigyelés. Tanulni szeretek, de sok dallam, amit az emberek kedvelnek, nem okoz katarzist, ezeket nem érzem jelentősnek. Ez alkati dolog lehet talán: egy régi stílusú népdal feltartóztat, odafigyelésre kényszerít, egy romantikus zenei fordulat nem marad meg bennem, sokkal nehezebben tanulom meg – ez lett az orientációm.

– Mégis sokféle zenei közegben mozogsz otthonosan. Hogy csinálod mindezt?

– (Mosolyog.) Egyszer egy zenész kolléga mondta, hogy mindenkinek egy szólója van, és ez valóban így van, én kifejezetten egyszólós játékos vagyok. Változik az akkordmenet, változik a hangszerelés, változik a zenekar habitusa mellettem. De én mindig hasonlót vagy ugyanazt játszom. És az ízlésem is ilyen, akár a verseket, az irodalmat és a képzőművészetet tekintve is. Viszonylag szűk az, amit én szeretek, de van bennem nyitottság, tehát ha valami betalál a szívembe, onnantól nem érdekel a műfaji besorolás. Viszont – hogy továbbvigyem a gondolatot – az én szólóm, az én karakterem, ha egy szóval jellemezhetem: a „rustico”. Ez a zenében azt jelenti, hogy parasztosan, népiesen. Van is egy ilyen elnevezésű formációnk Kubinyi Júlia népdalénekessel és Zimber Ferenc cimbalomművésszel.

Rustico Trió CD-borító

– Rengeteget utazol. Mit jelent számodra a világlátottság?

– Nagyon sok helyen jártam a világban. Népzenével, néptánckísérettel a Balassi Táncegyüttessel Japánban, Franciaországban, Görögországban voltam, később a Vasmalom együttessel Angliában, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában turnéztunk. A Vízöntő együttessel is Olaszországban turnéztam sokat, közben a Vujicsics együttessel voltam Franciaországban, Hollandiában, a Muzsikással is Hollandiában, de valójában nem tudom mindet felsorolni, sok volt. Manapság nem állandó együttesek, hanem produkciók vannak, valahogy ez lett az én sorsom. De mindenhol, ahol jártam, a helyi kultúra is hat az emberre, a rusztikusság, pl. egy bretagne-i, francia úton az ottani zene meg az ottani gasztronómia, a kulináris értékek. Érdekességként egy emlékezetes példa a sok közül: Olaszországban a hatalmas húsok meg gombaszósz mellé jött egy óriás termetű ember széles mosollyal, irdatlanul nagy kondérral, és odalöttyintett, odacsapott a tányérainkra egy barnás-szürkés masszát. Ízletes volt, kérdeztük, mi az. Fűszeres áztatott kenyér, ami náluk nemzeti eledelnek számít. Itthon, ha ezt elmesélem, inkább megütközést kelt. Én mindenhol mindent megkóstoltam, és meg is jegyeztem, bennem ezek a dolgok megmaradnak. Ha látok ilyen karakterű ételt, megcsinálom, örök kísérletező vagyok, valahogy felidéződik mindig egy-egy étel élménye.

Nagyon szeretem a keleti kultúrát, Kínában négyszer jártam, Japánban kétszer.

A japán zene mellett lenyűgözött a japán konyha. A tengeri ízek, az egzotikus ételek. Azt hiszem, nincs is olyan étel a földön, amit ne szeretnék. Amikor egy ilyen ételélményt próbálok megvalósítani, van, hogy nem sikerül, de néha találok egészen egzotikus összeállásokat is.

– A múlt évben a Fohász című kompozíciódat adtátok elő az ország nagy templomaiban. Szoktál imádkozni? Mit jelent számodra az ima?

A Fohász művészei. A képen: Fejérvári János (brácsa), Horváth Márton Levente (orgona), Bodrogi Éva (ének), Dongó

– Hú, ez nagyon intim kérdés… Az ima egyrészt a fohász, illetve a Fohász című zenemű, amit írtam: a zenei hangok összecsengetéseivel dicsérjük a létet. A Fohász rácsodálkozás a világ rendezettségére. Maga a zeneiség sokkal fontosabb számomra, mint a dalok szövege. És egy másik része pedig, ami „ima”, hogy a mindennapi cselekedeteinkkel, a kertben a gaz meghagyásával (nem téves!), a régi fajták keresésével, a minél kevesebb hulladék termelésével, a jóakarattal kutatjuk, minduntalan keressük azt, hogyan tudunk a rendezett, vagyis a minket körülvevő világ természetességébe beleilleszkedni. Nyilván a civilizációban ez nagyon nehéz, de mégiscsak ez volna a cél. Tekintve, hogy végesek a lehetőségeink, a számunkra meghagyott eszközökkel próbálunk beilleszkedni a természet rendjébe.

– Igen, ez Madáchnál is ott van a 12. színben, de ott épp disztópikus. Nálad inkább utópikus… Legyen így. Mit hozol a gyermekkorból?

– Szelektív figyelmem volt mindig. Az konkrét zenei élményem, hogy naponta kétszer úszóedzésre jártam, és a második hossznál már nem tudtam, hogy az ugyan hanyadik is, mert szólt belül a zene. A ritmusra, ahogy a kar mozgott, meg ahogy vettem a levegőt. Zenét hallgattam belül. Valójában a rockzene hatására rusztikus, keményebb zenék szóltak bennem. De abból is az fogott meg, –mai eszemmel látva– ami népzenei alapú. Tehát Jimi Hendrix zenéje, ami pentaton, a Deep Purple, amiben olyan gitárriffek vannak, amelyek blues- és népzene-gyökerűek. Aztán később csodálkoztam rá a népművészetre, mert édesapám gyűjtötte a népművészeti tárgyakat, meg festett is, és a festészetére a tanyavilág, a falu, a tótkomlósi népművészet nagyon erős hatást gyakorolt.

Szokolay Sándor: Csabai széktámla

Szokolay Sándor festménye

Szokolay Sándor: Komlósi szék

Tulajdonképpen nem is volt határ, keveredett a népművészet az ő modern festészetével. És valahogy ezen tárgyak között felnőni, azt hiszem, ez mindenképp a gyermekkor ajándéka. Ez a környezet fölrakta a lécet egyfajta esztétikai nívó fölé. Tehát egyszerűen kialakult bennem, hogy ez a szép: a népművészeti tárgyak letisztult formái. A mélabússáguk, a szomorúságuk, ami nem a tehetetlenség szomorúsága, hanem a rusztikumé, a hagyományé. Mai eszemmel azt mondanám, olyan ez valamelyest, mint Pilinszky szomorúsága…

Nem a civilizáció, hanem a természet és a fenntartható élet üzenetei ezek a tárgyak. Mert egy parasztház a maga hozadékaival együtt fenntarthatóbbnak tűnik számomra, mint egy mai, urbánus közeg. Érdekes ellentmondás, hogy a népművészetet mégis Budapesten tudom „értékesíteni”, a városi létben. Számomra mindent egybevetve a fő esztétika a népzenében mutatkozik meg legerősebben. Bartók úgy fogalmaz, hogy amikor ő népzenét kutat, akkor ő természettudós… Én nem tartom magam tudósnak, de kutatom a népzenét, úgy, hogy keresem benne azokat az elemeket, amelyek katarzist okoznak nekem. Ezt hoztam a gyermekkorból: vonzódást a népművészet esztétikumához. És ma is így kapcsolódom Tótkomlóshoz.

Dongó tótkomlósi csendélete

– Mesélj még erről, mit is értesz ezen?

– A gyerekkort, ezt az említett esztétikát, ezt a falusi miliőt, meg a mai városi létemhez képest egy olyan természetközeliséget, olyan ételeket, olyan föld szagú dolgokat, amelyekre a mai napig rácsodálkozom: szerszámok, tárgyak, néprajz, parasztházak, édesapám festészete, faragott bútorai, gondolkodószékei – ezeknek a karaktere az emberbe beleivódott, és egy egységes esztétikai térképet tett le elém. Én erről azt gondolom, hogy ez számomra fontos üzeneteket hordozó, nagy rendszer a művészetben, és azt hiszem, a zenémben is erre törekszem.

Szokolay Sándor gondolkodószéke

Bárhol meglátok egy ilyen parasztház formájú házat, az hatással van rám! Nagyon szeretem ezeket az épületeket. A kulturális jelleget Tótkomlóson a szlovák múlt is színezi persze, ennek saját levegője van. A piacon egy ízes szlovák káromkodás mindig megnevettet! Édesapám azt szokta mondani, hogy a tótkomlósi fazekasok Hódmezővásárhelyen tanultak, aztán hazajöttek Tótkomlósra, és a vásárhelyi fazekasság iskolája van a kezükben, de lett egy saját, tótkomlósi ízű fazekas-esztétika. Azt gondolom, Tótkomlósnak van egy művészeti karaktere, „ízvilága”: a népművészet, az államosítások keserve, a falu jellege, és újabban sajnos benne van az elnéptelenedés is. Amikor én gyerek voltam, itt pezsgő élet volt. Ahogy nőttünk fel, úgy tűnt el ez a pezsgés, ami gyerekkorunkban még megvolt.

Dongó: Érintés

– Itt ért utol a hagyomány, Tótkomlóson?

– Egyfelől a parasztházak esztétikájában és a népművészeti formákban igen, de akkor még nem jelent meg számomra a zenében, azzal nem találkoztunk! Azt a táncházmozgalom hozta. Szegeden az Ifjúsági Napokon hallottam meg a népzenét, és leesett az állam, hogy milyen jó… Én a rockzenét szerettem, és a táncházban hallottam meg, hogy a népzene bizony keményebb. Számomra cizelláltabb, kifinomultabb keménységei vannak, mint a rockzenének. Ha pedig idézzük Kiss Ferit – a Vízöntő és a Kolinda legendás zenészét, akivel sikerült sokat együtt dolgoznom az Etnofon Zenei Társulásban—, a Privát népzene című lemezem ajánlójába ezt írja: „Dongónak már Bartók és Kodály is hagyomány”.

Dongó: Érintés

Volt tehát egyfelől a gyerekkor, ami irányt adott, aztán pedig Békéscsabán keresztül a Budapestre szippantó táncházmozgalom: Balassi Táncegyüttes, Békés Banda, Vasmalom együttes, Csík zenekar, Makám együttes, Vujicsics együttes, Muzsikás együttes, Dél-alföldi Szaxofonegyüttes, Folkside … a teljesség igénye nélkül.

– Mit gondolsz a mai kulturális és szellemi életről?

– Azt érzékelem, hogy mindenféle ideológiák csapnak össze, és fontosabb az ideológia, mint maga a teljesítmény, maga a művészi produktum, ami meg másban nem nagyon mérhető, mint a katarzisban. Az ideológiáktól távol érzem magam, hallok hangokat, leírom őket, és az jó.

– Sokszor említed Bartókot…

– Egyszer beszélgettem Szokolay Sándor zeneszerzővel, ő mondta, hogy Bartók azért különleges csúcspont, mert nagytakarítást végzett a zenében. Irányokat jelölt meg, amelyeket követendőnek érzek a magam számára. Ahogy tizenévesen kikönyörögtem egy lemezjátszót, rögtön lett Bartók lemezem. Azóta tart ez a hatás.

– Mit gondolsz a szabadságról?

– Azt hiszem, az életkor változásával az ember mindig mást gondol a szabadságról. Összességében most ott tartok, nem tudom, mi az a szabadság. Nincs tudásom róla, tulajdonképpen ez a legtöbb, amit mondhatok. Ez önmagában bírhat válasz-értékkel? (Nevet.)

– Kerted, házikód van messze Budapesttől, hogy gondozod?

– Akkora a szárazság, hogy a mezőgazdász ismerőseim azt mondják, nagy a baj. Nem lehet terméket váltani? Én fügéket ültettem, meg régi magyar fajtákat, amiket remélem, hogy felismerek, ha két hét távollét után a gazból kikandikálnak. Muszáj változtatni, mert ritkán jutok haza, az öntözés lehetetlen. Nem nyírom a füvet, hanem mulcsnak használom még a lenyírt, és mások által kirakott füvet is, mert így nem szárad ki olyan hamar a föld. Látok ilyen műveléseket, ez nagyon rokonszenves, van barátunk, aki „lusták kertjének” hívja, de biodiverzitásnak is nevezhetjük. Fontos a kert. Jó, ha földes lehet a kezem.

– Említetted már a főzést, a gasztronómiát. Szeretsz főzni?

– Igen, de nem tudok. (Nevet.) Kísérletezni szoktam, előfordul, hogy sikerül is. Például kitaláltam egyszer, milyen jó lehet befőttnek a birsalma céklával. És tényleg jó. Múltkor a szilvalekvárba tettem céklát, az is jó lett. Egészségesen próbálok táplálkozni, de az úton levés nehézséget okoz. A hagyományos, régi ételeket próbálom megfőzni több-kevesebb sikerrel, de bármi újat is szívesen kipróbálok.

– Irodalmi műsorokban is szerepelsz. Van áthallás a Te művészetedhez?

– Nagyon is, már csak a néprajz miatt is, egyik kedvenc könyvem az Ishi, az utolsó vadember, Theodora Kroeber írta, egy yahi indián (Ishi) élete a 20. század elejéről, ez is néprajz, illetve kultúrantropológia. Egyedül maradt, nem tudott már kivel beszélni… Aztán megtanult angolul, lenyűgöz az ő gondolkodása. Különös sors… De nagyon szerettem a Kis Nagy Embert (Thomas Berger regénye), meg az indiános könyveket, nem feltétlenül a regényeket, hanem a néprajzi dokumentumokat. A Sánta Őz, a sziú indián sámán (John Fire) is nagy olvasmányom volt.

A költészet mindig rabul ejt. A vers az zenélés: rímek, ritmusok, gondolati asszociációk. Zene. Karinthy Előszava. Kosztolányi Halotti beszéde, Hajnali részegsége. Juhász Gyula.

Weöres Sándor. József Attila. A zenei ritmus és a rím olyan, mintha egy nagyon jó zenész lenne, közben a mondanivalója meg éles, szívbe markoló. Mostanában olvastam egy tanulmányt József Attila és Bartók kapcsolatáról (Lengyel András: Minerva baglya II.rész – Státusz Kiadó 2025, József Attila „Bartók Béla disszonanciájáról”). Nem lepett meg.

– Említetted Pilinszkyt…

– Pilinszky szomorúsága, igen. Nehéz megfogalmazni ezt. Megállít. Megtorpant. Ahogy a világ drámáinak feldolgozási módját adja. Nála egyébként a személyisége előbb fogott meg, mint a versei, mert előbb láttam vele Bódy Gábor Psychéjét, abban alakítja Kazinczy Ferencet, aztán láttam Maár Gyula filmjét. Pilinszkyvel kapcsolatban megjegyzem, hogy amit értek, azt úgy érzem, nagyon értem, viszont sok van, amit nem tudok értelmezni. Vannak irodalmi műsorok, amelyekhez rendszeresen hívnak, mindig öröm, akár átkötő zenét vagy háttérzenét játszom, akár önálló zenei feladatot kapok.

– Festesz is. Mit gondolsz a képzőművészetről?

– Én nagyon szerettem tanulmányozni az afrikai képzőművészetet, a népművészetük miatt is. Lelkes István tanár úrnál szerencsémre nem a görögöket húztam (Szegeden rajz-földrajz szakon végeztem a főiskolán), mert úgy éreztem, arról nem tudnék beszélni. Viszont egy afrikai maszkos albumot nyomott a kezembe, és én a tételkidolgozás helyett csak oldalszámokat írtam fel magamnak, így alakítva ki a feleletemet. Neki ez nagyon tetszett. Makogtam, alig tudtam fogalmazni, és a tanár úr igen míves stílusban adott elő, emiatt rettegtem, mit fog ehhez szólni… Ő pedig bizony megdicsért. Azzal indokolta, hogy fejből tudtam beszélni, és jók voltak a távoli asszociációim: Weöres Sándor afrikai fordításai – épp akkor került a látóterembe–, Picasso és a népművészet stb. Végül erre a makogásra Lelkes tanár úr ötöst adott, ennek következtében aztán egészen másképp készültem az órákra, és a görög művészetet is megtanultam, sőt megszerettem. Főleg azóta, hogy Görögországban is többször jártam, és megismerkedtem Yannis nevű dudással, aki a Santorini sziget legmagasabb pontján levő, legrégebbi házat megkapta a sziget önkormányzatától. Utoljára ötven éve volt dudása a településnek, és az önkormányzat feladatának érezte, hogy ez a hagyomány életre keljen. Úgyhogy Yannis ott tanítja a gyerekeket dudálni, és kialakított egy dudakészítő műhelyt is. Tudniilik ez a görög és az egész földközi-tengeri dudazene a rusztikusságát tekintve kincsesbánya. Erről eszembe jut a jánoshidai dupla csontsíp, ami nagyon hasonlít a dalmáciai és a görög szigeteki duda-felépítményhez. Az pedig már csak külön érdekesség, hogy a magyar Néprajzi Múzeumba Jankó János, akinek az édesapja tótkomlósi volt, vitte be az első dudát, amit valahol Afrikában vásárolt, az is ilyen típusú duda volt egyébként. Csapongok, de jönnek a gondolatok.

– A dudáról még mesélj majd! A rajztanulmányoknál tartottunk.

– Engem az impresszionisták és a posztimpresszionisták, expresszionisták drámaisága fog meg: Van Gogh, Gauguin, de Picasso is lenyűgöz. A modern festészetet is izgalmasnak tartom. A szobrászatban Brancusit nagyon szeretem, román szobrász, Modiglianival együtt alkotott. Brancusiban benne van a népművészet, állítólag ő mindenhol egy gyolcsvászon ingben, egy furulyával a csizmájában jelent meg. Élmény volt Párizsban az Ember Múzeuma néprajzi gyűjteménye. Lelkes tanár úr szavai a fülembe csengtek, hogy mit kell Párizsban megnézni, úgyhogy ezeket mind végig is néztem becsülettel, sőt a teljesség igénye nélkül említem az amszterdami Van Gogh Múzeumot, a Rijks Múzeumot, sőt Hollandiában még Kröller-Müller Múzeumot (ha ide tévedsz, vigyél zsebkendőt magaddal!), Londonban a Tate Galériát, New York-ban a Metropolitant is. Ott olyan afrikai szoborgyűjtemény van, hogy megáll az emberben az ütő.

– És a magyar festészet?

– A magyar festészetet ismerem és szeretem. Élmény számomra Aba-Novák Vilmos, Molnár C. Pál művészete. Nagy kedvencem Tornyai János. Nem annyira ismert, de számomra különleges Holló László debreceni festő spontán spaklikezelése, az erdélyi származású Nagy István, aki aztán az Alföldön festett sokat, nagy drámaiságú, komor, balladás képei vannak. Koszta József, Kohán György, ehhez a dél-alföldi iskolához tartozott édesapám festészete is – a népi motívumokon alapuló, dekoratív síkokat képező, kicsit kubista-expresszionista, modern festészet az édesapámé. Hatott rám, és pontosan tudtam, melyik a jó képe: a házak, az utcák. Sok csendéletet is festett, és mindig mondtam neki, hogy ne a csendéletet, hanem a házakat fesse, az igazi művészetet művelje. Erre ő azt válaszolta, hogy igen, de a megrendeléseket nem erre kapja. Persze van olyan csendélete is, amibe bele tudta vinni az ő különleges nyelvezetét.

Szokolay Sándor festménye

– Imént említetted a dudát, ezt a szívednek kedves hangszert. Mit mesélnél még róla?

– Szokták mondani, hogy az orgona kistestvére (nagyon szeretek vele orgona mellett játszani egyébként), speciális helyet foglal el a hangszerek világában, mert mindig szól. Viszont nem lehet dinamikát csinálni rajta, tehát a többi hangszerhez képest sokkal szűkebb eszközrendszerrel lehet dallamot tagolni, zenei mondatot indítani. A duda egy mindig szóló valami, beszorít tehát egy műveletsorba, amit sok muzsikus akadálynak érez, én meditációnak élek meg.

– És a pásztorfurulya?

– Látszólag egyszerű hangszer, mégis sokféle egzotikus hangot lehet kicsalni belőle. Nagyon megszerettem, fiatal koromban az elektromos gitár iránti rajongásomat váltotta fel. Az erdélyi dünnyögős furulyajáték mindig lenyűgöz, de a világ más furulyajátékainak szépségére is rácsodálkozom.

– Kedvenc hangszered van-e?

– Mindig változik. A marimbák, egy szép hangú dob, aztán egy orgona, aztán John Coltrane szaxofonhangja…

– Mit gondolsz a népművészet feldolgozásáról?

– Bartók feldolgozta az „Elindultam szép hazámból”-t, az ma szerzői jogilag Bartók -kompozíció. Ha ma egy táncházi zenész feldolgoz egy népdalt, az már csak egy feldolgozás. Érdekes, hogy a jog nem feltétlenül életszerű.

Léteznek esztétikai irányok, amelyek az embernek tetszenek vagy nem, de ez mindenkinél más, szoktuk mondani. Van egy olyan új műfaj is, amit én nem szeretek, nem okoz katarzist, úgy hívom, hogy giccsmagyar. Egyik fő jellemzője, hogy összekeverik az őserőt valami olyasmivel, amire nem találom a jó kifejezést, talán a hangerővel, ez nagyon szubjektív vélemény. Jellemzője még, hogy nincs meg benne a „rustico”-nak a súlyos, drámai, vagy éppen vidám esztétikuma.

– Hogy fogalmaznád meg, mi a jó művészet?

– (Sokáig hallgat.) Mondhatnánk, hogy akkor sikeres egy ilyen beszélgetés, ha erre tudunk valami választ találni… Nyilván én erre nem tudok konkrét választ. Erről művészként roppant kényes dolog beszélni, mert könnyen ránk süthető, hogy savanyú a szőlő. De hát közben meg eszembe jutnak a mesterek. Bartók azért írja a népdalfeldolgozásokat, hogy az kerüljön színpadra, ne a „slendrián” (ahogy ő fogalmaz), és hozzá is teszi elég nagy indulattal: bezzeg ez a „jó magyarjainknak nem kell”. Ahogy Szabados Györgytől is hallottam, körvonalazódik egyfajta „magyari” zene, egyfajta tömbösség, ami felé húznak a zsigereim.

Két dolgot várok el magamtól: egyik az, hogy olyan formán belül maradjak, ami nem szirupos (egyébként még ez se mindig sikerül, de igyekszem). A másik, hogy legyen katarzisom. Nem úgy zajlik ez számomra, hogy: „Hú, ez a zeneszám nem működik, mert kevés a lájk, akkor ezt nem játsszuk!” Hanem úgy történik, hogy „ez a muzsika működik, mert átélem a katarzist, akkor játsszuk”. És hát vállaljuk a mindenféle ezzel járó előnyös és hátrányos helyzeteket.

–Tudnád nem vállalni?

– Na, van friss kolbász, nyitunk hozzá egy birsalmás céklát…!

GALÉRIA (linkek, fotók)

1. Linkek

⇒Bartók Béla – Kolindák I. – Szokolay Ádám & Szokolay Dongó Balázs

⇒Béla Bartók_Romanian Folk Dances@ Szokolay Dongó Balázs & Edin Karamazov

⇒Szokolay DONGÓ Balázs – Termes Rita: BARTÓK and KODÁLY 4. – YouTube

⇒Szokolay Dongó Balázs: Gyimesinóta

⇒Szokolay Dongó Privát népzene Régi magyar táncok – YouTube

⇒Kájoni Codex: 2 Corea, Curranta, Corea /1660 – Szokolay Dongó Balázs – furulya – Kónya István – lant

2. Fotók

(Fotó: Veres Anita)