Mondd meg nékem, merre találom…

Fénykör

április 1st, 2016 |

0

A mai költészet olvashatóságának határai (3. rész)

 

Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

 

Jász Attila

Szövegtükör

    Nem a kérdésekre válaszolok konkrétan, de az általuk bennem kiváltott, felszínre buktatott problémáról szeretnék írni. A körkérdések kapcsán, amelyeket jogosnak éreztem ugyan, de valójában sehova sem vezetőnek, vagy ha mégis, akkor én egy labirintus folyosóiban találtam magam, és a bejáratot (ami talán a kijárat is lesz majd egyben) elhagyva jutott csak eszembe, hogy nem hoztam magammal a fonalgombolyagot. Most már mindegy, gondoltam, bolyongok egy kicsit, idő van, nem kell kapkodni, azzal úgyis mindent elront az ember. Szóval van időm végiggondolni az engem mindig érdeklő költői kérdést, kinek is írok. (Egyes szám első személy, mert a többieket nem tudhatom, csak gyanítom, hogy hasonló végeredmények születnek, ha a megoldás menete más is.) A kezdetektől tudtam, számoltam vele, hogy a keveseknek. Amikor ez megfoghatatlannak tűnt, akkor találtam ki a potenciális olvasó fogalmát, hogy egyetlen olyan ember elég, aki nagyjából (de azért mégis teljes egészében, ha őszinte vagyok) képes megérteni-átérezni szándékaimat, és akkor az már nekem jó. Tudtam, hogy Pilinszkynél például a potenciális olvasót Istennek hívják. Bár ez nagyon tetszett, számomra mégis magánügynek, túlságosan intimnek tűnt ez a vallomás. De érzékeny voltam az ellenkezőjére is, Guy Goffette kijelentésére, hogy vesszen a versek olvasója, és persze elég bölcs volt ahhoz, hogy belássa, ezzel maga a vers is elveszik. Kinek írok tehát, tettem föl ismét a tautologikus kérdést, hiszen éreztem, hogy a potenciális olvasó elmélete egy realizálatlan fikció. Hazudtam, nem gondoltam végig a dolgot. Ekkor azonban hirtelen és cseppet sem váratlanul a labirintus közepében találtam magam. Olvasmányélményeim alapján tudni véltem, itt kell lennie valahol a szörnynek. A tudat alatt rejtegetett válasz megtestesülésének. Ahogy fókuszáltam a tekintetem a félhomályban, meg is láttam egy íróasztal mögött ülve, velem éppen szemben. A meglepetéstől, mintha csak Gorgót láttam volna, megmerevedtem, én magam voltam az, ültem az asztalnál, és olvastam a saját könyvemet.
    Ott ült tehát az ideális, a potenciális, az egyetlen igazi olvasóm, aki legnagyobb szomorúságomra én magam vagyok. Ott ült az olvashatóság határán, és tudtam, hogy befogadói tapasztalatára biztosan számíthatok. És láttam, hogy kedvenc kötetei ott sorakoznak az asztalán. De az önsajnálattól elhomályosuló tekintettel képtelen voltam ténylegesen felfogni és feljegyezni az amúgy is túl jól ismert neveket…

 

Döbrentei Kornél

A költészet: giroszkóp

  1. Szerintem nincs „mai” költészet, csak költészet van. Ez a művészeti ág örök kategória. Azt viszont nem tagadom, hogy a költészet „megélése”, megérthetősége lelkiállapot kérdése. Tanulmányt érdemelne a XX. század végi ember érzékenysége; a materiális javak bűvöletében, a „racionalizmus”, uram bocsá’, a globalizmus nevében lemond arról a tartományról, amit (amelyet) nem lehet számítógépbe foglalni, fogalmazni, merthogy a számítógépnek nincs gyerekkora, s ezáltal csupán annyi az asszociációs rendszere, amennyi a kezelőjének. Aki lemond a művészetről, az a szellemi autonómiájáról mond le, arról az – lehet, hogy idealisztikus a megfogalmazás – embertervről, ami, többek közt, a Teremtés lényege. A költészet értelme ugyanis: kilépni a sorból, meghaladni az egyszeri, ránk mért fátumot, a lineáris egymás után következést; a költészet giroszkóp: irány a pokol vagy a mennybolt. E két princípium ily meggyőzően találkozik abban az Ady-versben, melynek címe: Héjanász az avaron.
  2. Akadnak, akadtak történelmi korszakok, amikor a művészek önfeledten hódolhattak a szépségnek, a harmóniának, tehát „értelmezhették” a teremtést, végigjárhatták a kérdést: mi végre vagyunk a világon? Ám olyan régiókban, mint például a Kárpát-medence, luxusnak számít az ezzel való foglalatosság, mivelhogy itt annyi igazságtalanság, méltánytalanság történt, hogy akár egy közepes igazságérzékkel megáldott-megvert művésznek is rá kell döbbennie, hogy az esztétikumnál fontosabb az etika, vállalniuk kell az itteni írástudóknak az igazság kimondását; természetesen az a nagy művész, aki ezt a mindannyiunkat mélyen érintő, irritáló alaplényeget a megfelelő igényességgel képes kimondani. Végül is itt, pontosabban erről ismerszik meg a költő: hogyan képes többrétegűn, tehát nem publicisztikai szinten megfogalmazni, mi fáj. A mai magyar történelmet, népsorsot látva-tapasztalva úgy vélem, hazánkban a költészetnek még elévülhetetlen létezése van. Botorság azt hinni, hogy a költészetet meghaladhatja a történelem.
  3. Albert Camus-től A lázadó embert javaslom.

 

Vörös István

Olvasnom kell

  1. Jó költészetet olvasni, akár ma írták, akár kétezer éve, nem könnyű. Állandóan tanulni kell. A régi költészetet azért nehéz olvasni, mert rajta kívül néha már mindent feledés borít abból a világból. Az emberek arcát, hogy milyen játékokat adtak a gyerekeik kezébe, hogy hogyan udvaroltak, mire gondoltak elalvás előtt, és mire ébredéskor. Hiányzik a háttér. A jelenkor költészetének az az előnye, hogy még nincs elmagyarázva, ugyanakkor bőséggel áll rendelkezésünkre háttérinformáció. Segíthet tájékozódni áttekinthetetlen világunkban. (Minden kor áttekinthetetlen a benne élők számára, de ez az áttekinthetetlenség hamar feledésbe megy.)
    A jelenkori irodalom olvasásával az a baj, hogy önálló ízlést igényel, és nagyobb hajlandóságot a kreativitásra. Ahogy Barthes mondja, még az olvasónak is írnia kell.
    Nem is költőként adtam a választ, hanem olvasóként. A kettő ugyanaz. De olyan nincs, hogy én, a költő. (És főleg nincs: Én, a Költő.) Csak olyan van, hogy ő, a költő. Igazság szerint tőle kéne megkérdezni.
  1. Mindenki, aki verset ír, a saját (befogadói) tapasztalatára kell építsen. Ha méricskéli, hogy ez így érthető lesz-e, tetszeni fog-e, akkor menthetetlenül elrontja. Ha az ember bármiféle öncenzúra miatt megakasztja a munkáját, legyen az az olvasó lebecsült intelligenciaszintje vagy valamiféle politikai megfelelés vágya, máris elveszett. Elég egy megalkuvóan kitett kötőszó. De persze nem elég a meg nem alkuvás.
  2. Miért olvasok? Bárkit is, elsősorban azért, mert meg akarom érteni a világot, önmagam. Nem igaz. Azért, mert olvasnom kell, a verseket hedonista módon nyakalni, mint bort vagy sört vagy tiszta vizet.
    Kit olvasok? Bárkit, akin látom, hogy muszáj volt írnia. Csak az nem érdekel, aki kevesebbet akart az írástól, mint én az olvasástól. Én, az olvasó, türelmetlen vagyok, amíg fel nem nyitom a könyvet, és türelmes, miután felnyitottam. Ezt mindenkinek ajánlhatom, bevált.

 

(Az írás megjelent a Napút 1999/3. számában.)

 

Cimkék: , ,


Feltöltötte:

Kállay Kotász Zoltán adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás