Próza

július 29th, 2016 |

0

Elmer István: Emlékeim tapogatófáját szorongatom

1.

Én nem tudom, ki volt Andrassew Iván, de azt tudom, a barátom volt. Én nem tudom, ki volt Andrassew Iván, de azt tudom, ha életemet emberre bízni kellene, őt választanám. Őt választanám? Fölöslegesen hangzik. Hiszen évtizedek taposták ki köztünk – bennünk – ezt a biztos tudást. S nem kellett kimondanunk. Egymás előtt a legkevésbé. Összeszorul bennem az idő – nem engedlek el, Iván, mert ami megtörtént velünk, örökre bekövetkezett.

2.

Még ott sustorgott bennünk a nyár, a fény szétvetette a kollégium falait, dobogó hangok a lépcsőházból, bőröndök, utazóládák, magam egy kimustrált kartonböhömmel küszködtem (egy kimustrált? – pontosabb, ha azt mondom, televíziós doboz, 1960-as évek eleji, Budapest márkájú készülék borítása), benne minden holmim, minden, amire az elkövetkezendő tanévben szükségem lehet a kollégiumban.

1967 szeptemberét írtuk, másodikosként tértünk vissza, kinőttünk már a szecska-életből (szecskáknak nevezték az elsősöket), a hálóterem hatalmas volt, nyolcvanan aludtunk benne, nyolcvan vaságy, négy sorba rendezve, középütt a széles közlekedő, egy egész épületszárnyat elfoglaltunk. A harmadik vagy a negyedik emeleten? Iván, segíts, te biztosan jobban emlékszel.

Én még az elmúlt hónapok bódító vízparti nyarának hangulatában éltem, olyan távolinak tűnt a két világ – a kollégiumi és az a másik, ott a folyónál –, szájamban éreztem a dán leány szájának whisky-illatát; nem tudom, hogyan keveredtek oda az akkori idők politikai gondolatkarámjába ezek a szabad világbéli lányok, de nem sokat törődtem ezzel, inkább szépen megragadható csípőjüket néztem, aztán kézzel-lábbal magyarázva egyiküknek – ott a vízparton, s a víz látványa, a víz közelsége mindig megőriz valamit a boldogságból –, elcsaltam őt a folyó strand fölötti szakaszára, s Tamás barátom pikáns-elegáns verbális fordulatával nyelvtanulásba fogtam: ezt a nyelvet még nem ismerem, dugd a számba.

Pakoltam a holmimat a barna szekrénybe, másodikos vagyok, meddig tart még, mikor leszek – leszek-e egyáltalán – negyedikes? Még ott jártam a messzi végtelenben, ugyanakkor mégis itt: a kollégium megszokott szagában, ebben a biztonságban – ha tíz, húsz, száz év múlva térek is vissza, akkor is ugyanez fogad, s volt valami jó az állandóságnak ebben a tudatában.

Éppen a zoknikat rakosgattam – Janó, az osztálytitkár a maga tekintélyes tartásával odaszólt: remélem, időben kimosod majd őket, mielőtt maguktól elindulnak –, szóval éppen a zoknikat rakosgattam a szekrénybe, amikor odajött hozzám Görgő, s fojtott-izgatott, vihorászó hangon azt mondta: – A humánba új fiú jött. Sebhely van a mellén. Azt mondja, egy nő miatt szenvedte el. Érted? Egy nő miatt! Micsoda srác!

A zoknikat beraktam még a szekrénybe, nemigen törődtem Janó piszkálódó megjegyzésével, bár igaza volt: pubertáskorom izzadásos természete hamar „hangulatot” teremtett magam körül, különösen amikor levetettem a cipőmet. Egyszeriben kíváncsi lettem erre a fiúra, erre a srácra, akinek mellén a sebhely – egy nő miatt! Mit élhetett át? Nekem a szájamban a whisky-illat, de úgy éreztem, ezzel és a dán lánnyal nyomába se érhetek ennek a srácnak.

Mi, realisták a terem túlsó végében kaptunk helyet, a humanisták a bejárathoz közelebb. Úgy gondoltuk, a realisták a klassz, az oké-srácok, a humanisták amolyan vékonyabb, halványabb fiúk, pedig csak annyi különbség volt a két osztály között, hogy a humanisták latint tanultak, mi meg németet. (Máig sajnálom, jó anyám miért nem humánba íratott be, a latin miatt – s most bogarászhatom a szótárat; halott nyelv, mondták neki az okosok, s szegény anyám nem látott át ezen: a latin nyelv és kultúra és irodalom és gondolkodás máig való elevenségén.)

Sajnálom, hogy jó anyám nem a humánba íratott be, sajnálom Iván miatt, akár ugyanabban a padban ülhettünk volna, egymás mellett. De maradt a valóság: miután Görgő, ez a kis huncut, mosolyogó intrikus közölte velem a hírt, a kezemben lévő ruhadarabot még behelyeztem a szekrény polcára, aztán elindultam. Meg kell ismernem ezt a fiút.

Erős felsőtestű srác állt az ágynál, sötét, göndör haja római, vagy inkább görög módra pöndörödött a fején.

– Szevasz, Gerzson vagyok.

– Iván – nyújtotta a kezét.

Még ott sustorgott bennünk a nyár, a fény szétvetette a kollégium falait. Nem mondtunk egymásnak mást, nem kellett többet mondanunk. Hát így kezdődött. Így kezdődtek az Iván-legendák. Körüllengték őt a maga teremtette kicsiny hangulatok és mítoszok, szép humorral az álom-füllentések, varázsos hangulatot vonva személye köré. Miért volt erre szüksége? Az első kollégiumi napon a nőért – felnőttesen: „egy nőért” – elszenvedett és bemutatott sebhelyre? Talán a játékosságra volt szüksége, hogy el tudja viselni létezését – ahogyan csupasz, kitárt lélekkel és érzelmekkel állt a világban. Talán erre a maszkra volt szüksége, hogy lebegő-érzékeny természetével el tudja viselni a körötte – rajta – taposó mindenkori jelent?

Ó, a pesti srác! Sőt, budai! És mellkasán a jel! Ó, micsoda fiú! S ahogy előrehajolok az időben, látom magunkat, amint sétálunk egyszer valahol (mennyi séta, mennyi valahol), s egyszer csak, a nyelvi előzmények érdektelenek, arról kezdtél beszélni, amikor néhány évre lekerültél a nagyszülőkhöz Mernyére (hogy miért, azt sok másik séta, sok másik beszéd tudja), megtanultad – eltanultad? – az ottani gyerekek ízes tájszólását, s amikor az általános iskola utolsó osztályára visszahoztak a szülők, a pesti (budai) fiúk kinevettek „csúnya” beszéded miatt az első órán. Nevettél ezen mesélés közben, ahogy szoktad, kicsinyeket hang-pöffentve hozzá, nyakadat behúzva, kifelé induló tenyér-gesztussal, de én láttam rajtad, fájt ez neked. Nem a nevetés, a hirtelen jött szégyen miatt, amit megint le kellett küzdeni valami Iván-legendával, a mögötte lévő, test-sérülésnél mélyebb seb fájt neked.

3.

Szerda esténként Teodóz atya quadrumra néző, bútorokba beivódott, áporodott dohányfüsttől nehéz levegőjű szobája. S ott szorongtunk néhányan, a Kisklub tagjai. Akik szöszmötöltek, kaparásztak az írás körül: te az ajtótól balra ültél, aztán Tamás, vagy Laci… rájuk emlékezem. S mindenki hozta a maga új kis termését, úgy hozta, mint Dante a Commediát. Igen, meg kell írni a művet, s legalább akkorát! S mikor máskor, ha nem ebben az életkorban, a pubertásvilág bőrkráter-pattanásos feszültségében. S még inkább feszült odabent minden.

A prefektus és magyartanár szobája után a tiltott fa gyümölcséhez igyekeztél, a bagózda felé tartottál, s én követtelek. Symphoniát szívtál, lassan, akkurátusan kotorásztad elő a zsebedből, a fölszálló füst belemart a szemedbe, ettől összeszorítottad tekintetedet, s bölcsen meredtél a távolba, magad elé. Mi minden járhat a fejedben, micsoda gazdagság lehet odabent? – s irigykedve tekintettem rád, nem akartalak otthagyni, kellett a közelséged, hátha rám is átpárolog abból a fej- és lélekgazdagságból valamennyi.

Vörösbort iszom, a korty összeszorul a számban. Iván, nem hiszem el, nem akarom elhinni, hogy ide jutottunk: már kopasz a fejed, sugár és kémiai szerek járta, s egyszer csak azt mondod: – Ha tudom, ennyire szörnyű dolog a dohányzás, soha nem gyújtok rá.

Valaki a közelben kifújta a füstöt, a széljárás odahozta. Ennyi volt, elég volt. Elviselhetetlen, undorító. Ha tudtam volna… – fülemben hangod rezgésszáma. S aztán hallgattunk, hallgattunk az időben megtörténő dolgok egyszeriségében, amikor minden gesztus, minden szó, minden gondolat, minden, minden, ami volt-van, az egyszer és mindenkorra bekövetkezés kemény törvényévé kövesedett.

De ott még minden lehet! A bagózdának kinevezett, tetőteraszra vezető helyiségben még minden lehet, verset írni, verset, verset, és odapökted a rímeket, odapökted a ritmust, élet-lovag elszántsággal, s talán akkor, vagy valamivel később – nem mindegy? –, szerényen összehúzva serkedő bajszodat, odanyújtottál egy papírlapot, azzal a kissé suta kézmozdulatoddal. Végálom – kipróbált szüzeknek, olvastam a címet. S talán ekkor értettem meg minden későbbi versedet, minden írásodat. Hiszen te is – halkan megvallom, de hiszen te nagyon jól tudod –, én is egyetlen művet akartunk írni, egyetlenegyet, de attól szakadjon be az asztal lapja. S már alig volt érdekes a közvetlen nyelvi tartalom, amikor ott szállt a lélek, az Iván-mítosz, amikor magamat is a végálomban – az életben – éreztem, kipróbált szűzként.

Mit jelent ez utóbbi kifejezés? Ma sem tudom, szavakkal elmondhatóan semmiképpen nem, csak éreztem-érzem, valami lényegeset mondasz el magadról – s veszem magamra én is –, erről a létezésben keringő önmagunkról. Az igazi művészet nem magyarázható. Nem magyarázható, mert nincs szüksége semmi mankóra, bicegő segédeszközre, az igazi művészet kiterjed – és van. Megtestesül olyan erővel, hogy fölemel.

Elhamvadt a cigarettád. Visszaballagtunk a világítótornyoknak nézett, félárbocra eresztett kolostori folyosófények között a hálóterembe. Tudtuk, másnap, de legkésőbb még egy nap múlva meg kell születnie a műnek. Mert bennünk lobogott az igazság egyszerű lángja.

4.

Mítoszt teremtettél a távozásodból. Másodikban érkeztél, s a negyedik osztályba már másutt jártál. Máig nem tudom, mi volt az igazság. Éjszaka kiszöktél a kollégiumból – ó, micsoda bátor fiú! –, talán ezért? A prefektus villanyoltás után szokása szerint végigjárta a hálót, s ágyadhoz érve feltűnt neki valami. Valami furcsa. A felgyűrt paplan alatt nem te aludtál, fejedet összegyűrt kispárna helyettesítette.

Én mást láttam, de Iván, ha te úgy akarod, hát legyen ez. S maradjon mellékes közjátéknak, hogy az egyik nap megjelent jó apád – a mernyei évek szüleid válásidőszakára estek –, s minden habozás nélkül összecsomagoltatott veled, motyódat begyömöszölte a bogárhátú Volkswagen szűkös rakterébe. A Külkereskedelmi –Kereskedelmi? – Minisztérium párttitkára mégsem engedhette meg, hogy fia egyházi iskolába járjon. 1969-et írtunk. Ott álltam az udvarra néző hálóterem ablakában, s nem értettem, miért kellett ez, miért, hogy a barátomat – ezzé lihegtük-álmodtuk össze addigra az életünket – elviszik tőlem? Nagyon árvának éreztem magam. Te még visszajöttél, nem búcsúzni, sosem szerettél búcsúzni, a zsidó kórház szobájában sem búcsúztál, már fölkelni is gyönge tagokkal, amikor valahányszor a halálról, e bukás-kérdőjel-titokról beszélgettünk – megöleltük egymást. A telefonszámomat ismered, mondtad, az utcát és a házszámot is. Persze, bólintottam, s hiába ez a tudás, egyedül maradtam, amikor beültél apád mellé az autóba.

5.

Hogyan is volt? Segíts, te biztosan jobban emlékszel. Bennem az maradt meg, hogy az este hazakísértük a lányokat… Várj csak, mintha derengene. N.-t – az én N.-emet – együtt villamosoztattuk ki Óbudára, egészen a házig, barátnője, a te Esztered a Pozsonyi úton lakott. S amikor mögötte is becsapódott az ajtó, ott maradtunk kettesben, éjfélre járt, te valahogy még hazajuthattál volna az éjszakában – a buszok már nem jártak, a villamosok bizonytalan éjszakai menetrendje imbolygott –, nekem legföljebb a taxi maradt, de arra nem volt pénzem.

Egyházi iskolásként nem vettek föl az egyetemre, ezek ilyenek, intézted el egy legyintéssel. Ofotért-kereskedelmi tanulónak álltam – katonaság ellen; aki igazolta tanulmányi viszonyát, azt nem hívták be abban az évben –, te valamilyen szociológiai laboratóriumban dolgoztál (téged se vettek föl – az egyetem halvány-messzi tüneménnyé változott a tudatomban, miközben – talán ezért telepítették ki a családomat – természetesnek tartottam [őseim ártalmaként?], hogy illik legalább egy diplomát szerezni, aztán majd eldönti az ember, mihez kezdjen az életben).

Szóval éjfél volt, vagy el is múlt, lassan beszélgettünk, nem kellett már nekünk túl sok szó, a Pozsonyi út kezdetén, a Jászai Mari téren – nem akartál magamra hagyni – fölmásztunk a játszótér bádogsüvegű rakétájába, hogy ott húzzuk ki reggelig. S akkor elkísérjük a lányokat az iskolába, mert ők még csak abban az évben készültek az érettségire.

Nem akartál magamra hagyni – hát akkor most miért?! Mondd, most miért? Tegnapelőtt autóbusszal utaztam vissza Pilismarótról Budapestre. Zötykölődött velem a vasárnap déli járat, esett az eső, de még tartották magukat az ősz sárga színei, már elhagytuk Dunabogdányt, s akkor arra gondoltam, a következő megállónál – Tahi-hídfő – leszállok, nem érdekes, hogy Szentendréig váltottam jegyet, beugrom Ivcsihez. (Te tudod? Én már nem emlékszem, mikor változtál Ivánból Ivcsivé.) És akkor rám szakadt a bőgnivaló tudás.

Odapillantottam az esőeres ablakon át: Tahiti cukrászda. És a bőgés alatt megemelte hátát a mosoly. Bent ültünk – fagylaltot vagy gesztenyepürét ettél? szeretted az édességet, a gesztenyepürét különösen –, s egyszer csak a cukrászda parkolójában álló autód jobb hátsó lámpája szerteszóródott a földön. Láttad, hogy a beálló autó nem kerüli ki, nem kerülheti ki a te kocsidat abban az ívben, de nem volt mit tenni. Ott hevertek az autó-maradékok. S egy-két nappal később megírtad a rendőrségnek a kárbejelentést: X. Y. úrhölgynek (mert nő volt a parkolási ívet elvétő személy) nem sikerült maradéktalanul kikerülnie az autódat. Nem sikerült maradéktalanul…! Ez volt a rendőrök jó napja.

A költőnek meg kell szenvednie – talán ezzel a gondolattal kényelmetlenkedtünk a játszótéri rakéta csúcsában. Marhaság, mondtad, és összehúztuk magunkat szeptember közepén a hajnali hűvösben.

6.

Nyomtam a csengőt, nem kellett bejelentkezni, hogyan is, nekem az albérletben nem volt telefonom (egyébként sem volt biztos, hogy másnap még ugyanaz az albérletem), a tantuszt meg elnyelte az utcai fülke, a Pozsonyi úton a második emeleti lakásajtó kukucskálója mögött lassan fény derengett, néhány csoszogó lépés (megálltál az időben ezzel a csoszogással), aztán megjelent Iván, kihúzott szálaktól lógó csíkos fürdőköpenyében, ajtót nyitott, nem örvendezett, nem szólt semmit, hanem a maga természetességével adott utat, hogy belépjek.

Iván, hangzott a Bauhaus-lakás egyik szobájából az öregséggel elvékonyodott hang, ki csöngetett? Micike, nyugodjon meg, fordult Iván a szobából kilépő öregasszony felé, az egyik ezredes érkezett meg. Tudja…? De erről nem szabad senkinek beszélni. Mire Micike rémülten, mégis teljes meghatódottsággal hátrált vissza a szobájába. (Micike Eszter nagymamája volt, merthogy Iván közben feleségül vette Esztert.)

Bementünk a szobába, Iván végigfeküdt az ágyon, mellére helyezte a hamutartót, s a keleti bölcsek egyszerű nyugalmával rágyújtott a következő cigarettára. A hamutálban már csikk-hadsereg sorakozott.

– Mit csinálsz, Ivcsi?

– Pihengélek – volt a lakonikus válasz. A pihengélés vált életformáddá. Amikor a társaság többi tagjával szóba került Iván, s valaki fölvetette: mi van vele, a válasz így hangzott: pihengél.

Senki nem tudta, Iván sem, miféle konspirációra gyülekeztek időnként az ezredesek, Micike úgy vélte, a géppisztolyokat az ágyneműtartó rejti – csak senkinek, Micike, csak senkinek! –, amely ezzel különös tiszteletet vívott ki a szklerotikus elmében. Iván nem bántotta ezzel Micikét, bevonta játékos szellemű világába.

Igen, a játék. A homo ludens – a játékos ember. Az ideológiafakírrá és pénzfakírrá merevedett arcú világban a játékosság. Élni, könnyű, szelíd humorral; közelebb vezet a szépséghez és megértéshez. S játszani csak az tud igazán, aki el tudja veszíteni önmagát a derűben.

Mély lépésű és derűs világ. Így éltünk mi, ott a játékrakéta tornyában és a Pozsonyi úti lakásban is. A rakétában alig aludtunk. Nem a kényelmetlenség miatt, bár az sem volt megvetendő, sokkal inkább jövőbe vetett álmaink nem hagytak aludni minket. Nem terveztük, álmodtuk a jövőt.

S közben Eszter pocakja egyre nőtt. Előbb Bambu, majd Kókusz. A gyerekek később már csak nevettek rajtam, nem tudtam a nevüket, a hivatalos nevüket, nekem ezek az elnevezések maradtak meg, s emlékszel, Iván, néhány éve, talán a betegség már ördöghátára vett, ott voltál te is, vagy Bambuval külön találkoztam, s önkéntelenül így szólítottam őt, bár figyelmeztettél sok évvel korábban, nem szereti ezt a megnevezést, Bambunak már felnőttek a gyermekei – az unokáid –, s akkor Bambu, szelíden félrehajtva a szemébe lógó tincset, azt mondta, látva zavaromat, hogy legszívesebben visszavonnám a megszólítást, de nem találom az „illendőt”: – Te nevezhetsz így, te mindig nevezhetsz így.

Én akkor a kezedet éreztem az enyémben, szakállvakaró nézésedet: ezt neked köszönhetem, a barátságunk jogosított fel erre.

A két lányra hány alkalommal vigyáztunk… Micike, szólt Iván, nekünk most el kell mennünk, de az ezredes és Márti itt maradnak, ügyelnek a gyerekekre, és rád is Micike, ne félj, Kassát már senki nem foglalja el tőled! Mert Micike ráncossá öregedett tudatában Kassát – Kassát úgy nevezni, hogy Košice, te jó ég! – sopánkodott valahány alkalommal – meg akarta őrizni, meg akarta menteni Iván, hogy a szomorúság és felháborodás egyvelegében Kassa megmaradjon neki leányképzeletűnek.

Ringattuk Bambut és Kókuszt, ti valahová társaságba mentetek, nem fordult elő túl gyakran, már korán mackósodó természeteddel nem kívántad a társaságot, nem úgy, mint én, aki kitaszított magányosként éltem meg ezeket az éveket, kerestem, mindig és egyre csak kerestem, hol haraphatok bele az életbe, hol érhetem utol, le ne maradjak, te meg nyugodtan feküdtél az ágyon, melleden a hamutartó, benne a csikk-ármádia (csíkos fürdőköpeny, mosástól, használattól kihúzott szálakkal), és irigyelni való (számomra legalábbis irigyelni való) nyugalommal idézted meg a világot oda, ahol voltál. Nem mondtad ki, ilyen szavakkal biztosan nem, mégis meghatároztad: minek menj, hiszen a világ ott van, ahol te vagy. Lassan értettem meg: fölösleges hajszolni a külszínt, hiszen akkor lemondunk önnön súlyunkról, létezés-súlyunkról, s kiszolgáltatjuk magunkat a létezés hullámlötyögésének.

És most, kibillenve az idő kronológiájából – de hiszen, mondtad egyszer, az időnek nem története, hanem szenvedélye van –, kitekintek az ablakon. A késő őszi jelen időben szeptember táján érzem magam, 1970 szeptemberében. Gödre utaztunk, te Eszterrel, én N.-el. Eszter szüleinek faháza várt minket, álomföld, pedig csak négy csupasz fal, Tátra típusú csehszlovák faház, összebújás-faház, délután, sistergett a rádió – Szabad Európa Rádió? –, itt a Szabad Európa Rádió a tizenhat, tizenkilenc, huszonöt, harmincegy, negyvenegy és negyvenkilenc méteres rövidhullámon… Délutáni randevú… itt Cseke László beszél… elhunyt Jimi Hendrix, aztán felhangzott a gitárhúrtépő hang, te Eszterrel, én N.-el, Az őrtorony mentén, hallottuk a rizses-kásásan zizegő távoli világból, amelyet te is, én is a magunk fantáziája szerint cicomáztunk fel, mint a nem értett szövegű Beatles-dalokat is, egymásra tekintettünk: Jimi Hendrix – és egyszeriben kiüresedett a gödi délután, sivár mosóteknővé vált, s mi benne, a lányok combja márvány – mi keresnivalónk itt, ha Jimi Hendrix? Bebújtunk a takaró alá, ki-ki a maga lányával, egyszerű és őszinte volt ez a keresgélés a másik után, aztán később lesétáltunk a gát tövébe, a kocsmakerthelyiségbe, ittunk egy sört – te is ittál, s akkor idéztük Tamás barátunk később szállóigévé vált kitételét: – Kérek egy sört, de az egy ebben az esetben nem számnévi, hanem határozatlan névelői értelemben értendő. Hű, de műveltek voltunk!

A lányok azt mondták, vacsorára meg másnap reggelire – vasárnap lesz – vegyünk valami kenyérfélét vagy kiflit. Ők addig rendet teremtenek a házban. Mi meg elindultunk feszesre szabott farmernadrágunkban – dacolva azzal, hogy a rendőr akár meg is állíthat, „nem elég, hogy farmernadrágot viselnek, még a hajuk is hosszú” – Levi Strauss, Lee, Rifle, az áhított márkák, ha valakinek becsempészték az országba, elég volt magára öltenie: ezt nézzétek! S könnyesre kacagtuk magunkat (mert a kenyérféle vásárlását a könnyes-kacagós pillanatért idézem), amikor egy könnyű kocsmai hangulatban távoli ismerősünk, lényegtelen, hogyan keveredtünk mi és hogyan ő éppen oda, eladásra kínálta príma Super Vor márkájú farmernadrágját. Olcsón megszámítom… – biztatta az alkalmi vevőt, aki meg (bár ez nagyzoló megfogalmazás, amint közös öreg barátunk, Imre bácsi mondogatta – három diploma, öt év börtön, politikai –, intelligencler megfogalmazás) behódolt a korszellemnek, s két nagyfröccs között ráharapott a Super Vor márkára, amit majd ugye kéz alatt, ahol senki se látja… Mi meg blazírt pofát vágtunk, csak utána, hogy otthagytuk a kocsmát, kacagtunk könnycsorgón, mert tudtuk, mit jelent a Super Vor. A Super még hagyján, de a VOR a Vörös Október Ruhagyár rövidítése.

Szóval kenyérért és kifliért indultunk, majd csak találunk valahol egy nyitva tartó üzletet, elértük az országút és a Duna felől fölvezető utca kereszteződését. A mellékútról egy gumirádlis kocsi várt áthajtása, egy szál gebe lóval. A legény a bakon ostorral a kezében figyelte a forgalmat, s amikor úgy látta, nem zavarja az áthaladást a gyér autóforgalom, ültéből kissé megemelkedett, meglendítette feje és félrecsúszott kalapja fölött az ostort, majd a szegény gebének a vadnyugati hősök elszánt hangján így kiáltott: Kamon hír (fonetikusan), s odacserdített az ostorral. S mint a legvagányabb, aki szilaj mén nyergében ül, azzal a testtartással hajtott keresztül az országúton, közben megismételte a rikoltó kiáltást: Kamon hír!

Csorgott a röhögéstől a könnyünk, évtizedek múltán is elég volt hozzá ennyi: kamon hír! Elfelejtettük a kenyeret, langyos szeptemberi szombat délután, éltünk, Iván, éltünk, a lányok vártak minket.

7.

Gyere, mondtad, miután ajtót nyitottál, a Micike-jelenet már megszokottá vált, a két lány a szobájában, a hálószobátokban átütötted a falat, hogy bármikor rájuk pillanthass, ne kelljen körbemenni. Ha ricsajt hallottál odatúlról, bedugtad fejed a négytéglányi lyukba, „mi folyik itt, csak nem valami szektás pártgyűlés”, mormogtad oda a három-négy éves gyerekeknek, azzal az öregségedre is megmaradt tiszta tekintetű játékos-bozontos fejeddel, s a lányok mosolyogtak a papán.

Évtizedek múlása: Bambu és Kókusz szájából hallom: a papa. S ez a papa az, aki átnézett a falon. Ó, a játékos mitológia: a falon átnézni tudó Iván. S a lányok máris vidáman rihecséltek.

A konyhába mentél, éppen főztél. Mi készül? – kérdeztem, mire a világegyetem képletét feltáró fizikus pontosságra törekvő magyarázatával – túl az

E=m c2 relatív komolyságán – közölted: csupa csuda leves. Mert a lányoknak enniük kellett, Eszter valahol a városban kószált vagy dolgozott, a főzés rád maradt (most is). – S mit tettél bele? – Amit itthon találtam. Egy kis tészta, egy kis petrezselyem… De a legtöbb a neve: a csupa csuda. A lányoknak ez ízlik belőle leginkább.

Hajnali négykor – vagy háromkor? – keltél. Mentél az ikszedik számú postahivatalba, hogy felvedd a napi újságadagot, aztán irány a hegy. A Svábhegy – szocialista leánykori nevén: Szabadság-hegy – jutott neked. Vitted a Népszabadságot az aktuális prominenciának, az éppen akkor regnáló miniszterelnöknek, aszténiás alkat, nyilván gyomorbeteg, fegyelmezettre vágott vékony szálú bajusszal, jellemezted. Az egyik helyen a proletárnép sorsáért aggódó elvtársi család nőtagja leszólt hozzád a teraszról, ahol a cseléd (ó, bocsánat, ez csak a Horthy-fasiszta időkben fordulhatott elő), szóval a háztartási alkalmazott a Munkásoké a jövőt harsogó világban (miközben akadt, aki halkan megkérdezte: de kié a jelen? – ám erre nem kapott választ) éppen a villásreggelit szolgálta fel az osztálykorlátokat lebontó családnak a teljes panorámát kínáló teraszon (mögöttük a villa, amely elnevezés ebben az esetben nem az evőeszköz megnevezésére szolgál), te meg a harminc kilót is nyomó Népszabadság-postatáskával lihegtél fölfelé a társadalmi ismeretek meredek emelkedőjén. S megszólalt a női hang, amikor negyedrét hajtva éppen bedugtad az újságot a postaládába: – Mondja csak maga ott, reggelizett már?

Bódultan tekintettél fel a magasba, nem voltál hozzászokva az ilyen kérdésekhez, tőled már régen nem kérdezték, reggeliztél-e már, mert időközben az életfilozófiának egy magasabb szintjére léptél. Ezt jelentette az ételfilozófia. Amikor néha ismeretlenek előtt hozakodtál elő ezzel, mindig szabadkoztál: az életfilozófia nem tévesztendő össze az ételfilozófiával. Az ételfilozófia ugyanis mit mond? Az ember életének egyik szakaszában elébe teszik az ételt. Később, ha maga gondoskodik róla, az ennivaló odakerül a tányérra. Majd pedig neki kell mások elé helyeznie az ételt. Nos hát, ez az ételfilozófia.

Jöjjön, reggelizzen! – szólt le a hölgy, miután a villásreggeli romjai ott maradtak az asztalon, a férj, magas rangú pártfunkcionárius (másodállásban Atlasz, akinek vállára egy világ súlya nehezedett) már elhagyta az asztalt, hogy az érkező hivatali kocsival lehajtasson a városba. Egyen, egyen bátran! – biztatott az asszony szabadkozásod láttán, s talán azt gondolta, a kínálat nem megfelelő. – Mondja bátran, melyiket szereti: a vörös vagy a fekete kaviárt?

Anyósod bejáratos volt a jobb polgári körökbe, amiről persze ilyen szóhasználattal nem beszélhettek. – És mondd, kérlek, hogy vannak a fiatalok? – mire az érdeklődésre így válaszolt: – Vejem a sajtó területén dolgozik. – Ó, igen? Hiszen ez nagyszerű.

Csupa csuda levest főztél; ami éppen volt odahaza, amire éppen futotta. S a lányok már ott röpködtek körülötted: – És mondd, papa, milyen a csupa csuda leves? – Ezt nem árulhatom el nektek, ennek a receptjét a világűrből kaptam. – Ó, igen, papa, a világűrből? – Különös lények szálltak le a Pozsonyi úton, csodálom, hogy nem láttátok a televízióban, ők árulták el nekem a titkot.

S a lányok csodálkoztak, még arról is megfeledkeztek, hogy játékos kedvükben kiszórják a cukrot a konyhai erkélyről a belső udvarra, kanalazták a levest, jóízűen, álmélkodva, mosolyogva.

8.

Nem emlékszem, korábban történt-e, vagy már elhagytad a Pozsonyi úti kikötőt, amikor valahol az éjszakában bóklásztunk, s aztán hajnalban érkeztünk meg hozzátok az Ulászló utcába? Cipő le, nadrág le, szuszogtunk-aludtunk a szobádban, ébredés után szegény anyád belépett, Danica, istenem, Danica, emlékeim vetítővásznán mindig cigaretta a szájában, könnyű kis szipkába dugva, vagy ez nagyanyád volt? A vidéki állatorvos felesége, kellő anyagi biztonságban, a lakásban megszabadult végre a társbérlőktől. Anyád meghátrált a mi cipőlerúgott, ifjonti gőzeinktől, az ablakhoz sietett, sarkig tárta a szárnyakat. És nevetett könnyű pongyolájában.

A Pozsonyi úti kikötő. A négytéglányi falrésre – „itt a papa, aztán rend legyen nekem”, „konspiráció, Micike, konspiráció!” – Don Quijote-festmény került, s azt elhajtva máris megjelent a fej.

Aztán egyszer nem. Segítettem az íróasztalt lecipelni a második emeletről. És megírtam a novellát – jóval később, sok év múltán, amikor a fájdalom-seb-hurcolkodás már hegesedésnek indult, s úgy hordtam magamon, ahogyan te a magadén az élettől elszenvedett sebet –, megírtam a Don Quijote című novellát. Odaadtam neked. És láttam arcodon a szenvedést. Azóta sem adtam ki kezemből a néhány lapot. Itt szorong íróasztalom bal oldali polcán, megsárgult oldalakon, írógép-nyomokkal, naplójegyzeteimmel együtt. Majd ha meghalok – és erre a fiamnak lesz joga –, olvasatlanul az egészet tűzre vetheti, ledarálhatja. Így szűnünk meg, Iván, így szűnünk meg, s nincs ezen csodálkoznivaló.

9.

A kék és a kubista szalon. S mint a nagyok, Verával a hétfőket neveztétek ki fogadónapnak. A szobák elnevezése kacagásban született. Azt gondoltuk, a világ másra sem való, mint hogy kifigurázzuk. A tapéták színe, formája, s mi máris ráragadtunk az elnevezésre. És ott ültünk hétfő esténként a barna kordhuzatú ülőgarnitúrán, ez már a Néphadsereg utcában volt, tudtuk, két tömbnyire a Honvédelmi Minisztérium, de nem tudtuk – én semmiképpen –, hogy a közben meghúzódó ház a titkosszolgálat, az elhárítás központja, már a szótól is borsózott a hátam, ez már a Néphadsereg utcai kikötő volt (kínos szó-halom: új nő, új izgalom), fényes alom, „tudod, ki lakik alattunk?” Persze nem tudtam, mire te: „A betiltott Mozgó Világ-szám után kinevezett új főszerkesztő.”

Engem, téged sem érdekelt ez. Az írás önmagában áll. Vagy ha nem, ha pillanatnyi eszmék és ideológiák mankóját kell hóna alá nyomni, akkor – akkor fene megette az egészet. Fölkértek téged, hogy írj az újrainduló folyóiratba. „Nem, köszönöm…” Nem leszek kurva, mondtad.

Engem az Élet és Irodalomhoz hívtak be akkoriban, a tizenhatodik oldalra. Beküldtem egy riportot: Homokvihar szélcsendben – ezt a címet adtam. Egy alföldi állami nevelőintézet életéről szólt. Hónapokig ott dolgoztam. Fájt a tapasztalat, érzelmeim kóvályogtak. – Írjon tavaszias, napsütéses riportot a magyar pedagógiáról!

Nem, köszönöm! – és ott álltunk, a kék vagy a kubista szalonban, ott álltunk mi, ketten, fiad a kiságyban, s nem keseredtünk el. Rágyújtottál egy újabb cigarettára, életerő volt bennünk. Fitymáltuk a hivatalos életet. Mert nekünk megvolt a magunk élete, körben ültünk hétfő esténként, valaki még egyetemre járt vagy éppen befejezte, s gondolat-erdeink szertenyíltak. Ám senkinek nem jutott eszébe, hogy ezért… hogy megszakítsa a kapcsolatot… hogy gyűlölje a másikat…

Vitáztunk, persze hogy vitáztunk körömszakadtáig. Mihály, az észak-magyarországi parasztgyerek Karl Popperből írta diplomamunkáját – „én nem értek egyet a mai liberális társadalomszemlélettel, amelynek nincs genetikus kapcsolata a klasszikus liberális iskolával, John Stuart Mill, Tocqueville eszméivel, mint ahogyan nem értek egyet a Lukács-iskolával sem; mekkora kárt okozott Lukács a magyar irodalomtörténetben, s amikor rádöbbent, hogy elvtársai akár ki is végeztethetik, gyorsan átnyergelt az esztétika területére” –, Tamás verset írt és egyházi újságot, Gyuri Kígyó utcai polgári gyerekként (klubzakó, kitelepítés, szülők válása) még az orvostudományi egyetemet végezte…

Szétnyílt eszméink erdeje. De mégis, minden hétfő este! Akár felhorgadhatott volna bennem a gyűlölet, hiszen… Hiszen – de elég ennyi a múltból. Kitelepítettek minket, s lettem így falusi gyerek, otthon nélküli városi, hideg, félreeső folyosókon albérlő, ablaktalan lyukakban, egy alkalommal az Írószövetség padlásán húztam meg magam, esőpecsétes vulkánfíber bőröndömmel keresztül-kasul a városon, s irigyeltem, amikor benéztem ablakokon, ahol lámpafény az íróasztalon, s biztosan meleg van…

Iván, okosak voltunk? Bölcsek? Nem hiszem. Egyszerűen csak levetettük magunkról elődeink nyűgeit – ha lázadtunk, hát ezt jelentette –, élni akartunk, élni, élni, a mindenség reményét remélni. Ezt a sort talán én… vagy te? Nem mindegy? Mi megvalósítottuk az egyenlőséget. Tamás mondta: nincs szellemi magántulajdon. Szellemünk közös, szerteágazó szálaiból áll össze a világ. Egyszerre voltunk összetartozók és egymásnak ellenzékei. Ó, milyen szép is volt! Csattogtak az érvek, csattogtak a gondolatok.

Már búcsúztunk az egyik hétfő este, hosszú folyosó vezetett az előszobába, hátul haladtam veled, Iván. Órákon át kifeszültünk a vitatkozásban, „Ivcsi, én nem értek egyet veled…”, az előszobában föltekintettél, a teret félmagasságban kettéosztották valamikor, hosszú, sötét, mély lyuk, „ha üldöznek, itt megbújhatsz”. Nevettünk ezen, de valamit nagyon komolyan gondoltunk. Hogy nem áruljuk el egymást.

10.

Csinálsz valamit? – így, ilyen odavetett félmondattal. Mintha csak féltünk volna attól, hogy a másik komolyan válaszol. Figyeltük egymást, különösen mi hárman: te, Tamás és én. Mit „csinál” a másik? S ez a figyelem – akkor is bevallottuk, bár ki nem mondtuk, most meg igazán őszinték lehetünk – nem nélkülözte a féltékenységet. Hiszen mindhárman azt akartuk, hogy egyszer a vers, a novella alatt beszakadjon az asztal. Te azt mondtad, ugyan! S írtad – ahogyan talán még irodalomórán tanultuk a kifejezést – polgárpukkasztó verseidet. Ez a polgárpukkasztás persze hülyeség, tudtad te, biztosan valamelyik irodalomtörténész találta ki, ehhez neked semmi közöd nem volt – belekiáltottál a világba, szelíd félelmeddel odavetettél néhány viharzó szót. Miközben kihúztad magad, s lassú, mackósodó mozdulataiddal oly biztosnak látszottál.

Hárman – háromféle világban meneteltünk, sarkai mégis elérték egymást. Fészkelődtünk, egy-két oldal kicsöppent néha, fészkelődtünk az íráshoz, a nyugtalanság, a vágy élt bennünk, de még nem találtuk… A formát, a hangot? Talán te leginkább, ezzel a fiatalos duhaj-odavetésekkel, amikor a novellában emberekkel bombázzák meg a várost… ez olyan ivános volt; Tamás szelídebben feszegette a távolságokat, én meg… én meg nem tudtam még, mihez kezdjek.

Pedig akkor már folyóiratunk volt! Biztosan a te ötletedből született (nem emlékszem, de egyszerűen előálltál olyasmivel, amire én még csak nem is gondoltam, igen, Ivánnak mindig akad ötlete), szedjük össze kezdő-szösszeneteinket, akik ott ültünk szerda esténként a kollégiumi szobában Teodóz atyánál (néhány éve milyen megható írást jelentettél meg róla, az atyáról; a Központi Szemináriumban kifüggesztették, olvasnivalóul a kispapoknak a Népszavából kivágott cikket), de te hoztál másokat is, Miklósra emlékszem és… igen, Tamás egy költőlányt – mert azért nem hiányzott belőlünk az önérzet és öntudat: művészek vagyunk! S amikor kissé elfancsalodott a képünk, hogy ez igaz, a lelkünk és szellemünk (így gondoltuk) művészként liheg (ma már nem tudom, hogyan van ez), de hol vannak a művek? Úgy hangzott ez a kérdés, ahogyan fiatal testünk és hevületünk vetette oda kacagva: – De hol vannak a lányok?

De hol vannak a művek? S akkor te megbóbiskolt fejrázásoddal halkan azt mondtad:

– Egy művész nem a művektől válik művésszé. – Pillanatnyi fölmentés magunknak; hát persze! Nem elég, hogy ott zubog, forr, hullámzik, vajúdik és még ki tudja, miféle mutatványokat végez lelkünk, s önti el gondolatainkat? A művésznek a mű… Az csak amolyan ráadás, valami világnak odavetett gesztus.

Azért összegyűjtöttük sovány addigi gesztusainkat, s megszületett a Kísérlet. Ennyi önfegyelem szorult belénk, nem neveztük Megérkezésnek vagy Beérkezésnek… Kísérlet. Néhány példányban legépelte valaki, merre lehet vajon egy példánya? Szívesen idetenném egykori önmagunkat, pucéran, olyan pucéran, ahogyan akkor voltunk, szópucéran, amikor még nem gondoltunk meg semmit, csak írtuk, ha vékonyan is, de írtuk, amiről úgy gondoltuk… Jó lenne látni akkori szöveg-önmagunkat; nem az esztétikai minősítés miatt (ugyan, hagyd, néztél rám egyszer, aki nem lesz költő, bár azt szeretné, elkezd esztétizálni), sokkal inkább a frissesség szeléért. Még nem mérlegeltünk, nem kötöttük be fejünket ilyen-olyan eszmékkel és ideológiákkal – egyszerre csak, igen, ez maradt: belekiáltottunk a világba.

(Belekiáltottunk a világba! Lent vártalak a kapu előtt, a Margit híd mellett, kopasz fejeden ott húzódott a vágás, a műtéti heg, tested befogadta azt a rengeteg sugarat; mit mondtak? – kérdeztem tőled, mert tudtam, délelőtt jártál „a pájslis” doktornál, a tüdőgyógyásznál, s hogy pájsli, ez mégiscsak emberibben hat, savanyú szalontüdő – pájsli – makarónival, bottal jártál a bizonytalanság miatt, de az a pájsli mégis jól hangzott, ezzel a kifejezéssel elszórakoztunk egészen a hídfő túloldaláig, ahol leültünk egy padra – „pihenjünk kicsit” –, szeptember volt, ültünk egymás mellett, szép fények mászkáltak, szép fények, de már nem fojtottak, mint augusztusban, a Margitszigeten gyerekek mentek edzésre, sporttáskájuk a hátukra vetve, egymást lökdösve – na, ne hülyéskedj… tényleg, a Zsolt odaszólt neki? és vihogtak –, láttuk-nem láttuk, hallottuk-nem hallottuk – persze, hogy nem hallottuk át a Duna fölött –, nem érdekes, de tudtuk, ott van körülöttünk az élet, szelíden, egyszerűen jöttek és mentek az emberek a HÉV-hez, a villamoshoz, a retikül mellett bevásárlószatyor, vacsora otthon… – mi meg ültünk ott, s ahogyan rád pillantottam, mert azt mondtad: „látod, ez az…”, éreztem, mire gondolsz: arra az egyszerűségre, ahogyan az élet halad. Belebújik önmagába, s boldogan lélegzik. Valahogy így képzeltük mi is annak idején… sérthetetlennek tartottuk magunkat, még Achilles-sarkunkról sem vettünk tudomást. Aztán a mélyből a következő mondathoz pajzsként előhúzott apró nevetés-böffenet, fejedet kissé hátravetetted: „Mindent elcsesztünk az életben, amit csak lehet.”)

A Kísérlet… valahol meg kell lennie. A magam írására emlékszem, s ahogyan jóízűen nevettél rajta: Novemberben, ha nem süt a nap. De nem fájt ez a nevetés, a fájdalomnál sokkal inkább meg voltam győződve arról, hogy ezt kell tennünk: írni a magunk meggyőződése szerint, nem törődve mással.

Lehazudtad Istent. Játszottál Istennel – később küzdöttél vele, mint Jákob az angyallal. Isten nincs, mondtad, miközben tudtad, tagadásod állítás. Hiszen tagadni csak azt lehet, ami van. Csakhogy te meg akartad markolni őt, s mert nem sikerült, kicsúszott a kezed közül, egyszerűen azt mondtad, nincs. Talán azért, mert mi – Tamás és én – azt állítottuk, hogy van. Egyszer eljátszottam: nincs. Erre te bizonygatni kezdted a létezését.

Aztán nevettünk. Szükséged volt az ellenkezésre. Az Istennel, emberrel való ellenkezésre. S ez lassanként életformáddá vált. Ellengondolkodtál (bármikor és bárkivel, bármivel szemben), ellenéreztél, ellencselekedtél, ellenettél és ellenlélegeztél. Lassanként fölépült Ellen-Iván. De úgy voltál ellen, hogy közben nem bántottál. Engem biztosan nem. Később volt írásod (hírlapi), amelynek már címével sértettél valakit. Akkor azt mondtam neked: – Iván, ezt nem vagyok hajlandó elolvasni. – Kissé lehajtottad a fejed: – Értem. S utána olykor (szerencsére nem gyakran) előre szóltál: ezt ne olvasd el. S szeretet-humoroddal hozzátetted: – Ez nem neked való.

Az Ellen-Ivánban nem volt harag vagy gyűlölet. Legföljebb fricska. Valakiről azt mondtad: „Na, mikor akasztják már fel?” – s amikor valóban bántani akarták, készen álltál az üzenettel: hozzád jöhet, nálad megbújhat. Mert így éltél te, így éltünk mi: sokszor kiélezett vitákban, de soha nem az embert, hanem annak eszméit vagy cselekedeteit szaggattuk. Olykor a végletekig.

De hagyom ezt. Úgysem lehet elmondani. Az életre – életre-halálra – kevés a szó. Szeretted a szikár mondatokat, szikár szövegeket. „Kopogjon, elég, ha koppan.” A Szálkák megjelenése után, amikor is Sztavrogin veszi a kabátját, levelet akartál írni (vagy írtál is?) Pilinszkynek, némaságra szólítva őt. Ezek után már nem írhat verset. Volt ebben valami odadobott nagyképűség, hiszen itt vagy te, a költő, ha ő elnémul, mert bevallja, hogy veszi a kabátját, majd jössz te, s elmondod!

Persze téged sem érdekelt feltétlenül, hogy kimondd. Nem hittél a szavakban – mint Istenben sem –, miközben szeretted a szavakat.

11.

Nekünk a tenger a Fekete-tengert jelentette. Az egyik nyáron elutaztunk oda. Persze nem ilyen egyszerűen. Sokkal kalandosabban, sokkal sutábban. De ez illett hozzánk. A kimaradt nemzedékhez. Te mondogattad mindig: a második világháború után túlságosan későn születtünk. Lehetne ennek szociológiai vetületéről beszélni, te azt mondtad, elveszett nemzedék vagyunk. S hogy ki veszejtett el minket? Szüleink. Hozzájuk, az ő életükhöz viszonyítva születtünk túl későn. Erről általában kettesben beszélgettünk, kölcsönösen ismertük egymás hinterlandját. Kimondtad: szüleink alkalmatlanok voltak a fölnevelésünkre. Az ő meghasonlottságuk ült ki rajtunk.

1990 táján megint csak: akkor lekésett nemzedék lettünk. Mert – magyaráztad – a biológiai törvények szerint éppen abba az életkorba értünk, amikor a mi nemzedékünknek kellene átvenni a társadalomban a vezető szerepet. Nem mintha magadnak – vagy magunknak, én sem gondoltam erre – valamiféle pozíciót szánnál, nem, te maradtál volna mindig megfigyelőnek, „szeretem nézni az életet, kukkolni”, kuncogtál – a lekésett nemzedéket szociológiai megállapításnak szántad. Komolyságod teljes súlyával. Ültél egy kövön Tahiban (Tahi – Tahi – Tahiti) a kertben, már órák óta, mit nézel, kérdeztem, mire a rezgő fűszálakra mutattál: – Figyelem a kirgiz teknősök életét.

Szóval a tenger. Látom a fényképen, gumicsizmában állsz a Tisza-parton, fejeden valamiféle posztósüveg, a mahagóni motorcsónaktest tükörlapján a régi DKW-motor, szájadban cigaretta. Lemegyünk Titelig, a két férfi és persze a két nő. A tengerről szó sem esett. Az idő pocsék volt, hűvös és esett is, Szeged, aztán át a határon, bele se gondoltunk, hogyan jövünk vissza – valahogy így éltünk, bele se gondoltunk –, a DKW-motor egyre inkább prüszkölt, aztán valahol szerb – akkoriban jugoszláv – földön, helyesebben vízen végleg feladta. Az áramlat lassan sodort magával, mire találtunk egy helyet. Part menti étteremféleség, a közelben uszályos hajók kötöttek ki, valamelyik majd csak elindul fölfelé, azzal hazaszállítjuk a csónakot és magunkat. A nagy kaland véget ért.

A vendéglő előtt füves térség. Éppen alkalmas arra, hogy éjszakára sátort verjünk – már esteledett –, másnap meg beszélünk a hajósokkal, gondoltuk, valamennyiért, rum vagy pálinka ellenében hazaszállítanak minket.

Még a közeli település nevét sem ismertük. Aztán megtanultuk: Elemir. Ittebei Kiss Ernő aradi vértanú szülőföldje. A vértanúság… Két sátor egymás mellett, fáradtak voltunk, örültünk, hogy motor nélküli hajónkkal végre kikötöttünk, s némi reményünk támadt a hazajutásra. Hajnalban azonban…

Voltunk mi már katonák – hangzott visszatérően, ha az életben valami nehézségre válaszolnunk kellett. Persze mindez ártalmatlan közjátékot jelentett. Csakhogy ekkor – merthogy voltunk mi már katonák – Ivánnal az éles, fémes csattanásra ébredtünk. A géppisztoly hangjára, amikor kibiztosítják és csőre töltik. Kimásztunk a sátorból, a férfiember megvédi a nőket… fegyveresek vettek körül minket, két civil ruhás is volt köztük. Szerb szavak, nem értettük, annyit gondoltunk, az útlevelünket kérik. Előszedtük, a lányokét is – két feleség, de szerettük őket lányoknak nevezni, még ebben a helyzetben is –, Iván, te azonnal rágyújtottál egy cigarettára, mire az egyik civil ruhás lendületes kézzel hadonászott: nyet. Rámutatott egy táblára: dohányozni tilos.

Bekísértek minket a vendéglőbe (valóban az volt), egy különteremben ültettek le, hosszú, széles asztal, két oldalán végig székek, a falakon agancsok, vaddisznó agyarak, mi meg leültünk, a géppisztoly éles csattanása nem ismétlődött meg (később így nevettünk ezen Ivánnal: még az ánuszunk is összeszorult – merthogy voltunk mi már katonák), egymásra néztünk, kezdetben még élveztük is a helyzetet. Azt gondoltuk, talán segítenek nekünk megbeszélni a hajósokkal a hazafelé vezető utat. Ők azonban másként döntöttek: míg mi bent ültünk, szemben velünk a két civil ruhás és két fegyveres, a többiek átkutatták a sátrakat, a csónakot kiemelték a vízből, végigkémlelték az alját is. Közben kézzel-lábbal nyelven, majd akadt egy tört magyar szavú tolmács, folyamatosan közölték velünk a fejleményeket, mi meg nem tudtuk, mit akarnak. Iván, te a magad stílusában, itt már rágyújthattál, egy egyetemi tanár komolyságával fordultál feléjük: mondják meg, mit keresnek, hátha segíthetünk nekik. De nem árulták el. Egyre csak azt kérdezték, honnan jöttünk. Nehéz volt kitalálni, csónakkal, amelynek ráadásul lerobbant a motorja. Megkérdezted tőlük – ezt szemtelenségnek vették –, nem tudnák-e megjavítani a motort. Válaszuk nem illeszkedett a tudakozódáshoz: – Rövidesen megérkeznek az állambiztonsági szervek Zrenjaninból.

Ekkor már kora délutánra járt. S valóban beállított két – ugyancsak civil ruhás – férfi. Ezek már értelmesebbnek hatottak, s éppen az ő megjelenésük oldotta az addigra feszültté vált helyzetet. Feleségem ugyanis – az egyik lány –, miután a sűrű szerb beszédből kihallotta: mineralna voda, máris ráerősített összes délszláv tudásával: Mineralna voda Knaz Milos. S olyan természetességgel közölte az ásványvíz nevét, mint akinek kisujjában vannak a délszláv nyelvek. Fogva tartóink erre azt hitték, mindvégig értettük, amit egymás közt beszéltek.

Az állambiztonságiak később rájöttek, valami balfogás történt, az volt az érzésünk, kezdetben palesztin terroristáknak néztek minket, akik valamit föl akarunk robbantani – máig nem tudom, milyen (titkos) objektum lehetett a közelben, ami ilyen izgalomba hozta a jugoszláv elhárítást. Rájöttek, hogy balekok vagyunk, oktalan vízi túrázók, akiknek ráadásul elromlott a motorja. Ekkor – jól benne a délutánban – elénk tettek valami forró levest, alig volt rajtunk ruha, hűvösen forgott a levegő a teremben, s közölték velünk, hogy kiutasítanak, legkésőbb huszonnégy órán belül el kell hagynunk az országot.

Mitévők legyünk? Legalább egy hónapra terveztük az utat, s most itt állunk a negyedik-ötödik napon – kiutasítva. Iván, ti úgy határoztatok, továbbutaztok valahogy Bulgáriába, ha már így alakult, le a tengerhez, nekünk haza kellett hoznunk a csónakot, s majd utánatok megyünk. Rövid számolás: mikor érkezhetünk? Három napot jelöltünk meg Várnában. A kikötőnél délben… ha egyik nap sem vagyunk ott, nem tudtunk lejutni. Titeket az állambiztonságiak elvittek Zrenjaninig, talán tovább is, egészen a határig, a ti utatok tehát legalább addig biztosítva volt.

Napokkal később találkoztunk a kikötőben. Hátizsák, nevetés. Megúsztuk, s kiszolgált frontharcosoknak éreztük magunkat. Amikor meg elfogyott a pénzünk kempingre, kiköltöztünk a tengerpartra, rátaláltunk egy elhagyott filmdíszletre, oda táboroztunk. Indiánfalu, háncsból, nádból épített viskók, egy roncsbárka, bordáival kifilézett hatalmas hal, a fényképen ott állunk a bárkánál, két Robinsonként vagy nála valamivel nagyobb hősökként.

És hullámzott a tenger. A sós víz pezsgő habbal tódult a sziklákra. S mi bemásztunk a vízbe, vadul dőlő hullámok, de mit számít – elvégre kemény férfiak vagyunk –, találtunk kapaszkodót, hogy a ránk zúduló víz ne sodorjon el, és élveztük a hátunkra ömlő hatalmas dübbenetet, talán órákig tartottuk magunkat, amikor fejünk minden hullám után néhány másodpercre kikerült a levegőre, egymásra néztünk és nevettünk. Soha olyan jóízűen.

Az a nyár, Iván, talán az a nyár volt életünk felszabadult nyara?

12.

Szerettél játszani. Szelíd, szép játékot. Szeretted játszani az életet. Szilveszter a Néphadsereg utcában. Megint csak egy fénykép. Kifiguráztuk önmagunkat, s magunkon keresztül az életet. Öltsünk fel valami szokatlant, amiben kedvünk telik. Én drága nagyapám seszínű rövidnadrágját választottam, természetesen nadrágtartóval – stílszerűen hosenträgerrel, amit a magyar nyelv szívesen mond olykor hózentrógernek, s van ebben valami találó, valami könnyű trógerség, amit mi – kívülről így gondolhatták – magunkra öltöttünk, lábamon fuszekli, természetesen fuszeklitartóval, a fejemen nagyapám lapos, ellenzős sapkája – szibériai hadifogsága óta mindig fázott a feje. Te pedig mackónadrágban, mamuszban – brumm-brumm –, hozzá Tolsztoj-féle, kihajtó nélküli orosz ing, fejeden pedig, mélyen homlokodba húzva külföldi (svájci) sapkád. S vihogtunk: íme, a magyar értelmiség. Mert amióta Laci bácsi, a tudománytörténész, kissé mindig heves-kappanos hanghordozásával, egyik előadásában, amelyre belógtunk, mert leckekönyv-jogosultságunk nem volt hozzá, éppen azt magyarázta, hogy az aktuális idők – a hetvenes évek – magyar értelmisége a kiskertekbe emigrált, így aztán mire várhatunk, s mi láttuk is, amint gereblyével a kezükben ott füstölögnek a hétvégi kertekben, még szörnyűségesebb kifejezéssel, a vikkendtelkeken (így, kacéran megnyomott két k-val) – azóta mi nem tudtuk, hová is tartozunk, akarunk-e tartozni bármiféle meghatározáshoz. Mi önmagunkhoz kívántunk leginkább tartozni.

Iván, fonott hintaszékben billegtél, én meg melletted álltam, kissé rád támaszkodva, hosszan lelógó szakállammal. A te szakállad egyenletesen futotta körbe az arcodat. Ha valahová akartunk tartozni – magunkon kívül –, ezek a szakállasok voltak. Szakállunk éppen eléggé kifejezte világnézeti állásfoglalásunkat.

Éjfélkor odakintről durranások hallatszottak. Itt-ott, amott pukkant valami petárda, szilveszteri örömjelzés. Odasiettél az ablakhoz, persze nem nagyon hevesen, hiszen tudtad, a történelemről úgysem késhetünk le, kitártad mindkét szárnyát, kis ideig lested a pukkanásokat, mint aki tudományos megfigyelést végez, majd a társaság felé fordulva azt kérdezted: – Ezek már a mieink? – Kitört a jókedv, melyet néhány pohár-korttyal megágyaztunk már az este folyamán.

Ezek már a mieink? – s kikre gondoltunk? Iván, te nyilván másokra, mint én, de ez nem számított, csak az, hogy a te mieink és az én mieink, bárhol álljanak is múltjukat, ideológiájukat, világnézetüket tekintve, tisztességesek legyenek.

Szerettél játszani. Szelíd, szép játékot. Szeretted játszani a halált. A Piki-Puki, ez a kis piros Fiat 500-as, amikor birtokodba jutott, már az utolsókat pöfögte. A te oldaladon, a vezetőülés mellett bedrótozva a kilincs, a másik oldalról szálltál be, én hátul nyomorogtam a háromajtós járgányban, valahová vidékre mentünk, melletted a feleséged – a lány –, s nekem az volt a dolgom, hogy éberen figyeljem, hátul a motor nem gyullad-e ki. Egyszer aztán füstölni kezdett, Eszter gyorsan kiszállt, én meg – utólag tudtam meg tőled, szörnyű, könnyes nevetésed közben: képzeljétek, ahogyan ez a nagydarab ember villámgyorsan kigyűrte magát abból a pici autóból!

Hát ez volt a Piki-Puki. El kellett adni. Hirdetés az Esti Hírlapban. Vajon lesz-e rá vevő? S akkor a várakozásban kidolgoztad a kuncsaft-fogadás színpadi dramaturgiáját. Danica nyit ajtót, tetőtől talpig feketében, nem szól semmit, némán engedi be az érdeklődőt, majd mutatja az irányt beljebb; mintha csak véletlenül tenné, benyit a konyha melletti szoba ajtaján, ahol én lógnék, hurokkal a nyakamon, ó, bocsánat, az albérlő szobája, és visszacsukja az ajtót, mutat tovább a folyosón a belső szoba felé, ahol Iván, te fekszel az ágyban, nyakig húzott paplannal, az ágynemű alól drótok futnak ki a közeli asztalon lévő oszcilloszkópig, amelyen elektromos hullámok ugrálnak, öcséd vigyázza őket, majd fölkel, komor tekintettel az érdeklődőre tekint, odébb hívja, s azt suttogja: – Drága fivérem utolsó kívánsága, hogy jó kezekbe kerüljön szeretett autója.

Ezek után ember legyen a talpán, aki eláll a vásárlástól, már csak azért is rááll, hogy minél hamarabb szabaduljon.

Kinevetted a halált. Öcséddel utaztatok a vidéki rokon temetésére. Hosszú volt az út, hallgattatok, nézelődtetek, aztán előkerült a bácsi alakja, lassanként derengett: – Emlékszel? Igen, hát az óriási volt, csapott fel a kacaj öcsédből, s már tolultak is az emlékek, csupa jóleső nevetés-könnyekig. – És az az eset, amikor azt mondta… – újabb emlékbódulat. Odavarázsoltátok, élővé, elevenné, miközben a temetőben már folyt a szertartás. Mert a felidézés-folyamban elvétettétek az állomást, tovább utaztatok a vonattal. – Mi így tudtuk őt eltemetni, mondtad, s még mindig ott játszott a bácsi-emlék mosolya rajtad.

Játszottál a tárgyakkal. Mi ez, Iván? – kérdeztem tőled, kezedben egy fadarab, éppen simára csiszoltad. Akkor már Tahi-Tahiti jelentette az életedet, rövid időn belül elterjedt a faluban, ez a titokzatos ember mindenre tud valami csodálatosat mondani, sokan el is hitték, olyan komolyan adtad elő. Nem okoztál ezzel kárt másnak, ártatlan csodák voltak a tiéid. Nem úgy, mint a főnöködé. A kiskertjében nem eredtek meg a frissen ültetett gyümölcsfák, erre bohókás újságírói ötlettel fogta magát és megfordította a csemetéket, fejjel lefelé, az elszáradt gyökérzettel fölfelé ásta be őket a földbe. Mire a szomszéd árgus szemekkel figyelt, hiszen tudta, a „szerkesztő úr” egy mezőgazdasági lapnál dolgozik, ő csak érti. Az érdeklődésre azt a választ kapta: így nagyobb termést ad, mire a szomszéd is megfordította eleven kis fáit. Főnöködnek el kellett adnia a kertet… Te ártatlan varázsló voltál, neked mindig csak a történet eleje volt érdekes, a hatás, amíg ráálltak, aztán… könnyű, odavetett szájszéllel: – Nehogy elhiggyék! – Mintha csak magadat szórakoztattad volna.

Mint az apró fadarabokkal. Néztem az egyiket. Különös forma, meghatóan ívelődő vonal, már szépen lecsiszolva. Kézbe vettem, forgattam. Mi ez? Mire rám néztél, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna: tapogatófa.

– Tapogatófa?

– Igen, az. Nem tetszik?

– De igen. – Forgattam őket a kezemben.

– Tudod, úgy van ez – fogtál hozzá a magyarázathoz –, hogy az embernek jó megérinteni valamit. Tapogatni. Valami tárgyat. A fát különösen. A fa anyaga áll legközelebb az emberhez. És a forma. Nem kell semmit kifejeznie. Elég, ha jó érzés megfogni, tapogatni.

– Hol hallottál erről?

– Én találtam ki.

És a konyhában az asztal fölött ott sorakoztak egymás mellett. Minden alkalommal kézbe adtál egyet: tessék, tapogasd. Ilyen varázsszereid, ilyen titkaid voltak. Ha éppen mosogatáshoz készülődtél, akkor is megemelted a vállad, két karodat kinyújtottad, s mintha éppen a legújabb biomechanikai fölfedezésedet mutatnád be, egyszerűen, mégis színházi pózban megszólaltál: tudod, én most azt csinálom…

Amikor hozzájutottál egy zenegéphez (vagy magnóhoz? – szeretted a technikai tárgyakat, élvezted a látványukat, ahogyan működnek, s mindig előálltál valami újdonsággal), muzsikát szereztél. Valóban, Iván, te értesz a zenéhez? – kérdezte G. barátunk megilletődve, mire legyintettél: – Nem kell ahhoz érteni, csak zenét kell szerezni.

Így született meg az After Neutron című produkció.

És büszke voltál, hogy te rendelkezel Közé-Európa legnagyobb sámligyűjteményével. Születésnapodra sámlit kértél. S jöttek-mentünk barátok a tahi-tahiti utcán, mindenki kezében szorongatott egy sámlit. Azt persze már sokan nem látták, hogy amikor rád csavarodott az élet, olyankor leültél az egyik alacsony alkalmatosságra, elhúzódtál a sarok felé, és csak néztél.

Szemlélődtél. Tudtál szemlélődni. Gondolataid szélsebesen kalandoztak, sosem siettetted, nem is üldözted őket. Nyugodtan ültél, s ámultad – bámultad – a világot. Sosem értetted, s egyre kevésbé. Ilyenkor, hogy el ne vessz ebben az ámulatban-bámulatban, Iván-csodásan belekapaszkodtál a tudományba: – Érted, ma már tudják… és egyszer majd megfejtik…

Tudtad, hogy nem fejtik meg. Amit te – és amit mi – igazán tudni akartunk az életről, az nem fejthető meg. Az ember nem azért van, hogy megfejtse azt, amire nem hivatott. Élni, ez a legfontosabb… – vetettem oda neked szenvedélyesen, mire te két szippantás között csak annyit mondtál, szokásos, kissé szenvtelen, már-már hanyag-flegma, mégis meleg tónusú hangodon:

– Én élek.

S elhittem neked, pedig nem is olyan könnyű élni.

13.

Újságírók lettünk – anyósod szerint a sajtó területén dolgoztál. Hírlapíró lettél, ragaszkodtál ehhez a kifejezéshez, nekem ez is nehezebben ment. Üzemi laposnak vettek fel téged, közben riportod megjelent az Élet és Irodalom tizenhatodik oldalán, versek, novellák itt-ott. Miért nem küldesz máshová is? – kérdeztem tőled.

– A vers nem arra való, hogy megjelenjen, hanem hogy megszülessen. – S valóban így gondoltad.

Üzemi laposnak lenni – valahol el kell kezdeni. Mentem, vittem a diplomámat (akkor már kettő is volt, mellé Rigó utcai nyelvvizsga-igazolás), a személyzetis a Blaha Lujza téren szenvtelenül nézett rám, elé tettem az önéletrajzomat, a Magyarország című hetilapban akkor már megjelent talán két egész oldalas írásom.

Nincs fölvétel, közölte, a Tájékoztatási Hivatalt említette, s ha azt említi, akkor nincs apelláta. Újabb év, újabb kísérlet. Megint csak nem. Egyszer aztán azt dünnyögted lekonyult fejem fölött:

– Majd beszélek vele, fiatal srác, jól megértjük egymást.

Nem tudtam, hogy két hete új személyzetist neveztek ki, bár rajtam nyilván az sem segít. Az újságíró (hírlapíró), gondoltam, egészen jó szakma, nem kell korán kelni, kötetlen munkaidő, s mellette végre foglalkozhatom az írással. Pontosabban úgy képzeltem, az írás mellett mellékesen ellötyögtetem a hírlapírást. Elvégre arra készültünk, hogy beszakadjon az a bizonyos asztal. És csak mentek a hónapok, az évek. Ha harmincöt éves korunkig nem törünk ki, már nem is érdemes élni. Mindent elveszítünk. Végre írnunk kellene valami olyasmit, valami nagyot. Ehelyett inkább az esti dumapartik maradtak, a világmegváltó tervek, időnként ellanyhulva, de azért mégis ott hordoztuk őket magunkban.

Néhány nap múlva azt mondtad:

– Menj be G.-hez valamelyik délelőtt. Mindent elmondtam neki rólad, hogy egyházi iskolába jártál, klerikális vagy, osztályidegen…

Erre ő azt kérdezte (innen már G.-től ismerem a történetet): ezért vegyen fel?! Nem, felelte Iván, hanem azért, mert a barátom. – Ja, az más. Ha a te barátod… Küldd be hozzám.

Tamás akkor már a katolikus hetilapnál dolgozott. Neki ott, aztán az Új Tükörben és másutt jelentek meg versei, rövid prózái. Irigyeltelek titeket: ha prózában írtatok, akkor is vers volt az.

Egyszer azt mondtad: mellékmunka. Akkoriban az építőipar lapjánál dolgoztál, utána kerültél a Húsipari Hírlaphoz. El kellene mennem egy Váci úti munkásszállóra. Riport, érzékenyen. Én meg mentem, az előcsarnokban hatalmas munkástest, szoborba öntve, a hosszú folyosón egymás mellett nyíló szobák, férfikigőzölgéssel, a végén konyha, gázrezsó, piros, pattogzott zománcú Lampart-lábasban kevergéltek ott valamit a férfiak, aztán a lábassal be a szobába, rongydarab a térdre, rá a lábas, odahajolva kanállal. Elnyűtt arcok, egyik-másik néha felnézett. Mit kérdezzek? Itt nincs sok kérdeznivaló. Leírtam, amit láttam. S amikor távoztam, azzal fejeztem be a riportot: az előcsarnokban föltekintettem a kőbe vésett-fagyott mozdulatlan munkásra, s József Attilát idéztem: „Szegény jövőnk, ne légy ily sivár.”

Nem jelent meg. – Nem baj, de megírtad – néztél rám a Symphonia cigaretta lila-kék ködén át. – A szerkesztő azt ígérte, nem csinál belőle botrányt.

Belenyögtük magunkat a korba. Egyre inkább elveszett a humorérzékünk. Néha azért még fölfricskáztál. Ez már a Húsipari Hírlapnál történt. Tavaszi nap, kommunista szombat. Egy teljes oldalon megzenésítendő. Éppen gépelted, amikor beállítottam. Olvasd – nyomtad a kezembe.

A hajnali álom lágyan simogató hangulata suhan végig rajtam a kelő nap első sugaraival. Kinyitom a szemem, üde, friss levegő áramlik be az ablakon. A bokrok, a fák már zöldellnek, a madarak csicseregnek, minden olyan enyhén ringató. Elmélázom, fekszem még egy ideig ebben a csodálatos hangulatban, ám egyszerre belém villámlik: – De jaj, de nem! Kelnem kell, hív a kommunista szombat! Fürgén-frissen kiugrom az ágyból, s szégyellem magam, hiszen a többiek már ott állnak felszegett tekintettel a vágóvonal mellett.

Hosszú évek múltával is elég volt ennyi: – De jaj, de nem! S már tudtuk a többit. Úgy írtad meg, hogy komolynak hitték. Most is fölböffen bennem a nevetés, mint azon a Balaton-parti eseten is.

Akkor még nem beszéltél G.-vel, hogy itt ez a klerikális stb., G. helyett valaki más ült a személyzeti osztályon, én meg nem ültem egyik szerkesztőségben sem, de azért szóltál nekem (ősz eleje volt):

– Van kedved eljönni velem a gyári KISZ-táborba? Külpolitikai tájékoztatót kell tartanom a szocialista brigádoknak. Igazán segíthetnél.

Balatonföldváron szálltunk meg, akkor még megvolt állatorvos nagyapád nyaralója (amelyből aztán Tahi-Tahiti lett), a délutánt kellemesen töltöttük, estefelé leheveredtünk az ágyra, a tájékoztató csak másnap délelőtt vár.

Akkor már neked is, nekem is volt miért megkeserednem (hogy milyen állagú az élet, egy-két rusztikus megfogalmazást használtunk erre, az egyik a lótenyésztésnél használatos anatómiai kifejezés volt), hanyatt az ágyon, lábunk fölpolcolva a szélén, s nem tudtuk elképzelni, mit kezd velünk az élet – vagy mi mihez kezdünk vele? A végén – hogy valamiképpen kikecmeregjünk ebből a veremből – ajánlottam, beszéljünk a másnapról, mégis, mit mondunk, egy kicsit fölkészülni…

Ugyan – legyintettél –, majd ahogyan alakul. Ezzel ivános nagyvonalúságodról tettél tanúbizonyságot. A tájékoztatón valaki megkérdezte: – És a dél-afrikai faji megkülönböztetés? – Mire te némi hatásszünet után, hogy súlyos válaszodat kellőképpen előkészítsd, mélyen zengő hangon annyit mondtál: – Lelépjük őket. –

Ez annyira meglepett mindenkit, hogy elhitték. Komolyan elhitték. Én meg nem mertem rád nézni, mert attól tartottam, kitör belőlünk a röhögés.

A karácsonyi számba novellát kértél tőlem. De szerepeljen benne legalább egy disznó, tudod, ez húsipari vállalat – figyelmeztettél az „irányvonalra”. Én meg megírtam neked a Dezsőnek meg kell halnia című történetet. Dezsőéket összeszedik, vagonokba terelik, viszik, nincs mese, elkerülhetetlen a halál. Az egyik napon azonban abbamarad a gyilkolás. Dezsőék nem értik, hiszen már leszámoltak mindennel. De karácsony van, s az ember akkor még az ölést is abbahagyja. Majd elmúlnak az ünnepek, s Dezső, a jól megtermett hússertés elindul a vágóvonal felé…

Nevettünk – de komolyan gondoltuk. Már egyre inkább úgy éreztük, a kifigurázással gondolkodunk komolyan.

14.

Tahi-Tahiti – nem egyszerű szójáték, te sem annak gondoltad. Még Danicával költöztetek oda – merthogy megint egy este, amikor távoztál valahonnan, a távozás-szakítás szomorú feszültségében az autóval idegesen nekitolattál az egyik fának, később mutattad: „távozásom nyoma”, de tudtam, mint ahogyan te is, nem a horpadt első sárhányóról beszélsz, hanem a lélek horpadásáról. S vitted magaddal: megint csak az íróasztalodat, ehhez ragaszkodtál, mint áldozati tárgyhoz. Megint egy széttépett élet – s ez a tépés megint csak ott vérzett benned, persze bátor és hős voltál most is, mit neked, túlteszed magad rajta, ám én láttam benned azt a fájdalmas, vékony vérzés-csordogálást. És akkor el-ki Tahiba. Hátha ott megleled – nem, arra nem gondoltál, hogy azt a valakit, aki majd megvált (erről majd később, a Duna-parton sétálgatva beszéltünk), mert hiszen ezért volt annyi kudarc, annyi félbetört remény-kapcsolat, már egészen összezártad mackó-önmagadat, befelé húzódtál, mert késett a megváltás.

Tahi – hátha ott… Végre először a sajátodban voltál otthon, s azt remélted, majd a gyerekek, valamennyi, ott körülötted, s te ülsz közöttük, és mesélsz a kirgiz teknősök életéről, a növényekben megbúvó titkos áramlatokról, folyondár-titkosan, szép meséket, szép álmokat szőve hozzá.

A ház. Nem önmagában, hanem veled együtt. Ettől vált boldog hajókötél-repítő hellyé Tahi-Tahiti. Egyik regényemben (A helyzet metszete) meg kellett mintáznom:

„Kellemes időben kocsiztam ki barátomhoz, a város szélére, egy szigeten lévő házhoz. A ház semmiben nem különbözött a paraszt-polgár építkezéstől, hosszan nyúlt befelé az udvarba, egymást követték a szobák, magas, barna keretes, kétszárnyú ajtókkal. Fiatal voltam, túl a meggondolatlanságnak azon esztendein, amikor még képtelen voltam az önnön magam erkölcsi mértéktartásának vonzáskörzetében megmaradni (igen, talán az erkölcstelen pogányság volt ez, amelyben nincs hűvös mérlegelés, hiányzik a zsinórmérték), de innen a fárasztó, magavigasztaló képzelgésen, amelynek jeleit oly sokszor figyelhettem meg az emberek arcán.

         Szervusz, barátom! – A felhők szétoszlottak az égen, halovány menyasszony-fátyolként takarták el a végtelent, és ez a vékony réteg azt jelentette, bármikor előragyoghat a nap. Az első szobát választottam, a többiek később érkeztek. Rágyújtottam egy cigarettára. Beszélgettünk, talán a tudomány és a művészet viszonyáról. Iván barátom tanulmányt készült írni erről. Ha jól emlékezem vissza a szavaira, az izgatta, vajon a tudósok fölismeréseik során miért jutnak el, szinte törvényszerűen, kockáztatta meg, a művészethez. Példákat említett, híres fizikusok, közismert kémikusok és biológusok nevét sorolta, sőt egy matematikusét is, ami nem lepett meg különösebben, annak igazolására, hogy a tudósok ismereteik egy pontján képtelenek a maguk kijelölte módszerrel előbbre jutni, s ilyenkor a kifejezés további lehetőségét a művészetben, majd pedig a hitben keresik.”

S még egy részlet – a kertedről. A kert persze szimbólum, mondanom sem kell, ezért szerettük mindketten, Tamással mindhárman Lénárd Sándort, ezt a kert-szimbolistát, az örök mozgásban lévő életleírót, aki aztán egy csodálatos gondolati angolkeringő-siklás-szavakkal eltáncolta: mindig más hal meg. Mi vagyunk a kivétel. Ez a szabály. Aztán egyszer a kivétel válik szabállyá…

„Engedelmesen fogad be a kerted, barátom! – mondottam Ivánnak, és kinyitottam az ajtót. Odakinn nemhogy alázatosan nagyszerűnek mutatkozott a természet – amit abban az évszakban szerfölött meg kellett becsülni, még ilyen túlzóan habos szavakkal is –, de napközben, ahogyan emlegetik, olyan meglepetéssel szolgált, ami kicsalt valamennyiünket: sétáljunk belé. A meglepetést a lamináris áramlás okozta: amint az egyes részletek, magunkat is beleértve, elcsúsztak egymáson, miközben látszólag minden megőrizte eredeti állapotát. Igen, a napsütés olyan volt, mint a nők bőréről lehulló kívánság.”

15.

Mindkettőnk testén lihegtek a sebek. Messze kerültünk attól a napsütéstől, amely a nők bőréről lehulló kívánságként kínált megváltást. Mert mindketten megváltást, emberszerű megváltást vártunk a nőktől – fiatalabb korunkban a lányoktól. Hiába a nők többes száma, az egyes számra, az egyetlenre vágyakoztunk, csakhogy miután az az egyetlen, aztán a másik egyetlen is hagyta, hogy leomoljon benne a férfimegváltás képessége (amivel nem is rendelkezhetett, de mi mégis ezt a rögeszmét hajszoltuk), ott maradtuk, csonkoltan – a magam kitaszítottságában hozzád menekültem. Lélegzetet venni, hogy talán egymást támogatva (erősítve?) szertetekintsünk a világban, s újabb reménnyel kilépjünk bele.

Kettős fedezéknek számított Tahi-Tahiti: a ház és a barátság fedezékének. Addig csak sodródtál mindig a máséban, de most végre az ajtót belülről te csukhattad be, én meg még mindig sodródtam, hátam mögött lenyomható kilincs nélkül.

Befogadtál – csak most ízlelem ezt a szót, akkor nem hangzott el, annyira természetesnek hatott gesztusod, dehogyis befogadásnak. Talán mondanom sem kellett semmit, esetleg csak annyit: itt vagyok. S már érezted, tudtad. Nem kérdeztél, ugyan, mit mondhattam volna? Hiszen ismerted az életünket – most már egyedül csavarodó életemet.

– Elhagyott.

Sercent a gyufaszál.

– Ilyenek a nők. Azt hiszik, a férfi hűtlen, közben ők rombolják le magukat a férfiban. Megsemmisítik lényüket benne. Ez a hűtlenség.

Igen, erről a mítoszról beszélgettünk akkor hetekig (hónapokig?). Nemigen szerettél kimozdulni, de a vízparti sétákra ráálltál. Elhaladtunk a Medgyaszay-villa előtt, utána már csak a víz, az ártéri fák, a gát túlsó oldalán az eperföldek. Erről beszélgettünk, erről a leomló mítoszról, arról a mély és ostoba fájdalomról, amely megdermedt bennünk – alig szóltunk. Talán úgy gondoltuk, már mindent elmondtunk egymásnak, most már elég, ha vagyunk, ha együtt vagyunk.

Vagy mert arra gondoltunk, a szó arra való, hogy elfedje a gondolatokat? Talán ezért vette Pilinszky-Sztavrogin a kabátját? A puha talajon finom-tompán döbbentek lépéseink.

Iván, ezekről a napokról, ezekről a hetekről nem lehet írni. Csak keserű-pökhendi módra. Wittgensteini odavetettséggel: amiről nem lehet beszélni, arról nem kell beszélni.

Hol volt már a sebhelyes mellű vagány pesti (budai) srác-időnk? Még kapálództam: és az a lány (visszarángatni reméltem ezzel a lányossággal a reményt), akit Desszertnek neveztél? Hiszen olyan jól megvoltatok…

– Igen, nagyon jól megvoltunk, csakhogy túlságosan normális volt.

Összes romunk benne volt ebben. Most is meg tudom mutatni a helyet, ahol egyszerűen, egy mély szippantással kilehelted ezt. A lelkedet. És léptünk tovább.

Gyere, menjünk vissza oda, a Duna-partra! Megmutatom a helyet!

S tudom, most felém fordítod a fejed, s egyrezgésű érzelmi hullámon azt mondod:

– Hülye vagy.

Akadozik bennem a szó, ahogyan akadozott bennünk az élet. Aztán újabb kísérlet, mert nem adtad föl, hogy egyszer valahol otthon… egy nő megváltó mítoszában. Telefonon hívtalak, de nem te vetted fel.

– Iván?

– Tahiban keresd.

Értettem. Visszatértél a menedékhelyre. Nem kérdeztem, hogyan, miért, egyszerűen azt mondtad a tíz évről: a második öt év fölösleges volt.

Emlékszel, erre azt mondtam:

– Nem ők, mi vagyunk alkalmatlanok.

– Rosszak – égett benned.

Szerteszenvedő hegedűszólót hallgatok. Hány fölösleges öt évünk volt? S látod, itt állunk, megöregedve, te kopaszon, mindenféle sugárral és vegyszerrel bravúrkodnak benned, elmégy a pájslis orvoshoz, s mikor ő illedelmesen körülír és biztat, te egyszerűen megkérded tőle:

– Ezen a héten, vagy a jövő héten halok-e meg?

A halál sem olyan egyszerű. Meg kell kínlódni érte. Nem adják olcsón, az egyszer biztos.

Telefon. Hívtál. Pedig nem szoktál. Valahogy úgy alakult (ez a te fordulatod), mindig én hívtalak téged. De ez nem számított. Egyszerűen így alakult. Péntek volt, péntek késő délelőtt. Májusban (június elején?) nem lehet semmi bajunk. Akkor az élet kiontja magát, atyai jó barátom, Gyuri versét idézve: mézet ont az ég.

Iván, hallod, nem lehet semmi bajunk!

És akkor te annyit mondtál:

– Eltévedtem.

Az emberélet útjának felén eltévedtem egy nagy, sötétlő erdőben – válaszoltam; játék, hiszen játék!

– A végén! – gördült le a szikla. – Az emberélet útjának végén.

És odatapadtam a valósághoz.

– Tegnap a Dembinszky utcában volt elintéznivalóm – kezdted. – A Dózsa György úton parkoltam, tudod, ahol Lenin évtizedekig le akart jönni a lépcsőn, de sosem sikerült neki – kuncogtál, de fáradtan, ijedten. – Végeztem a dolgommal, kijöttem az utcára, és egyszerre nem ismertem fel, hol vagyok. Nem tudtam, milyen utca, merre kell mennem. Álltam vagy mentem – már ez sem biztos. Mennyi idő telt el? Nem éreztem. Érted, nem ismered föl, hol vagy, amit pedig ismersz, s nem ismered az időt. Egyszer aztán hirtelen valami kép: az autó! Autóval jöttem. Meg kell keresnem. Ha megvan az autó, akkor haza. De nem tudtam, hol állok. Nem tudtam, milyen az autóm. Elindultam. Mentem. Éreztem a lépéseket, de a lábam, a derekamtól lefelé. Mintha külön járna. Csak az autó! El ne felejtsem, hogy az autót keresem. Idő, sok idő, nem tudom, mennyi idő. Nem találtam a kocsit. A Ligetben kertészek dolgoztak kistraktorral. Megkértem őket, vigyenek körbe, nem találom az autómat. Rendes emberek voltak, felültettek az utánfutóra, amellyel a füvet szállították. Talán három vagy négy kört tettünk meg, de nem láttam – nem ismertem meg. Ennyi ideig föltartom őket, nem tehetem – lekászálódtam az utánfutóból, ők biztattak: majd csak meglesz, hát persze, szóltam még oda nekik, köszönöm, nagyon köszönöm. Mi ez? – nem tudtam. Ment külön a lábam. A fejem meg akarta érteni, nem sikerült. Később úgy gondoltam, talán egy órát is körözhettem ott, mikor egyszer csak megismertem az autót. Beültem, haza, csak haza Veresegyházára. De eltévesztettem az utat. Nem tértem le az autópályáról megfelelő időben. Nem tudom, hova kanyarogtam, fogtam a kormányt és azt hajtogattam: haza kell érnem! Ma reggel elmentem a János Kórházba. Gondoltam, a depresszióm, tudod, már hónapok óta. (Tudtam.) Valami gyógyszert, mert már nehéz. A pszichiáter megvizsgált, azt mondta, várjak még egy kicsit, aztán áthívott egy másik orvost, neurológust, ő is vizsgált, egymásra néztek. Most menjek haza, de hétfő reggel feltétlenül jelentkezzem, ezzel bocsátottak el. Valami van a fejemben. Depresszió? – kérdeztem. – Nem, valami más.

– Indulok hozzád! – lendített meg engem a szó.

– Ne, most ne.

Halkan mondtad, zavart-halkan, mint valami ágon gubbasztó madár, amelynek elázott a tolla, és nem tudja, mikor ér véget az eső, hogy szárítkozzon.

Tudtam – tudtam? Nem, hazudnék, ha biztos lettem volna abban, hogy K. elhagyott. Elhagyott, otthagyott. Egyszer ott ültetek nálunk, a biedermeier kanapén, K. furcsán, idegenül tekintett a társaságra – Tamás, Guszti, Gyuri és még mások is –, akkor járt nálunk először, és ez volt az utolsó alkalom is, láttam rajta, azt gondolja, micsoda emberek, talán reakciósok is, pedig már réges-régen dühöngött az úgynevezett-demokrácia, nem gyújtottál rá, hiszen tudtad, nálunk nem lehet, B., a főorvos barátunk ezért nem jött el több alkalommal, mert ő sem bírta ki a gyufa sercenése nélkül – kimentél a kertbe, s ott elszívtál egy-két szálat.

Talán kibírtad volna, de K. merev elutasítása indulásra késztetett. Láttam összeszállongó ruhájában: csak el innen! És most…

– Ne gyere – mondtad, s kiáltottam volna: de miért ne, Iván! Mert nem akarod, hogy lássam, amit tudtam – jó, jó, nem tudtam, de éreztem, megint egyedül maradtál, K. már nincs, s te ott vagy a tizenhét milliós svájci frank hiteleddel, mert K. kertes házat akart Veresegyházán, a hitel közben szétpolipcsáposodott, mint benned a romlás, a sejtagresszió, még nevetve mondtad – oda se a világnak! –, hamis orvosi papírt szereztél a hitelhez, s majd ha kilencvenéves leszel, lejár a részletfizetésed…

Ne menjek? – amikor pedig hétfőn…

– Jól van, Ivcsi.

Belegyalogoltál a magányba. A Harcsa utcai magányba. A harcsa ragadozó hal, mindent fölzabál, fürge és friss – ezért olyan jóízű a húsa. A harcsa, a halál ragadozó, mindent fölzabál, fürge és friss – ezért olyan jóízű a húsa?

Egyedül maradtál. Nem azért, mert talán szégyellted volna, hogy K. már nincs, egyedül maradtál – az ember élete legfontosabb pillanataiban magára marad. A legfontosabb, a létezés lényege nem osztható meg senki mással. Hazudhatunk, elhessegethetjük, pénzzel, hírrel, dicsőséggel csillagport szórhatunk elé, de amikor elérkezik, egyedül maradunk – egyes-egyedül. Legföljebb Istennel. Te meg hadakoztál.

Kérdésgörbület – föl, föl a János Kórház pavilonjai között, gerlebúgást hallottam a fákon, de ez mennyivel más volt, mint a kommunista szombatos riport-reggeli madárhangod. Kiültünk a padra – rágyújtottál.

– Iván, minek? – késői, néma üvöltés.

– Az orvos azt mondta, ha jólesik, nyugodtan.

És tudtuk. Te úgy tettél, mint aki nem. Ennyire, még ennyire futotta az Iván-játékból.

Fájdalmas-reszkető a hegedűhang.

16.

Egy fénykép. Két férfi ül egymással szemközt, mindkettő gesztikulál, mindkettő fölemeli a karját, tovább nyújtja mutatóujját – érvelnek, szenvedélyesen, s ha szenvedélyesen, boldogan. Ezen az estén talán a régi módra boldogok vagyunk. Így, jelen időben. A két férfi: te meg én. Már nem emlékszem, mi volt a havonta ismétlődő sorozat címe: – Ellentétek? Ellenpólusok? Czakó Gábor és Kukorelly Endre az egyik este, aztán Jelenits István és Nádas Péter máskor. S az első alkalommal mi. Egy fogalom körül beszélgettünk, beszélgettek a többi párosok is. Jelenits és Nádas szavára emlékszem: szeretet. Mondd csak, mi volt a miénk? Irgalom? De talán lényegtelen is. Ültünk és beszélgettünk, elmaradtak mellőlünk a lötykölődő szavak, nem érdekelt minket a közönség (sokan közülük nyilván a hadakozásra vártak, a nyílt színi add meg neki sújtásra), nem érdekelt minket a közönség, vagy éppen az érdekelt, megfeszítetten: nem szabad hazudnunk! – mégsem így, inkább a másik oldalról kezdve és végezve: őszintének kell lennünk! Egyetlen fegyverünk az őszinteség. És mondtuk, mondtuk, ugye, milyen jól éreztük magunkat, fölemeltük a karunkat, mutatóujjunk tovább nyúlt, valahová mutatott… ahol – talán ez a megközelítés kínálkozik – a párhuzamosok találkoznak.

Mert nem az a kérdés, hogy valaki másként gondolkodik-e. Mióta gondolkodtunk mi másként? Talán már a szerdai kisklub-esték óta. Ha nem neked mondanám, nyilvánosan nem kockáztatnám meg, még félreértenék, minket az ellentétek tartottak össze. Az esztétikai ellentétek – túl érzelmesek, mondtad az írásaimra –, nekem a te szöveg-szikárságod vált pusztaivá olykor, másféle ideológiák mentén mondtuk, hogy a fű zöld és hajnalban harmatos, hittem, mert az értelembe kapaszkodva hinni és tudni akartam, te hitetlenségeddel hittél – mert csak a végső, a teljes, ez volt az érdekes, a többi, mondtad – Aquinói Szent Tamás szerint –, a többi csak pelyva.

Az utak nem választhatnak el. Az utak sokfelé vezetnek, egyszer valahol mégis keresztezik egymást, egyszer végül mégiscsak eljutnak valahová. Fölemeltük karunkat azon az estén, mutatóujjunk tovább emelkedett – az utak kövezetéről beszéltünk, az út menti fákról, s nem kellett mondanunk, hová vezetnek.

Szenvedtünk a magyar szellemi – irodalmi – élet baltával hasogatott meredélye szélén. Honnan és miért ez az elemi indulat? Vaddá vált, ami pedig a szellem játéka kellene legyen. Hiszen elmúlnak az esték, elmúlnak az életek. Ezért? Ezért lenne érdemes? Ezért a Tamás barátunk (és a világegyetemi tapasztalat) szerinti múló rosszullétért? Amit életnek nevezünk.

Szentendre. Kicsiny ház a HÉV közelében. Olyan hozzád való kuckó. Tahi-Tahiti elhanyagolva, fűtés nincs, oda nem mehetsz. Tahi lakhatatlan, s lassanként lakhatatlan benned az élet. De reménykedsz. Talán nem újul ki… a gammakés, és elbűvöl a tudomány; ahogyan a sugár a jó és a rossz sejtek határán képes vándorolni. A jó és a rossz megkülönböztetése a világban. Lehet-e, s ha lehet, hogyan, miért, s ha nem, miért nem? Még nincs tél, még nincs dermesztő hideg, elég a cserépkályha; meghozták a fát, behordom az utcáról, Iván, maradj bent, pihenj csak, rövidesen végzek vele. Olykor mégis kinéztél, mélyen ült a szemed, aztán visszamentél.

Nem azt mondtad: pihengélek egy kicsit, más szó hangzott: „Fáradt vagyok, ledőlök.” Még mutattad, lassan készülődvén a lefekvéshez, „tibeti hangzó csésze-edények”, s a fakeverővel, körkörös mozdulatokkal felzengetted az anyagban a zúgást, „ez használ agydaganat ellen”, hitted, nem hitted, a játék még elkophatatlan? De magadra húztad a takarót. Az asztalon két könyvet láttam. Az egyik nagyobb, a másik rajta pihent. Kézbe vettem a felsőt. A belső borítón kézírással: X. Y. (édesanyád neve) imakönyve elsőáldozása alkalmából. Alatta meg az Újszövetség. A felszín nem hasíthatja szét a mélységet. Úgy baloldalinak lenni, ahogyan te gondoltad, ki ne akarna? De a szavak. Olykor romlékonnyá tették a gondolatot, az érzést. Tudtad te is. Ezért mondtad időnként: „Ezt ne olvasd el.”

Te pihentél – „majd jobban leszek” –, valamilyen új programot mutattál a telefonodon (vagy a laptopodon?), „tízezer rádióállomást tudok fogni, és minden pillanatban látom a repülőgépek útvonalát, sebességét, magasságát”, büszke voltál Belzi öcsédre, a Kapitányra, így, nagybetűvel, a Légi Kapitányra, s ha olyan alkalomra készültél, ahol magad megmutatva akartál megjelenni… elkérted öcséd aranystráfos egyenruháját, s abban tűntél fel. Mert titokban mindig is kapitány akartál lenni. Most meg itt feküdtél az ágyban, ment az idő, ment veled és ment velem, ment velünk a mindenségbe.

Rekedt hangon megmozdultam:

– Lement a nap, Iván, begyújtok.

17.

Meg akartad váltani a társadalmat. Hentesnek állok, mondtad egy nap, a Húsipari Vállalatnál megismerted Jánost, az értelmes hentesmestert, aki megjárta már Mongóliát, a magyarok építettek ott egy húsüzemet, s kivitték a jó szakembereket betanítani. János egyre gyakoribb vendég lett Tahiban, benned már érlelődött a mű. Szociográfia – érezted a társadalom ellentmondásait, hogy lázadni kell, megmutatni: a szürke nem feltétlenül szürke. Magyarországot föl kell fedezni – s mert nem voltak azonnal a megjelenéshez kötött elképzeléseid, hallgattál arról, hogy a könyvet – a szociográfiát, János, a hentesmester világán át – a Magyarország fölfedezése sorozatba szánod. Magyarországot nem kell felfedezni, Magyarország már fel van fedezve – mondta állítólag Aczél elvtárs, amikor eljutott hozzá a Darabbér híre.

Nézd, adtad elő, a munkásosztályt átverték. Harsogtatják a mozgalmi dalt: a munkásoké a jövő – közben én megkérdezem: de kié a jelen? Erről a jelenről szeretnék Jánossal könyvet írni. De hogy érezzem, mit jelent a hideg, véres húsok látványa és egész nap a szaga, be kell állnom hentesnek; hogy tudjam.

Nemrégiben jelent meg akkor Günther Wallraff riportkönyve, a Legalul. A szociológiai ihletettségű könyv a Nyugat-Németországban élő törökök helyzetét mutatja be. Wallraff beállt egy időre töröknek, mert csak belülről… és ez már te voltál, Iván, beálltál hentesnek, mert csak belülről.

– A címe megvan már?

– Prolilét-ra.

Egy esztendeig dolgoztál János mellett. Közben beszélgettetek. Szakmai szempontból arra voltál legbüszkébb, hogy tudod, a marhának melyik részét nevezik gavallérspiccnek. Beszélgettetek, jegyzeteltél, írtad.

Te mindig úgy akartad megváltoztatni a világot, hogy közben nem bántod a fennálló hatalmat. Emlékszel, mennyit vitáztunk erről? Utópistának tartottalak; otthon szidtad persze a rezsimet, aztán később is, az 1990-nel kezdődő nyaktekeréses demokráciában. Egyetlen rezsim sem volt kedvedre való, te az örök ellenálló szerepében jelentél meg, s ezt komolyan gondoltad. Hogy mennyire komolyan? Sosem érdekből kritizáltad a fennálló hatalmat, mert minden formációt bíráltál. Igazi értelmiségi magatartást követtél: az örök ellenállóét. Hogyan is fogalmaztuk: a hatalom pervertál. S ez a züllési folyamat a hatalomra kerülés első pillanatában megkezdődik.

– Valakinek meg kell mondania, mert ezek még úgy gondolják…

A gyerekes, majd fiatalkori játék – a homo ludens magatartás – életformáddá vált. Oppozíció, oppozíció. Olykor a „lelépjük őket” egyszerűségével, máskor a részletek kicsontozásával (lám, mire jó a hentesmesteri ismeret).

– Iván, veszélyes játékot játszol. Ha nem állsz be…

– Miért, te beállsz? Nekünk ezt kell tennünk.

Azt gondoltad, a hatalom majd magától jobbra fordul. Belátja önmaga tévedését, és megjavul. Ültünk ebben az utópikus hangulatban, s ehhez jó volt Tahi-Tahiti, ott elereszthettük a fantáziát, szabadok voltunk.

Sok mindenben nem értettünk egyet, de egy kevésben igen. S folytatva a Márainak tulajdonított mondást: ám ez az a kevés, amiért élni érdemes. Politikai ideológiákról írtál, de nem hagytad magad, hogy bármelyik is magához láncoljon. Szeretted a szabad megfigyelői státust. Mi a foglalkozásod? S te erre azt válaszoltad: megfigyelő. Mint ahogyan a kirgiz teknősök életét, a méhekét is megfigyelted – évekig foglalkoztál velük, aztán a méhcsaládok elrajzottak. Kipusztultak? Mindenesetre méhész is lettél.

Politikáról írtál, de a politika nem érdekelt. Téged az ember foglalkoztatott. Az érdekelt, hogy miért cselekszik így vagy úgy. Bántottál közben másokat? Igen, bántottál. S ugyanakkor kibékültél velük.

És írtál. Nem eleget – eufemizmus; keveset írtál. Neked a próza is líraian csengett. Elő kellene kotornom valahonnan azt a novelládat – lásd, a címére nem emlékszem –, amely súlyos, zuhog, mint a fejsze. Anyád kiül a tornácra, s nézi, amint a fia hasogatja a fát. És ebből az anyanézésből Kosztolányi, sőt Csáth Géza tudatalattijáig sűrűsödik a történet. S már nem is történet, hanem egyetlen, mély szenvedéllyel, fájdalommal és csodával teli lélekzet (így, k-val).

Laci, a költő korán meghalt, hárman maradtunk, akik tudtunk egymásról. Számon tartottuk-e, mit csinál a másik? Részben. Nem mintha nem lettünk volna kíváncsiak, mi született nálad, Tamásnál, nálam, de mi már az írást megelőző időben ismertük a másikból a majdan megszületőt. Egyszer odaadtam neked – legalább harminc éve vagy még több – egy hosszabb elbeszélésemet. S mint ahogyan a lakmuszpapír elszínesedik, olyan pontosan húztad ki az érzelmi hullámra tett még egy mondatokat. Visszafogtad ezzel a szöveget, mint a gyeplővel a lovakat szokás.

Kamon hír!

Az irodalom játék. Néha láttalak könnyesen nevetni. Mint amikor elmesélted, Zoli barátunknak ki a leghűségesebb olvasója. Az anyósa. Következetesen elolvasta veje minden írását, közben időnként felvisított: – Zoli, ki ez a nő itt!

Ilyen az irodalom, és tovább kacagtunk Szentkuthy akcesszorikus válaszán, amikor a világirodalom tematikájáról kérdezték. Láttuk magunk előtt ennek a drága-sátáni figurának dúsan fölálló szemöldökét, hiányos fogai között az egész középkort, amint azt mondja: az irodalmi művek nyolcvan százaléka arról szól, hogy Jancsi be akar bújni Juliska ágyába, és Juliska vagy őt engedi be, vagy valaki mást. S kacagott Szentkuthy, kacagtunk mi is.

18.

Agyoncsapott engem az érzelem. S te hetvenkedő gyermekséggel keménynek mutattad magad. Kinevetted az érzelmet, miközben tudtam, benned is vékony hang remeg; de féltél nem bátornak lenni. S nekem szükségem volt a te bátorságodra. Kiszikkasztani az érzelmeket, mint az aszalt gyümölcsöt: szárazzá zsugorodik össze, de benne marad minden íz és zamat. Így bántál velük. Egyszer láttalak másnak. Elolvadt már bennem az év, a közvetlen esemény, mikor volt, csak a tekinteted maradt meg, ez a leomlott félek nem bátornak lenni Iván-arc. Ekkor nagyon sajnáltalak. És sajnáltam magamat – úgy éreztem, kibillent alólunk valami, alólam is, azáltal, hogy gyöngének láttalak.

A magadba fojtott és ott megkövesedett bánat más volt. Hozzád tartozott. De akkor, azon egyetlen alkalomkor élveboncolás következett be: védtelen voltál, s ha védtelen voltál, akkor nagyon, végletesen. Kellett a páncél, nagyon kellett neked.

Miért írok most erről? Mert ezen a napon, novemberben, ha nem süt a nap – nevettél az íráson, így öleltél –, félek a haláltól. Nem is a haláltól, inkább a meghalástól. Ilyenkor rám néztél, a tárgyilagosság egyszerű fényével:

– Miért kell attól félni? Egy férfi odaáll és meghal.

Igen, odaáll és meghal. Hős voltál, önmagad megíratlan hőse. Nem akartam elhinni, amikor elmondtad, a csőben majdnem megőrültél. Az a fémes-éles, szörnyű csattogás. És bezárva a CT-sugarak kereszttüzébe. Igen, ez zavart, ez nehéz volt. De testedre képes voltál távolabbról tekinteni. Azokra a kis huncut daganatokra a koponyádban. „Három kicsike, hát nem ott maradtak! (Lelépjük őket)” – mondtad, és aztán „egy virgonc a pájsliban”, mintha csak valami mesetörténet lenne. Hittél a tudományban. Hittél abban, a magad varázsereje, amivel másokat elláttál, kiterjed önmagadra is. Hittél a tudományban, hogy az ember valami bonyolult – de mégsem annyira bonyolult – szerkezet, meg kell reparálni, mint a régi, lerobbant autót. Sosem volt új autód, mindig csak éppen még hogy guruló járgányok, s amiről mások már nem gondolták, hogy közlekedésre alkalmas, az nálad valami módon megjavult, beindult. Így gondoltál magadra is? A gimnazista korod óta napi két doboz cigarettával garanciáját veszített test mégis megreparálható? Hiszen annyi fényes, csodálatos műszerrel vettek körül!

Mikor, hogyan, mennyire voltál bátor? A Tiszán – ez a hetvenes évek második fele lehetett, átúszva a nyolcvanas évekbe – azon a nyáron a víz gáttól gátig ért. Nem esett az eső, strandidő volt, valahonnan mégis annyi víz érkezett, hogy egész nyáron gáttól gátig éltünk. Lábakon állt a ház az ártérben, alattunk, körülöttünk mindenütt víz – vízen éltünk, volt ebben valami egyszerű, szépséges, vidám és kemény romantika –, az egyik nap eszembe jutott: korongozzunk. Ez más, mint a vízisí. Ott rögzítve a lábad, a sílécek irányt vágnak a vízbe – de a korong! Lapos, lakkozott, kör alakú deszkalap, nincs svertje, a lábnak nincs miben megkapaszkodnia. Emlékszel, öreg barátunk, Buksi bácsi, legalább olyan öreg volt már, mint mi most, amikor a koronggal felért a strandig, a közönségnek bemutatta a forgást. Háromszázhatvan fok, miközben a korong siklott a vízen.

A motorcsónakra időközben harminc lóerős orosz (szovjet) motor került, Bukszpi, olvasta diplomás parti ismerősünk a Vihr (Vihar) feliratot, ennyit a tízéves orosz nyelvtanulásról, persze oroszul nem tanulni politikai ellenállás-tettnek számított, amit meg lehetett úszni rendőrségi pofonok nélkül, a harminc lóerő nem sok, de kihúzott, s amikor már fölmásztunk a korongra, az vidáman siklott velünk.

Mi a hajóban ültünk, ugyan már, legyintettél, amikor magyaráztam, kellő sebességnél hogyan húzd föl magad, s majd emelkedj. „Én vitorláztam, pontosan tudom” – ekkor olyan voltál, mint ott, a hálóteremben, kimondatlanul: te pontosan tudod, te ne tudnád, aki a melleden sebet viselsz egy nő miatt?

A kanyar külső ívén rettenetes gyorsasággal siklott a korong. Hetven vagy nyolcvan kilométeres sebességgel? Magas volt a víz, azt gondoltam, szélesebb a folyó, nagyobb fordulót vettem. Elvétettem, a hajó még befordul a derékig vízben álló parti nyárfák előtt, de a kötél! És a kötél végén a korong, azon meg te, félig roggyant mozdulattal, ahogyan kellett tartani magunkat. Néhány másodperc, és becsapódsz a fák közé. Ma sem értem, miért, de először az jutott eszembe, mit mondok majd Danicának, hogy ugye, Iván… mit mondok? Hiába üvöltöttem, itt már nem lehetett tanácsot adni, a motor hangja egyébként is elnyomta a kiáltást, néhány másodperc, egy-kettő, egy… és eléred a kemény törzsű fákat. S akkor azt láttam, hanyatt esel a vízbe, a korong meg fölröppen-fölcsavarodik a levegőbe, és átível a magas nyárfák fölött.

A víz megvédett, gyors kanyar a hajóval feléd, intettél, s aztán már a parton álltunk. Mindenki izgatottan taglalta a lehetőségeket. Te hallgattál, majd a hősök egyszerűségével halkan megszólaltál:

– Ugyan már, pontosan tudtam…

Hány alkalommal hallottam ezt tőled: „pontosan tudtam”. S te hitted, hogy tudod. Ettől aztán sérthetetlennek tartottad magad, s én sérthetetlennek tartottalak. Kivéve azt az egyetlen, téli napot, amikor páncélod, Achilles-öltözéked kigombolódott.

Iván, vissza kellene térnünk a Tisza-partra. Mikor indulunk?

19.

Intolerancia. Minden oldalon. Megváltható-e a társadalom? Tegnapelőtt egy költővel beszélgettem, s persze megint a magyar irodalmat – gondolkodást, akaratot, szándékot, szépséget – oly átkozottul mélyen hasító árokról beszélgettünk. S hogy – ezzel a banális, de mégiscsak fontos képpel – áthidalható-e ez? Igen, a híd-kép. Thornton Wilder hídját mennyire fontosnak – fontosnak? életbevágóan fontosnak – tartottad. „A” hídnak.

„De nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.”

Hányszor mondtad: Wilder hídján járunk. S így tekintettél erre a mai, szavaddal „nyomorúságos kis” magyar társadalomra, közben újságcikkeiddel hadakoztál a politikai bozótküzdelemben. Hányszor mondtam neked: Iván, ne! Vannak, akik erre hivatottak, végezzék ők a dolgukat, neked másként, neked a híd erejével kell szólnod!

És most elmondom, mert ha nem vagyunk őszinték, akkor magunkat, minket, ha nem vagyok őszinte, a barátságodat árulom el. Hadakozó, sokszor gyerekes hetvenkedéseddel (már másodszor kerül klaviatúra-ütlegem alá ez a kifejezés: gyerekes hetvenkedéseddel, nyilván nem véletlenül, téged rajzol, téged hív) csapkodtál az írásban, osztottál és kaptál sebeket – de Iván, az a harcmező, ember-kín-terep nem a hídé. Tudtad – rám néztél, szikár-egyszerűen, aztán ebben a szubkultúrában, ám mégis valóságos, áradás-valóságos szubkultúrában (ahol jobb és bal, egyik vagy másik szélsőség, egyik vagy másik erkölcstelenség önmagát taszította a mélybe) továbbindultál, szó-macsétáddal… Megállok, valami szép költözik ide: macsétás dél-amerikai macsónak gondoltad magad, kemény férfinak, aki kiáll a pampákra, nem ijed meg a tűzhányók vörös égbe-bomlásától, széthasítja az őserdőt, őszintén megrázza a világot, hogy helyreálljon a rendje – tudom, tudom persze, most mosolyognál, mélyet szívnál a cigarettából (abból a rohadt cigarettából, amely ha nincs, nekem most nem kellene írnom-sírnom itt a billentyűk fölött), s azt mondanád, egyszerű, rövid hangon:

– Túlzás!

Hittél abban, hogy meg lehet mondani, hogy meg kell mondanod – miközben tudtad, olyan őserdő ez, ahol mégis beléd fojtják – beléd fojtódik – a szó.

Wilder hídja. Neked azon kell szólnod, s mert vannak, akik azt mondják, a művésznek az élete maga a mű, hát most is szólsz, azzal az eldohányzott életeddel, mert volt-voltod nem hagy nyugodni másokat.

Nem bírom, Iván, ezt nem bírom – mondtam undorodva –, mennyi alantas aluljárás… Te erre (azzal a szokásos fintorral elhúztad az arcod) azt mondtad nekem:

– Ne gondold, hogy kimaradhatsz a mocsárból. Itt élünk, ebben élünk.

S én tudtam, te nem mondod ki, mert szó-technológiaként nem hittél benne – s én tudtam, ha hittél, hát abban, hogy ez a mocsár egyszer kiszárítható, s járható földdé tehető.

Ez volt az a hit, az a kézmozdulat, a fölemelt kéz és az utána nyújtózó ujjak, amelyekkel ott, azon az Ellentétek? estén (lásd, már megint nem emlékszem az est címére, de azt tudom, Jelenits István és Nádas Péter, Kukorelly Endre és Czakó Gábor és mi, ennyit adjunk meg magunknak, azon a wilderi hídon bideregtünk) együtt nyújtottuk, egy gesztussal összeérő, összeérni kívánó kezünket és ujjunkat a magasba.

20.

Fények. Délután az Ulászló utcában. Az első emeleti lakásban a redőny háromnegyedig leeresztve. Már jó ideje. Valahányszor befordultam a házhoz, fölpillantottam: hol áll a sötétítő? Mozdulatlanul ugyanott. S tudtam, te mögötte, az ablak melletti íróasztalnál, előtted a laptop, keresed rajta a világot, miközben már háromnegyedig leeresztetted az életedet.

Fegyelmezett voltál. Irigyeltelek ezért. Bár sosem tudtam, honnan ez a fegyelmezettség. Megint csak a régi kérdés: talán gyáva vagy nem bátornak lenni? Hittél még abban, hogy majd azok a kicsiny gócok maguktól, vagy gyógyszerek hatására, az ismételt debreceni gammakés nyomán eltűnnek?

Szigorú voltál, mint aki nem hagyja magát kizökkenteni. Végignéztük az újabb orvosi jelentéseket – nem akartad megérteni őket, úgy tettél, mint akit nem érdekel, egyszerűen a testi romlást száműzted tudatodból valahová… csodáltalak ezért, a magam örökös félelmével – a haláltól? Vagy inkább a meghalástól?

– Ugyan, nem nagy dolog! – legyintettél, nem most, még évekkel, évtizedekkel korábban; legyintettél, s nekem szükségem volt erre a legyintésre, erre a bátorságra, ha csak játék volt is, olyan játék, amelyet el lehetett hinni.

A fények sárgák és ősziek voltak. Rézsút verődők. Te már nem tartottál igényt rájuk, én szemközt ültem, mindig ugyanazon a széken, az íróasztal mellett, neked hátadon a fény, én meg szemközt, amint a maradék egyharmad részen rám látott, és én kiláttam, érett fény volt, egyenes vonalban hasítva vetült az utca túloldali házának falán – mint egy festmény, gondoltam, és a betűk, a zárójelentések bármit mondtak is, azt gondoltam, hátha… elvégre az emberi tudás, a statisztikai számok, az alkalmazott terápia – igen, mindez kötött formája a tudásnak, de ott van még a hátha, ami ebben a fényben, ebben az őszi délutánban azzal a szóval buggyant ki: csoda. Nem a hitegetés, az önáltatás szavaként, hanem a realitás erejével. Mert – és már erről beszéltünk – a csoda végül is a reáliák világába tartozik. Mert mi is az? Olyan jelenség, olyan bekövetkezés, amely nem töri át a tapasztalati valóság egyszerű karámját, azon belül következik be, tehát eleve matematikai esélye van, csakhogy ez az esély – mostani tudásunkkal – rendkívül csekély. De lehetséges a biológia, a fizika, a kémia – mai ismereteink szerinti – keretei között. Ami ma csekély esély, számszerűen a végtelen kicsi felé tart, az lehet, hogy egyszer az időben hétköznapi gyakoriságúvá válik – és akkor majd új csodák születnek, megint csak esélyt adva valamire.

Abban a szalmasárga, érett fényben – alig egy éve, október volt – már csak ilyesmiről beszélgettünk. A pillanatnyiból elindultunk a mélységek – magasságok – felé. Eltörpültek a napi politikai küzdelmek, a ki mit mondott és erre másvalaki mit válaszolt gonoszmanó-villongások, kisszerűvé váltak tekintetedben a pártok, a nyilatkozatok, már más készülődött ott, amiről mindig is beszéltünk, ha más szavakkal, más gondolatokkal is.

Kotorászom a polcon, bekötve a folyóirat évfolyamai, akkoriban én szerkesztettem – idegen volt tőlem ez, de azért, mert kérhettem tőled verset, adtál, kotorászom az évfolyamok között, szeretném megtalálni, hogy újraolvassam, még nem tudtad a betegségedet, még minden úgy folyt, mintha…

Mintha… Nem ez volt az életünk? Mintha… És az a szeptemberi nap ott a Margit híd mellett a padon, két fényév, két fényérv – Gluck Boldog lelkek táncát hallgatom közben –, összesűrűsödött bennünk a létezés, s egyszer csak, mennyire fájdalmas volt, egy anya gyermekét vezette hazafelé az iskolából, az anya kezében táska, iskolástáska, aggódva, egyszerűen, a szeretet természetességével kérdezte a fiát, szemközt a szigeten úszógyerekek siettek edzésre, nem láttuk őket, csak tudtuk, és mi ültünk a padon, megforgattad ujjaid között a görbe botot, „biztonságból, tudod, az egyensúly miatt”, és akkor csöndesen annyit mondtál (vaskosabban persze, ahogyan máskor is, ha oda kellett tenni a szó-döbbenetet):

– Mindent elcsesztünk az életünkben, amit csak lehet.

És ültünk, szótlanul lengve ebben a szó-lendületben, régi épületek bontásakor láttam, a daru fölemelte a súlyos vasgolyót, valami erő elengedte, az meg ellenállhatatlanul nekilódult a falnak, és bedöntötte.

Mindent elcsesztünk az életünkben, amit csak lehet. – Anya, gyermek, férfi haza a hivatalból, a szigeten edzés, egy nő várt valakire, a férfi randevúra készült, úgy öltözött, úgy viselkedett, kifenve, hogy megmutassa magát – mi meg ott ültünk, és nem fájt, ami elmegy mellettünk, akkor, Iván – te hogyan érezted? – nem fájt ez; az elfogadás fájdalommentességével ültünk, mint akiknek már nincs tennivalójuk.

Összhangzattan az Ulászló utcai délutánnal. Lehámlottak rólad a mindennapok. A képernyőn pihenőhelyzetbe sötétedtek az aktuális hírek… csoda.

Csoda – én nem hiszek a csodákban, mondtad.

– Iván, nem az álomról beszélek, hanem a csodák realitásáról. A lehet, a minden lehet még gondolatig eljutó akaratról.

Számtanista barátunkat idéztem – a matematikaprofesszor szívesen nevezte magát így a mi körünkben –, ő szokta mondani: az a tény, hogy eddig még minden ember meghalt, a matematika törvényei szerint egyáltalán nem jelenti azt, hogy a jövőben is minden embernek meg kell halnia. Persze – tette hozzá mindig – semmiben nem vagyunk olyan biztosak, mint a halálunkban.

Igen, ha valamit végérvényesen rögzíteni akarunk, mit mondunk: biztos, mint a halál.

Ekkor én Gödelt említettem, a híres osztrák matematikust – s még mielőtt tételébe kezdtem, elmondtam neked, képzeld, Grinzingben véletlenül rátaláltam arra az épületre, amelyben lakott, emléktábla ad hírt erről, s ugyanabban az épületben lakott – másik emléktábla – Bruno Walter, a bécsi filharmonikusok legendás karmestere.

De Gödel tétele. Szeretted a természettudományos megállapításokat, beléjük bújtál, és ivános módon továbbvitted őket. Gödel azt mondja: minden vonatkoztatási rendszeren belül feltehető olyan kérdés, amelynek igaz vagy hamis voltáról adott vonatkoztatási rendszeren belül nem lehet választ adni.

Mi lenne az élet, ha nem egy vonatkoztatási rendszer? S ezen belül ott vannak a kérdések, bólintottál, persze, nem az övön aluli napi csatározások minden oldalról, mindenféle ideológia penetranciájával, hanem azok a kérdések… kimondatlanul is az úgynevezett végső kérdésekről beszéltünk, amelyek igaz vagy hamis voltáról…

– Neked könnyű – néztél rám ekkor –, te hiszel.

– Te is hiszel.

– Én abban, hogy nem hiszek.

– Csalódtam volna, ha nem ezt válaszolod. A hit tudás – mondtam némi szünet után.

– Én az értelem megismerésében hiszek.

– Az értelem tudása a teljesség adott részét képes befogadni. S ott szükséges, tiszteletre méltó válaszokat ad. De ez nem a teljesség egésze. A hit – persze nem a hitegetésre gondolok – annak a teljesség-résznek a tudására hivatott, amelyet az értelem-tudás nem képes megközelíteni.

– Ott van az angol pasas – emelted fel az ujjadat.

– Igen, Stephen Hawking. Bizonyára rá gondolsz. Amit Az idő rövid története vége felé a mond: az ember értelmi megismerésével egyszer eljut odáig, hogy érteni fogja Isten gondolatait, s akkor maga válik Istenné. Ez már csak szóhasználat kérdése és teológia, teszem hozzá én.

– Te így mondod.

Ott ültünk, ázottan a fényben, már nem volt más dolgod, a halálra vártál, és egyszerre rádöbbentem, én miért hitegetem magam, hiszen én is arra várok, ha közben még ide-oda szaladgálok is, munkahely, elintéznivaló, a jövő héten lefényképezik a vízórát, jön a gázszerelő, lakógyűlési veszekedés, a fiammal mi lesz? Az én mértékem szerint kívánnám, hogy végre nyugalmat találjon, de ő más, olykor nyersen nekem dühösödik.

– A gyerekek… – néztél rám, én az enyémre, te a magadéira, mind a négyre gondoltál, a legkisebbet még elkísérgetted edzésre, milyen büszke voltál a tehetségére, s álmélkodtál azon, amire mi már erőnket veszítettük, „ahogyan kiemelkedik a vízből, egyszerűen nem lehet neki gólt lőni”, és vártad egyik nap, aztán a másikon is, mintha… Mintha pótolni lehetne éveket. Közösen fájt ez akkor nekünk. Az elveszített idő.

Még valamit tenni, még valamit az itteni időben. Ha fájt valami, ez fájt neked. Begubódzva a látható végesbe.

És csak ültünk, elég volt a kevés szó. A fények továbbvándoroltak az ablaknyílásban, a szemközti ház falán, a szememben. A fények továbbvándorolnak bennünk, aztán egyszer csak lehanyatlanak.

– Tudod, Iván, nekem ez jelenti a legnagyobb kínt: a véges, akármilyen legyen is az, egyszer csak átbukik a végtelenbe; a nem-végesbe. Úgy lenne jó, ha a véges végtelenül tartana.

– Butaság! – vetetted oda. – Félsz szembenézni?

– Igen, félek.

– Én nem.

Hallgattunk: a szavak felsőfokba értek, kifeszítették magukat a mondhatatlanságig.

Hátradőltél a széken, lábadat keresztbe vetetted, de mert már nem ment magától, nadrágod szárába csippentettél ujjaddal, úgy segítettél hozzá. Én meg lejjebb csúsztam a széken. Már mindent elmondtunk?

Csöndesen kattogott bennünk valami. Nem is kattogás volt az, hanem puha, önmegadó, már-már bársonyos lépés a van határán, amikor egyszer csak így szól: volt.

Rekedt hang belőlem:

– Azt ígérted, írsz egy novellát, hogy lehozzam a lapunkban.

– Írtam.

– Mutasd.

Odanyújtottad. Fél oldal.

– Szép.

– Nem nektek való.

– Miért? Mert buddhista környezet? Ez csak kulturális különbség. Minden lélek ugyanoda kapaszkodik.

– Már odaadtam az Élet és Irodalomnak.

– Írj nekem.

– Jó.

21.

Nem írtál. Iván, tartozol egy novellával.

Illusztráció: Andrassew Iván portréja (Teknős Miklós fényképfelvétele)

Cimkék: próza

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →

Napút-köszöntők (8.) →

Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →

Széplaki György: Életjel →