Mondd meg nékem, merre találom…

Kritika

február 4th, 2017 |

0

Bokor Levente: „Kiülni a tengerpartra, mint a Nap”

 

Költészet és engesztelés

Benke László: A megőszült kert
(Hét Krajcár Kiadó, 2016. 153 old.)

 

A hulló levelek zörgését hallgatva egyszer csak arra riad az ember, hogy ősz van. A maga egészében: kívül-belül.
„Hull a levél,
billen a fény,
hamarosan
lelépek én.” (Hamarosan)
 
A költő még a poétikai tél beállta előtt számba veszi arszpoétikai tennivalóit. Ami neki a szabad ég alól a termény behordása, az az olvasónak utazás.
Olyan ez a könyv, mint egy olvasó-túra. Benke László külön buszjárata az egyetlen napként megélt költői küldetés hajlott délutánjába. Vendégeit ott leülteti. Ő is átadja magát a lemenő nap feloldozó varázsának.
„Kiülni a tengerpartra, mint a Nap,
megállni, még körülnézni, sugarak.
Szép volt, jó volt, kirándultunk egy kicsit.
Áldott légy, csönd, csillagfényben elcsitíts.” (A kirándulás végén)
Amikor rácsukom viaskodásaira a könyvet, melyben ott kísért Arany János „letészem a lantot” rezignáltsága, mégsem az marad fülemben, hanem egy másodpercbe tömörített himnusz.
A villanykapcsoló is az áramkör bontása pillanatában sűríti egyetlen szikrába a távozó fényt. Aki belenéz a szikrába, rövid időre látóvá vakul.
„Tiszta ég keretében aranysárga alkony
lágyul e tájban a fákra.
Az elmúlás fényes pillanatában
nyugszik a Teremtő e harmóniában.”
 
Egry József: Táj fákkal a négy sor címe. A festmény képe nyitja a könyvet, és annak szavakba öntése zárja.

 ­* * *

Sinka István Fekete bojtárjának egy helyütt megkonduló csöndje hangosította föl ráhallásomat, hogy az ember mindaddig süket, amíg nem találkozik saját hangjával. Hall persze addig is valamit, de átszalad rajta, mint alagúton a mozdonyfütty. Amikor elakadva kezd fülelni, mert mint egy bolthajtás alól megszólítja a hang, akkor megérkezett. Áll a kupola alatti aréna közepén és meghajol. Esetleg ezt mondja:
Benke László vagyok. Bemutatom Szenvedéstörténetünk misztériumát. Ez mindannyiunk költői létezésének határsávja.
Lenni annyi, mint annak kifejezését megszenvedni, mert a mi elrugaszkodott létünk ruháját a nyelvünkből szövik, és arcunk verítékpergése csak gépzörgés hozzá. A nem emberi lények közül is a nyelvükkel megnyerők a legközelibbek, a beszédes emberek közt pedig a szüleink.
A könyvébe imént érkezett költő átvezeti olvasóját a purgatórium folyosóján, a több oldalon át tartó Szenvedéstörténetünkön. Meg kell ismernünk a személyre szabott tisztítótüzet, amely csak a könyv végén alszik ki e profán világ magába roskadt hamvában. Addig maga a költő is lángoló arccal járja végig a szülők emléke közt vezető utat:
„Anyám megálmodta apám,
muskátlis szerelem volt az álma.
Valóban úgy ment lánykérőbe
apám, piros muskátli ragyogott
ünneplős kabátja gomblyukában.”
S a fájdalmak közt csikorgó ösvény végéről visszaint. Azt mondja nekünk:
„Szegény apám és anyám
mint Krisztus a kereszten,
túl sokat szenvedett.
 
Amíg csak élek,
siratom őket és vérzek.
De ők tiszta szívűen
mosolyognak ezen az egészen,
mióta valóban meglátták az Istent.”
De mi mindent láttunk ezen a keresztúton? ­
A költőnek a szülők tiszta ámulatából szőtt lelkületét, és az őket folytató gyermekséget, mely a maga idejében súlyossá érik, és kihull a fénykehelyből, bele a sötétbe. Most éppen itt botorkál a honi jelenben, ahol „kizsákmányoltak hajladoznak/a fideszes-szocis-liberális kapitalista / Magyarország megteremtéséért. / Gondoljátok meg, gyerekek!” – A szülők hozománya egy-egy hold föld volt, kaptak hozzá még ötöt, aztán az egészet bevitették velük a termelőszövetkezetbe. „Alig egy emberöltő múlva/ ’szétvertük’ a tszeket”, és mehettek az öregek földjükkel, ahová akartak.
És így tovább: „A legújabb tőkefelhalmozás éveiben” „Huszonöt év alatt/nyolc miniszterelnököt emeltünk föl”. „Túl drága a legrosszabb demokrácia”, „Mivé lettünk!”
A széttört varázs cserepei végig ropognak az úton. Korunk Tiborca recitálja összes közéleti kínját, elvegyítve a magánéletivel. Talán nem is választható el a kettő, ahogy Bánk bánnak Melinda meggyalázása a legintimebb közéletévé lett. S ahogy nehezen eldönthető, hogy Bánknak Tiborc, vagy Tiborcnak Bánk – egyiknek póri, másiknak nagyúri – az alakmása, úgy Benke költészete is kétpetéjű ikerként, azonos szerelmi hővel éli a közöst és a magánt, Tiborcot és Bánkot. Az utóbbit előbb, s az előbbit az utóbbi alapján.
A Szenvedéstörténetünk első olvasásban tetszhet akár egy itt felejtett gőzmozdony dohogásának is, amíg a széttört illúziók morzsaléka alól ki nem rajzolódik egy lelkiismereti réteg.
A kezdet és vég közötti kormetszet és a bevallott magánélet is úgy feszül keresztfára, hogy az az egész költeményt a szülők emlékének fölajánlott engesztelő áldozattá teszi. A költői elbeszélésből kikerekedik, hogy a szülők nemcsak fölnevelték fiúkat, hanem léket kapott magánélete keresztjének javát is magukra vállalták:

 

 „’Mentsük meg a fiúnkat, Apja!’
S eladták értem a házuk,
kifizették hiénájuk.”
A valós történet nyomasztóan banális. Az „első”, és „végleges”-szerű egybekelésnek a feleség házasságtörése vetett véget. Az öregek saját házukat adták el, hogy fiúkat kisegítsék a veremből. A távozó hitvesnek nem volt elég, hogy a férjet a fölfelé néző ámulat gyanútlanságából a megalázás és hitvesztés mélyébe lökte, hanem a semmijéből is kiforgatta követeléseivel.
„Piros barackfámra
földem menyasszonyával
a győzelem jelében
esküdtem örök szerelmet,
hogy én őt el nem hagyom.
Sziromhullása fátyolában
nem láttam a Gonoszt,
nem láthattam előre vereségemet…”
A Gonosz azóta is kísért álcái alatt, hol fantomként, hol megtestesülve. Az „Első és Egyetlen” elvesztésének eseménye sátáni keresztszülővé vált: kereszteknek újabb kereszteket szülőjévé. Veszteség-lavinát indít: egyik veszteség rántja magával a másikat. A Gonosz mint éber ügyeletes végigvonaglik a költő magánéletén, közéletén és költészetén. Találón jellemzi Varga Domokos egyik fülszövege: „…elsősorban lírai alkatnak látom, mások előtt is titkolhatatlan érzelmekkel: örömökkel, bánatokkal, fájdalmakkal, indulatokkal, vádakkal és önvádakkal, könnyen fellobbanó és nehezen elhamvadó szerelmekkel, de mindenek előtt és felett a teljes élet kielégíthetetlen szomjúságával. Költészetét egy sajátos tantaloszi életérzés színezi át, amelyben mintha beteljesíthetetlen vágyak ősi mítosza éledne újra.”
Csillapíthatatlan a veszteségtudat, és torkát kaparja az enyhületlen inger, hogy feltörjön belőle a számonkérés. Ettől oly kielégíthetetlen a szomjúság.
A veszteség és szomjúság ugyanannak a közlekedőedénynek a kifolyó és utántöltő nyílása. Ahol állandó ügyeletet tart a Gonosz, ott az Őrangyal sem nyughat, aki nem egyéb, mint a föntebb idézett versrészletből a Piros barackfa. Eredetileg növény, de egy korai vers megszemélyesítette. „Házunk ajtajában a piros barackfa olyan nekem, mint az első szerelem” – vallja másutt. – „…versemben ujjal érintettem a barackfa virágszirmát, mint első szerelmesemet. A versben megesküdtem akkor a szerelemre, a piros barackfára. Kértem, virágozzon örökké, virágzása tündöklő tüzében engedjen járni az utolsó feltámadásig, elmúlásomig.”
Ekképpen az „Első és Egyetlen” a szavak könyörületes tapintásának igézője lett: az összes éhhalálból feltámasztó tűz. A lélekátvitel titkos bonyolítója egyik szerelemből a másikba, a kiapadhatatlan Érosz, mint Dantének Beatrice, vagy Csontváry kozmikus energiaforrása a cédrus.
Szenvedéstörténetünkben csak a hivatkozás epizódjáig jelenik meg a piros barackfa, ám az ő leplezetten éltető szeretete forrósítja át a világ jobbulásáért bemutatott áldozatot.
A bevezető folyosóból kilépve találkozhatni majd hús-vér teremtményeivel is. Itt kikerülhetetlenül jön szembe Gombár Endre méltatásának néhány mondata:
„Hitvallás annyiban, hogy mindezt őszintén, megfontolások nélkül teszi. Istenkeresés pedig annyiban, hogy segítségül hívja Istent egyrészt magánélete, másrészt elhivatottsága küzdelmeihez. Kötetének különösen megragadó versei szerelmi lírája. A könyv versről versre haladva emelkedik ki a sötét, a borús, a pesszimisztikus hangütések világából a fény felé.”
„Az őszi levélhullásban
két nő ment előttem a fák alatt.
Egyikért meghaltam volna,
másikért a szívem még verni akart.” (Őszi levélhullásban)      

* * *

Visszapillantva, a bevezetés megelőlegezte az egész könyv légmozgását. Vajon ki, milyen műfajba sorol ilyen mondatokat, melyek még nem találtak ki olvasójuk halló­járataiból? Mi a „szépségük”, mi az „igazságtartalmuk”?
„A legújabb tőkefelhalmozás éveiben
ismét szorgalmasan adták-vették
az országot és népét.
Baromvásáron. Sok kicsi és sok
tömegméretű nagygyűlésen.
 
Szégyen, mennyit tüntettem akkor!
Ostobaságomban a hazaáruló
kétfejű „elit” szekerét toltam.
 
Huszonöt év alatt
nyolc miniszterelnököt emeltünk föl
és etettünk tenyerünkből.
Kölcsönökből, segélyekből éltünk,
és még élünk! – Szégyenérzet nélkül
naponta fogadtuk el,
hogy végünk van, végünk.”
A méltatónak vagy ítélkezőnek, ahogy mindenki fejében, az övében is egy zsebtörténelem ketyeg. Nem összevissza, hanem a megélt, de soha meg nem látható órához igazítva mutatja a saját időt. Ezért tévedhetetlen. Amit megélünk, azt pontosan úgy éljük meg, amint és akkor. Legvégül majd valaki megállapítja a középidőt. Esetleg „a Történelem Ura.” De az egyén, mint Benke László, nem várhat valakire.
A megőszült kertben szanaszét futásnak eredt évek kiáltanak vissza közös eredetükre. Nem válhatnak a lényegvesztés temetetlen holtjaivá! Úgy csoportosulnak a darabok, hogy kollektíven hassanak akként, mint a tiltó, vagy továbbengedő jelzőlámpák.
Nemrég, 2013-ban ugyan kiválogatta és „bepolcozta” verseit a szerző a Hová lett aranytrombitád? című kötetében, de az a rendezés inkább rendcsinálás volt és nem rendelkezés. Most a felszólító mód terelővé teszi a hangját. Parancsolni akarás önmagának, és hatni akarás a dolgokra kertelés nélkül. Kitüntetett szempont a márakészség, legyen újra válogatott régi vagy friss a vers, s ha lehet, még ehavi.
A célratörő szándék, az aktivitás egyszerűvé teszi A megőszült kert külső szerkezetét, amilyen akár egy kétütemű motor is lehet.
Két fejezetcím csoportosítja a verseket. Vezérlő csillagunk vesztén az egyik-, A szabadulás iránya a másik ütem. – A szívlüktetés hasonló.  Kétértékű egészet ad ki, akár a digitális elvnek engedő szerkezet. A szürreális képzeletet is meglódítja a költői vállalkozás. Radnóti dobol a fülben. „Oly korban éltem én e földön…” Milyenben is? A valamikor Brüsszelben festő René Magritte szállítja a víziót hozzá. A költő életórája „korhűn” digitális ingaóra, de zsebbeli. A két végén megcsavart törülközőként szorongó időt csak ilyen bizarr eszközzel lehet mérni.

* * *

Az Isteni Színjáték Pokol Kapuja feliratának néhány sorát parafrazálva: „Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, / csupán örökkel; s én örökkön állok.” – Ki itt belépsz, ne hagyj fel minden reménnyel, mert nem ismeretlen helyre lépsz be!
A főszövegbe lépéskor ez az érzet kerít hatalmába.
Különösképpen nem ismeretlen a hely az élet iránti szerelem végleges tulajdonba vétele óta, vagyis öt esztendeje, Az Élet szerelmese-, három év múlva A szerelem erőterében című kötet megjelenése óta. Majdnem minden évre esett egy „szerelmeskönyv”, melynek legszebb darabjait a befelé tárulkozás teszi az Énekek éneke alanyával rokonná.
Menekülési út ez az örök élet felé, amikor a kifelé nyíló ablakon nincs mit tágítani. Az akkora, amekkorává szilárdult a világ belakásának a költő számára évtizedek óta lényegében változatlan adottságai között. Az ellenállásukból nem engedő külső célok csak a hátsó kijáratot hagyták szabadon. Az vált a fő közlekedési úttá.
Ismerős tehát a táj, de valami változott. Az élet lankáinak további belső csiszolását felváltotta egy rázós, egyenetlen ösvény, a Teremtő utáni minden eddiginél erősebb kapaszkodás. A vele való enyelgés útján torlaszok gyűltek, s mindinkább a 130. zsoltár terelő útja lett az üzenő viszony fenntartója, a „de profundis clamavi ad te Domine!”, vagyis kivált a többi hang közül, más fogalmazásba átömlesztve, hogy „a mélységből kiáltok hozzád, Uram!” 
A költő alatt rodeó-bikaként hánykolódó élet változatlan kitáncolásban van megülője alól. A valós szabályokkal összhangban, jelképesen, most is csak „nyolc másodpercet” kell kitartania a behemót hátáról levettetésig, de most nem eshet le. Már nem bírja a csontja. Úgy kell fél kézzel megkapaszkodnia, hogy érződjön azon az állatidomár szelíd hatalma, a béke, hogy kölcsönösen megadják magukat egymásnak: a lovas és a mén. Térdre ereszkedve leszáll­hatnak egymásról.
Ezt az elgondolható pillanatot választom a két fejezet egyensúlyának feltámasztási pontjául, valahogy úgy, ahogy a Teremtő is rendet vágott a mindent elborító szürkeségben: elválasztotta egymástól a sötétséget és a világosságot. Jelen esetben a vezérlő csillag elvesztét, és a szabadulás útja irányára eső fényt.
A két fejezet vers-poggyászai között a legszükségesebbek együtt vannak. A jelenlegi olvasó más rendet rak a befogadáshoz, mit a kötet szerkesztője szánt neki. Ez a nyugalmi állapot a kiindulási pontja:
„Hinni Istent jó, mert jó,
Isten ajándéka hitem.
Létezik ő, mert hiszem.
Létezik akkor is, ha nem hiszem.
Jó az eszemnek, jó, mert jó,
nyugodtan dobog a szívem.”          (Érvem Isten létezése mellett)
 
Miután az Isten megszólítása imígyen sikerült, megengedi a jelenlegi olvasónak, hogy valamilyen logikai tisztaság után nyomozzon, s keresse a két fejezet közötti megkülönböztetés kontrasztjának tervét. Ugyanis a fényviszonyokkal való költői zongorajáték egyneműen folyik át a versek fázisterében az egyik fázis-félből a másikba, s legföljebb annyit érzékel a figyelmes olvasó, hogy a szabadulás irányát követve változáson ment át a közeg. Egyre inkább „akadálymenetesítéssel” kecsegtet a lírailag elbeszélt út. Nem kívülről kapott több fényt, hanem a derengtetőnél erősebb belső megvilágítást.
E várakozás beteljesülése azonban az itt, most jelenlévő olvasótól elsiklik. A föllobbanó belső megvilágítás helyett egy külső sápadt fény jelentkezik útjelzőként az első ciklus végén:

 

„Te világméretű sötétségben bujkáló csillag!
Úgy eltűntél, hogy nem vagy?
Mutasd meg magad,
nyújtsd felénk sugaraidat,
lásd a szegény országok népét!”
Vagyis, „Nyújts feléje védő kart” a fohász értelme. A hitként és reménysugárként nyújtott védelem lehet a „roncstársadalommá” lett haza egyetlen pajzsa a teljes szétveretése ellen.

 

„Ragadd meg szívünket, Gondviselő Isten,
vezesd vissza családodba anyát, apát, és fiát
vezess el minket Betlehembe.”         (A bujkáló csillaghoz)
Bármennyire is erkölcsi érték a kollektív remény, a tőlünk független külső erők kiszolgáltatottjának tetszik. A könyv végén fény derül arra, hogy bár a szabadulás irányába esik, a szabadulásnak nem tud elérhető célja lenni:
„Szólok én, mondom én
mint a magyar nép:
céltalanul szegényen,
rohasztóktól szétrohasztva meddig élek még?
— — —
Nem tudom én,
szegény magyar nép,
meddig élünk még.”             (Mint a magyar nép)
 
Tehát A bujkáló csillaghoz című vers a két fejezet határán a keresett tárgy felé véli kalauzolni az olvasót, de hiába bukdácsolja végig – a költő mellett kitartva – a bujkáló csillag derengésével letakart gödröket és a szerteszét hagyott gazdátlan konstrukciókat, felhorzsolt orral ül ki mellé „a tengerpartra, mint a Nap”. Utat vesztett. Motoszkál benne a gyanú, hogy a ciklus végének és az első versének (Ki a kertbe) helyet kellet volna cserélni egymással. Logikus lenne, hogy a „bujkáló csillag” csábítását követve jussunk el a kert megművelésének parancsához, mint a szabadulás útjához.
De minden fordítva is lehet. A feladat világossága után burkolózott homályba annak értelme, a megváltó csillag. Az értelmező megtorpan. Kiülve a tengerpartra visszarévedhet a közösen megtett útra:
„A múló időben kijöttem egy kicsit,
kijöttem és ások őseim kertjében.
Néha meg-megállok. Valamit keresek.
Talán a kenyerem, vagy talán az Istent?
(…) Amit már felástam,
s ahogy még elérem, hosszú gereblyémmel
jókora darabon elsimítom szépen.
Mint a bűneimet. De azt már nem értem,
hogyan a csodába jött ki ide ásni
Magdolna és Mári, s hol lehet az apám,
hol van az a férfi? Csoda, hogy nem értem,
mért kell az ágyáson mások lábanyomát
folyton gereblyézni?
(…) Mielőtt elesek,
kicsit most megállok. Néha így állok meg,
néha meg úgy ások, mint akinek éppen
tántorog a lova.
(…) Mélység és magasság
feketedik-kékül vörösben és gyászban
alattam s felettem, míg csak nem találom
kezemben az ásót s magam a nyeregben.
(…) A múló időben
egyszer majd elválik, mit is kereshettem,
hogyan maradhatott leszúrva az ásó
kinn, a fényes kertben. (…)”            (Ásó a kertben)
A kirándulás végén nem nehéz emlékezni a meghívásra oda is, ahol együtt mondhatom mással, hogy „Roncstársadalom temetőjében járok, / hoztam magunknak egy-két szál virágot. / E síron virág most nem terem, csak gaz…” (Virág a roncstársadalomra) Hatalmas ez a tömegsír, és nincsen kopjafája. Itt nyugszanak „A megvetett és megtűrt emberek / kiszorultak innen és amonnan” (A megvetettek) De „Nem a halál a legrosszabb magány, / hanem ha nem tehetem azt, amit tenni kellene…” (Nem a halál a legrosszabb), mert „Felkavartuk a mocskot, és nem bírunk vele /…mekkorát vétettünk magunk ellen!” (Majdnem elhittem) „Béna vagyok, mint a nép. / Fájdalommal telten / hiába is mozdulnék. / Látszom még magyarnak?” (Magyar demokrácia)
Én is visszaugrom a kirándulás eleji kertben leszúrva hagyott ásóhoz, amivel felforgattuk a földet, hogy beletekintsünk, és kémlelőn pillantottunk át a kerítésen, de jobb nem kimondani, csak magunkban elsuhanni afölött, hogy „Kerten innen, kerten túl / nem láthatod határaidat, / se a kinteket, se a benteket…Hiába vennéd batyudat, / nincs tovább és nincs hová, / akárhol is hogy megmaradj / csak maradék lehetsz, / csak martalék maradsz…jaj nekünk, hogy megadtuk magunk, / s jaj nekünk, hogy feltámadunk.” (Kerten innen, kerten túl)
Minél tovább emlékezünk az arszpoétikai túrára, annál inkább csak „Vak ügetését hallani / Eltévedt, hajdani lovasnak.” (Ady: Az eltévedt Lovas). E vak ügetésnek előre és visszamenőleg meghatározó, akusztikailag fölerősített darabjában Bécsbe látogatunk adventkor, az Úr eljövetele idején, aki megtestesül, kegyelemben részesít, jelen van halálunk óráján és ítélkezik, hogy halandóságunk által eltöröltetvén kilépjünk az újjászületés kapuján.
És lesz-e újjászületés? Vagy csak pörgünk a kilátástalanság védikus szanszárájában? – Az itt a versbeli kérdés. (Ádvent Bécsben)
Bécs az egymással kötekedő szimbólumok pástja. Egykor a magyar sorskérdések rendező pályaudvara, és a pálya megszakadása után legelső menekülési út mindegyik kilátástalanságból. Minden út Bécsbe vezet. Talán azért e sorok: „Szeretni jöttem Bécset, / nem irigyelni, / bár első látásra / ő nem lehet bűnös,/szépségéért / s csúfságunkért, / mégis utálni kezdtem”. Miért?
Jelzi, hogy Bécs adós ezért-azért a magyarságnak, akárcsak Moszkva, s most Bécsben forgolódván, törlesztésként, legalább tanácsot szeretne tőle kapni, hogy merre a szabadulás iránya. A dacos utálat ekkor ébred föl:
„Valaki megszégyenülten
jajongott bennem,
hogy megcsúfoltak várakozásomban.
Mintha csak magamat sajnáltam volna
szorongva, szeretetlen.”                                        
Vagyis nem magánügyében „ment föl Bécsbe”, de még ahhoz is elégtelen lenne az itt szerzett eligazítás. „Irtózatos hazugság mindenütt”. Bécs ekkor olyan, mint egy bacchanália, karnevál vagy perzsavásár. – A pénz minden lakat kulcsa; áll a hajsza, áll a bál a pénz körül, s csak a Sátán örül – juthat eszünkbe.
A szívelégtelenséggel sújtott költő az alkalom halálárnyékos szemüvegében járja végig a Krisztusvárás egyik napját. Ez a szemüveg látóvá teszi a halálveszedelemre, mely az őt végig kukkoló Fekete Ember lebernyegében követi, közben a settenkedő imitt-amott letép egyet-egyet a romlás virágaiból. Szájába tömve hurcolja aratását. A veszedelem nem csak személyes, hanem kollektív. Kurjongató magyaroktól zsibongnak a falatozók, mintha egy mennybement pesti kocsma lenne az advent. A pénzből sugárzik mind az egyéni, mind a közös szívhalál. A démonok éjszakájává lett Bécs szellemvasútján megérkezik Nagy Imre is a városháza erkélyére, onnan szól: „Csapataink harcban állnak/a kormány helyén van…”:
„s a magyarok ezt úgy értették: itt az idő,
most vagy soha,
fogyasszatok, véreim,
hagyjátok euróitokat
a vásárunkban, aztán
mehettek békével haza.”
 
Sarkon fordulnak. A magyarok élén a Fekete Emberrel, folytatódik a halál hazavezető portyaútja. S „te mivégre szeretsz Istenem, /szeretni nekem kellene /…/ vezetőnek mért nem a Kisdedet / küldöd, az Ember Fiát /…/ ne a pénzt és a halált / kövessük életünkben, / a grinzingi dombokon át, Döbling felé.” – száll a figyelmeztető segélykiáltás.
Döbling! Itt álljunk meg egy szóra. Félszeműen egyoldalú jelkép az egykori tébolyda a magyar köztudatban. Manapság a nemzethalálba nem szükséges senkinek belehalnia, csak mindenkinek. Azt pedig már szinte mindenki elfelejtette, hogy az első, elkomorult lépést akkor tette Széchenyi Döbling felé, amikor Kasszandraként sejtette meg az ausztriai házzal való fegyveres szembeszállás végét. Ő világpolitikában és világtörténelemben gondolkodott egy magyar világítótorony tetején. Rajta ugyanúgy nem múlt a szabadságharc, mint Tisza Istvánon az első világháborúba lépés. De miután „népe” belelökte abba, vállalta népe sorsát. Széchenyi a saját pisztolyára bízta ítéletét, Tisza pedig előre sejtőn gyilkosai fegyvereire.
Az Ausztriával való kényszerházasság vegyes emlékű. Ma is hánytorog a nemzeti emlékezet. Az erők összjátékának végeredménye az lett, ami.
Az „adok-kapok” nem történelmi kategória, hanem politikai. A történelem egykori alanyai közül mára már senki sem ugyanaz, mint volt, vagy másképp ugyanaz. Az esztendőnként ismétlődő advent mindenkit az újjászületés felhívása elé állít.
Ha félretoljuk a regényesen érzelmi vagy érzelgős történelmet, akkor csak a történészi sajgást engedhetjük meg a tárgyilagos kutatónak azért, hogy történelmünk alanyisága elnyomatott. E kijelentéssel szembe viszont az a kérdés szegződik: nem éppen átvészeltetett-e az a bizonyos alanyiság? – Ez az értelmezések kulcsfordulata.
Elnyomatás vagy átvészelés? – a hamleti kérdés.
Magyarország csak történelmi migráns-e, akit Európa pusztán fegyverhordozóként hajlandó befogadni, avagy Európában sikerült átvészelni a keleti háttérből utána sújtó csapást?
Döbling satu-pofái mindennél többet mondanak. A „hely szelleme”, akár a madáchi „föld szelleme” mindenütt leküzdhetetlen, hacsak valamilyen katasztrófa nem keveri újra az élet és a társadalmak fejlődésének kártyáit. – Leküzdhetetlen, de nem kérlelhetetlen. Ha kérlelhetetlen lenne, akkor a költő sem állna le vele barátkozni, hanem fogná a sátorfáját.
A történelmi lebunkózás utáni átvészelésnek a Történelem megkérte a borsos árát. A Magyar Királyságban a magyar etnikum nagy területeken csak éppen hírmondóként maradt. A betelepítések átgyurmázták a királyság arculatát. A történelmi kaland végén Ausztria parányival nagyobbra zsugorodott vissza (Magyarország rovására), mint volt a fölívelt világtörténelmi pályafutás előtt. Magyarország meg harmada lett a sógori pályafutás deklasszált kiszolgálójaként. A státuskülönbség geopolitikai bélyegét most is mindenki a homlokán hordja. Ha másképp nem, akkor úgy, hogy a történelmi vállalkozás feje és alárendeltje nemcsak küllemében és baráti körében tér el, hanem „egy főre eső nemzeti jövedelmében” is. A költő nem tudja, csak érzi, hogy a világtörténelem nem az áruk „piactere”, hanem a hatalmi játszmák színtere Hatalmak nélkül társadalom és történelem sincs. Az árucsere hömpölygő folyamán pedig a hatalmak építenek „duzzasztó gátakat”. Azért emelik azokat, hogy saját anyagcsereforrásul használhassák az energetikai szintkülönbségeket. De bűn-e az? Létezik-e valamilyen játékszabály? Vagy egymás kijátszása a legfőbb szabály?
A természeti egyenlőtlenség ténye tény marad nemcsak az államok között, hanem azokon belül is.
Az alkotni vágyó fizikus, Bay Zoltán, miután elhagyta hazáját, azzal a címmel üzent vissza emlékirataiban, hogy Az élet erősebb. Vitákat és viszálykodást csak az alkotó élet múl felül. A hatalmaknak nincs embermegállító joga, csupán az élet meggyökereztetésére kaptak helyi fölhatalmazást. Az ember-gyümölcs bármilyen messze is eshet fájától, egy másik kertbe. S amikor az árufolyam leglentebbi, energia-vesztett szintjéről a legföntebbire pillant a „kertész”, méltán gondolja:

 

 „A gazdagok irgalmatlanok.
Az idő is övék, sohasem ellenük,
mindig nekik forog a nagy kerék,
nekik kanyarognak a folyók,
az ég összes csillaga nekik ragyog,
nekik locsog a tenger,
értük nőnek a hegyek
— — —
 
Hogyan is járhatna közös úton
gazdag a szegénnyel!
Nincs közös út, nem lehet,
nincs közös cél, közös akarat,
mely összetartaná a nemzetet,
szegényeket és gazdagokat.” (Szeretni, szeretni, szeretni!)
                                                                                                     
Már-már az agyagtáblák ék-véseteinek klasszikus darabosságával üzenik a sorok az örök bölcsességet.
Ha ez az igazság, a felbukkanó vezérlő csillag nem világíthat meg mást, mint a balsejtelmet; valamilyen, Dózsa Györgyével elegyes hamleti dobbantást. „Tétova öklömben sorsom kettéhasad” – írta le fiatalon. (Séta a Váci utcában)
A hasadás itt reccsen a versben is, mert kezdettől kimondja: „Mindenkit szeretni nem lehet”. Ennek ellenére próbálkozik:
„Én mégis reménykedem,
mint Beethoven, a vak,
muzsikálok rongyembereknek is,
lelkem örömében és bánatában is,
csak türelem, türelem, türelem.”
Lehet, hogy most járt le a türelmi idő. Ez a „rongyembereknek” való muzsikálás csak annyira sikerülhet, amennyire a süket Beethovennek vakká is lenni az iránt, hogy kiknek fogja írni az Örömódát. Mivel a zeneköltő „csak” süket volt, és nem hallotta a közönség ovációját, kézen fogva fordított rajta a karnagy, hogy lássa. Aki pedig vakká teszi lelke Beethovenjét, nem kívánja látni, hogy kiknek muzsikál. Őt ezért kéne kézen fogni, ha nem tenné meg hamarabb fohászainak meghallgatója, az Isten.
A szándékainkban megingató valóság azt súgja, hogyha százszor meghányta-vetette bárki, hogy kicsoda-micsoda is ő, akkor tegye meg százegyedszer is. Ha jó az Isten, mert jó, akkor jónak lenni is jó. Jónak hinni magunkat olyan, mint megtermékenyült anyának a másállapot. Még az emléke is üdvözít.
A jóságtudat áldott állapota győz és ikonba foglalja a szent családot a verses látomás:
„Szeretem azt a jó kis gyereket, aki voltam,
akivel reggelente fényes harmatot számoltam,
szeretem őt szentkirályi mezőnkön, a Malomárok partján,
rétünk harmatos tisztaságát ökörnyállal
ővele húroztam, csillogó fűszálakon ragyog a táj,
felkelő napom pengeti a lelkem sugaraival,
általa sugaras az én gyermeki ámulatom,
ővele vagyok a tisztaság kellős közepén
— — —
Hogyne szeretném azt a kis gyereket, aki voltam,
ővele öregedve újra gyermek lehetek
— — —
nem is tudtam, mennyi termékeny szépségben
látszottam, szánthattam és vethettem ővele,
aki az eke szarvát fogta, s ővele, aki a testvérem adta,
derékig érő fekete haját előttem kibontotta,
hogy kibonthassam magamból a csodálatot,
hát hogyne szeretném az ő fiúkat, azt a kis gyereket,
akivel a reggeli fényben őnekik most is harmatot szedek.”
(Akivel reggelente harmatot szedtem)
Megszólító érzet, hogy a szabadulás iránya nem arra, kifelé, hanem erre, befelé van. Ha költőnkhöz közelítünk, fölerősödve halljuk áradni belőle a lelkes szókapcsolatokat, melyek kívül rekedtek az érzelmeit takargató közízlésen. Ő értékmentőn befogta, háziasította azokat, és saját idióma-rendszerébe szervesítve megszemélyesítette őket. Olyanokat is, mint „Szabadság, szerelem”; „Isten, haza, család”. Az élet szerelmét kihívón kölcsönözte Jack Londontól, hogy inkarnálja az aranyásót és farkasölőt, mellyel próbára teszi saját életszeretetét. Életet szomjúzni mindhalálig neki olyan, mint halnak a víz. A szakadatlan otthonkeresés pedig a gazdagító „aranyrög” felkutatása és megszerzése. Sokkal személyesebbek a szenvedélyei, mint hogy alávesse magát a bárkitől vagy bármilyen eszmétől elvárt boldogítás uniformisának. Csak maga a boldogítás lett szomjúságának részévé, magas izgalmi fokon. Azzal éli meg a maga és mások szabadságát. Nem szabadul a szokásától, hogy többet akarjon adni, mint kapott, mert ennek ellenkezője – a haszonelvűség – nem egyéb, mint a nyereségvágy rabjának támadása a többiek szabadsága ellen. Ám vezérlő csillagának pontszerű fókusza kegyetlenül kicsi a boldogítandók köréhez képest. A szabadulás iránya az egész élet fölhalmozódott veszteségtudatának radikális eltörlése felé is vezet.
Az irányt ösztönei megelőlegezik, mielőtt tudná, hogy önmagát és olvasóját saját példázatába vonja bele. Sok felharmonikust hoz rezgésbe kérdezősködésének húrja, melynek van egy népi-akadémiai „alaphangja”. Az alapkérdés a közismert szentenciában búvik meg: „A jól föltett kérdésben benne foglaltatik a válasz”. De azt már a Vezérlő csillagunk vesztén című rész elején megfogalmazza! Csupán hallgatólagos természetessége miatt nem hangzik el a kérdés. Ezért a kettős látás tükör-víziója – a bujkáló csillag – csak elterelő keresési irány. Íme, az eredetileg kész válasz:
„Vezérlő csillagunk vesztén
ne feküdj hanyatt,
ne add meg magad,
energiád is elvész.
Menj csak ki a kertbe,
nézd megőszült fáidat,
lombok közt a házadat,
hogy itt mennyi munka van!
Ha nem végzed el, véged!
Nyíljon ki benned az élet,
nyíljon ki a növények szerelme,
adj inni a virágoknak,
dolgozz és olvass egy kicsit,
s a kerek szemű hold alatt
álmodd, hogy álmodom veled:
virágozz, édes nemzetem!”  (Ki a kertbe!)
Ez az a kert, amely két módon létezik. Kézzel foghatón reális, és ésszel felfoghatón jelképes. Evilági tér, melynek képzetes testvérét – mint klónozott hasonmását – hordta ki az emlékezet. E kettős térben áll földbe szúrva az ásó. A képzetes térben minden pillanatban kész e szerszám a kutató árok ásásának folytatására, hogy meglelje „hol vesztettünk utat”.
De hová rejtőzött az ösztönösen megválaszolt kérdés? Ide! „Ha nem végzed el, véged!” Csak éppen annak a ki nem mondott kérdésnek válasza képpen, hogy: életben akarsz-e maradni?

* * *

A figyelmeztetők rendszerint elfelejtenek visszatérni arra, hogy melyik az a jó kérdés, mely magában foglalja vagy maga után húzza a választ? Ne hallgassuk el! Az amelyik célszerű. Amelyik kérdéssel határozott célunk van. Megválaszolatlan kérdéseink egytől egyig céltalanok, vagy tévesen választott cél lebeg a kérdező szeme előtt.
Az életképes lény összes életmozzanatának logikai szerkezete céloksági (teleologikus). Ha ezt a logikai elemet úgy képzeljük el, mint egy hosszúkás sejtet, akkor annak húzó fejrésze a cél, farok-része az ok. Azt is szemlélteti a példa, hogy az ok/okok a céltól/céloktól függ/függnek. Az okoskodók, a mindig okokkal takarózók csak okokba rejtik céljaikat.
Ha logikai sejtünk aktív fejrészét ­– a célt – a sejt kapitális (latin „főbenjáró”) oldalának nevezzük, akkor máris egy széleskörű összefüggésre nyílik szemünk. Az egész élet egyetlen fennmaradási „célfüggvény”, melyhez képest a rossz értelemben emlegetett kapitalizmus nem egyéb, mint valamilyen, a fennmaradástól függetlenült cél túlhajszolása, amiből nyomorult okok következnek.

* * *

A nem szükségtelen kitérőben fölismertük, hogy a vers megragadott egy objektív célirányt: „Ha nem végzed el, véged!” A szabadulás irányának – mint a céltól függő oknak – a belátása már gyerekjátéknak is játék, avagy játék gyerekjáték. Hiszen le is van írva a könyv második felében a, 94. oldalon A szabadulás iránya cím alatt. De ez nem az az irány, ami A bujkáló csillagból következne. A költő ezzel is megerősíti fiatalkori ráijedését, hogy a cselekedni kész embert a fölrémlő kétségei riasztják élethelyzetére: „Tétova öklömben sorsom kettéhasad”.
A hasadatlan irányból idézek:
„(…)Amikor a tőke bálvánnyá válik, és ez vezérli az emberek döntéseit, amikor a pénz iránti mohó vágy uralkodik, az rombolja a társadalmat, megbélyegzi és rabszolgává teszi a férfiakat és nőket, rombolja a testvériséget, egymás ellen fordítja az embereket, és ahogy világosan látjuk veszélybe sodorja közös otthonunkat. (…)”

 

Ferenc pápa
„Este a fényes hold alatt
öntözöm a növényeket.
Jóság-vágyam aranyában
itt vagy te is mellettem.
— — —
Szabad voltam, úgy születtem,
mint régi-régi énekünk,
szabadság a szerelemben.
De a Gonosz győzött rajtam.
Önként vállalt rabságomban
sötét erők rabja lettem,
magamat is elvesztettem.
— — —
Segíts nekem szerelmesem,
testvérem és küzdőtársam,
vállalom az életed,
vállald el az életem.
S vigyázva jó Föld Anyánkra
öntözzük a növényeket
holnap is a hold alatt.”
 
Ide érve már a könyv végéhez közel járunk, ahol partot ér a megmerülést fölajánló mederfenék is: az emberpárnak, Ádámnak és Évának az élet csodálatos fertőzésétől kiújuló története.
Ezt énekelte ki, vagy jajongta végig a könyvön Benke érett lírája, de palástoltan. Majdnem minden egyéb csak a szemérmesen felfokozott erotika tűzfoltja. Kipengette magából a búvárruha nélküli lemerülés gyönyörét az élet forrásába.
A merülés mélységének egyetlen határa a levegő kitartási-képessége, vagyis a fuldokolva avagy anélküli visszatérés győzelmi esélye. Nem mindig sikerül az élet elért közepéből a felszínre visszakapaszkodni. Az élet közepébe eső határ, a szerelem-összetartotta nemek vonzási központja is. Ez az a hely, ahol szerelem és halál kéz a kézben andalog. Annyira elbűvölik egymást, hogy összeolvadásukban nem ismernek semmilyen határt. Ők a szeretet beavatási szertartásának úszómesterei. Akiken fog tanításuk, és szeretetképessé válnak, azok már nem csak vágyakoznak, hanem értenek is.
Akármilyen színes vagy mocskos legyen az emberi történelem, és akárhány újabb őstörténetet képzeljenek hozzá, egyetlen történet maradandó csak: a nemi hasadással és emberi tudattal előkészített kozmikus vonzalmunk gyökere, a szeretet őstörténete.

­­* * *

(A szeretet őstörténete)
Hogy nem nehéz kettéhasadni, az tudja igazán, aki már ösztönei küldetéseként naponta küzd ellene. Úgy társas lény az ember, hogy vonzalmától tágítva eredendő hasadtságába visszaeső. A szeretet igényt tart arra is, hogy kenegessék a szerelem olajával, egyébként kiszárad és csikorgóvá válik, majd megreped.
Osztályharcot vív a tulajdonos és a kisemmizett; kenyérharcot a gazdag és a szegény; halállal fenyegeti a szerelmet a nemek háborúja. — Így esnek szét civilizációk, melyeket egylábon egyensúlyozgat a nemek közti viszony: a láncreakcióként terebélyesült társadalom kritikus kezdete, az emberszeretet.
A szerelem háttér-intézményét képviselve politizál Benke, amikor tüntetőn fogja fejét, számon kér, undorog, vagy deklaráltan vakarja magáról a politikai mocskot, a föltranszformált nemi elidegenedést, amibe eleve elrendelt küldetése újra és újra belekeveri.
Hontalan idegennek, állandóan zavarodottnak érzi magát a szerelemtől távolságot tartó világban, mert a Szerelem a hazája, ott van honn, az összes többi haza innen rajzik ki:
„Jó volt, hogy főztél nekem
hetenként egyszer, kétszer,
azokon a drága hétvégeken
kezed alá a konyhában
hagymát, krumplit pucolhattam
— — —
Hétvégeken boldogság volt veled
— — —
ünnepi volt a fény, a lélek,
jó volt keresztet vetni, imádkozni,
ebéd előtt is jó volt a csókod
— — —
jó volt veled hétvégeken,
az élet végén, százszor”.  (Hétvégeken, létvégeken)
Megmerítkezés a legfőbb „forrásértékű” forrásban:
„Hanyatt fekve tegnapi szerelmeskedésünk ágyán
az éjszakai fűből a te szemeddel nézem
a hatalmas égbolt csillagait.
Aranypettyekkel behintett végtelen
sugárzik rám, remegve élem
meztelen bőröd jázminillatát,
tiéd vagyok újra meg újra, rezgő energiám
lüktet rezgő energiáidban.
Eláll a fűszálak lélegzete, hajladozva
harmatozik a föld lelkünk örömére
testünk gyönyöre csillan.
Fehér felhő úszik át fölöttünk
az éjszakai égen,
benned élek és ringatózom, s te bennem.
Szemedben ámulat csillan,
arcom lehajtom előtted, most fölemelem,
így magasztallak égnek és földnek.
El-eltűnődik lehunyt szemhéjad alatt
magányos lovasod; elvágtatok tőled, megállok,
visszatérek, titkos erőid finom lepke-lüktetések,
vérköreimben reszketek érted.
E boldog pillanatomban jobban szeretlek,
mint tegnap, jobban szeress te is,
mert minden elromlik az ég alatt
körülöttünk ravaszság és gyűlölet tombol,
egyedül szeretetünk maradandó.
Meddig lehetünk még e tiszta magaslaton?
Légy velünk sokáig, Élet, forrásunk vagy,
ölelő karunkban csillogsz.”             (Ketten a forrásnál)

 

Karbantartás:
„Teremtőm akaratából
pártalan vágyakozásomban
álmomban ért a számon
az első asszony páratlan puha csókja.
— — —
Éva hangjában, sok kis nyüszítésében
vállamon kiskutya-lihegésében, fekete hajában,
teste újabb és újabb rándulásában,
szeme íriszében napkeltétől naplementéig
a rengő tenger végtelenjében
hullámzott velem az ő hajója. (…)” (Éva csókja)

 

Várakozás:
„Belső ablakomban nyílik
a szerelemvirág,
csendben ragyognak
fehér szirmok,bibék.
Ma nélküled száll fel velem
a szobám, sötét van itt (…)” (Szerelemvirág)

 

Összeomlás:
„Agyvérzés közeli állapotomban,
megyek éppen a királyi vár
romjai felé, szikrázik agyam,
szemem fényes pókháló lepi el:
– Hogyan szeresselek, hogyan szeresselek?
 
Itt omlok össze kudarcomban,
mint a kövek,
egy összeomlott kőrakás leszek
e forróságban magam is. (…)” (Forró köveken)
Ki a Paradicsomból:
„Mért nem maradt arcod fenn a fényben,
mért kellett neked ide születni?
— — —
Mentél az egyirányú úton
szembe a fényes csordával
— — —
Boldog akartál lenni e vaksötétben?
— — —
majdnem holtan
találtak rád a közös klotyóban.
— — —
Nemhogy nem tudtál engem,
„a szegényt”, fölemelni,
összerogytál az utcasarkon,
s bezuhantál, Ideálom, a kapualjba.
— — —
Mióta eltékozoltad Istent,
összerugdosottak gyermeke,
hited, erőd, önmagad árultad el.
— — —
Elhasznált zsebkendő a remény.
WC-be bújtál sírva, fuldokolva
— — —
hogy téged senki sem szeret.
 
Te sem tudsz szeretni már,
célszerű szegény, megvet az új polgár,
hogy nem tudsz gyűlölni sem,
se összefogni senkivel, csak a pohár
sóvárog érted életed romjainál
s te a pohárért.
— — —
Rád rontom inkább a szemfedőd,
színed előtt bevágom az ajtót,
s rémülten elfutok előled.” (Vádbeszéd)

 

Tűnődés:
 „Elűztem Évát/…/ egyedül halsz meg, Ádám” (Elűztem)

 

Elapadt kút:
„Vágyakozom és meghalok,
úgy vagyok, mint a magyarok.
Költészet nélkül révedek,
költészet nélkül elveszek.” (Úgy vagyok, mint a magyarok)

 

A bűntudat számon kérő széke:
kivágtam a mandulafát, vele fűtöttem.
„Barátomat mért vágtam ki?
Szerelmesem mért vágtam ki?  
 
Én vagyok az?
Fejszét fogtam.
Kivágtam a fát?
Lelkem sincs már” (Bűntudat)

 

Felcsattanás:
„Az nem lehet, hogy gyöngébb az én szerelmem / e halál-világnál, mely téged gyilkos kéjjel sárba taposott. /…/ Mennyire szerettelek, de nem jól! /…/ Bűnöm, ha nélküled enyészek. /…/Magamat vetettem meg, sajnálva elmúlásomat./Mi történhetett, hogy ily mélyen elromlottam én is?/…/testemben, lelkemben lobogsz, lángolok érted, kinyílt virág/…/tudom, hogy enyém vagy, egyedül veled felejthető e keserves világ.” (Vállalás és szembeszegülés)

 

De profundis clamavi ad Te Domine:
„Sohasem ragyogtunk fenn a magas fényben,
hogyan is tudhatnánk,
mért vagyunk most is szürke vaksötétben.
— — —
Szálló por csillan,
szemem könnyezik, sírnom kellene,
megkerülöm a földet, bőgnék,
halott anya kivert gyermeke,
mert egy utcasarkon megint összeestél,
kórházba vitt a mentő,
sürgősségi osztály, piros csíkon vérzünk,
nincsen számunkra nemtő;
nem tudom, mért jutott nekünk
e nagy-nagy sorsverés,
évek óta esik, nem áll el,
nyakunkba csorog a rohasztó szenvedés,
mint faluvégi háztető,
a súlyos fájdalomtól elszuvasodunk
— — —
Te Éva voltál, neked én Ádám,
holtan fekszem a földön, száraz tökindákon,
hagyom, szerelem és halál
végsőkig gyötörjön.” (Merülésünk őszi kertben)

 

Feleselés:
„Szeretnék elmenni veled valahová
nem tudom hová, csak innen el, akárhová,
menni és menni könnyű fény után,
nem állni, ülni, várni itt tovább
— — —
Isten,
ha te vagy az út, az igazság és az élet
a te arcod mért nem fényesebb,
s a mi arcunk, mint a tied,
miért majdnem ugyanolyan?
Hogyha akarsz, velünk jöhetsz.
Az úton elmondod talán,
miért jut nekünk a jóból túl kevés,
föld, otthon, munka, jog, család,
mint egy falat kenyér,
úgy kellene szeretet és testvériség,
kérdezni is fölösleges,
mi végre osztasz annyi szenvedést
miránk, hogy a fénylő igazság után
már el se indulunk.
Ugyan ki hiszi el,
hogy lesz még a te arcod
s a mienk
örömtől kicsit fényesebb.” (Borús napon)

 

Megbékélés:
 „Hinni Istent jó, mert jó,
Isten ajándéka hitem.
Létezik ő, mert hiszem.
Létezik akkor is, ha nem hiszem.
Jó az eszemnek, jó, mert jó,
nyugodtan dobog a szívem.” (Érvem Isten létezése mellett)

 

Ketten:
„Ha előbb halsz meg, mint én,
akkor is bíznod kell bennem.
Ahogy tudlak eltemetlek,
s követni foglak, amerre mész.” (Ketten)

 

Fölbukkanás:
„Emelkedsz, madaram, emelkedem.
Fejem búbjáig bizsergek érted,
ölellek szénaboglyák tövén,
 
tengerzöld szemed párás látomás,
izgató titkod, ha megfejteném,
új és még újabb titkaid raknád ki elém.” (Hívogató)
A szeretet őstörténetének itt fölvetett ügye megérdemli az Énekek éneke megidézését, melyben a vőlegény és menyasszony licitálja szerelmét a másiké fölé a felülmúlhatatlanságig. A mai felfogás szerint egyszerre allegorikus és természetes értelműek a versek, ahogy a nomenverbum – az igenévszó –, amely azonos alakban ige és névszó egyszerre. Pl.: tűz, les, nyom, vész stb. Ilyen kell legyen a „szeretet őstörténete” is, melyben a szerelem igeisége elválaszthatatlan lesz a szeretet névszójától. A pihenő szerelem maga a szeretet. Az ellenállhatatlan természetes vonzás pihentében alakul át a vonzás szellemi kiterjesztésévé az életteli világegyetem egészére. De az elemi magegyesítés kohója ez:
 
„a vőlegény mondja:
 Az almafa alatt keltettelek föl.
Ott, ahol vajúdni kezdett veled anyád,
ahol kínok között fetrengett, aki megszült.
Tegyél a szívedre pecsétnek,
mint valami pecsétet a karodra!
Mert mint a halál, olyan erős a szerelem,
olyan a szenvedély, mint az alvilág.
Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja.
Tengernyi víz sem
olthatja el a szerelmemet,
egész folyamok sem tudnák elsodorni.”
(Katolikus Biblia, 2008.)
 
Benke esetén csak a „vőlegény” beszél végig. De minden, amit képes szájára venni, arra a hallgató „menyasszony” képesítette, az ő ajándéka. Ő a befogadó, a vőlegény az ő vendégének tudhatja magát, ahogy Kosztolányinál is csak egy „nagy, ismeretlen úr vendége”(Hajnali részegség) a költő és bárki más. Bárki bármennyit olvas az „ismeretlen úr” arcából, az „új és még újabb titkait rakja ki elé”. Legfőbb titka, hogy a vendéglátó nem tűri el a szerepcserét. Sem Isten, sem a természet, sem a természetadta nem fogadja el, hogy a vendég „gyarmatosítsa”. Nála van a szabadság mintája. Ezért allegorikusan és hétköznapian is, ő az istenszülő anya.

* * *

Olyan költői szabaduló művészettel is van dolgunk, amely végül lebontja magáról a  rátekert verssorok kötelét. Botz Domonkos segédkezik ebben a költőnek, aki oldozgató kérdéseket tesz föl kötetzáró interjújában. Példával jár elöl az olvasónak abban, hogy lapjaira hulljon valamennyi mindennapi próza abból, amit magába titkol e költészet – nem csupán ez a verseskönyv. Sőt, nem is csupán e költészet. Egy hetvenhárom éves ember emlékbendője megtelt már annyi élettáplálékkal, hogy átadhassa a közemésztésnek. Ráadásul, költőnk emléktára válogatott falatokat rejt. Azokat egy könyvismertető még nem csalhatja elő.
Fél évszázadnyi költői forgolódás az irodalom életében, melynek felét könyvkiadási munka tetézi, csupán a kulturális föle egy élet munkásságának. A fél évszázad felének hátterét az újságírás tapétázza ki, javarészt a munka világában, üzemi lapoknál. A naprakészség lesben álló ingere bizsergeti is költőnk összes eddigi könyvét, tizennégyet, melyből tíz a verses.
Nem a személyiség mélyébe száműzött „szépirodalmat” akar művelni, hanem szép „közirodalmat”. A személyes búvóhelyül szolgáló fikciót közösségi óvóhelyként szeretné viszontlátni mint valóságot, melyet legtöbben fikciónak hisznek a kimondás pillanatában. Az embernek a világról alkotott meggyőződését pedig olyan előadásban kedveli, hogy a szó tetterővel hasson.
A publicisztika meghosszabbított keze a most forgatott könyvben sem tétlenkedik, nyúljon ki az a versből, vagy ragadja galléron az interjú készítőjét. Nem titkolja igényét a köznevelő véleményformálásra az első föltett kérdés után sem: Miként is szembesült egymással élete színhelyének két partja: „a paraszti lét nyomorúságos limlom tája” és „az égett emulzió szagától terhes gyárcsarnokok világa?”
Szó sem lehet efféle egymás elleni szembesítésről! — hárítja el a föltételezést.
A kérdésben egy előítélet beidegződése lappang mind az „elmúlt rendszerről”, mind a falusi és városi lét erkölcsi távolságáról. Újvárfalváról, Somogyból „élt és él bennem apám és anyám alakja, szülői házam, cserebogaras udvarunk, a favágító, fölötte aranyalmáival a szentiván almafa, a virágba borult barackfa házunk ajtajában… mögöttünk nagyapám és
nagyanyám tágas udvara… vadrózsás kertjük a kis házzal. Oda jártam át kicsi koromban… Hallgattam mesélésüket kis szobájukban, ültem az ágy alól előhúzott kis fejőszéken…” Továbbá a „felejthetetlen meghittség lélekből fakadt, természetes közösségi élmény volt, mindenkinek erőt adott az élethez, nekem a költészethez is, ezt jóval később értettem meg, de akkor éltem át.”
Egy oldallal később ezt olvashatjuk: „A lerombolt, elárult, eladott magyar ipar e nagyon szomorú időszakában sok fiatalnak, sok fiatal költőnek kívánom, bárcsak átélhetné azt a felemelő, primér örömet, amit én… [akit] sokszor átjárt a jól végzett munka ’arany öntudata’, öröme. A falusi parasztgyerek, az angyalföldi és csepeli munkás legbelül, majd legjobb verseiben is – mondja önmagáról – ugyanazt az emberi lényeget élte át, hogy közösen tehetünk valami jót magunkért, egymásért, a hazánkért és a világért, mert csak azt érdemes tenni, jót.”
Mi más is lehetne az általa gondozott Móricz Zsigmond Alapítvány és a Hét Krajcár Kiadó arszpoétikája? A Piros barackfa a ház ajtajából pedig megszellemülve díszlik a legelső könyvben. Ő a költő összes szerelmének kihívója és vetélytársa.
Viszont nem vetélytársa Újvárfalvának Benke emlékezetében a másik szülőföldje, Csepel. Mert mi is az a „szülőföld”? Az, amelynek meg-megérintéséből Anteusként merít erőt az elgyöngülő ember – mondja ő. Ha nem is ölt a lapokon szövegtestet, nem nehéz elgondolnunk, hogy Újvárfalvához az „anyaföld” képzete társul, Csepelhez az „atyai rög”. Azok termékenyültek öntudatává, s aki mindkettőhöz ragaszkodik, annak nem „kettős az identitása”, ahogy a hasadt tudat szereti magához hasonítani.
Tehát Benke László atyai-szellemi teremtettsége Csepelen élte embrionális állapotát, mely korábbi lényege szerint ugyanúgy elmerült, mint Újvárfalva. A munka örömén túl csupán az „ügydöntő” tényre szorítkozzunk: a költő, Tamási Lajos itteni jelenlétére.
Az 1956 utáni közéletből ide száműzött Tamási lett Benke László fölismerője, pártfogója, szellemi vezetője, barátja, és máig tartó pályafutásához az elrugaszkodási láb-támasz. A kiskamasz Benke a forradalom tünetei helyett, felnőve, Tamási Lajos személyében megkapta a forradalom egyik élő lelkiismeretét, a Piros a vér a pesti utcán szállóigévé lett
verscím élő forrását. Ugyanő vonzotta magához a Móricz Zsigmond Kört, majd azt az ötven írót, aki 1991-ben, saját pénze összeadásával létrehozta a Móricz Zsigmond Alapítványt, abból pedig a Hét Krajcár Kiadót.
E társaság egyik meghatározója Varga Domokos, akit 1956 után kétévi börtönre ítéltek. Tamási Lajos után ő lett Benke László iránytűje és legfőbb támogatója. Ahogy maga mondja el: „Tamási Lajosnak szellemi-költői létemet köszönhetem, Varga Domokosnak a megmaradásomat, kiadónk megmaradását. Elsősorban az ő művei tartják életben a Hét Krajcárt.”
Tamási Lajos 1992-ben elhunyt, ezután lett Benkéből „botcsinálta kiadó”. Ugyanakkoriban hunyogatta le szemét az agonizáló, magyar tulajdonú gazdaság. Ledöfve málladozott az ország gyáripari szíve, a csepeli ipar. Elsüllyedt az egész „atyaföld”. Benke visszafogott zokogása nem sokkal később versben tört ki. Nem tartalmazza a jelen könyv, de dimenzióihoz hozzátartozik a húsz esztendő körüli Mozdonysirató. Íme, a záró részletei:
„Csak azt ne higgyük, hogy különbek vagyunk
egy 424-esnél!
— — —
Robogunk a természet csodálatos tájain,
az élet csak kígyózik utánunk.
Hogy ittuk a képeket, töltekeztünk a valósággal,
és micsoda gyönyörűségeseket füttyentgettünk!
Hol vannak mihozzánk képest a te dalos madaraid!
Mi emberből vagyunk,
mérnökből és kovácsból, lakatosból és utasból,
várakozókból és megérkezőkből.
Végre megállhatunk. Jajok nélkül.
Összerogyhatunk, mint a nagyapánk.
Megtettük kötelességünket.
Szétszedhetnek,
kiselejtezhet bennünket a selejtezési bizottság.
Visszamehetünk a tűzbe,
felolvadhatunk a nagy egészben, felsírhat a fű.
Suhoghat felettünk fekete kaszád, Uram!”
A jelen kötetben mint példaadókról emlékezik az utolsó versek egyike Tamási Lajosról és Varga Domokosról:
„Tőlük lestem el a jót, tanultam, mi helyes, mi nem,
— — —
Mennyi szemérmes, bátor, férfias találkozás,
beszélgetés, sejtelem, gyötrődés,
égető kíváncsiság hajszolt és hozta el,
hogy egyik is, másik is „Barátom” lett
abban a percben, mikor a felszabadító öröm
nevetésével egyszerre mindegyik magához ölelt.” (A példaadók)

*  *  *

Ha versváró füllel csak belelapozunk a könyvbe, becsapottak leszünk. A számos, már-már prózai, a köznapi légből kapottnak tetsző sor után föl kell tennünk a kérdést magunknak:
a számon tartott létezők között létezik-e költőibb az Élet Uránál? Mert, amit az esztétikai érzék nem méltányol, azt Ő foghatja föl. Egy mindenek fölött álló fülbe behatol a költészetként bemutatott áldozat füstjének ’elhaló hangja’: mindennemű füstölgésből kiszüremlik a fohász rebegése.
Legyen a recenzensnek annyi a jutalma, hogy költő elé költői szőnyeget teríthessen. Mint annyian mások, fülroskadásig hallgatja a politikai kocsmahangot, de a posztóvá vastagodott, gazos hanglepedő szálait csak egyetlen tolakodó képes áttörni: a virág. Nem tehetné, ha beállna gizgaznak, vagy ha inkább lenne művirág.
Kicsit eltávolodva a metaforák hintajától: a „népiségnek” – a lehetséges legjobb népiségek egyikeként – saját „szerelmi háromszögébe” látom beavatva Benke László költészetét. Ennek három csúcsa: Móricz Zsigmond robusztus angyala, Kassák Lajos aszketikus népisége, és Sinka István eredetének feneketlensége. – És melyik élőbeszéd közeli költészetre ne hatott volna az örökifjú Walt Whitman?
Persze fenntartással sütögetem rá a csoportos azonosítás bélyegét, mert bármelyik csoport terjengős, akár a belvíz: senki sem tudja, hol a kútja, ám elállíthatatlanul folyik.
A költő lett légyen naprakész, mai lényegébe talán még az vág, hogy Újvárfalva és Csepel elsüllyedése után a Pest megyei Dánszentmiklós települési zsombékján tanyázik. Ereiben az élet publikálatlan költészete csörög. Annak „gyalogos riportere”, s manapság lakhelye az, amit éppen álmában interjúvol. Egy öngyilkos házát vette meg, korábbi szomszédja is önkezéből hullott ki, az elgazosodott helyi telekrészek pedig a szorgaloméból. Ezért lett többszörösen is az élet szerelmese, nemcsak egyik könyve címében. Mint a hőléggömböt, fizikailag is röpíti a szerelem szenvedélye, de érintetlen maradt a szava levegőjéből formálódott mátka: a piros barackfa, a szerelmi hittitok.
Úgy sejtem, hogy az a „népiség”, melynek ma már a temető az Akadémiája, egy Proteusként alakváltoztató feltámadás felé poroszkál. A történelem összes gyalogos riportere a „társadalmi aljnövényzet” mellé taposott ösvényen halad. A példaadók népéből, közvetlenül költőnk előtt, Tamási Lajos és Varga Domokos. Ő maga föl-fölsandít az égre, mint az időjárás kutatója, s az ott gubbasztó kihívást megfenyegeti: megállj, világ, ki fog az tudódni, hogy miért nőnek égig a fák!
De a fanövés gyanússága mind kevésbé görbíti meg bármelyik hajunk szálát. „Nem oszt, nem szoroz”. Csak innen lentről látszanak úgy a fák, mintha égig nőnének. Valójában, Isten látja lelküket, hogy nem.
Erre a biztatásra eszmél az olvasó a kirándulás végén. Homlokán gördül le a tengerparti nap, búcsúzóul a lélekre világít. Az már nem küzd, hogy megértse az érthetetlent. A hosszú utazásba összes tudása belefáradt. Nem csoda, hisz’ tudása a saját bűneit cipelte, mint liszteszsákokat a molnár. Azokat most – a TEREMTŐ – lába elé téteti sorban, számolgat.
Büntetés vagy jutalom-e végre, hogy leteperi a vándort ez a jótékony elcsigázottság? Megadja magát az ember, és visszaolvad ahonnan vétetett: a harmóniába.

 

Illusztráció: Napnyugta (Andy Bay fényképfelvétele, pixabay.com)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás