Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

február 20th, 2017 |

0

Müller Márta: A védőoltás

 

Mély istenhitben nőttem fel. És mindannak ellenére, amit a világban tapasztaltam, a hitem megmaradt. Templom nélkül, egyház nélkül, dogmák nélkül. A hit Istenben, a gyermeki hit a jóban, amely végül – akármilyen messze is van ez a végül – mindig győzedelmeskedik. Zárkózott, befelé forduló gyerekként könnyen ment a tanulás. A könyvek között gyakran jobban éreztem magam, mint az emberek között. Sportoltam ugyan, hogy erősödjek, de csupa magányos sportot: hosszú távokon futottam, úsztam, kerékpároztam. Versenyezni csak akkor versenyeztem, ha muszáj volt. Nem tudtam haverok között jól érezni magam. Hiányoztak a barátok. Hiányoztak a testvérek, hiányoztak olyan emberek, akik között el tudtam volna engedni magam.
Orvos lettem. Talán épp azért, mert reméltem, hogy legalább adni tudok valamit az embereknek, ha már olyan világból kiszorultnak érzem magam. Magam sem tudom, miért lettem ilyen. Vannak, voltak nálam csúnyábbak, visszahúzódóbbak is, akik aztán mégis társakra leltek, boldog családi életet éltek. Nekem valahogy nem sikerült. Lehet, hogy rajtam is múlt. Sokat tanultam, sokat dolgoztam. Egyetemistaként is, utána is. Kutatóorvosként kezdtem dolgozni, különféle szérumok kifejlesztésével foglalkoztunk. Elég sikeresen. De nem éreztem magam megelégedettnek. Lehet, hogy kifejlesztett anyagunkból gyógyszer lesz, lehet, hogy majd betegeken segítek vele, de valami másra vágytam.
Jelentkeztem orvosnak az Orvosok határok nélkül szervezetbe. A felvételi beszélgetésen azt mondtam, hogy küldjenek bárhová, Afrikába vagy Ázsiába, szívesen megyek.
Afrikába kerültem. Egy olyan országba, amelyik ugyan nem szerepel gyakran a hírekben, mert hivatalosan nem háborús övezet, de ahol óriási szegénység van.
Olyan nyomor, amit Európában, azt hiszem, már leküzdöttünk. Vagy ott sem mindenütt? Mivel nem foglalkoztam soha politikával, el kellett jönnöm Európából, hogy rádöbbenjek, Európáról sem tudok sok mindent.
Afrikában a valamennyire elfogadható higiéniai feltételek teljes hiányát volt legnehezebb megszoknom. Nemhogy mosakodáshoz, tisztálkodáshoz, de ivásra és főzésre sincs elég víz. Amit mi itt kórháznak nevezünk, az valójában egy szegényes kis barakk, néhány deszkaépület cölöpökre verve, moszkitóhálóval az ablakokon. A gyógyszerek, melyeket szervezetünk helikoptere hetente egyszer szállít, hamar elfogynak. Sok a régóta húzódó betegség, amivel nem törődtek, mert magatehetetlenek voltak, mert nem volt senki, aki segíteni tudott volna. Illetve, aki volt, az nem értett hozzá. Minden törzsnek van egy varázslója, gyógyítója, és lehet, hogy akadnak köztük olyanok is, akik tényleg értenek a bajok orvoslásához, de itt, a mi környékünkön én nem láttam ilyet. Néha nagyobb bajt okoztak, mint amekkorát a betegség jelentett, néha csak azáltal, hogy megakadályozták, hogy orvoshoz forduljon a beteg. Igaz, könnyű mondani, hogy forduljon valaki orvoshoz, ha több száz kilométeres körzetben a mi kórházunk az egyetlen hely, ahol orvos van. Mi is kevesen vagyunk. Tulajdonképpen orvosok csak ketten, mert aki még volt, egy fiatal nő, nem sokkal az én ideérkezésem után befejezte, és hazarepült. Vissza Európába. Gyereket akar, de nem ide. Ezt is meg lehet érteni.
Nekem itt van annyi beteg néger gyerek, hogy több focicsapatot ki lehetne állítani belőlük. Persze, ha egészségesek lennének. Nem lennének elüszkösödött lábak, hályogos szemek, és még millió más baj. Szerencsére ápolónőnk van egy fél tucat. Többségük ugyan idősödő, volt apácák, meg egy, aki még ma is az, de végtelenül türelmesek, és a korukhoz képest nagyon teherbíróak.
A sok baj és nehézség ellenére talán épp nekik köszönhetem leginkább, hogy hamar otthon éreztem magam. Úgy otthon, ahogy az otthon egy közösséget jelent, embereket, akikkel együvé tartozunk. Mióta itt vagyok, egyszer sem volt semmi komolyabb veszekedés vagy szóváltás köztünk. Senkit nem kellett soha megszidni, hogy miért nem végezte el ezt vagy azt, mindenki tudta a dolgát, és inkább segíteni igyekezett a másiknak, semmint bármivel is megbántani egymást. Hogy ez milyen jó érzés, csak most tudatosul bennem, hogy ezeket a sorokat írom. A kutatólaborban más volt, mosolygós udvariasság a felszínen, de versengés és féltékenység a mélyben.
Két hete kezdődött a Nagy Járvány. Ahogy egyetlen még működő televíziónkban látjuk, az egész Földre kiterjedő bajról van szó, ami nagyon gyorsan terjed, és nem látszik a vége. Nincs orvosság. Pontosabban van egy védőoltás, de eddig még csak kísérleti stádiumnak számított, így tartották nyilván. Ha jól sejtem, abból a szérumból fejlesztették ki, aminek kidolgozásában annak idején én is részt vettem. De most nem a dicsőség ideje van, hanem a bajoké. Nyilvánvaló, hogy nem tudnak bennünket megfelelő mennyiségű vakcinával ellátni, amit eddig kaptunk, nagyon kevés. És ki tudja, meddig jön még a helikopterünk? A járvánnyal együtt a káosz is egyre nő. A közeli falvakból sokan idevándoroltak a közelünkbe, egyre hatalmasabbá nő az a szedett-vedett kis kalyibákból, sátorponyvákból álló tábor, ami körbeveszi a kórházunkat.
Tegnap este a kollégámmal és az ápolókkal megbeszélést tartottunk. Hogyan osszuk fel a védőoltást? Ki kapjon belőle? Ki döntse el, hogy kik kapnak és kik nem? Nehéz, hiszen emberek életéről és haláláról kell dönteni. Azt hiheti valaki, hogy az orvosok megszokhatták az ilyesmit, de ez nem így van. Nekem eddig még nem kellett úgy döntenem, hogy a mérleg két serpenyőjében emberéletek állnak. Vagy-vagy. Ami az egyiknek élet – legalábbis talán, mert ki tudja, mennyire jó a védőoltás –, az a másiknak a halál. Vagy legalábbis a valószínű halál.
Rengeteg szerveznivalónk akadt: tudunk-e majd fertőtleníteni, hová tesszük a betegeket, hogy amennyire lehet, ne fertőzzenek, kik gondoskodnak a halottak eltemetéséről – az a két emberünk, akik eddig ezt végezték, biztosan nem bírják majd, ha tényleg kitör a járvány. Ezek mind körültekintő átgondolást igényeltek, úgyhogy egy darabig elhessegettem a fejemből az alapproblémát: hogyan osszuk el a védőoltást?
Ma estére egy nagy gyűlést hirdettünk mindazoknak, akik már itt vannak a kórház környékén. Döntsenek az emberek, megkérdezem őket.
Hajnal van, most világosodott ki. Elfogadták, amit javasoltam. Azt mondtam, hogy elsősorban a gyerekeket mentsük. Elmagyaráztam, hogy nem elég az oltóanyagunk, de a gyerekeknek kevesebb kell, mint egy felnőttnek. Ahogy számoltam, elég lesz minden gyereknek, de rajtuk kívül talán csak három-négy felnőttnek. Ezeket még kiválasztják.
Örültem, hogy nagyobb veszekedés vagy vita nélkül elfogadták, amit mondtam. Eddig valahogy mindig azt hittük, hogy a négerek nem becsülik eléggé a gyerekeket. Sok gyerek születik, és ha meghal, majd jön másik. Ezt a szemléletet éreztük. De úgy látszik, tévedtünk. Jó meglepetés volt. Miért tudunk az itteni emberekről olyan keveset? Talán, ha jobban megismertük volna őket, most ismernénk közöttük olyan gyógyítót, akivel egymás segítségére lehetnénk. Én nem ismerem eléggé az itteni növényeket. Nem tudom, hogy mit mire használhatnék, ha beáll a teljes gyógyszerhiány.
Amíg élek majd. Két adag oltóanyagot tettünk félre a magunk számára: a kollégámnak és az egyik nővérnek. Számomra eljött megint az, hogy a hitemre bízom a döntést. Pontosabban Istenre, vagy nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Legyen az övé a túlélésem eldöntésének a joga.

 

Illusztráció: Ugandai kisfiú (pixabay.com)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás