Mondd meg nékem, merre találom…

Hetedhét

június 7th, 2018 |

0

Georges-Olivier Châteaureynaud: A lelkek utazása

 

Tízet üt a falióra. Az idős férfi abbahagyja az olvasást. Sajnálkozó tekintetet vet a könyvre. Jeanne alszik. Ha tovább olvasna, a felesége meg sem tudná. De megígérte neki, hogy egy óránál többet nem olvas naponta. És ehhez tartja magát.
Felkel és keresztülmegy a nappalin. Egy távoli zajra felkapja a fejét. Valami olyan zajra, amit már csak filmekben lehet hallani. Bizonyára téved. Milyen lovasok vágtatnának errefelé éjszaka? Az utolsó lovakat, amiket látott, a vágóhídra vitték teherautóval. De a zaj közeledik, és az idős úr egyre izgatottabbá válik. Most már megesküdne rá, hogy lovak toporzékolnak a kertben, a veranda előtt. Az ablakhoz siet. De épp amikor ki akarná nyitni az ablaktáblát, meghallja Jeanne szelíd hangját. Ott áll a felesége a küszöbön, törékenyen, gyapjú köntösében dideregve:
– Ideje lefeküdni, Thomas. Mit csinálsz még itt? Azt mondta az orvos…
– Nem aludtál? Nem hallottál az előbb valamit?
– Nem, semmit. De gyere, azt mondta az orvos…
– Tudom, tudom! Egyébként nem olvastam, gondolkodtam. Menj csak, mindjárt megyek én is. Úgy látom, rosszul van bezárva ez az ablaktábla.
– Jó, de igyekezz.
Jeanne elmegy, ő pedig nagyra nyitja az ablaktáblákat. A sötétben két felnyergelt lovat pillant meg. Egy férfi tartja őket a kantárjuknál fogva, az ablaktól néhány lépésnyire.
– Ki maga? Mit csinál a kertemben?
– Psszt! Beszéljen halkabban!
A férfi hangosan kiáltotta ezeket a szavakat.
– Hát ez elképesztő! Maga itt harsog, én meg suttogjak?
– Egyedül maga hall engem. Tehát én üvölthetek, ahogyan csak akarok. De gondoljon a feleségére: félő, hogy aggódna, ha meghallaná magát, amint a kert felé fordulva magában beszél. Csukja be az ablakot és jöjjön ide hozzám!
– A kertbe? Hogy megfázzak?
– Vegyen fel valamit!
Az előszobában Thomas kiválaszt egy mellényt, s nyakig begombolja köntöse fölött. Jeanne ismét hívja az ágyból:
– Mit csinálsz?
– A virágágyba esett a szemüvegem, amikor becsuktam az ablaktáblát. Kimegyek érte.
Kimegy, felgyújtja a lámpát a lépcsőfeljárón, és megáll az ismeretlen férfi előtt. A férfi még mindig a kantárjánál fogva tartja a két lovat. Thomas csak ekkor, miután alaposabban megnézte, fedezi fel öltözetének különös voltát. A férfi bő fekete öltönyt visel, olyat, amilyet még soha nem látott. A formája meghatározhatatlan, nincs se zsebe, se gombja; úgy néz ki, mint egy bebugyolált árnyék, amelyből egy arc emelkedik ki.
– Azt akarja mondani…
– Magammal viszem.
Thomas szúrást érez a szívében. Jeanne-ra gondol és a könyveire, törékeny, de értékes életére, amit még örömmel él közöttük. Hangja elcsuklik:
– Maga tehát… Itt lenne az idő?
– Igen, itt az idő.
Thomas kinyitja a száját, de a férfi már a vállára tette nyitott tenyerét, s a kiáltás a torkában maradt. Enyhe szomorúság fogja el:
– Tehát… Most?
A férfi elmosolyodik:
– De hiszen már meg is történt!
És a nappali ablaka alatt levő virágágyra mutat, ahol egy vörös hálóköntöse fölött szürke mellényt viselő emberi alak fekszik arccal a virágok felé fordulva, mintha aludna. Bal halántéka mellett egy szemüveg csillog a holdfényben.
– Ne késlekedjünk.
Thomas egy utolsó pillantást vet saját magára, majd elfordul. Az ismeretlen kivezeti a lovakat az utcára.
– Segítek!
Két vasököl ragadja meg és emeli fel az idős férfit, és ő hamarosan a nyeregben ül.
– Öreg vagyok és gyenge… Mindjárt leesek!
– Nem fog leesni.

 

Ügetve mennek a csöndes éjszakában. Amikor az első kanyart elhagyták, Thomas nem ismer rá a külvárosra, ahol él. Hatalmas fákból, romokból, sötét víztükrökből álló környéket lát helyette, és még csak eszébe se jut, hogy csodálkozzon rajta. Már attól se fél, hogy leesik a lóról. Ahogy lovagolnak, valami új erő kezd egyre jobban szétáradni testében és lelkében. Bőrkantárt tartó kezéről eltűntek a korral járó barna foltok. A hold fényében fürdő keze fehér és sima, mint egy fiatal emberé. Egyik kezét arcára teszi, és érzi, hogy arcbőre nem petyhüdt, nem ráncos, mindenütt feszes, és szorosan a csontokra simul. Húsz éves, vagy talán tizenöt. Combja erősen szorítja a ló horpaszát.
A vágtázó lovak gyorsan keresztülmennek a különös vidéken. Thomas és az ismeretlen férfi egy kisvárost pillant meg, melyben minden alszik. Átmennek egy híd alatt, keresztülhaladnak egy téren, végigrobognak egy meredek utcán. Miután elhagyták a kisvárost, az ismeretlen férfi intésére Thomas leszáll a lováról.
– Most itt hagyom.
Thomas ismét úgy érzi, félelem szorítja össze mellkasát. Mindennek dacára az ismeretlen férfi váratlan társasága csillapította a szorongását.
– Adja vissza a lovat.
Thomas átnyújtja neki a kantárt.
– Hát akkor…
– Hát akkor Isten áldja!
A férfi eltűnik. Thomas nyugtalanul szemléli a tájat. Minden sötét. De bizonyos távolságra tőle, az út szélén egy épület emelkedik, amit az előbb nem vett észre. Az egyik ablakból időnként gyenge, reszkető fény szivárog ki. Thomas gyors léptekkel arrafelé indul.

 

Tanya vagy méntelep lehet. Lovak horkantanak a boxok sötétségében, ahonnan trágya- és szénaszag árad. Thomas továbbmegy. Hirtelen megriad, és mozdulatlanná merevedik. Egy postakocsis egyenruhába öltözött férfi jelenik meg előtte magas kalapban, magas szárú csizmában, hosszú, paszományos zakóban. Egyik kezében petróleumlámpát, a másikban fekete vászonkötésű jegyzéket tart.
– Hé, maga ott! Hogy hívják?
Thomas egy lépést hátrál. A férfiból egymagából erősebb trágyaszag árad, mint az összes lóból együtt.
– Engem? De hát én…
Ezeknél a szavaknál a postakocsis egyik pillanatról a másikra tajtékozni kezd a dühtől. Ordít, toporzékol, s hogy kiáltásait nyomatékosítsa, a névjegyzékkel nagyokat csap a combjára.
– Mi? Micsoda de-hát-én? Ezek mind egyformák! Az ember egyszerűen csak megkérdezi a nevüket, hogy segítsen, ők pedig az ártatlanul üldözött képével: de hát én! Mit gondol, hol van? Itt! Itt van, előttem! Tényleg! Ez nem álom, és a maguk de-hát-én-jei ezen nem változtatnak! Nagyon jól tudom, honnan jön! Nem maga az első, és nem is az utolsó! Tehát ha megkérdezem a nevét, megmondja, és kész!
– Thomas L. – rebegi Thomas rémülten.
– Thomas L.? Várjon csak…
A férfi kinyitja a névjegyzéket egy régi kis ceruzavéggel megjelölt oldalon.
– Tartsa a lámpát!
Thomas fogja a lámpát és a névjegyzék fölé tartja. Egy tucatnyi névből álló lista tölti meg az oldalt. Hét vagy nyolc már ki van pipálva.
– Thomas L. Itt van!
A férfi megnyalja a ceruza hegyét, majd szertartásosan egy nagy, fekete ikszet vés Thomas neve mellé.
– Jó. Rendben van.
Becsukja a jegyzéket. Megenyhül. Most már bizalmasan, de sajnálatos módon épp olyan büdösen Thomas karjára teszi a kezét.
– Nézze, így megy ez itt minden éjjel. És ne higgye, hogy az ember érzéketlenné válik. Nekem is van szívem, nagyon is lágy szívem. De mindennek rendben kell mennie, ugye…
A postakocsis hirtelen könnyekre fakad Thomas vállán.
– No… No…
–   Hallgasson, ez rettenetes! Végül is, az ember nincs kőből! Maguk úgy jönnek minden éjjel, mint az elveszett gyerekek, még félig élve, de az életből már félig kiszakítva. Kézen kellene magukat fogni, mint egy idősebb testvér, mint egy apa. Ringatni kellene, megnyugtatni, megvigasztalni, én meg csak gorombáskodni tudok! De megint itt van valaki…
Léptek zaja hangzik fel az udvaron. A postakocsis felegyenesedik. Thomas fellélegzik; a derék ember szagától már fulladozni kezdett. Egyszerű fehér ingben, reszketve egy tizenhat éves gyereklány közeledik.
– Menjen a többiek után, oda hátra, nekem most dolgom van – morogja a postakocsis.
És máris ádáz tekintettel veti rá magát az újonnan érkezőre:
– Hé, maga ott! Hogy hívják?
A kamaszlány ijedten maga elé kapja a kezét:
– Te jó Isten!
És a postakocsis, mint néhány perccel korábban Thomas miatt, most a lány miatt kezd dühöngeni:
– Mi az, hogy Te jó Isten? Süket maga? A nevét! Már elfelejtette? Micsoda idióta, szavamra!
A lányt a sírás környékezi. Thomas-t szánalom fogja el, s úgy tesz, mintha közbe akarna lépni a lány érdekében, de a postakocsis, miután letette a lámpát a földre, kihúz az övéből egy hosszú ostort.
– Maga mit keres itt? Én parancsolok, maguk meg engedelmeskednek! Kotródjon innen, menjen a többiek után, mert különben…
Thomas habozik. A férfi felháborodottan felemeli az ostort. Szerencsére a lány a tettek mezejére lép:
– Postakocsis úr! Kérem, hagyja abba, megmondom a nevemet!
A postakocsis, megfeledkezve Thomas-ról, a lány felé fordul:
– Jól van. Fogja a lámpát, világítson nekem!
Az ostorral a hóna alatt kinyitja a jegyzéket. Thomas elindul. Az udvar végében egy ajtón gyenge fény szűrődik ki. A férfi bekopog. Nincs válasz. Újból kopog. Csönd. Belöki az ajtót. A helyiség tágas, és csaknem teljes sötétség uralkodik benne. Minden világítás egyetlen szál gyertya egy palack szájában, közvetlenül a döngölt földön. A falak mentén nyersfa padok állnak, heten vagy nyolcan ülnek rajtuk. Egy férfi felkel és Thomas elé megy:
– Jó estét. Bizonyára ön is hozzánk tartozik?
– Feltételezem, ha azt érti ez alatt, hogy meg…
– Pontosan ezt akartam mondani!
Egy pillanatig csöndben és zavartan állnak. Thomas beszélgetőtársa vállat von.
– Üljön hát le.
Leülnek egymás mellé.
– Bocsássa meg a kérdésemet… Mit gondol, mennyi idős vagyok?
Thomas a gyertya táncoló fényénél szemügyre veszi társát.
– Nehéz megmondani, nem jól látni itt. Mondjuk harminc éves.
A férfi a fejét rázza.
– Már betöltöttem a hatvanhármat!
–  Én hetvennégy vagyok. Talán a halál, hogy igazságot szolgáltasson, visszaadja nekünk az ideális korunkat?
– Nem hiszem. Megfigyelte-e valaha is egy tűz maradványait éjszaka? A szél időnként feléleszti a kialvóban lévő parazsat.
Ezeknél a szavaknál a férfi Thomas-hoz hajol, és halkan folytatja:
– Nézze azt a nőt balra maga mellett. Igen, őt.
Thomas szót fogad. A nő a padon ül, a gyertyával szemben. Szeme csukva, keze a térdén, úgy tűnik, mintha aludna, de olykor-olykor ajkának egy rándulása, ujjainak remegése meghazudtolja viselkedésének derűs nyugalmát. Szép nő, ha vonásai nem is rendkívüliek, egészséges barnasága és teltsége minden más helyzetben számos férfi figyelmét magára vonná.
– Nos?
– Nézze! Éppen kezd a szél elállni!
És néhány másodperc alatt, Thomas szeme láttára a nő haja megőszül, arcának ragyogása megfakul, ráncok keletkeznek és mélyülnek el a homlokán, kezén a bőr kiszárad, egész teste elformátlanodik és meggörnyed. Thomas egyik kezét nyugtalanul arcára teszi. Már az ő bőre sem olyan sima. Az egy pillanattal azelőtt még feszes bőrű, húsos nyaka ismét olyan, mint az idős emberek pulykanyaka.
– Maga is! Én is! Mindnyájan!
Thomas alig ismeri meg a mellette heherésző, petyhüdt arcú, hetvenes öregembert:
– Ugyan, mit számít! – mondja a férfi. – Ha meggondoljuk, mi lehetne állandóbb, mint a szél? Mindig visszatér, és ismét fúj bennünket! És a testünk újra kivirul!
– De hát mire jó ez?
A férfi bizonytalan mozdulatot tesz öreg kezével:
– Kétségkívül semmire. Igaza van.
Thomas bágyadtan ül a padon. A korral együtt visszatér belé a fáradtság és a bánat. Lehunyja a szemét. Jeanne arca jelenik meg előtte.

 

Többször is kinyílik az ajtó. Nők, férfiak lépnek be rajta, ugyanazzal a bizonytalan járással, mint Thomas. Hosszan sugdolóznak a félhomályban. A testek többször is megváltoztatják külsejüket. Erő és báj költözik a testrészekbe, majd távozik belőlük. Végül kialszik a gyertya. Az éj sötét homokja az utolsó szemig lepergett. A postakocsis már a kelő napra nyitja ki az ajtót. A küszöbön tapsol:
– Talpra, gyerünk! Talpra! Hajnal van! Indulunk, a kocsi készen áll! Talpra!
Felállnak. Kimennek. Az udvaron valóban várakozik egy postakocsi. Egy fürge kis lovászfiú egyik lótól a másikhoz lép. Megsimogatja őket, megveregeti a nyakukat, a fülükbe duruzsol, és az óriási pej lovak ügyesen bekapják a tenyeréből a kockacukrot. Amikor a fiú végzett, egy ugrással az ülésen terem. A tőle tíz méternyire összegyűlt utasok csak ekkor látják meg az arcát. Egy facipővel zúzhatták össze valaha, nem maradt belőle más, csak egy tekintet a porcok és a hús összevisszaságában. Az utolsó kockacukrot a gyerek ropogtatja el. A száját nem tudja becsukni. Ajkak nélküli száján nyál gyöngyözik. A fiú talán mosolyog.
– Beszállás!
A postakocsis ismét megszámolja a társaságot. Kinyitja a postakocsi ajtaját. Az utasok erőt véve magukon, nagy nehezen abbahagyják a lovászfiú fájdalmas szemlélését. Úgy-ahogy elhelyezkednek a szűkös utastérben: tizenegyen vannak. A postakocsis becsapja az ajtót. Hosszú csönd következik. Az utasok elképzelik, amint lehajol, ellenőrzi a szíjakat, horgokat, alsó hevedereket. Végül hallják, hogy felszáll. Felhangzik a parancs, a postakocsi elindul. Lépésben haladnak. A postakocsi-állomásról kijövet azonnal jobbra kell fordulni az úton; a manőver gyötrelmes. Minden nyikorog, az emberek oldalra dőlnek, mindjárt felborulnak! De egy ostorcsapás megmenti a helyzetet. A hat ló ugyanazzal a lendülettel vetődik előre. Az utasok egyensúlya helyrebillen. A kocsi felgyorsul. Egy kíváncsi vetési varjú szeli át a szürke és alacsony eget. Thomas az ablak egyik sarkából szórakozottan követi a madár röptét. Az előbb még fázott, de az egymáshoz szoruló testek nagyon gyorsan felmelegednek. A kocsiban csak nyolc ülés van, és a két pótülést is le kellett hajtani. A tizenegyedik utas oda ül, ahova tud, egy összegöngyölt ponyvára két sor térd között. Még senki sem szólalt meg. De már kivilágosodott, jobban látják egymást, nem tudnak tovább hallgatni. A férfi, aki aznap éjjel a váróteremben fogadta Thomas-t, megtöri a csendet:
– Hm! Felteszem, egyikünk sem ismeri úti célunkat?
A szép barna nő hirtelen zokogásban tör ki:
– A pokolba megyünk!
Az embereken egy pillanatnyi döbbenet lesz úrrá, majd mindenki egyszerre kiált fel. Vigasztalják, megsimogatják a nőt, felszárítják könnyeit.
– Tisztázzuk a helyzetet – mondja az egyik férfi. – Nézzünk szembe a dolgokkal!
Acélos hangja van. Az emberek hallgatják.
– Szembe kell nézni a dolgokkal. Muszáj…
Mindnyájan a férfi felé fordulnak. A férfi összeráncolja a homlokát. Elvörösödik.
– Igen, ezt kell tennünk. Szembe kell néznünk a dolgokkal.
Gondterhelten elhallgat. Félő, hogy hosszú csönd telepszik a jelenlevőkre. Ekkor a férfi, aki a beszélgetést kezdte, átveszi a szót:
– Ha megengedik, elmondom, én hogy látom a dolgokat. Azóta, hogy… szóval a kalandunk kezdete óta semmi nem úgy történt, mint ahogy vártuk, bármit is reméltünk, vagy bármitől is féltünk. Véleményem szerint ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a jövőben is ugyanígy lesz.
– És ez mit jelent?
– Nos… Azt, hogy nem várhatunk mást, mint a váratlant.
Az acélos hangú férfi tiltakozik:
– A váratlant, a váratlant, könnyű ezt mondani! Kell, hogy valamire számíthassunk, számot kell vetnünk a realitással, nincs kibúvó!
– Először is – lép közbe egy alacsony nő – mi a bizonyíték rá, hogy… Szóval mi a bizonyíték? Én nagyon is élőnek érzem magam. Egyébként pedig éhes vagyok! Mindez persze nagyon különös, sőt abszurd, de kell, hogy legyen rá valami magyarázat. Mindig van valami magyarázat. Lehetetlen, hogy ne legyen! Ugye, uram? Ön mit gondol?
Thomas még nem nyitotta ki a száját. Alig figyelt oda, annyira hiábavalónak tűnt neki a beszélgetés.
– Bocsásson meg, én csak egyetlenegy magyarázatot látok: azt, amit ön nem hajlandó elfogadni!
A nő vállat von. A beszélgetés elakad, mindenki visszahúzódik magányába. Kint sík táj szalad hátrafelé, melyet sűrűn szakítanak meg jeges mocsarak és pocsolyák. Azok, akiknek, mint Thomas-nak is, ablak mellett jutott hely, észrevették, hogy már az indulás óta semmiféle emberi tevékenységnek nincs semmi jele. Thomas az ablaküvegnek támasztja homlokát. Torka összeszorul. Minden alkalommal, amikor visszagondol a múltra, rájön, hogy annak falai leomlottak, mint azok a városnegyedek, melyeket lagúnára építettek hosszú idővel ezelőtt, és melyek alapjai végül szétmállottak. Életének dátumai és helyei, a benyomások, az arcok, minden tovatűnt, elsüllyedt. De ebben a pusztulásban legjobban az rémíti meg, hogy a neve is elveszett. A neve! A létezéshez való joga, a világban betöltött helye! Becsukja a szemét; már mindent elvesztett. A postakocsi még mindig jó iramban halad. A kocsis időről időre pattogtatja az ostort. Csengettyűk szólnak, fehér kavicsok röpködnek a lovak patái alatt.

 

A többi utas is rájön, hogy elvesztette az emlékezetét. Ekkor mindnyájan egyszerre elkezdik egymásnak mesélni azt a keveset, amire még emlékeznek az életükből, mindegyikük fáradhatatlanul mondja a magáét a felejtés ellen. Majd egymás után megállnak egy mondat közepén. Elfelejtették a szavakat, a neveket, megrémülnek, és könyörögve kérdezik egymástól: Mit mondtam? Mit mondtam az előbb? De mindenki csak saját magára figyel. Én már nem tudom, hallgasson, figyeljen inkább rám! Minden, vagy csaknem minden feledésbe merült. Saját életükből nem maradt számukra más, mint értelmetlen töredékek, egy hangszín, egy benyomás, hogy egy hűvös kéz simul forró homlokukra. Hol volt ez? Ki volt az? Az összes búzamag szétszóródott, fölösleges a tallózáson töprengeni. Az élet utolsó visszhangjai is eltűntek egymás után. Előbb-utóbb mindenki nagy, öntudatlan békességnek adja át magát. Név nélkül, múlt nélkül álmosan pislognak, majd lassan elalusznak.

 

Délre jár az idő, amikor megáll a fogat egy hatalmas fától nem messze. A postakocsis kinyitja a jármű ajtaját. Az utasok leszállnak. Az ég derült. Nemrég ébredtek, elgémberedett tagokkal, fázósan odatartják arcukat a gyenge áprilisi napsugaraknak, amelyek még nem melegítenek, de észrevétlenül bearanyozzák a tárgyak körvonalait.
– Jó iramban jöttünk! A hölgyek-urak kétségkívül szeretnének ebédelni…
Úgy látszik, a postakocsis jó kedvében van, és azok, akiket előző este szidott, most sietve helyeselnek neki. A fa és a postakocsi között félúton a lovászfiú leterített a fűre két nagy, fehér asztalterítőt. Az utasok segítenek neki odavinni négy nehéz, élelemmel és palackokkal teli fűzfa kosarat. A hangulat fesztelen, a nyelvek megoldódnak. Az utasok gyorsan körülülik az asztalterítőket. A postakocsis felbontja az üvegeket, és körben mindenkinek tölt az ismeretlen szőlőfajtából készült, sötét és erős borból. Az emberek mindenről elfeledkeznek. Felszabadultan tréfálkoznak, nevetgélnek. Milyen fiatalok mindannyian! Serdülők szája ropogtatja a zellert és a kemény tojást, a paradicsom leve ajkuk szélén gyöngyözik, ebben a korban még a mohóság is bájos. A torz arcú lovászfiú sem ijesztő már. Ellenkezőleg, nem győzik ünnepelni ezt a furfangos kis társat, aki minden kívánságukat előre teljesíti, újra tölt a borból, a kosár mélyéről előszed egy hagymát vagy szilvát annak, aki szereti, szivart a fiúknak, cigarettát, édességet a lányoknak. A vetési varjú, mely hajnal óta követi a postakocsit, szintén elvegyül a vidám gyülekezetben. Leszáll az égből a terítő közepére, és meghitten csipeget a piknikezők tenyeréből. Thomas nevet is ad neki: Léopold! Miért is ne? Legyen Léopold! És Léopold mindenkitől koldul egy morzsát.
Milyen jó megnevettetni valakit! Egy barna nő Thomas legkisebb megjegyzésén is nevet. Mindent elfelejtettek, valóban, de az elfelejthetetlent nem, a tetszés örömét, azt az örömöt, hogy a nevetésből és a szavakból kitapinthatatlan fátylat szőjenek, mely elkülöníti őket, kettejüket a többiektől, a tömeg kellős közepén.
A postakocsis azt mondta, hagyni kell a lovakat pihenni. Akkor menjünk egy kicsit abba az irányba, a fa felé, kettesben. A társaink is szétoszlanak, kettesével, hármasával bandukolnak lassú léptekkel a rónán. Léopold felettünk köröz. A nap elhagyta a zenitet. Minden fényes és könnyű. Az embernek nem kell azon gondolkodnia, hogy ki is ő, hiszen már senki. Nyújtsa ide, hadd fogjam meg titokban a jó meleg kezét! Tetszik nekem az arca, a gesztusai, a hangja. Ön is ezt mondja nekem, ugyanazzal a hangsúllyal. Hiszek önnek. Nem tudjuk, honnan jövünk, sem azt, hová megyünk. Ez az összhang minden, ami maradt nekünk. A haja göndörödik a halántékán. A világegyetem, ha ön a része, most újra kedves nekem, és már nem félek tőle. Támaszkodjon rám. Nehezedjen rám, nehezedjen csak rám a vállával és a csípőjével. Mi lépünk elsőnek a fa ágai alá. Az árnyékban hirtelen reszketni kezdünk a hidegtől. Boruljunk gyorsan egymás karjába. Öleljük át egymást, szorítsuk erősen, még erősebben! De itt az idő, a postakocsis hív bennünket a távolból.

 

Utolérik a többieket. Ismét beszállnak a kocsiba. Csöndben mennek. Egy érintés, az ujjak egy szorítása elmondja, amit mondani akarnak egymásnak. Bízzunk! Együtt megyünk oda, ahova megyünk. Nekünk, kettőnknek lesznek ott fák, források, ég… A pihenőhely után, e törékeny és harmonikus pillanat után a szférák újra inogni kezdenek, de ők nem gondolnak vele. Szenvedélyesen engednek annak az emberi illúziónak, hogy itt vannak! Az univerzum persze recseg-ropog, lángokban áll, az örökkévalóság kereke nyikorog, de itt vagyok, én vagyok, ismeretlen erők védenek! A postakocsi szédítő vágtában halad az úton, a nap még szédítőbb járása alatt.

 

Lassanként éjszakai sötétségbe borul a kocsi belseje, és ha kinyitják a szemüket, mintha már csak szürke vízen keresztül látnák egymást. Kicsit jobban egymáshoz simulnak, behunyt szemmel újra álmodozni kezdenek, talán arról, mi várja őket. Biztosan hasonlítani fog arra az életre, amit maguk mögött hagytak, és amire szinte alig emlékeznek. Biztosan! Hogy is lehetne másképp? Egyik világból a másikba költöznek, ez minden! Majd építeni fognak. Nem ijednek meg az árnyékuktól.
A postakocsi megáll. Az utasok feleszmélnek álmodozásukból. Thomas arcát az ablaküvegnek támasztja. Micsoda vaksötét éjszaka! A postakocsis kinyitja a jármű ajtaját. Néhány lépéssel hátrébb a lovászfiú egy lámpát tart.
– Hol vagyunk? Mi történik?
– Szálljanak le. Itt a határ.
A határ! Megérkeztek! Szeretnék elűzni a sötétséget. Ott van, egész közel, az új világ és az új élet! De Thomas nyugtalan. A lámpa fényében, amit kivett a fiú kezéből, a postakocsis arcán szomorúság ül.
– Mondja meg nekem…
A férfi halkan közbevág:
– Fölösleges. Menjen.
Jeges szél kerekedik, mely nem tudni, honnan fúj a sötétségben. Lassan a többiek is elhallgatnak.
A postakocsis intésére letérnek az útról. Az utolsó métereket teszik meg. A határ csak egy korhadt fa sorompó, keresztben az ösvényen. A postakocsis egy mozdulattal ledönti:
– Menjenek.
Egyesével elhaladnak a lámpa fényében. Tíz lépés, húsz lépés a sötétben, szélviharban. Ez a hideg, ez a szél, ez a sötétség már nem e világhoz tartozik. Thomas a válla felett egy tekintetet vet hátra. A lámpa, bár még oly közel van, távolabbinak tűnik, mint egy csillag. A szél pillanatról pillanatra erősödik. Thomas hiába kiabál a dühöngő szélvészben. Lehajol, hogy jobban ellen tudjon állni, de hirtelen megfordul a szél, és felborítja. Még egyszer, utoljára felkel. Ekkor ezer hatalmas ütés csap le rá, feldarabolja, összezúzza, és ezernyi részecskére morzsolja, amit a szél könnyedén, egy lökéssel egy pillanat alatt egy fehér örvénybe gyűjt, mielőtt örökre szétszórná.
Párizs, 1975 február – 1976 március
Károly Judit fordítása

 

Georges-Olivier Chateaureynaud 1947-ben született Párizsban, eddig több mint száz novellája és kilenc regénye jelent meg. Szövegei részben önéletrajzi ihletésűek, részben fantasztikumba hajlóak, sajátos, az álom világához tartozó víziót adnak az univerzumról és a társadalomról. A novella megújításának egyik mestere a hetvenes évek Franciaországában. 1982-ben a La Faculté des songes című regényéért Renaudot – díjat, 2005-ben a Singe savant tabassé par deux clowns című novellájáért novella műfajban Goncourt-díjat kapott.

 

Illusztráció: Georges-Olivier Châteaureynaud (JF Paga fényképfelvétele)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás