Latzkó Andor: A fütty és más írások
A mai nappal befejezzük a Latzkó Andor-pályázat nyertes műfordításainak közlését. A zsűri által ajánlott novellák mellett két pályázó saját maga által “felfedezett” írásokat küldött, ezeket a műveket publikáljuk most!
Kis történetek (Erdélyi Z. János fordítása)
Házasság
„Már nem szeretsz”, szólt zokogva feleségéhez egy veréb, „arra az átkozott csalogányra vetsz izzó pillantásokat, valahányszor neked dalol. Azt hiszed, én nem tudok énekelni? Csupán nincs rá időm! Neked kell építenem a fészket, a kicsiknek pedig élelemről kell gondoskodnom! Ha nem vettelek volna feleségül, én is bizonnyal csalogány lettem volna.”
Igazságérzet
„Igazságérzetem tiltakozik…”, kiáltotta egy kávéházban egy férfi.
Egy társaságbeli másik – díjnyertes bokszoló és hivatásos atléta – mosolyogva mesélte:
Párizsban egyik este megtámadott egy útonálló. Mellemnek szegezte a kést és ezt kiáltotta:
— Bourse où la vie![1]
Nos, ismerik ugyebár hírhedt erőmet; megragadom a fickót a grabancánál, úgy földhöz teremtem hogy teljes hosszában elterül, és botütésekkel megdolgozom a hátát.
Két-háromszor megpróbál fölemelkedni, de nem sikerül. Amikor aztán teljesen kinyúlik és az ütések könyörtelenül záporoznak rá, hirtelen teli torokból üvölteni kezd:
— Segítség! Rendőr!… Rendőr!
Az esztéta
Emberemlékezet óta függött a hídkorláton a mentőöv, míg végül nevéhez méltó megtiszteltetésben részesült. Hála egy derék ember ügyességének, aki egy fuldokló gyermeknek hajította oda. Mindenki tapsolt, csupán egyetlen megátalkodott esztéta szemlélte mogorván a szétszakított hálót, melyet egy pók sok műérzékkel szőtt a hídkorlát és a mentőöv közé.
— Nyárspolgár – morogta a művelt szemlélő az életmentő után. – Szétrombolni egy ilyen remekművet…!
Egyetértés
Herr és Frau Müller úgy éltek, mint kutya és macska, naponta jelentek meg dudorok és kis szivárványszínű foltok arcukon és másutt, minden jó barátjuk régóta tanácsolta a válást.
Történt pedig, hogy a negyedik emeleti bérlő jogtalanul megtagadta Frau Müllertől a padláskulcsot. Frau Müller mozgósította férjét a megözvegyült ellenséggel szemben, és győzött a túlerő.
Azon az estén Herr és Frau Müller kéz a kézben üldögélt a tűz előtt, mosolyogva beszéltek a szivárványszínű foltokról, amiket a negyedik emeleten hagytak hátra, és oly forrón szerették egymást, ahogy esküvőjük napja óta még sosem.
Barátok
Egy piros és egy zöld luftballon elszabadult a játszótéren és lelkesen repült a csillogó tavaszi kékségben. A piros, némileg több gáztöltéssel, csakhamar lehagyta barátját. A zöld pöffeszkedett, ugrándozott ide-oda, hogy elkapjon egy légáramot, amely magával ragadhatja, de hiába, nem érte utol a másikat.
— Hé te! Magad is tudod, hogy nem szabad közel kerülnünk a naphoz! – kiáltott aggódva társa után. – Várj meg, míg odaérek hozzád.
Ám a piros felfújta magát, csillogtatta színét és egyre növelte előnyét barátjával szemben.
— Óvatosan! Az Isten szerelmére, óvatosan! – zihálta az alul lévő. – Figyelmeztettelek. Biztos, hogy szét fogsz puk…
Szólt – és szétpukkadt.
A piros látta az irigyzöld burkot a földre esni, meglassította röptét, hamarosan ő maga is hullani kezdett és erőtlenül gurult a fűben, képtelenül arra, hogy a földről elemelkedjék, mert hát honnan merítsen ösztönzést, ha nincs már barátja, akit túlszárnyalhatna?
[1] Pénzt vagy életet! (francia)
Az ifjú Herr von Prinzenstein (Erdélyi Z. János fordítása)
Münchenben a Theresienstraße egyik kis kávéházában történt; itt panaszolta el nekem első ízben boldogtalanságát az ifjú Herr von Prinzenstein.
Világosszürke mellényt viselt foszforeszkáló gyöngyházgombokkal, sarkantyús csizmát és fekete lovaglónadrágot.
„A családom az én boldogtalanságom! – mondta bánatosan. – Atyám csak értem él, anyám imád engem, nővéreim pedig táviratilag érdeklődnek naponta egészségi állapotom felől. Ön talán hallott már róla, hogy festő akartam lenni. Első képeimben még ugyancsak sok örömöm telt. No de mindez mire jó? Attól a naptól fogva, hogy műtermet béreltem, családomat határtalan izgalom kerítette hatalmába. Atyám művészeti körutat tett velem Itáliában, hogy vállalkozásom céltalanságáról meggyőzzön.
— Tízezer képet láttál – szólt, amikor Firenzében elhagytuk az Uffizit –, tényleg azt hiszed, hogy mindegyiken túltehetsz? Tizenöt évvel ezelőtt én már Dél-Németország második legnagyobb bankárja voltam, és sem nyugtot, sem megelégedést nem leltem mindaddig, míg utolsó riválisomat is túl nem szárnyaltam. Fontold meg tehát, mennyi küzdelmet, mennyi keserűséget és mennyi csalódást zúdítasz önnön fejedre, ha továbbra is ragaszkodsz ama döntésedhez, hogy festő légy.
Hazatértem után anyám a lelkemre beszélt, nővéreim pedig imádkoztak: egyedül én maradtam szilárd az első magasztaló kritikákig. Ujjongva rohantam haza a dicső érzéssel: Na végre, befutottam! Gyermeki örömmel színezgettem magamban a képet, hogyan fognak mindnyájan nyakamba borulni. Atyám ekkor félrevont és mélységes szomorúsággal így szólt:
— No lásd: a hízelkedők győznek! Felheccelnek, aztán a hátad mögött nevetnek a markukba!
Két hónappal később gyakornokként beléptem a S. Prinzenstein és Tsa firmához. Atyám boldog, meg tud védeni a csalódásoktól, anyám sugárzik az örömtől jelenlegi állapotom láttán… Na…”
Ajánlotta magát, sarkantyúi pedig melankolikusan pengtek végig a kávéházon.
Világossárga kutyafogata hangos csikorgással fordult be a sarkon.
*
Körülbelül egy évvel eme gyónást követően egyik reggel egészen váratlanul megjelent lakásomban az idősebb Herr von Prinzenstein. Belépett, fényes cilinderét kesztyűs jobbjában tartotta és roppant feltűnően azon fáradozott, hogy a szobámban uralkodó rendetlenséget ne vegye észre. Én még hálóingben voltam, mosdatlanul és borotválatlanul, ami Herr von Prinzensteint arra indította, hogy korai látogatása miatt elnézést kérjen. Megfelelő helyet keresett cilindere számára, végül a kezében tartotta és személyes kiváló tulajdonságaimnak áldozott néhány elismerő szót. Majd végre meghozta nehéz döntését, cilinderét elhelyezte egy üres sörös flaska és egy csordultig teli hamutartó között, és fokozott ünnepélyességgel folytatta:
— A fiam meg akar házasodni. Négy éve tart fent intim kapcsolatot egy hölggyel, amint erről csak nemrégiben értesültem közléséből. Ez a hölgy öt évvel idősebb a fiamnál, és korábban egy bőrgyáros felesége volt.
— Egy szíjgyártó mesteré – jegyeztem meg tiszteletteljesen.
— Egy szíjgyártó mesteré – ismételte meg Herr von Prinzenstein. – Jól tudom, hogy ezt a lépést, amelyet a fiam ma minden áron meg akar tenni, a nem túl távoli jövőben keserűen meg fogja bánni. Az én kötelességem mindent elkövetni, hogy ezt a bánatot megspóroljam neki. És ezért határoztam el, hogy felkeressem önt, doktor úr, állítsa befolyását a jó ügy szolgálatába. Számíthatok a támogatására?
Herr von Prinzenstein fölkelt, vette cilinderét és gyanakodva vizslatta.
Megígértem neki, hogy fiával részletesen megbeszélem a dolgot, mire ő kurta meghajlással búcsút vett.
*
Alig fél órával atyja, egyben főnöke után az ifjú Prinzenstein is beállított hozzám. Világossárga seviotöltönyt viselt és kékszalagos panamakalapot.
— Drága barátom – nyögte –, el vagyok veszve! Kacagjon ki, nevezzen pipogya fráternek, az én Clarisse-ommal sem lesz különbül, mint annak idején a festészettel. De hisz ön ismeri Clarisse-t! Hát nem egy kedves, aranyos teremtés? Szüleim négy éven át semmit nem sejtettek erről a viszonyról. Irigylésre méltó életem volt. Végül komolyra kellett vennem a dolgot, a szegény teremtést nem alacsonyíthattam le efféle titokzatoskodásokkal. És most mindennek vége!
— Tehát ma már atyja véleményét…
— Ugyan… egyáltalán nem…
— De hát azt mondta…
— Azt mondtam!… hiszen már magam sem tudom, mit mondjak!… Én sem ismerem ki magam. És ha valaki megkérdez, szeretem-e még Clarisse-t, őszintén csak azt válaszolhatom: Nem tudom!… Ha este nála ülök, minden pillanatban azon kapom magam, hogy a szaporodó évek nyomait keresem a homlokán. Ha cirógat, arra gondolok közben, vajon ugyanilyen szeretettel cirógatna-e, ha egy szegény ember fia lennék. Higgye el, drága barátom, egyáltalán nem vagyok olyan határozatlan, nem vagyok olyan gyenge és gyáva, amilyennek az ön szemében feltűnhetek. De azért tudja, mit tart a babona: akinek koporsót állítanak a hálószobájába, az meghal, mielőtt egy hónap eltelik. Találkozzon csak hónapokon át ezzel a szánalmas arckifejezéssel, hallgasson mindarra, ami eltölti önt, miközben egyre csak bizalmatlanság és homályos jóslatok követik, s egy nap majd fejéhez kap és megkérdi önmagától: – Nos, szeretem őt egyáltalán vagy nem szeretem? … Feleségül akarom még venni vagy nem akarom?
Közel voltam ahhoz, hogy az ifjú Herr von Prinzensteinnek egy udvarias-irónikus megjegyzéssel kitegyem a szűrét. Ő azonban elegáns tavaszi öltözetében oly végtelenül szánalmas benyomást keltett, ami miatt nem tehettem meg, hogy egy utolsó próbálkozással ne öntsek bele némi erőt.
— Szabad megkérdeznem, vajon egy anyagilag kedvezőbb kapcsolat esetén is úgy ítélné meg a családja, hogy önt mindenféle lehetséges csalódástól meg kell óvnia? Egy jobb körökből való ifjú hölgy esetében, akit ön ma megismer és négy hónap múlva feleségül vesz, vajon tökéletesen kizárhatók az érdekes meglepetések?
Herr von Prinzenstein fölemelkedett és jobbját végtelenül fáradt pillantással helyezte vállamra.
— Drága barátom, kímélje meg magát haszontalan erőfeszítésektől. Mindazt, amit mondani tudna nekem, én már számtalanszor elmondtam magamnak és atyámnak. Hiába! Ismerem ezt az állapotot. Gyakorta nagy hévvel vettem kézbe az ecsetet, új képet akartam kezdeni, feltörő lelkesedésemben hamarjában fölkenni valamit. Aztán hirtelen rám tört – láttam szobámban a koporsót –, atyám állt mögöttem. – Ebből megint nem lesz semmi… csak a hízelgők fognak magasztalni. Spórold meg magadnak az új csalódásokat. – És az ecset repült a sarokba. Clarisse már hetek óta vörösre sírt szemmel fogad. Régóta érzi, hogy szerencsétlenség következik be. Még csak annyit kérnék: segítsen neki, vigasztalja szegény lelket, amennyire lehetséges. Én magam azt hiszem, az a legjobb, ha elhagyom őt. Senki nem menekülhet családom mentési kísérletei elől! Ég áldja, drága barátom, és köszöntse nevemben Clarisse-t!
Panamakalapja karimáját mélyen homlokába húzta, nagyot sóhajtva kezet nyújtott és távozott.
*
Ismét hosszú idő telt el, mígnem egy reggel az angol kerten át vivő egyik tavaszi sétámon lódobogás riasztott fel álmodozásaimból.
Az ifjú Herr von Prinzenstein érkezett lovon szédítő iramban, ámulatra késztő biztonsággal állította meg pompás telivér kancáját és leszökkent a nyeregből.
— Azzal az örömteli hírrel szolgálhatok önnek, miszerint három napja már nincs részem ama megtiszteltetésben, hogy a Prinzenstein és Tsa firma tagjai közé számítsam magam.
— Ó, mit nem mond!
— Bizony! Atyám egy uradalmat vásárolt nekem, Jövő héttől már saját birtokomon fogok sétalovagolni.
— Gratulálok! Remélem, elégedett!
— Már hogy ne lennék! Otthon a legkáprázatosabb ünnepi öröm uralkodik. Atyám tíz évre biztosította jégeső és árvíz ellen az egész termést, tűz ellen az összes gazdasági épületet és mindennemű baleset ellen engem. Természetesen van mellettem egy feltétlenül megbízható, kipróbált gazdász. Akár golyót is röpíthetnék a fejembe, különben tényleg nem történik velem semmi. Egyszer talán meglátogathat, amennyiben nincs jobb dolga!
Ismét nyeregbe szállt, a legkifogástalanabb módon emelte meg cilinderét és fürge galoppban tovanyargalt.
Legnagyobb meglepetésemre két hónappal később valóban agyonlőtte magát odakünn az Isar menti birtokán.
Családja Gothába vitette és elhamvasztatták attól való félelmükben, hogy netán tetszhalottként temetik el.
Az eszes Josefine (Rácz Kata fordítása)
Amikor az alacsony, töltött galambra emlékeztető hölgy – az egyszerűség kedvéért nevezzük csak Mélabú asszonyságnak – a segédlevéltáros úr kezébe adta annak legkisebb lányát, egészen különös hangulatba került. Érző szíve és borravalóra éhes lelke tiltakozott a feladat ellen, hogy egy reménytelien várakozó apa kedvét ilyen fokú csúfsággal kelljen lelohasztania.
Hiába próbálta elővenni legszebb jókívánságait, csak nem talált e szokatlan esetre illő fordulatot. Mit sem számított a legkülönbözőbb balesetekre és váratlan eseményekre is kiterjedő élettapasztalat a benyomott orrocska, kancsal szempár és a legyezőszerű fülek mellett!
Félve és reménykedve nézett a nehéz sorsú apa szemébe, akinek arcán rémület tükröződött, így végül csak megtalálta a kívánt könyörületes hangot:
– A segédlevéltáros úr jobban teszi, ha vigyáz, igen eszes gyerek lesz ez!
– Gondolja? – kérdezett vissza a kétkedő apa.
Nem is kellett több Mélabú asszonyságnak, nagy lendülettel állítása frenológiai magyarázatába vetette magát:
– Nézzen csak rá, amikor kinyitja a szemét! Mint egy igazi felnőtt. Nem mondom, hogy szép. Nem, segédlevéltáros úr, hazudni, azt nem tudok. De annyi esze lesz, hogy tíz másiknak is jutna belőle! Erre mérget veszek!
Ennyiben maradtak: nem szép, de eszes! Borzasztóan, rettentően, hihetetlenül eszes. A telt asszony megilletődött megjegyzése végül jelmondattá, sőt axiómává nőtte ki magát.
– Szépnek nem szép, de eszes!
Ezzel tompították a látogatók első rémületét, majd rögtön fel is szólították őket a távozásra. Senki sem adta úgy vissza a csecsemőt, hogy ne áradozott volna szellemi képességeiről. Sőt, a gyerek annyira meghökkentően, annyira borzasztóan csúf volt, hogy az emberek még a lépcsőházba vagy az utcára érve is folytatták az értekezést eszességéről, ezzel is nyugtatgatva saját magukat. Szinte versengtek, ki talál újabb bizonyítékot a különös gyermek zsenialitására. Finka – ahogy a család hívta a kis Josefinét – nem tudta úgy kinyitni a szemét, fintorítani az arcát, elsírni vagy -ásítani magát, hogy annak valaki ne tulajdonított volna rögtön mélyebb, egyben szimbolikus jelentőséget.
– Láttad – visított fel Mali néni –, micsoda kézmozdulattal tolta el a cumisüveget? Istenkém, épp, mint a megboldogult Charlotte Wolter! Micsoda? Erről is lemaradtatok? Sose figyeltek.
És ezzel Finka helyett is megsértődött; de büszkeség töltötte el, hogy lepipálta a többieket. Megnövekedett önbizalmáért pedig hálából buzgón csókolgatni kezdte a kis férget.
Ahogy aztán Finka megtanult beszélni, a segédlevéltárosné disznóbőrbe kötött füzetet nyitott a csodagyerek különös tetteinek és mondásainak.
A füzet rendkívüli módon megmozgatta az ismerősök fantáziáját. Ha Finka csak egy szótagot dadogott, máris úgy szólt a fáma, hogy egy egészen meglepő főnév csúszott ki a száján. Amikor pedig a kislány valahova vendégségbe érkezett, már csörgött is a telefon, hogy a segédlevéltárosné készüljön az újabb feljegyzésre.
Finka környezetében a „csúf” szó fokozatosan új értelmet kapott. Párban járt az „eszes” jelzővel, sőt sziámi ikrévé vált, egy összetett epitheton ornans egyenrangú első tagjává. A kis Josefine csúfságáról olyan hangon beszéltek, hogy a szép lányos édesanyák egészen belesápadtak.
Hatéves korára Finka tökéletes méltósággal viselte különleges tehetségét; előnytelen külsejét a többi gyerekkel szemben adukártyaként játszotta ki. Fintorgott egyébként is ráncos orrával, úgy illegette magát, mint egy páva, és közben irdatlanul pöszített:
– Cúna vadok, de okosz, ti meg buták vattok. Nem jáccok veletek!
Válogatóssága miatt részvétele rögtön különös jelentőséget kölcsönzött az adott játéknak.
– Finka is játszik! – hangzott a csalimondat, mintegy garancia a sikerre. Finka pedig egyre jobban beleélte magát a királynői szerepbe.
Az első iskolás évek mit sem változtattak a helyzeten. A kislány sápkóros tanítónője hamar megkapta a disznóbőr füzetet, és magára mint az áldott gyermek első terelgetőjére tekintett. Szilárd hitét az sem ingatta meg, hogy Finka az ábécé és az első számtanpéldák akadályait kisebb sikerrel vette, mint bármelyik átlagos gyerek. Hiszen ki tudhatta, merre kalandoztak a kis zseni gondolatai, míg a többiek szorgosan küzdöttek? A jámbor kisasszony ódzkodott a szigorú hangvételtől, nehogy az irodalom később szárnyszegőként emlékezzen meg róla.
A kis Josefine egyre csak nőtt és gyarapodott. Tekintélyével és önbizalmával egyetemben; legfelsőbb bíróként társai vitáit is mindig ő simította el.
Egész gyerekkorában egyetlen kételkedő bukkant fel, méghozzá apai nagybátyja személyében, aki egyszer nyíltan és egyenesen kimondta, hogy Finka kivételesen buta gyerek. Gúnyt űzött az egész körülötte csapott hűhóból, az elviselhetetlenül arrogáns csitri ragyogó tehetségtelenségét pedig rendre saját megfigyeléseivel bizonyította.
Ez a nagybácsi volt a családban az egyetlen, aki néhány évvel később végül egy pincérnőt, elvált asszonyt vagy valami hasonlót vett feleségül; így aztán eretnekségét a vérig sértett család joggal tudhatta be gyenge jellemének.
Az eszes Josefine nimbusza mindettől csak még fényesebben tündökölt.
Bakfis éveinek szégyenérzetén, a rügyező szűz félelmein, majd az eladósorba kerülő lány félszeg vágyakozásán Finka mind játszva, csodálatra méltó magabiztossággal lendült túl. Büszkén és gőgösen lépett először a táncparkettre, ahol is partneréhez a következő meglepő kérést intézte:
– Táncoljon inkább egy szép lánnyal. Úgyis csak a csinos pofi számít. Én meg ronda vagyok!
És amikor a szerencsétlen fiatalember dadogva udvarias ellenkezésbe fogott volna, Finka gúnyos kacajával megsemmisítette:
– Ne is próbálkozzon, tudom, hogy ronda vagyok! De nagyon jól érzem magam így!
Hamar meglett a gyümölcse a sablonos mondatok szorgos ismételgetésének: a Finka éles eszéről szóló mese széles körben elterjedt. Egészen lenyűgözőnek találták az emberek, hogy egy fiatal lány ilyen megfontoltan beszéljen saját csúfságáról! Az „értelmiség” Finka körül legyeskedett, és gondoskodott jó hírnevének továbbéléséről. Az ellenszegülőkre azok nemétől függően a „csinos pofika” vagy az „üresfejű” jelzőt aggatták.
Josefine megvető ítéletei rögtön jogerőre emelkedtek, hiszen mögötte állt az isteni igazságosságba vetett ősi hit, miszerint egy gyermek sem jöhet a világra teljesen nincstelenül. Finka arcvonásai márpedig szellemi kincsre engedtek következtetni.
Így hát egyenesen rangon aluli házasságnak számított, amikor végül engedett rokonai unszolásának, és egy vagyonos gyapjúkereskedő oldalán állt oltár elé. A derék üzletember elhalmozta mindenféle földi jóval, de felesége szellemi fölénye alatt összeroskadni látszott. Ám Josefine hatalmas eszéért tartozott annyival, hogy a tucatember oldalán lévő, meg nem értett nőt játssza. E hálás szerepben végül a szellemi élet középpontjává vált. Háza amolyan intellektuális pénzverdeként működött, ahol emberek és alkotások kerültek mérlegre, majd nemes tartalmuknak megfelelően hatósági jelzést kaptak.
Nem csoda, hogy a székesfőváros legnépszerűbb fiatal költője kísértést érzett a legokosabb nő fejének elcsavarására. Jól bevált módszerével Finka viszont majdhogynem az őrületbe kergette. Addig kételkedett abban, hogy a férfi el tud vonatkoztatni külsejétől, míg az szükségesnek nem érezte, hogy bebizonyítsa saját intellektusa felsőbbrendűségét Josefinének, magának és az egész világnak, és a lehető legkomolyabban megkérje a nő kezét.
Megrendítő jelenetek következtek.
A gyapjúkereskedő nem akarta másnak átengedni a kincsét. Az ő oldalán álltak a polgárok, míg a művészek és nők a költő pártját fogták.
Végül a szellem győzedelmeskedett.
Finka kimondta a megváltó szavakat; elvált, majd hatalmas pompa közepette hozzáment a nagyra becsült költőhöz.
*
* *
Épp itt volna az ideje egy erkölcsi fordulatnak.
Milyen szép is lenne, ha az eszes Finka mégiscsak leejtené azt a sajtot, mint a mesebeli holló!
És milyen elmés és groteszk, ha győzedelmes csúfsága valamilyen varázsszer segítségével egyik napról a másikra eltűnne, és arról mesélhetnék diadalmasan, hogy az eszes Josefine valójában egy ostoba liba.
Csakhogy ez hamisítás volna.
Finka ugyanis győztes marad! Nem hervad el, hiszen már a kezdetektől hervadt volt. Presztízse, ahogy öregszik, egyre nőni fog.
Szellemi csodálói között, tollas kalapokban és egyébként csak fiatalságot és szépséget tűrő ruhákban trónolva igazgatja majd bíróságát.
Ha karrierjét csúfságának fényében vizsgáljuk, még a legcinikusabb materialista is kénytelen csodálatát kifejezve kapitulálni.
Aki pedig hatalmára tör, „irigyei” táborába kerül, és ezeket Josefine még mindig elégedett mosollyal számlálgatja.
Mert Finka túl ronda. Finka túl ostoba.
Gondtalan életének utolsó percéig uralkodni fog.
Finkával szemben még a költői igazságosság is tanácstalan.
Anyavédelem (Rácz Kata fordítása)
Anekdota
A Frankfurt–Berlin-gyorsvonat dohányzófülkéjében most is, mint minden anekdotában, két férfi ült. Egy alacsony, köpcös, göröngyös koponyájú, vörös fejű porosz, akinek mérgében hirtelen kiduzzadtak az erei a halántékán; és vele szemben egy finom úr, szikár és fáradt, szemüveges, leheletnyi iróniával a szája körül, röviden: akit Németországban doktor úrnak hívnak.
A szemüveges úr mellett újságok és folyóiratok tornyosultak; a köpcös unatkozott, hamisított importszivart szívott, és lábát megállás nélkül egyik oldalról a másikra pakolgatta.
– Elnézést – morogta rendre, ahogy cipőjével hozzáért utastársa nadrágjához.
– Nem történt semmi – válaszolta a doktor úr, anélkül hogy felpillantott volna olvasmányából.
Végül a porosz elunta a szórakozás e módját, és újságot kért fülketársától. A doktor úr szolgálatkészen odanyújtott neki egy stócot, majd újra olvasni készült.
Ám a kis köpcöst egyszerre elöntötte a méreg.
– Neeeem! – üvöltötte. – A Simplicissimust nem olvasom! Nem és nem! Köszönöm szépen!
A doktor úr alázatosan visszavette a kifogásolt lapot, majd hosszasan hallgatott. A köpcös újra rázendített:
– Meg tudná mondani, mit akarnak ezek tulajdonképpen? Ezeknek semmi se szent. Semmi! Értem én a tréfát, de ami sok, az sok. A nemzet legfőbb javait minden ok nélkül csak úgy ócsárolni…
– Édes Istenem – sóhajtott a doktor –, a hosszú útra egyszerűen felvásároltam mindent, ami a kezem ügyébe került. Csak talál közte kedvére valót!
A köpcös nem hagyta ennyiben.
– Épp ez a probléma. Hagyjuk, hogy visszaéljenek a jóindulatunkkal, és még meg is köszönjük. Felvásároljuk az újságaikat. Ha a kezem közé kerülne akár csak egy ilyen Simplicissimus-szerkesztő, jól meg… Na!… Mindenesetre nem lenne benne köszönet; orosz zsidószökevények!
A doktor úr elmosolyodott.
– Nos, amennyire én tudom, német urak is…
– Akkor aztán végképp… Büntetni kellene, ha egy német férfi viszály és elégedetlenség szítására vetemedik. Nem igaz?
– De, persze, természetesen!
A porosz fújtatva hátradőlt, és rosszalló pillantásokat vetett az utastársát ismét eltakaró újságra.
Mivel nem úgy tűnt, hogy a doktor egyhamar felhagy az olvasással, a köpcös újra az újságok közé vetette magát, mogorván lapozgatott, mígnem talált egy kis szürke füzetet „Anyavédelem” címmel.
– Ez meg micsoda?
– Az – felelte a doktor szinte riadtan – nem hiszem, hogy érdekelné, feminista írás… Ideadná?
– Épp ellenkezőleg, nagyon is érdekel! Meg kell mondanom, uram, ez az átkozott nőmozgalom még sokba fog kerülni nekünk! Mit jelentsen az egyáltalán, hogy „anyavédelem”? A megesett lánykáknak még csókoljuk is meg a kacsóját, és szólítsuk őket nagyságos asszonynak? Erről lenne szó?
A doktor fészkelődött egy kicsit, és olyan arcot vágott, mint aki újra az újsága mögé készül menekülni.
– Hagyja már az olvasást! – ripakodott rá a porosz. – Itt az ideje, hogy ezt az asszonybeszédet végre komolyan vegyük! Akinek van szeme, mint nekem, és ideje is körülnézni, láthatja, milyen veszélyesek ezek a megveszett kékharisnyák. Lassan oda jutunk, hogy díjakat osztunk a legtisztességtelenebb nőszemélyeknek. Melyik épeszű férfi akar majd megházasodni, kérdem én, ha már a saját házában sem lehet ő az úr?
A szemüveges kedvetlenül kinézett az ablakon. Meg sem szólalt.
– Mesélek magának egy történetet, egy igaz történetet, ami a saját unokatestvéremmel esett meg. Nagyon rendes ember, bár egy kicsit goromba. De csak úgy, ahogy a parasztok azok, néha, na. Ha jó a termés, fel-felönt a garatra, amúgy nagyon is szorgos, dolgos; a felesége és a gyerekei sose szenvednek hiányt semmiben. Egyszer csak ez az asszony valami modern jelszavakkal kezdett dobálózni, olyanokkal, hogy „női méltóság” meg tudom is én, mivel, aztán fogta a gyerekeket és eltűnt. A gyerekekkel együtt! … Szép kis mutatvány, mi? … A legszebb az egészben, hogy talált magának egy ügyvédet Németországban, egy németet, olyan modernt, persze, aki a lehető legnagyobb komolysággal meg akarta győzni a bíróságot, hogy neki ítéljék a gyerekeket! Na, ehhez mit szól? És ez az ügyvéd ráadásul megpróbálta rossz fényben feltüntetni az unokatestvéremet, csak mert nem hímes tojásként bánt a feleségével. Hát ide jutottunk!
A doktor figyelmesen pislogott:
– És ki nyerte meg a pert?
– Hogy kicsoda? Már elnézést, de a bíróságainknak hál’ Isten még nem ment el teljesen az esze. Erre az ügyvédre jól rápirítottak, a gyerekek meg az unokatestvéremnél vannak, és ott is maradnak!
Szünet következett. A doktor úr megremegtette orrcimpáit, majd – egyszerre minden tartózkodását levetkőzve – feltűnően kedélyes hangon válaszolni készült.
– Igen, igen, nagy az Isten állatkertje. Nekem is van egy történetem arról, hogy micsoda elrugaszkodott elképzelések élnek egyesek fejében. És valamennyire még hasonlít is az unokatestvérével történtekre.
– Nahát, hadd hallom!
– Néhány évvel ezelőtt egy svájci kirándulásomon egy kedves kis hotelben kötöttem ki, amit épp aznap nyitottak meg. Én voltam a legelső vendégük, a tulajdonos vidáman köszöntött. Gyönyörűen sütött a nap. Jó kedvem volt, kikértem a ház legjobb borát, és az asztalomhoz hívtam a házigazdát. A szép épület és az izgatott tulajdonos láttán egészen meghatódtam. Emeltem poharam az új vállalkozás sikerére, sok szerencsét, jó szezont és gazdag amerikai vendégeket kívántam – vagyis mindent, amit egy újdonsült szállodásnak csak kívánni lehet. Felejthetetlen napokat töltöttem ott. Élveztem a csodás nyárt a hegyekben, szorgosan dolgoztam egy könyvön, esténként pedig lelket öntöttem a tulajdonosba. Szegény úgy húzta az igát, mint egy ló. Napról napra egyre több vendég érkezett. A szállodást már-már fojtogatta a szerencséje, nehezen kapott levegőt, alig állt a lábán. Mégis akárhányszor elment mellettem, hálásan megfogta a kezem, és azt mondta: „Szerencsét hozott nekem!” Amikor pedig sajnálkozni kezdtem, rögtön jött is a vigasztaló válasz: „De ha vége a szezonnak, élvezni is szeretném a munkám gyümölcsét!” Nagyon hosszú szezon volt, úgy tűnt, soha nem lesz vége. Kilenc hónapon át megállás nélkül özönlöttek a vendégek a hotelbe.
– Kilenc hó… – készült csodálkozó megjegyzést tenni a porosz, de a doktor nem hagyta. Izgatott hangon mesélt tovább:
– Végig ott maradtam, amíg a legutolsó vendég is elment. Akkor a tulajdonos becsukta a spalettákat, és hatalmas fújtatás és jajgatás közepette óriási vasrudat vett elő. Nem bírtam nézni, inkább félrevonultam, amíg mindent alaposan be nem zárt. Aztán együtt lementünk a völgybe, ahol büszkén mutatta frissen szerzett vagyonát. Egészen csinos kis összeg volt!
De most én következtem! Emlékeztettem ismeretségünk első napjára, a koccintásra, és igyekeztem megértetni vele, hogy a vagyonát az én jókívánságaimnak köszönheti. Az ingyenes jókívánságaimnak! Hiába próbáltam beszélni a fejével; ragaszkodott ahhoz, hogy bíróság elé menjünk.
– Micsoda barom! – kiáltotta a porosz ugrásra készen, de azért még reménykedett a józan megoldásban.
– Igen – mondta a doktor egyetértően –, ezt a bíróság is rögtön belátta. Csinálhatott bármit, a kívánságom által szerzett vagyont az utolsó fillérig ki kellett fizetnie.
– Ezt meg hogy értsem? … Maga a bolondját járatja velem! Hogy képzeli, hogy fél órán át ilyen badarságokkal traktál? Micsoda arcátlanság…
Az út további részében a porosz a folyosón álldogált, dühödt pillantásokkal bombázta a doktort, és egy darabig azon tűnődött, behúzzon-e egyet ennek a pofátlan újságos alaknak.
Aztán átment az étkezőkocsiba.
A fütty (Rácz Kata fordítása)
Gabriele Riquetti csak az eső miatt ment moziba. A trieszti iparbank könyvelője már öt órakor végzett a munkában, kis barátnője viszont este nyolcig még kénytelen volt az áruházi pénztárosnők kalitkájában gubbasztani. A három üres órát Riquetti Trieszt környéki sétákkal ütötte el, szívesen andalgott a gyönyörű partvidéken a Miramare-kastély felé, miközben a tenger látványába belefeledkezve főkönyvelői kinevezésről és mirtusszal díszített hintós esküvőről álmodozott, na meg saját háromszobás lakásról hálószobai tükrös szekrénnyel és illusztrált könyvektől roskadozó polcokkal a nappaliban. Másfelé nem is kalandoztak Gabriele Riquetti gondolatai. Életének nyugodt hömpölygését az egész Európa testét borzongató hallatlan láz – 1914-et írtunk ekkor – nem zavarhatta, hiszen egy szerencsétlen véget érő gyerekkori hintázás következtében jobb lába jó néhány centiméterrel rövidebb maradt a balnál, így pedig a nagy öldöklés számára csak könnyebb előrejutást jelentett az egyre ritkásabb hivatalnoki ranglétrán.
Egyáltalán nem volt kedvére, hogy az égszakadás a moziba űzte; sajnálta rá azt az egy koronást, és bosszúságát csak tovább fokozta, hogy az első tekercs film finoman szólva selejtesnek tűnt. Egész részek voltak hibásak vagy hiányoztak teljesen, ott éktelenkedett egy-egy felvillanó lyuk a főszereplő ruháján, sőt még az arcán is, az elnyűtt filmek zavaró „esőfüggönye” pedig egyszer csak megjelent a vászon közepén, hogy aztán a képkockák szélén pörögjön tovább. Derék könyvelő lévén Riquetti szerette a tisztességes üzleteket. Kifogástalan koronával fizetett a jegyért, amiért cserébe kifogástalan képeket várt!
Gabriele Riquetti csendes természeténél mi sem állt távolabb, mint az irredenta trieszti kortársaira egyébként jellemző balga garázdálkodás. Német nyelvű kereskedelmi iskolát végzett, egy osztrák banknál dolgozott, amiért osztrák koronában kapott fizetést, és egy osztrák katonai számvevő lányát kérte feleségül, vagyis: trieszti illetékessége és olasz neve ellenére a Monarchia hű alattvalója volt. Szülőfalujától mégsem jutott soha messzebbre Pulánál, nem is ismert tehát mást, mint hogy a szórakoztatóegységek vendégei elégedetlenségüknek zajcsapással adjanak hangot. Így tettek még a krakkóiak és temesváriak is, ha akár csak néhány hétre a heves déli közegbe kerültek.
Ennélfogva Riquetti két-két ujját nyelve alá készült tenni, hogy helyi szokáshoz híven éles füttyel jelezze nemtetszését a mozitulajdonosnak. Ezen a szomorkás októberi napon azonban a trieszti kikötőt ostromló jeges szél miatt kénytelen volt felhúzni a meleg kesztyűt, amit menyasszonya jutányos áron vásárolt neki az áruházban, ahol dolgozott. Miközben tehát a sors mit sem sejtő áldozata kezét nagy nehezen kiszabadította, a kesztyűt gondosan összehajtva felöltője zsebébe dugta, majd ujjait a megfelelő rendben szájába helyezte – a hibás filmrésznek vége is lett; Riquetti kézi előkészületeire másodpercnyi teljes sötétség borult, majd mire a fütty végül átszelte a lomha csendet, a vásznon már az idős Ferenc József színes portréja volt látható, harsányzöld babérkoszorúval keretezve!
Ferenc József császárt a még friss háborús lelkesedés negyedik hónapjában, a rettegett irredenták társaságában nyilvánosan kifütyülni… csak az érezheti át akár egy kicsit is az akkor jelenlevőkben fellobbanó indulatot, aki különösen ügyes kézzel tapogatózik a múltban! Szegény Riquetti már-már azt hitte, penge szelte ketté. Arra se maradt ideje, hogy ujját kivegye a szájából, és valóban hangot adjon a táviratnak, ami megrémült agyától a nyelve felé tartott: „ó!” A helyükről felpattanó vendégek kérésére azonnal felkapcsolták a mennyezeti világítást, a kevésbé népes közönség rögvest a kapálózó gonosztevő köré rajzott… amikor pedig végre megérkeztek a rendőrök, hogy elvigyék a felségárulót, Riquetti személyazonosságát még saját menyasszonya sem tudta volna megállapítani – olyannyira kikozmetikázták lapos ábrázatát a feldúlt császárpártiak az alpesi országok vöröses topográfiai térképének mintájára.
Ugyan Riquetti valamivel később kissé leapadt ajkával már tudott volna felelni a rendőröknek, a vizsgálóbírónak és további inkvizítorainak, a valós történtek elmagyarázására tett minden kísérlete hiábavaló maradt. Egy ilyen pompás, ritkán adandó alkalmat, hogy egy tisztviselő hűségessége egy bűnöző szégyenteljes tette fényében tündökölhessen, csak nem hagy senki elrontani holmi bugyuta vádlotti magyarázatokkal! Háborús időkben meg végképp nem, amikor egy irredenta felmentésével egyenes út vezet a frontra… Így csorgott hát a szerencsétlen Gabriele Riquetti a Monarchia egyik katonai börtönéből a másikba. Mindvégig bőven kapott a hajthatatlan császárhűségből testileg és lelkileg, együgyű, jóhiszeműen csodálkozó szeme pedig egyre mélyebb gödörből kémlelte a dróttal keretezett kék eget. A felhők délnek, az Adria kék vizéhez, a Miramare-kastélyhoz húztak – őket nem tartotta vissza semmi –, a kedves, göndör hajú lányhoz, aki már biztosan valaki más ölében ült! Milyen boldog is volt Riquetti azelőtt, és micsoda örömben és békében élhetne most menyasszonyával, ha azon a délutánon mozi helyett egy kávéházba menekül az eső elől!
Kínzó érzés a fogság poklából így a távoli szabadságba nézni, amit egy szerencsétlen véletlen szorított vas, drót és szurony mögé. A nehéz számvetések közepette beesett mellkas nemsokára engedett az egyre halmozódó vágy feszítő erejének… és Gabriele Riquetti a háború utolsó évében, egy szép tavaszi napon átköltözött a viharvert rabtemetőbe. A szertartás résztvevői még fejüket is elfordították a sírtól, miközben minden igyekezetükkel azon voltak, hogy arcukra a lehető legjobban kiüljön a halott alávalósága felett érzett undor.
Itt véget is érne a füttyről és áldozatáról szóló szomorú történet, a Monarchia szétesése miatt azonban Ausztriában hirtelen minden a feje tetejére állt, ami következésképp Riquetti életében is fordulathoz vezetett, hiába hunyt az már ki ekkorra.
Ahogyan az idős császár elleni fütty 1914-ben és a rákövetkező években dicsőséget hozott a megtorlásban részt vevőknek, a lobogó trikolorok Triesztje hasonló lehetőséggel kecsegtette azokat, akik illően méltatták a Monarchia karma között szétmarcangolt mártír olasz származását. Bizottságba szerveződtek a kitüntetésre, köztisztviselői állásra vagy parlamenti mandátumra vágyók és azok, akik arcpirítóan meggyőződéses fekete-sárga múltjukat próbálták jóvátenni; a hatalom poroszlóinak rendületlenül ellenszegülő forróvérű hazafi hamvait pedig kiásták, és ünnepség keretében a most már szabad anyaföldbe bocsátották, ahogyan azt a nemes halott is kívánta volna.
A tisztek, akik egykor a vérben fürdő bűnözőt a moziból a rendőrőrsre kísérték, most az első sorban álltak a sírnál a tolakodó tömeg előtt, a díszpolgárok között, némelyikük egy-egy könnycseppet kierőltetve igyekezte elmosni annak emlékét, hogy a felségáruló aktája annak idején az ő kezében is megfordult, és azt aláírásával együtt hagyta el.
Beszédet persze „az újak” mondtak, olyanok, akik a híres-neves fütty idején ugyan a háttérben húzták meg magukat, most viszont harsogó szónoklataikkal, tapsvihar és éljenzés közepette learatták szegény Riquetti babérjait, aki dicső és akkor még veszélyesnek számító tettét akarata ellenére vitte véghez. Ha az ünnepelt halott helyet kapott volna a temetésén tiszteletüket tevők sorában, együgyűsége ellenére csodálkozva nyugtázhatta volna az egykor büntetését követelő férfiak és a most őt méltató szónokok pátoszának különös és titokzatos hasonlóságát! Előbbiek börtönbe, utóbbiak sírba tették, hogy aztán bukása révén ellentétes erőként felemelkedjenek. Neki magának csak ütések és a tiszteletből a sírjába hajított rögök maradtak…
Illusztráció: A Miramare-kastély Triesztben
Cimkék: műfordítás, próza
