Pálfi Ágnes: Halálnak halálául
Ferenczi Lacinak, ideátról
Most már bármikor megszólíthatlak,
nincs szükség hozzá e-mailre, telefonra.
Igaz, a „való világban” úgymond
nem találkozhatunk többé.
Hiszen a lakásodat is,
mely sokunknak volt otthona, menedéke
és úgy tartozott hozzád, mint a bőröd,
mindenestül magaddal vitted.
Mikor utoljára jártam ott nálad,
szíven ütöttek az üres könyvespolcok:
idejekorán megkezdted a kiköltözést.
Tavaly egyszer távolodóban
rajtakaptalak téged az utcán:
hátulról láttalak meg,
lötyögött rajtad a fehér felöltő,
mintha már nem lett volna tested.
S mint akinek nem éri a lába a földet,
és elfeledte, hogyan is került éppen ide,
álomszerűek voltak a lépteid is.
De most már szabad vagy végre-valahára.
Kiszabadultál a „körülmények fogságából”,
ahogy kínunkban mondani szoktuk.
Ahogyan egykor az a hétéves kisfiú is,
akihez mindvégig hűséges voltál,
megúszta egy véletlen folytán,
hogy a Dunába lőjék.
(Nocsak, csupa víz ömlik a múltból elő,
Fischer volt igazi neved is – kétezer évvel
a legendás nagy pecabajnok után!)
Így aztán mégiscsak adatott neked egy élet,
egy „talált tárgy”, ahogyan a költő aposztrofálta volt,
akire úgy gondoltál olykor, mintha a testvéred volna.
Harmincas éveid derekán nem is egyszer
magad is önként kívántad visszaadni ezt a „tárgyat”.
Nem volt ebben hamis póz, hisztéria semmi.
Gőg volt, keserű, makacs elszántság:
hogy így legalább – ha itt és most másképp
nem adatik – a magad kezébe vehesd a sorsod.
Aztán, még itt e földön, ettől a gőgtől is megszabadultál.
De jó, Laci, hogy nem vagy isten,
ki csak fél füllel hallgat oda ránk,
mikor nevét a szánkra vesszük,
csak úgy, szokásból, vagy a versben,
hisz mindent tud, ha ki se mondjuk.
Téged bármikor megszólíthatlak,
hisz neked éppoly fontosak voltak a szavak,
mint most nekem: ideátról indulófélben
nincs szükség hozzá e-mailre, telefonra.
2015. július 17.
Versesköteted margójára
Ferenczi László versei 1956-2010
(1)
Minden nap haladék. Tegnap óta. Negyven év óta.
négyezer év óta. Minden nap haladék és lassan
Örökkévalóság. Generációk jönnek, tűnnek.
Isa pur… És halhatatlanság az Úr színe előtt.
Add meg, hogy objektív legyek magammal szemben is.
És másokkal szemben. Add meg, hogy időtlenül
Örüljek a másodpercnek. Minden másodperc haladék
És a haladékban lássak fogyatékos ismereteimmel
Te összerakod magadnak az ima szavait,
És, ha nem, megérted úgy is.
„Minden nap haladék…”
Ötvennégy év: hetvennégy kőnyomat
dátumok nélkül. Végtelen imaszőnyeg
ez a kis könyv. Tán még van idő
kiteríteni mind. Kinyitni, kulcsra
zárni. Belemaratni a fémbe, a fába
tünékeny szavaidat.
2015. Július 18.
(8)
„…veled is nehezebb”
/Illyés/
„Veled is nehezebb, Pista”. Telefonon beszéltem,
ajánlottam a beszélőnek, hogy mutassa meg az
új lúdtalpbetétjét neked. Közbecsörrent a másik
telefon. Sietősen elbúcsúztam, és felvettem a
másik kagylót. Az ismeretlen hangú hölgy
bemutatkozott, a húgod, mondta, és hogy három
nap múlva délben lesz a temetésed. Sírtam, aztán
felhívtam közös barátunkat, de mivel késő este
volt, hirtelen meggondoltam magam, mégsem
akartam közölni vele a hírt. Valamit észrevett
a hangomban. „Haragszol rám?” – kérdezte.
„Miért haragudnék?” „de, de!” – makacskodott.
Elmondtam neki. Ő is sírni kezdett. Valami
bizonyosság kihullt a világból. Fiatalabb voltál,
mint mi, nincs jelentősége.
„Valami bizonyosság kihullt a világból”
Az én kölcsön telefonomnak is biztosan meg kellett csörrennie aznap délelőtt. De nem hallottam meg a fülemnek szokatlan jelzést. Huszonéves fiatal nők tettek-vettek körülöttem, s felbukkant néha köztük egy hófehér öregasszony. Aztán egy másik. Tombolt a kánikula. A nomád tábor lakói mintha már ezer éve költöztek volna ki e lankás domboldalon fekvő tanyára. Én viszont csak tegnap este érkeztem, szokásom szerint váratlanul. Dél körül észrevettem, hogy sms-üzenetem van. M. Aliz kérdezte, hogy elindultam-e már a Laci temetésére. Talán csatlakozni szeretett volna hozzám. „Most hallom csak” – üzentem vissza szűkszavúan, és behúzódtam az árnyékba. Már ott is perzselt a hőség. „Ne legyél olyan szomorú” – szólt oda egyik jó ismerősöm. „Csak pihenek” – válaszoltam vissza, és lecsuktam a szemem. Abban a pillanatban éreztem, hogy sugárzik rólam az öregség. S hogy nem tehetek ellene semmit. Hiába szeretnék jobb létre szenderülni.
Július 19.
(22)
Sohasem tudhattam, hogy még este vagy reggel
Csak remélhettem vagy félhettem
Hatvanhat év váratlanul eltelt
Matuzsálemi kor magamnak is
Szegény világ, hogy még várnak tőlem…
Felhőn, bohócsüvegben lógatnám a lábam
Maradéktalanul magam vagyok
Minden este ajándék vagy átok
Szép közömbösen nem sétálhatok
Ahogy öregszem, úgy nőnek a terhek
És semmin soha nem változtathatok.
„Felhőn, bohócsüvegben lógatnám a lábam”
Lassacskán kiderült,
hogy azt a vidámnak mondott fejrevalót
rajtam kívül mások is látni vélték rajtad.
Tizenkilenc évesen a magam friss élményét
siettem veled megosztani mindjárt,
de talán azt is hozzátettem,
hogy a bohócokon én sosem tudtam nevetni.
Most, mikor rád gondolok,
födetlen fővel látlak,
ahogy a tojáshéj színű kályhának dőlve
valamin éppen elmosolyodsz.
Július 21.
(42)
Amit észrevettél, nem mindent kell kimondani.
Sejtetni elég. Kész tudásod megosztani ugyan
miért. És különben is, lehet, hogy rosszul azonosítottál.
Ekkor meg a kész tévedést bűn elhinteni. Lehet
látásod bár a legtágasabb, elégtelen számú
tényből próbálsz okoskodni.
Légy alázatos.
Ne hidd, hogy istenként kívül állsz
Téren, időn és emlékezeten.
„Kész tudásod megosztani ugyan miért.”
Kész tudásod voltaképp fölösleges.
Mi több, káros, használhatatlan,
nemcsak másoknak, magadnak is.
Miért is terhelnél bárkit a rosszkor,
rossz helyen szerzett tapasztalattal?
S ha valakire ösztönből rákiáltasz:
„Tedd le, öcskös, a baltát!” –
másnapra már az a hír járja,
hogy te csináltál belőle gyilkost.
Fogd vissza hát magad.
Július 25.
(66)
Ma még minden újrakezdésre lenne erőm
És mint kamasz koromban úgy kell most az asszony
Aki az esetlegest és az esetlent
Mosolyában őrzi a pillanatot
És meztelenebb lesz a csillagoknál
És az életemet tudatosító bombáknál is,
Hétköznapjaimban is meztelen lesz
Hasonlítani fog minden szeretőmhöz,
És hasonlíthatatlan lesz, mert úgy akarja…
„Ma még minden újrakezdésre lenne erőm”
Harminchárom évesen
még nem ismertelek
de három évvel később
már olyan voltál,
mint egy öreg kamasz.
Telt-múlt az én időm is,
egyre csak keskenyedett,
mint elhagyott kútban a hold,
s te mind jobban hasonlítottál
ahhoz a hatéves kisfiúhoz,
aki zsebre dugott kézzel
állt egykor a képfestő elé.
Jöttek-mentek a nők körülötted,
de mindegyikre ugyanez a kisfiú
nézett le a falról,
hol egykedvűen, hol kíváncsian.
6VAN6 évesen már az unokám
lehettél volna.
Július 30.
(70)
Most nagyon szerény vagyok.
Beérném, hogy messziről lássalak,
Képírást nem lehet a falon átkopogni,
Aki sokat tud, elveszti barátait,
Aki még többet, néhányra rátalál
„Aki sokat tud, elveszti barátait
Aki még többet, néhányra rátalál”
Az utolsó évben találtam rád
s találtál rám megint.
Bár újra elveszíthetnélek
még néhány évre, Laci!
Július 31.
Illusztráció: Sal Antal fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
