Sebeők János: Magyar gondolatfutam
Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája?
Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
„Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom.” Időnként eszembe jutnak Tóth Árpád Meddő órán című költeményének kezdő sorai. Időnként pedig pajkos módon át is alakulnak bennem a következőként: „Magyar vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom.” Hajszálnyi különbség, egy fránya szó, nem nagy eset. Magam helyett magyar. Eljátszik az ember időnként a gondolatokkal és a szavakkal. Történnek, végbemennek az emberben bizonyos dolgok, ha akarja, ha nem. Olyan ez, mint borotválkozva dudorászni a fürdőszobatükör előtt. Kisöbű titok. Magánügy. Az is volt számomra – magánügy – a bennem időről időre átalakuló Tóth Árpád-vers esete egészen addig, amíg felkérést nem kaptam Szondi Györgytől, a Napút főszerkesztőjétől, hogy méltóztassak valamit szösszenni a magyarság témakörében. Nos, azóta már mindez, amiről fentebb szóltam, közügy. Tartozik, tartozzék másra is. Ne maradjon az én titkom, én igen kis gyónástitkom, annál is inkább, hisz alkalmasint akár messzemenő következtetések is adódhatnak belőle. Itt van mindjárt a meghekkelt pont maga: „magam” helyett „magyar”.
Magam – magyar. Magyar magány. „Az ám, Hazám!” Egyedülvalóak volnánk? A magány – tapasztalatom szerint – a magyarságtudat egyik legalapvetőbb színezéke, mely hozzáadott értékként hat, hisz karcolgatja lelkületével az univerzális unikalitást.
Lelki magyar magányunkat legtöbbször a magyar nyelvi magány metaforáján keresztül szokás megjeleníteni, ábrázolni. Kísértő képzet: a magyar nyelv zárványként van bezárva a nagy indoeurópai nyelvcsaládba. Nyelvrokonaink, a finnek, illetve hantik és manysik vigasztalanul messze „ringnak” tőlünk, hetedhét határon is túl, túl az Óperencián. Közelebbi és távolabbi szomszédaink mind a nagy indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak. Ez a halmaz egyébiránt túlontúl kiterjedt ahhoz, hogy mentálisan csoportként, identitásként legyen megélhető, nem úgy az indoeurópai nyelvcsalád kisebb, de még mindig tekintélyes nagyságú alcsoportjai, melyek már nagyon is megélhető közösségeket formálnak. Ilyen például a szláv nyelvcsoport. Irigyeljük-e a szláv népeket, amiért szegről végre rokonok? Irigyeljük-e őket a jó társaságért? Amiért tartoznak valahová, tartoznak valahová? „Lennék valakié, lennék valakié.”
A nyelvi magány burkából kitekintve úgy tűnhet, hogy valamely nagyobb nyelvcsaládhoz tartozni valódi összetartozás, egyfajta testvéri kötelék lehet. Szó se róla, az első világháború kezdetén Oroszország a szláv testvér Szerbia mögé állt, ám ellenkező példa is akad bőven, gondoljunk csak a lengyel-orosz viszonyra. Viszályra? Vagy itt van az orosz–ukrán viszony. Vajon gondoltak-e a katyni erdőben lengyel tiszteket árokba lövő orosz – esetleg ukrán – kiskatonák arra, hogy szláv testvéreikkel végeznek épp? És a holodomor generalisszimusza, Sztálin gondolt-e vajon a szláv testvériségre akkor, amikor kiéheztette Ukrajnát? És amikor V–2-es rakéták hullottak Londonra, Churchill vajon foglalkozott-e a német és az angol nyelv közös töveivel? Azonos nyelvcsaládhoz tartozni nem a megértés záloga és nem életbiztosítás a háború ellen. Ne irigyeljünk hát más népeket csak azért, mert papíron, tudományosan több a nyelvrokonuk, hanem inkább utazzunk el Varsóba – lengyel, magyar két jó barát. Népek közt a nyelvrokonság fokától függetlenül is kialakulhatnak történelmi barátságok – lám. Nyelvünk egyedisége miatt a legkevésbé sem kell magányosnak éreznünk magunkat Európában.
E gondolatok merültek fel bennem a magyarított „magam” szó kapcsán, de itt bizony nem állhatunk meg, hisz a „mutáció” nyomán az egész „gén”, mármint az egész vers jelentése, mondanivalója is megváltozott. „Magyar vagyok. Nagyon.” Mit jelentsen ez? Nagyon magyarnak lenni? Nagyon magyar. Mekkora telitalálat a magyarságtudat szívcsakrájába! Hányan is foglalkoztak az elmúlt idő során azzal, hogy ki mennyire magyar… Hogy vajon van-e mértéke avagy éppenséggel mélysége a magyarságnak?
Sokan érzik úgy – érezzük úgy? –, hogy vannak magyarok és még magyarabbak. Megjelenik előttünk – előttük – a térkép, ahol a magyarabbak a magyarság egészén belül egyfajta szórványként vannak feltüntetve.
Sokak számára ilyen képletes és valóságos szórvány a székely magyarság. Töményebben, erőteljesebben, hangsúlyosabban magyar a magyaroknál. Magyar „nagyon”. A Parlament homlokzatán lengő székely zászló is ezt a dacos öntudatot hirdeti fennen. Az ünnepségek, demonstrációk alkalmával a Magyar Himnusz után felzúgó Székely Himnusz is mintha a Magyar Himnusz egyfajta beteljesülése, apoteózisa, felső foka, végkifejlete volna. Tragikus végkifejlet? A Székely Himnusz olyképp tömöríti a magyarságtudatot, amiként a fatimai kegyhely a hitet. A Magyar Himnusz a szentmisék nyugodalmas méltóságához, a Székely Himnusz a búcsújáró helyek szent eksztázisához hasonlítható.
Mindez nemcsak a szűken értelmezett székely magyarságra, hanem az egész erdélyi magyarságra is érvényes. Ki tudja, meglehet, Erdélyben lakozik a magyarok Istene és igazsága. Ott fakad a titkos magyarságforrás egyenesen a hegyekből. Kétségtelen, hogy Erdélyben valami olyasféle magyar színtisztasággal találkozhatunk, ami határon innen már réges-régen kiveszett. Ez a színtiszta magyarság több skanzenszerűen megőrződött puszta folklórnál, ez egy egész értékű, prím lelkiség.
Sokak szerint tehát Erdély az, ami „nagyon” magyar, de tágítható a kör: belefér Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, és talán még Burgenland is. Eszerint a határon túli magyarok a „nagyon” magyarok, a jobban magyarok, a magyarok inkább. Sokak szerint a kisebbségi lét, az üldözöttség tesz igazán magyarrá. A határon túli magyaroknak minden magyar szóért meg kell szenvedniük, ugyanez a határon inneni magyarok számára magától értetődik. Hát persze hogy magyarok a helységnévtáblák, miért is volnának más nyelven írva? Egy magyar helységnévtábla Magyarországon nem feltűnő, bezzeg Romániában… Ott egy magyar helységnévtábláért alkalmasint már harcolni kell. A határon inneni magyarok elkényelmesedett magyarok volnának, akik hozzászoktak a jóhoz, mármint a hazaihoz? És mi van a határon inneni magyarsággal?
Sokak szerint a határon inneni magyarság is dichotóm, tagolt, a Budapest–vidék ellentmondás jellemzi, és máris a népi-urbánus vitánál tartunk. Ebben a vitában igencsak leegyszerűsítve az a kérdés, hogy a népiek magyarabbak-e, mint az urbánusok. Ha a magyarságfogalom a néphagyományból ered, akkor a válasz vitathatatlanul igen. Egy falusi parasztgazda még őrző, egy városi, főként budapesti ember pedig így értelmezve vesztő, talajvesztett, gyökértelen. Bartók és Kodály gyűjtéseit hallgatva, a néptánc istenadta koreográfiáira rácsodálkozva nehéz elképzelni, hogy a magyarságtudatnak létezhetnek a népiségtől független megfogalmazásai. Talán ez nehezíti meg, hogy a népi-urbánus vita belátható időn belül dűlőre jusson, s amíg dűlőre nem jut, addig jó magyar módra búslakodhatunk. Ne feledjük, az általam átformált Tóth Árpád-versben miután „nagyon” magyarok voltunk, kicsordult a könnyünk, és hagytuk. A nagyság átka? Könny kísérné a magyar nagyságot? Hányszor kísérte, te jó ég, hányszor… Nagy Magyarországtól kis Magyarországig, e csonka nem ország országig hosszú volt az út.
A magyar bánat igazi hungarikum. Semmi köze a depresszióhoz, inkább ridegtartású szomorúságnak nevezném, ha már megnevezni kell egyáltalán. És ide kívánkoznak a Bartók Bélát emigrációba vonulásakor búcsúztató népdal sorai: „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból. Visszanéztem félutamból, szememből a könny kicsordult.” Hagyod, hagyjuk kicsordulni? „Kicsordul a könnyem. Hagyom.”
Az, hogy mit is jelent magyarnak lenni, számomra akkor mutatkozik meg a legerősebben, amikor úgynevezett emigráns-interjúkat hallok. A riportalanyok minél sikeresebbek, én annál inkább lelombozódom. Honvágyam támad ilyenkor itthon lenni. A tengerjárói mosogatások és nagy beilleszkedések véghetetlenül elkeserítenek, és egy hang ilyenkor azt kiáltja bennem: „Gyere haza! Gyere vissza közénk!”
Ülök a buszon. A hangosbeszélő magyarul bemondja, hogy melyik megálló következik. „Fél szavakból megértjük egymást” a hangosbeszélővel. Micsoda szerencse, hogy tudom, mikor kell leszállni.
Illusztráció: Magammagyar
Ezek is érdekelhetik!
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
Kovács katáng Ferenc: Magyarnak lenni/maradni? →
