Zoë Jenny: Hazautazás
Valenciában lerobbant az autó. Jócskán benne voltak már az éjszakában, aszfaltot pásztázó fényszórók suhantak az út közepén álló, mozdulatlan, sötétkék Buick mellett. Tom a hátsó ülésről figyelte, ahogyan apja kétségbeesetten, újból és újból megpróbálja beindítani a motort. Most már erőteljesen lépett a gázra, de a motor minden újabb kísérlet során egyre halkabbá váló hörgésbe fulladt.
Jane takarókkal és párnákkal bélelt alvóhelyet rendezett be magának az autó hátsó rakterében. Közepesen hosszú, szőke haja kócosan lógott le a fejéről, amikor felkelt. Tom kézmozdulatával jelezte neki, hogy aludjon tovább, de Jane nem akart, inkább bemászott bátyja mellé a hátsó ülésre és kíváncsian nézelődött kifelé az ablakon. Odakint teherautók dübörögtek el szorosan mellettük, mire a kocsijuk ringatózni kezdett, mint a csónak egy nagy gőzhajó hullámain.
„Az út szélére kell állítanunk az autót”, kiáltotta apja Tom felé fordulva. Tom előrekúszott, beült a volán mögé, és miközben az út jobb széle felé kormányzott, apja hátulról tolta az autót.
Tom karjaiban érezte az erőt, amivel a kormányt tartotta. Boldog volt, hogy segíthet az apjának, hogy szüksége van rá. Míg kis kezeivel a kormánykerék durva bőrborítását szorította, azt képzelte, hogy ő egy kapitány, akinek a hajóját egy viharon kell keresztülkormányoznia. A mellettük elhaladó autók dudái jelképezték a hajó orrát csapkodó hullámokat. Legszívesebben sokáig ült volna még a kormánynál, egyenesen sajnálta, mikor az autó biztonságban az út szélére került és apja ismét a hátsó ülésre küldte.
Tom és Jane a szélvédő üvegén keresztül figyelték, ahogy apjuk háta egyre kisebb lesz, majd eltűnik a sarkon. Egy telefonfülkét keresett, hogy autómentőt hívjon. A járda néptelen volt, az üzletek bejárata földig lehúzott vasredőnyökkel volt lezárva. Az utcai lámpa sárgás fénye körül lepkék és szúnyogok keringtek. Tom érdeklődve figyelte, ahogyan néhány, a lámpa fényéhez túl közel repülő rovar a villanykörtéhez ragad és elég.
A hőség egyre nőtt a kocsi belsejében, de az apjuk megtiltotta nekik, hogy letekerjék az ablakot, míg visszajön. Időközben Jane ismét elaludt. Fejét Tom vállára fektette, aki érezte, ahogy testvére alvástól elnehezedő teste lassan eltávolodva tőle, és visszacsúszik az ülésbe. Tom az ablakhoz húzódott, igyekezett olyan kicsivé válni, amennyire csak tudott, hogy Jane az egész ülőfelületet elfoglalhassa. Boldog volt, hogy testvére aludt és nem kérdezősködött. Néha szívesen beszélt volna valakivel azokról a dolgokról, amik felkavarták, de a nála négy évvel fiatalabb Jane-nel nem tudta ezt megtenni. Jane azon az éjszakán is aludt. Másnap reggel, amikor felébredt, ő még mindig ugyanaz a Jane volt, azonban Tom tudta, hogy minden megváltozott és ő már soha többé nem lesz ugyanaz a kisfiú.
Jane közvetlenül a víz mellett, a strandon akarta felverni a sátrat. Sok időbe telt, míg az apjuk elmagyarázta neki, hogy nem jó ötlet, mert a dagály elönti őket. Végül Jane a homlokát ráncolva egyezett bele, de az apjuknak meg kellett ígérnie, hogy a sátrat olyan közel állítja fel a vízparthoz, amennyire csak lehet. Végül Tom és az apja két ciprus közé húzták fel a sátrat, mialatt Jane vidáman táncolt körülöttük. Tom elbűvölve figyelte, ahogy a testvére vadul maga körül forog, mint egy körző. „Megint rohama van”, mondta apjának, aki némán nevetett. Ha egy vita után megenyhült, Jane gyakran esett egyfajta örömmámorba. Ilyenkor táncolt, hangosan énekelt és kábulatba esett, mintha boldogságzsilipek nyíltak volna meg benne.
A mindhármuk számára elegendő helyet adó tágas sátornak ablaka és előteteje is volt, ami alatt egy összecsukható asztal állt. Apja egész nap ennél az asztalnál ült, és szanaszét heverő papírlapokra irkált, amiket esténként gondosan összehajtogatott és borítékba tett. Tom észrevette, hogy reggelente az előző napi levelet széttépte és mindent elölről kezdett. Esténként a kempinghez tartozó étterem kis kerthelyiségében üldögéltek. Jane, aki sohasem tudott öt percnél többet nyugton ülni, szokása szerint a vacsora folyamán mindig kiöntötte a kóláját az asztalra. Ezen persze leginkább Tom mérgelődött, mert a testvére mindig magára akarta irányítani a figyelmet, és Tom nem értette, hogy ennek ellenére az emberek miért mindig Jane-re nevetnek és neki integetnek, habár ő öntötte ki a kóláját és miatta ragadt az egész asztal. Amikor apjuk különösen jó hangulatban volt, evés után elsétáltak a sátorhelyük közelében található fagylaltoshoz. Azután csendes összetartásban, Jane-t közrefogva, sétáltak egymás mellett, mindenki a saját fagylaltjába mélyedve. Egyszer egy fiatal nő jött velük szemben az úton, és Tom észrevette, hogy tekintetével már messziről az apját fixírozta. Amikor egymás mellé értek, olyan irritáló módon nevetett és köszönt rá, ami Tomot már zavarta. Abban a pillanatban az anyjára gondolt, és tudta, ha ő most itt lenne, a nő nem nézne így az apjára. Legszívesebben beleköpött volna az idegen nő arcába. Ez volt az első alkalom, hogy anyjuk nem volt velük a nyaraláson. Hetekkel az elutazásuk előtt az éjszaka közepén a szülői hálószobából kihallatszó zajos, dühös hangokra ébredt. Ezután napokig úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, de Tom nem tudta nem észrevenni az evés közben az asztal fölött vetett ellenséges pillantásokat.
Miután Tom és Jane elhelyezkedtek a sátorban a hálózsákjukban, apjuk homlokon csókolta őket, és visszament az étterembe, hogy egyedül megigyon még valamit a bárban. Napközben Jane játék közben kitombolta magát, ezért minden este olyan kimerült volt, hogy azonnal elaludt. Tom azonban nyugtalanul hánykolódott ide-oda a hálózsákban és az odakintről jövő furcsa éjszakai zajokat hallgatta. A bokrok suhogását és a kabócák hangos énekét, akik úgy ciripeltek, mintha izgatottan tanácskoznának valamiről, amihez Tomnak semmi köze. Néha a szél a sátor felé fújta a hangokat és a zenét a bárból. Ilyenkor Tom az apjára gondolt, arra, hogy ő most ott van, ahol a zene szól. Megpróbált fantáziálni azon, ahogy lazán előredőlve a pultra támaszkodik, miközben valakivel beszélget, azonban apját csak egyedül, a környezetétől elválasztva tudta elképzelni.
És aztán megpróbálta apját az anyjával együtt elgondolni, ahogy a pultnál állnak és ugyanabból a pohárból isznak. De valamilyen okból, amit ő maga sem értett, anyja alakja minden egyes képben szétoszlott.
Azon az éjszakán apja később jött vissza, mint szokott. Tom arra riadt fel, amikor a sátor bejáratát nyitotta. Az ablakon keresztül bevilágító holdfényben felismerte apja sziluettjét. Erős alkoholszag áradt belőle. A sátor közepén állt mozdulatlanul, és a gyerekeire bámult. Aztán hirtelen megfordult és kiment. Tom kibújt a hálózsákból és követte a szemével. Apja rogyadozó léptekkel haladt tengerhez vezető úton. Tom felállt és anélkül, hogy magára húzott volna valamit, pizsamában kilépett a sátorból. Követte apja homokban hagyott lábnyomait az éles holdfényben. A nyomok kígyóvonalban vezettek a dűnékhez, melyek mögött szélesen terült el a sekély strand. Tom a dűne gerincén egy ezüstperje bokor mögé bújt. Kezével a leveleket szétválasztva figyelte, ahogyan apja a strandon a víz felé gyalogol. Ezen az éjszakán nyugtalan volt a tenger és haragosan dobálta hullámait a szárazföld felé. Apja, mikor lábai elérték a vizet, megállt egy kicsit, majd lassan tovább sétált. Alakja annál kisebbnek tűnt, minél messzebb ment a tengerbe, amiben végül lassan elsüllyedt. Tom már éppen fel akart ugrani a bokor mögül és kiabálni, amikor apja alakja hirtelen ismét felbukkant. Megfordult és visszajött a strandra. Vizes ruhája a testére tapadt, fejét lehajtotta, de Tom még így is észrevette, hogy a szája kinyílik majd becsukódik, mintha maga elé mormolna valamit. Aztán hirtelen, mint egy rémült állat, visszaugrott a vízbe, ám ez alkalommal nem fordult meg. Meglepően gyorsan haladt. A feje minden hullám mögött egyre kisebbnek tűnt. Tom a dűnéről a tengerhez szaladt, és beleüvöltött a hullámok süvítésébe. Hangját elnyelte a folyton megtörő tajtékok zúgása. A távolban előtte fekvő sötét vízfoltra bámult, ami hol felemelkedett, hol lesüllyedt, mintha remegne, de apja fejét már sehol sem látta. Nem tudta, melyik irányba szaladjon, ezért céltalanul fel és alá rohangált a strandon, és egyre hangosabban kiabált a tenger irányába, míg végül az erőfeszítéstől szédülni kezdett: figyelte, ahogy a hold és a csillagok visszatükröződnek a vízen, majd széttöredeznek a hullámok tajtékain, majd feloszlanak. Végül, mintha saját kiáltását követné, a tengerbe futott. A víz barátságtalan, hideg kézként csapódott arcába. Az egyik hullám felemelte, mintha súlytalan lenne, és pár méterrel előre dobta. Kiáltani akart, ehelyett vizet nyelt és vadul csapkodott a karjaival, kezdte érezni, ahogy a nedvesség elnehezíti a pizsama anyagát.
Tom még mindig az állva maradással küzdött, amikor az egyik hullám mögött valami fehéret látott felvillanni. Közeledő apja karja volt az. Tom gyorsan kimászott a vízből. Nem tudta, vajon apja észrevette-e őt, ahogy felszaladt a dűnén a bokor mögé. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Kimerülve rogyott le a homokra. Sós térdei közé hajtotta a fejét és megpróbált sírni, de úgy remegett, hogy beleharapott a csuklójába. Az apja, karjait oldalra terítve, arccal lefelé feküdt a strandon. Tom apja egyik cipőjét figyelte a vízben. Nem tudta, meddig ült ott, mielőtt visszatért a sátorba. De jó hosszú ideig harapdálta a csuklóját, hogy megnyugtassa magát, miközben apja cipőjét bámulta, amit a hullámok szabályos ritmusban ragadtak magukkal, majd sodortak vissza a partra.
Amikor másnap reggel Tom felébredt, a nap már magasan járt. Véresre harapdált csuklója nagyon fájt. Apját nézte a sátor ablakán keresztül, aki, mint mindig, fejét a kezébe hajtva ült az előtető alatti asztalnál, és írt.
Nem beszéltek a történtekről, és Tom meg volt róla győződve, hogy apja egyáltalán nem látta őt. Magában hordozta a titkot, mely magányosabbá tette és megnehezítette az életét. Miután felkelt, lement úszni Jane-nel a tengerhez. Azt a helyet már nem találta, a strand tele volt emberekkel. A sós víz égette a sebét. Amikor Jane kíváncsian érdeklődött, hogy mi történt a csuklójával, szörnyekről mesélt neki, akik éjszaka bemásztak a sátorba és megharapták, de szerencsére el tudta őket kergetni, mielőtt a lánytestvérére is rátámadtak. Jane kárörvendően visított fel: „Te hazudós, te hazudós!” Tom legszívesebben lenyomta volna a fejét a víz alá vagy befogta volna a száját. „Maradj csendben. Csak maradj csendben.”, sziszegte mérgesen. Testvére reakciójától megijedve, Jane kiszaladt a vízből és elvegyült egy csapat homokvárat építő gyerek között.
Tom a hátán úszott és az eget nézte. Messze a háta mögött hagyta a parton folyó hangzavart. Miközben erős evezőmozdulatokkal nyomta le maga mellett a vizet, anyjára gondolt, és arra, hogy talán már elmegy, mire hazaérnek.
Jane most a hátsó ülésen feküdt összekuporodva. Tom kivette a takarót a csomagtartóból és betakarta. Ezután a sajátjába vette testvére alvó kezét. Ma reggel, röviddel mielőtt elindultak, Jane még egyszer lerohant a strandra. Egy kis kosárba gyűjtötte a kagylókat, amiket a hullám a partra mosott. Amikor visszajött, boldogan közölte velük, hogy a kagylókkal teli kosarat az anyjának viszi. Erre az apjuk kikapta a kezéből és gyorsan elcsomagolta az egyik bőröndbe.
Tom már lehunyta a szemét és éppen azon volt, hogy elaludjon, amikor meghallotta apja hangját. Egy szerszámosládát cipelő szerelővel jött vissza. Kiszállt a kocsiból és apjával együtt nézték a motorháztető alatt csavarkulcsokkal foglalatoskodó férfit. Kicsit hűvös volt már a levegő, apja átkarolva melegítette Tom vállát. Egy kis idő múlva a szerelő lecsapta a motorháztetőt. Végre tovább utazhattak.
Amikor apja beült a kormány mögé, megkérdezte Tomot, nem szeretne-e előre ülni. Ez volt az első alkalom, hogy apja felajánlotta, hogy az autóban mellette üljön. „Korán reggel otthon leszünk”, mondta anélkül, hogy Tomra pillantott volna. Késő éjszaka volt már, és Tom a két fehér fénycsóvát bámulta, amit a fényszórók vetítettek a talajra a sötétben.
A sötétből hirtelen előbukkanó, majd gyorsan eltűnő autók jöttek velük szemben. Jane halkan mormogott valamit álmában. Korán reggel otthon leszünk, gondolta Tom, és bár a fáradtságtól majdnem lecsukódtak a szemei, elhatározta, hogy nem fog elaludni. Éberen fog ülni az apja mellett, addig, amíg haza nem érnek.
Fordította: Szanyi Ildikó
Eredeti mű:
Zoë Jenny: Auf der Heimfahrt. Megjelent: Zoë Jenny: Spätestens Morgen. Erzählungen. Frankfurter Verlagsanstalt, 2013. ISBN 9783627001971 S. 27-36.
Az elbeszélés elnyerte Svájc Irodalmi közönségdíját 2002-ben.
Zoë Jenny
Svájci írónő, 1974-ben született Baselben. Gyermekkora óta tudatosan készült az írói pályára, már diákként rövid elbeszéléseket és irodalomtörténeti esszéket írt. Első regénye 1997-ben jelent meg Das Blütenstaubzimmer címmel, ami az egész világon gyorsan népszerű lett. 27 nyelven adták ki, magyar nyelvű fordításban Virágporszoba címmel jelent meg 2000-ben.
További művei: Der Ruf des Muschelhorns (regény), Mittelpünktchens Reise um die Welt (mesekönyv), Ein schnelles Leben (regény), Das Portrait (regény), The Sky is Changing (regény), Spätestens morgen (elbeszélések).
2014-től a svájci Pro Juventute Gyermekek és Ifjúsági Szervezet nagykövete.
Irodalmi díjai:
Aspekte-Irodalmi díj (1997)
a Jürgen Ponto-Alapítvány Irodalmi díja (1997)
Irodalmi közönségdíj az Auf der Heimfahrt című elbeszéléséért (2002)
Szanyi Ildikó a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: „Hazautazás…”
Ezek is érdekelhetik!
Petro Maha: 302 perc →
ENDER ARAT: TÖRÖKORSZÁG − MAGYARORSZÁG →
Bánfai Zsolt: „Az ösvények gyaloglással jönnek létre” →
