Lutz Seiler: Frank
„Minden hang körbe-körbe szállt…” S. T. Coleridge
Az utolsó estéjük volt. A lány a bejárat előtt a bisztróasztalnál az étterem kék-sárga egyenruháját viselte: rövid rakott szoknyát valamilyen blúzfélével, amelyen váll-lapok és aranygombok voltak. Ha az embernek várnia kellett egy üres asztalra, előtte célszerű volt megadni neki a keresztnevet, hiszen azonnal felkiáltott, ahogy egy asztal fölszabadult. Färber az előző héten szembesült azzal, hogy a keresztneve túl bonyolult volt az étterem ajtónállójának, ezért kitalált egy egyszerűbbet. Most kellemetlen volt, hogy újra meg kell ismételnie, ugyanis a lány Frank helyett Hankot értett. Ráhagyhattam volna – gondolta magában –, de már hozzászokott a Frankhoz. A friss, hőségtől megolvadt aszfalt egy része a parti kövezés alá szivárgott. Esetleg szándékosan tették, hogy a kövek jobban ellenálljanak a hullámzásnak – ilyen és ehhez hasonló értelmetlen kérdéseken elmélkedett.
Teresa és ő egy darabig álldogáltak az étterem alatti megvilágított strandon. A strand halogén fényben pompázott, amelytől az arcok sugárzóan fehérek vagy foszforeszkálók voltak. Néhány túlsúlyos sirály csoportosult előttük, majd nehézkes mozdulatokkal hátat fordítottak. Färber nagyon mondani akart valamit, de óvatosan koncentrált, nehogy valami negatívat mondjon, melyre Teresa megint mint örök elégedetlenségének a bizonyítékára tekinthet. Färber le akart menni a vízhez, de Teresa leült a kövek egyikére. Végtagjai napbarnítottak voltak, fekete haja pedig copfban összefonva a lapockák között lógott. Amikor meglátta, hogy Färber figyeli, lábfejét homokba fúrta. A második legkisebb lábujján egy új ezüstgyűrűt viselt.
A parkoló lassan megtelt, egyre több vendég jött fel a bejárat felől. Färber nem értette gesztusaikat: a kiszálló vendégek hol a kanyon, hol a tenger felé mutogattak, miközben már-már hátradőlő járásuk közben töretlen eufóriát lehetett arcukról leolvasni. A Csendes-óceánban állok, és semmi különöset nem érzek, ez bizony a lehető legrosszabb jel – gondolta Färber.
Fel szerette volna hívni Teresa figyelmét egy sirályra, amely tolvajlása közben egy Adopt-a-beach feliratú (minden tárolón ez a felirat volt olvasható a parton) szeméttárolóba rekedhetett. Egyik szárnya kilógott, és vadul csapkodta a tároló szélét, ezzel indián törzsi dobok hangját imitálta, amely akkor volt jól hallható, ha a szél tenger felől felerősödött, és az étteremből kiszűrődő zene már tovaszállt fejük felett. Färber egy pillanatra néhány hajléktalant pillantott meg, miközben a szemeteskonténert döngölték. Öklükkel ritmikusan a levegőben hadonásztak.
Egész idő alatt nem ért Teresához. A Tigora-hágón található faházban közel került Teresához, miközben valójában aludt. Teresa először ijedt és dühös volt, de csendben kellett maradnia, mert Luzie a fallal szemben a vendégágyon aludt kispárnájával a hónalja alatt.
„Ne érj hozzám!”
Később Färber rosszul lett. Napszúrás, pedig csak néhány másodpercig volt a kocsin kívül. Miért nem teszel valamit a fejedre – mintha az anyját hallotta volna, és Färber válaszként motyogott valamit, és hirtelen könnyek ültek a szemébe: „Ne érj hozzám! Hagyj…, hozzám ne érj, hozzám ne érj!”
Valamikor Teresa elaludhatott, a takaró szorosan vállai köré fonódva, lába pedig a huzatba tömve, ahogy azt Teresától már megszokta.
Közösen kirándultak, a szokásos helyekre, ahova minden turista el akart jutni: a sivatag, Sierra Nevada, San Francisco és vissza a Highway Nr. 1 -ra a parton végig dél felé. Tudta, hogy az emberek szállásukon a németeken nevettek, mert mindig a Death Valley-ba akartak menni. Minden német és svájci turista ugyanis a sivatagba akart menni, oda, ahol a legmelegebb volt. Mi másért kérdezte volna nevetve Randy. Randy a főbérlőjük volt, Luzie-nál már annyira bevágódott, hogy Uncle Randynek (Randy nagybácsi) szólította. Azon az estén Luzie Randynél maradt.
Ellentétben habzsoló társaival, amelyek a vízpart közelében köröztek csőrüket kitátva, és közben macska- vagy csecsemőhangokat hallattak, a szemetesládában rekedt madár néma maradt. Tompán kalapálta a konténer szélét, mintha az olyan munka lett volna, amit muszáj elvégezni.
A nyugati part mindig is Teresa nagy álma volt. Első körben beteljesíthetetlen, utána Luzie miatt nehezen kivitelezhető. Teresa két barátnőjének volt egy közös étterme Los Angelesben, amely thüringiai specialitásokat kínált. Az egyik ilyenben, mely a Holy Elisabeth nevet viselte, töltötték legjobb estéjüket. Färber Köstritzer-féle fekete sört és thüringiai töltött káposztát fogyasztott. A két barátnő pedig mesélt a híres vendégekről: Clintről, Davidről és Bettyről, akik a partikon részt vettek. Elmesélték, hogy az egész kert valószínűleg drága szőnyegekkel volt leterítve, és hogy a fél ház tele volt 400 Lenin-mellszoborral. Mindenki nevetett, még Färber is megkönnyebbülten velük nevetett, miközben átkarolta Teresa vállát. Mások szemében még mindig egy irigylésre méltó pár voltak – legalábbis Färber ezt gondolta.
Útközben Teresa szüntelenül fényképezett a kocsiból. Amikor éppen nem fényképezett, akkor feltette lábát a műszerfalra, és a gyűrűs lábát nekinyomta a szélvédőnek, amely néha koccant az üveggel. Färber nem kérdezte, hogy honnan van a gyűrű. Teresa általában apjától szokott ékszert kapni, aki minden egyes alkalommal megajándékozta: drága nyakláncokkal és finom sodrású nyakban hordható ékszerekkel, amelyek speciális alkalmakra készültek, és mély dekoltázsú ruhához lehetett felvenni őket. Färber számára kicsit kényelmetlen volt a szituáció, de ezzel egy időben Teresa örömét fejezte ki és olyanokat mondott: „Hát nem gyönyörű?” vagy „Pont ez áll jól.” és „Hát nincs pompás érzéke hozzá?” Teresa hátradöntötte az ülését egészen ütközésig, így a profilja teljesen eltűnt Färber látószögéből. A barnított láb a kissé szétálló lábujjakkal, a világos, kissé szögletes lábkörmökkel és a mögöttük található tájkép… A nagylábujj valójában nem a legnagyobb volt, mert ha összehasonlítjuk a következővel, sőt a középsővel, akkor észrevehetjük, hogy az a nagyobb. Färber majdnem hogy hálás volt a lábért. Ezzel együtt Teresa lába megmagyarázhatatlanul titokzatos volt: egy idegen gyűrűs állat, amelyről nem lehet semmi biztosat tudni.
Eközben mindig élvezte, ha Teresával úton volt. Mintha Teresa lelkesedése, energiája és vidámsága nélkül a legtöbb dolgot sápadt ködfátyol borítaná, nélküle alig létezne. Färber számára viszonyítási pontot jelentett, egyfajta közvetítő közeget, amely nélkülözhetetlen volt az érzékeléshez: a halláshoz és a látáshoz. Ha Teresa ezen a téren valamit szemére vetett, akkor Färber elnémult, nem létezett jó válasz. Rábízta magát Teresára és Luzie-re. Bizonyos értelemben érte éltek vele együtt, de így ezt nem jelentette volna ki. A jelenlétük olyan volt, mint egy különleges öltözék, amely megengedte neki, hogy a világon legyen. Egy varázssapka, amely elrejtette és védelmezte.
A szél felélénkült, és a kopogás a szemetesládából felerősödött. Elképzelhető, hogy talán egy nagyobb madár lehet benne – gondolta Färber –, talán kormorán vagy albatrosz. Megfigyelte, hogy a hullámok a partról hogyan húzódnak vissza önmagukba, becsavarva, majd becsapódás előtt még egy második, kisebb hullámot indítanak. A hullámok lefetyelő nyelvként nyaldosták a partot, finom, színes csillogó habot hagyva maguk után.
Färber nevetett, valamit mondani akart, amely egy megjegyzés bevezetőjeként szolgált volna. Úgy érezte magát, mint egy hosszú harc után. Miközben a könnyed, de hamis nevetését próbálta erőltetni, még nem tudta, hogy kijelentése hogyan sül el, ezért folytatta nevetését, egy meggyőződés nélküli magatartásformát. Ebben a pillanatban egyszer csak a távolból hívták. A lány egy megafonnal szólította: Mister Frank please! Missis Teresa please! Two places please! Tíz éve voltak házasok. Az esküvőn minden szokványos formalitást elutasítottak: nem volt zene, sem bevonulás, sem pedig beszéd. „És mi van a csókkal”– kérdezte akkoriban Färber –, „de hát Önök mindenről lemondtak” – volt a válasza a házasságközvetítőnek.
A lány az ’a’ hangot addig nyújtotta, míg csak lehetséges volt. Úgy konferálta be a vendégeket, mintha egy show-ban léptek volna fel vagy bokszmérkőzésen lettek volna. Eltartott egy darabig, míg a felszólított vendégek felkeveredtek a partról. A felszólítás először kérés benyomását keltette, majd könyörgő, végül nyögdécselő stílusba csapott át (a lány pontosan tudta, hogy a vendégek ezen jól szórakoznak). Végezetül a felszólítás nagyon határozottá, sőt parancsolóvá vált, mint egy ítélet, legalábbis ahogy Färber ezt a megafon fémes tónusából kihallani vélte.
Fra-a-ank, please, Fra-a-a-ank! Frank!
Annak ellenére, hogy Färber számára nevetségesnek tűnt, de akkor is arra kellett gondolnia, hogy az esküvője reggelén az autójuk nem indult. A történetet fenntartották mások szórakoztatására, mivel túl jó volt egyszerű történetnek; ahogy Färber megpróbálta belökni az orosz kétajtósát, végig lefelé az utcán kigombolkozva, izzadtan az egyik gyűlölt szomszéd segítségét kérve… Fra-a-a-ank! Az ajtónálló lány egy darabig nyújtotta az ’a’ hangot. Rágódott rajta, mint valami túl nagy óriás rágógumin, amit most lassan felfúj: Fra-a-a-a-nk, please… Färber a nyolcvaneurós lányra gondolt, aki a végén mindig az ágyban fekve maradt, majd nyújtózkodott, felült és elfordult tőle, miközben Färber a cipőjét kötötte, majd lüktető halántékkal félig a lépcsőre gurította ki utazóbőröndjét, hazaútra készülődve, amely számára mindig is a legfontosabb és legszebb volt; egy százast adott neki.
„Köszönöm, édesem. Kedd megfelel?”
„Igen, talán. Majd felhívlak”. Färber még visszafordult a lányhoz, és lábai közé nyúlt búcsúzásul. Färberen farmer volt bokáig érő magasított bőrcipővel, amelyet Teresa mindig bokacsizmának nevezett. „Igen, édesem, de legkésőbb hétfőig szólj, hogy szabaddá tudjam tenni magam”, miközben a lány a kezét fogta. Färber szerette a gyerekes stílusát, a melleit, a karcsú medencéjét, csak a hangja volt kifogásolható.
Fra-a-a-a-ank!
Közben az étterem bejáratához érkeztek. A halogén fényszórók alatt, a pulttal szemben torlódva várakoztak a vendégek az ajtónálló lánnyal, aki a kék-sárga egyenruháját viselte. Még egyszer felhangzott a megafon fémes tompa hangján, és abban a pillanatban Färber számára világossá vált, mit keres itt ez a sok ember, akik lendületes gesztusaikkal és bizakodó arccal szívták magukba valamennyien s önként a frissen kátrányozott terület szúrós, kábító szagát. Ezzel a megafon ítéletét akarják befolyásolni – fordult meg Färber fejében –, de ez nem fog rajtuk segíteni. Färber hirtelen saját gyűlöletére lett figyelmes.
A megafonos ajtónálló lány mögött egy fiú állt, aki átfogta a lány csípőjét, és szintén az étterem egyenruháját viselte. Färber észrevette, hogy a lány kezével megérintette a fiút; elkezdte a Frank szóban található ’a’ hangot föl-le nyújtani, miközben a névre koncentrált. Mindenről tud! – futott át Färber agyán egy zavart pillanatig – Az egész szövevényes történetet. Nem, nem tud semmit, még a nevemet sem. A lány keze a fiú felső combján volt, mintha valamit el akarna takarni. Már a közvetlen közelében álltak, amikor még egyszer megindult, hogy Frankot kiabáljon. Färber a szemébe nézett, de a hangján kívül sem az arca és sem enyhén világító ajka nem állt már rá: Fra-a-a-nk!
Amikor a lány észrevette, azonnal abbahagyta. Mechanikusan félig összezárt szájjal közölte: please… Färber érezte, a Frank szó még ott maradt fogai között, hirtelen begörcsölt. Egy évvel korábban elkezdte készpénzben kifizettetni részesedését. Teresának azt mondta, hogy az adó miatt.
A lány átadta a mellette álló fiúnak a listát a nevekkel, és az asztalukhoz kísérték a vendégeket. A lány a megafont nem rakta le, és járás közben úgy lóbálta, mintha még lett volna jelentősége.
Färber kimerült volt. Ment volna még egy ideig a billegő rakott szoknya után; azokra a harangszoknyákra gondolt, melyek vadon élő állatok bőréből készültek, és amiket gyerekkorában a lányok hordtak. Irigyelte a fiút, még a kék-sárga egyenruháját is; kiüresedettnek és elhasználtnak érezte magát, mintha az élet éppen elhatározta volna, hogy lassan kilöki magából.
„Ne érj hozzám!” Ez lehetett volna közös estéjük; ő és Teresa beszélgetés közben iszogattak volna és azt érezték volna, hogy közösen eljutottak céljukhoz. Homárt rendeltek volna, miközben visszaemlékeznek az első elfogyasztott homárra, arra az étteremre az utcánál, amely nem úgy nézett ki, mintha étterem lett volna; az asztalokra, melyek egymáshoz túl közel voltak elhelyezve; a mattul csillogó fogókra, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni, az egész zavarodott helyzetre, zavarban a boldogságtól. Färber a kövér férfira gondolt, aki Teresa első szeretője volt. Sosem találkoztak szemtől szemben. Egyszer említette Teresa, hogy nem éppen karcsú és van némi túlsúlya. Onnantól kezdve Färber csak kövér embernek hívta. Teresa valamikor azt is említette, hogy néha az ölébe ugrik, és közben a férfi meg sem inog, mint egy szikla, képes Teresát megtartani, megtartani… Lehet, hogy rosszul emlékezett, de valami olyasmi volt, amiről azt kellett volna gondolnia, hogy lényeges. Emiatt szorította egy ideig Teresát magához alvás közben. A kövér ember a saját autójával ment Teresa után egészen ki a városból, haza hozzájuk. Elbúcsúztak egymástól a sarkon, a házuk előtti utcán, majd a férfi egy autópálya-pihenőnél megreggelizett, tudta meg Färber időről időre.
Régebben a helyet lenyűgözőnek találták volna. Az ablakokat ki lehetett volna venni, a strand fölött ültek, szellő fújt az arcukba. Alattuk a homokban egy asztal volt megterítve, lámpásokkal megvilágítva. Az asztalterítők ezüst csatokkal voltak az asztalokhoz erősítve, néhány szék már a vízben állt. A bárnál néhány ember táncolt. Amikor a zene elhalkult, hallani lehetett a beszorult sirály kopogását, legalábbis Färber hallani vélte. Luzie-ről beszélgettek – az iskolájáról, a zongoraóráról, a szobájáról, számára semminek sem szabad változnia. Ebben a kérdésben egységesek voltak, mint mindig. Még most is jó volt Teresával beszélgetni. Az est végére Färber berúgott. Még mindig hallotta a kopogást. Magából tört elő. Vagy Teresából. Majdnem megfogta Teresa egyik mellét. Minden rendben.
Fordította: Tóth Attila
Lutz Seiler 1963-ban született a türingiai Gerában, ma a Berlin melletti Wilhelmshorstban él. Építőipari szakmunkás tanulmányai után ácsként és kőművesként dolgozott, majd germanisztika szakot végzett. 1997 óta vezeti a Peter Huchel Ház irodalmi programját. 1995-ben jelent meg első verseskötete, a berührt/geführt (megérintve/vezetve) az Oberbaum Verlagnál. A pech&blende (szurok&vasérc, 2000) című kötete az első könyve a Suhrkamp Verlagnál, ezt a vierzig kilometer nacht (negyven kilométer éjszaka) követte, 2003-ban. A versek mellett esszéket publikált és szerkesztőként is dolgozott. 2004-ben jelent meg esszékötete, a Sonntags dachte ich an Gott (Vasárnaponként Istenre gondoltam), 2005-ben a Die Anrufung (A megidézés, Verlag Ulrich Keicher) című elbeszélése, legutóbb pedig egy novelláskötete, a Die Zeitwaage (Az idő mérlege), szintén a Suhrkampnál. Műveiért számos díjat kapott, többek között a Brémai Irodalmi Díjat (2004), a Südwestrundfunk Sikerlista-díját (2005) és 2007-ben az Ingeborg Bachmann-díjat. Magyarul elbeszélések és regényrészletek jelentek meg tőle.
Illusztráció: Part
Ezek is érdekelhetik!
Petro Maha: 302 perc →
ENDER ARAT: TÖRÖKORSZÁG − MAGYARORSZÁG →
Bánfai Zsolt: „Az ösvények gyaloglással jönnek létre” →
