Suhai Pál: Zrínyi Miklós magyarságélménye – mai szemmel
ZRÍNYI ÉLETMŰVÉNEK JELENTŐSÉGE Zrínyi Miklós (1620–1664), a költő és államférfi a 17. századi magyar barokk főnemesi irodalom legjelentősebb alkotója, egyúttal az aktivizálódó törökkel szembeni ellenállás vezetője, az addiginál erőteljesebb törökellenes fellépés szorgalmazója, aki az ország és a Monarchia hatalmi elitjének tagjaként a magyar érdekeknek a bécsi udvarban minden lojalitása ellenére is megalkuvás nélküli képviselője tudott lenni. Törekvéseiben kivételes erkölcsiségéről és reálpolitikusi megfontoltságáról, elméletírói éleslátásáról és hadvezéri erényeiről, no meg költői nagyságáról egyaránt tanúbizonyságot tett. Életműve s életrajza is valóságos történelmi esemény.
A 17. SZÁZADI MAGYARORSZÁG Ha volt ilyen akkoriban egyáltalán – a mindenkori magyar király már vagy másfél évszázada Habsburg és Bécsben, Buda és a hódoltság 1541 óta török pasák kezén, Erdély, ez a leginkább független országrész pedig török vazallus állam) –, ez az ország különösen nehéz terep. S az országlakók is ennek megfelelően: ki így, ki úgy. Ilyen körülmények között politikusi-hadvezéri szerepet vállalni szinte istenkísértés. Zrínyi azonban, akit születésének „szerencséje”: sorsa (mert szerinte ez is az, a születés) a török elleni harcok frontvonalába helyezett, s aki vallásos meggyőződéséből következően is legfőbb bűnnek az otiumot, a tétlenséget tartotta, nem riadt vissza e szerepvállalástól. Minden képességével, tollal és „kézzel is, ha lehet”, az ország (a darabokra szakadt, a jóformán még nem is létező ország) megvédésének és egységének programján fáradozott. S miközben a török ellen karddal, nem egyszer Béccsel szemben is, igaz, hogy e téren diplomáciával – Lipót „hősi lelkét” pl. dicsérve, de környezetét, politikáját elmarasztalva: „Ugyanaz a halogatás, ugyanaz a békességre vágyás – ha mégoly dicstelen is, ugyanaz.” „A mezítelen reménség” fogytán pedig (nemzetközi alternatívák kutatása mellett) „magunknak magunk emberségében” oltalmat keresve.
ÉLETE: ISKOLÁI, ITÁLIAI TANULMÁNYÚTJA A szigeti Zrínyi Miklós korán árvaságra jutott dédunokájának nevelését négytagú királyi tanács felügyelte, melynek vezetésével az uralkodó végül Sennyey István veszprémi püspököt bízta meg. Tanulmányait Pázmány Péter esztergomi érsek, II. Ferdinánd király bizalmasa, a magyar barokk irodalom egyik kiválósága is figyelemmel kísérte. Iskoláit öccsével, a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétele miatt később kivégzett Zrínyi Péterrel együtt a jezsuita rend gráci, bécsi és nagyszombati intézeteiben végezte. Pázmány, jó érzékkel ismerve föl pártfogoltjának szellemi érdeklődését és ebből is következő hivatását, a teológia irányába vivő „philosophia” helyett („nem az ő fejének való”) inkább a világi műveltségre képesítő „rhetoricát” ajánlotta neki. A fiatalember nem is okozott csalódást mentorának, hatalmas műveltségre tett szert: hat nyelven beszélt, otthonosan mozgott a klasszikusokban és kora kultúrájában egyaránt. Tanulmányai befejezéseként 1636-ban nyolc hónapos itáliai tanulmányútra indult (ennek alkalmával VIII. Orbán pápa is fogadta, s megajándékozta a költő számára később sok tekintetben iránytűnek is számító latin nyelvű verseinek egy díszes példányával). Ez az út alapozta meg olaszos műveltségét, az olasz művészet, irodalom iránti érdeklődését.
A ZRÍNYI FIVÉREK ÖRÖKSÉGE 1637-ben Zrínyi hazatért Csáktornyára, majd öccsével, ha súrlódások árán is, megosztották örökségüket, a hatalmas Zrínyi-vagyont: Péter végül a tengermelléki, Miklós a muraközi birtokrészt kapta. Az osztozkodás mintha a nyelvi örökségre is kiterjedt volna: az idősebb testvér a magyar, a fiatalabb a horvát kultúra kiválósága lett. Ebből a szempontból is jellemző tény, hogy Zrínyi Miklós szépírói munkásságának foglalatát, az 1651-es Syrena-kötetet (Adriai tengernek Syrenaia) Péter fordította le horvát nyelvre, s 1660-ban, Velencében díszes kiadású könyvben meg is jelentette. Az ősi, dalmáciai eredetű De Brebiri család két 17. századi ifjú leszármazottja mintha jó előre, a maga példájával is igazolni akarta volna Illyés Gyula Petőfi-könyvének híres megállapítását: „Akkoriban […] nemzetet oly szabadon lehetett választani, mint szerelmest.” Ez nem jelentette azt, hogy a magyar költő-politikus ne tudhatta volna egyúttal horvátnak is magát: „nem utolsó horvát vagyok, méghozzá Zrínyi” – írta 1658-ban barátjának, Rucsics Jánosnak, Zágráb megye alispánjának. Ezt persze legalább ilyen joggal magyarságáról is elmondhatta volna.
ZRÍNYI MIKLÓS MAGYARSÁGA A Zrínyi szülők váratlan halála miatt korán árvaságra jutott két testvér (apjuk, Zrínyi György halálakor Miklós mindössze hat, Péter öt éves) egymással ellentétes hatások kereszttüzébe került. Az apai ágon jórészt horvát, anyai ágon magyar felmenőkkel rendelkező Zrínyi fiúk neveltetésével megbízott II. Ferdinánd és Pázmány Péter katolikusok, de már a nevelőanya, Batthyány Ferencné Lobkowitz Poppel Éva protestáns, származására nézve pedig cseh-német. A fiúk még reformátusnak születtek, de mire a jezsuiták gráci kollégiumába kerültek, a család már buzgó katolikus. A Zrínyi testvérek ilyen körülmények között lettek mindketten katolikussá, Miklós pedig (hogy most már csak róla essék szó) olyan valakivé, aki későbbi politikai szerepvállalása során nemcsak őrizte a származása és neveltetése révén őt ért sokféle hatást, de tudatosan építkezett is rájuk. Egyszerre lett, lehetett (akkoriban ezek még – utoljára? – megfértek egymás mellett) a magyar rendi törekvések szószólójaként is horvát: horvát bán, tisztségeiből következően pedig az udvar embere, legfőbb méltóságánál fogva egyenesen titkos tanácsos. Nemcsak „vegyes” származással, sokféle identitással is tehát, különböző szerepei között is azonban mindvégig korán megtalált életcélján: az ország középső részét több mint egy évszázada megszálló, Erdélyt vazallusi függésben tartó törökökkel szembeni harc, s tőle elválaszthatatlanul a Magyar Királyság birodalmon belüli pozícióinak megszilárdításán, mindezek szolgálatában és szolgálatára pedig az országlakók összefogásán munkálkodva. Ő, a született költő ezeknek rendelte alá költészetét: „az én professzióm avagy mesterségem nem az poézis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál.” Világos beszéd. De ha csökkenteni igyekezett is költői tevékenységének súlyát a politikusi-katonai pályára készülő fiatalember (a harmincat épp hogy betöltötte ekkor), kivételesen nagyszabású, a magyar irodalmi folytonosságot jóformán minden előzmény nélkül felülíró vállalkozásáról, Syrena-kötetéről szólván tette (immár két évszázada, hogy ismerjük, ismerni véljük jelentőségét). Újabb szín tehát a sokszínű származási és identitásbeli palettán. S bár horvátnak-magyarnak ugyancsak „született” volt, tollát, működésének terepét maga választotta. Politikusi és költői identitását. A Magyar Királyság megmentésén-felemelésén fáradozott „kézzel is, ha lehet” (politikusként és „vitéz hadnagyként” egyaránt), de ezt a célt szolgálta már költői tevékenységével is. Bármennyire sokszálú ez is: költészete, választásából következően egyértelműen magyar. A verseknek ugyanis „semmi másuk nincsen, csak nyelvük van. És a magyar nyelven írott versek magyar versek. Ennyi és slussz passz. […] Ha [a költő] magyarul írja a verset, akkor az a vers a magyar költészethez tartozik.” (Kenyeres Zoltán, Harmadik csöngetés, Szombathely, 2018, 385. o.) Zrínyi Miklósé is tehát.
„SORS BONA, NIHIL ALIUD” A föntiekkel azonban mintha még mindig nem mondtam volna sokat. Mert a választás, Illyés „szerelmes” választása mégsem teljesen szabad. Ha semmi más, hát Zrínyi másodjára meglelt és felfogására oly jellemző jelmondata tanúskodik róla: „Sors bona, nihil aliud = Jó szerencse, semmi más!” Ennek vállalásával pedig máris benne sorsfelfogásának és istenhitének szélfútta erdejében. Születni tudni kell. Zrínyi tudott is, meg nem is. Sorsaként panaszolta a Vitéz hadnagy elhíresült passzusában: „Nem mondhatni egy országot boldogtalannak, aki sok időkön által és sokáig hervadhatlanul állott virágjában, és már alább kezdett szállani. Mert ez a vége az világi dolgoknak, és nem mondhatjuk boldogtalanságnak azt, hogy ennek ez világi törvénynek alája vettetett, holott minden más is úgy vagyon. Hanem boldogtalannak mondhatjuk azt az embert, aki a maga országának leszállásában és esetében születtetik és nem virágjában. Azért ehhez is szerencse kell.” Ez a boldogtalan, ne legyen kétségünk felőle, ő maga. Már ő is. De az is, aki minderről pár sorral korábban a Befed ez a kék ég… zománctáblára illően tömör epigrammáját, ennek erkölcsi tanúságtételét írta:
Befed ez a’ kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó.
Lapos világunkban jó rálátni világképének rendjére és rendezettségére: mozdíthatatlan vertikális dimenziójára. Isten országára már itt a földön. Mindezt prózában, a teendőkre tekintettel is megfogalmazta. Mert a józan az okosságban, az erény a cselekvésben áll. „Az okos hadnagy mindeneknek okát keresse, ha böcsületet akarsz vallani, és legkisebb részét kell a szerencsére bíznia. Kilenc része bizonyos legyen az ő feltett szándékának, a tizediket ha néha kockára kell is vetni, nincs mit tennünk, nem vagyunk Isten, hogy az időnek, alkalmatosságnak és a dolgok folyásának parancsolhassunk, szerencséltetnünk kell néha valamit, de keveset.” A „szerencséltetés” itt a kockáztatás kényszerét és képességét jelenti. Néha a sorsot, az isteni providenciát is provokálnunk kell azonban, méghozzá önként. Az Ismeretlennek írt levél önmagára hivatkozó mondata szerint: „készen várom, az Isten mit ad és mit disponál [rendel] felőlem, és annyira contemnáltam [megvetettem] minden rettenetességeket, hogy ultro provocálom [önként hívom ki] az Fátumot.” Nem jókedvéből persze. A felnőtt-létre nem jutott politikusok játszmáit s a kótyavetyének kitett ország siralmas állapotát érzékelve-érzékeltetve sóhajtja vissza (nekünk?) Rimay János Balassi-epicediumának szavait:
Oh, vezértől fosztott,
Rossz tanácsra oszlott,
Szegény, árva hajlékom, […]
Ha tér meg nyavalyád,
Hol gondodhoz az lát,
Ki nőtt fel csak játékon.
MAI KÖLTŐK GONDJAI ÉS DALAI Mi másnak a sóhaja ez, ha nem a hazaszereteté. Maga az, esszenciája, párlata, melyben ott az egész ország, a táj gyümölcsöseivel és gyümölcseivel, ezekben pedig, igen, az ember: hajlandósága a művelésre, gondossága a művelésben. Nem akárkinek adatik. Erről Rilke egyik Orpheusz-szonettje jut eszembe – benne a költészetről, ennek a költővel szembeni igényéről beszél. Ahogy József Attila is a magáéról magyarságélménye kapcsán: „a nemzet közös ihlet.” Rilke szavait megelőlegezve, József Attiláéra fordítva, de még egy szóval meg is toldva állítom: „a nemzet Lét, az Itt-Lét közös ihlete!”
Egy isten tudja ezt. De mondd, hova,
hogyan kövesse ember gyönge lantján?
Értelme visszás. Szívek válaszútján
nem épülhet Apolló temploma.
Nem kívánság, mondja, a dal, magyar,
nem toborzás elérhetőre itten;
a magyar Lét. Csak Isten veszi könnyen.
De mikor vagyunk? S csillagaival
mikor fordít ő földet a javunkra?
Bár hangja szádra tört, ne hidd soha,
hogy máris a tiéd – feledni tudd, ha
fölénekeltél. Ez hamar alél.
Más sóhaj az – a Valóság dala.
A Semmiért. Isten, ha fúj. A szél.
Végül is, ide akartam kilyukadni, magyarnak lenni nem több és nem kevesebb: szakrális esemény. Lehet tagadni, törekedni rá, élni benne, s mint mindennel, visszaélni vele.
2020. július 4.
Illusztráció: „Sors bona, nihil aliud” (fh. karc: J. Sandrart, 1663-1664)
Ezek is érdekelhetik!
Ratzky Rita: »Kölcsey Ferenc: Országgyűlési és megyei beszédek« →
Papp Ágnes Klára: Táj, lélek és kultúra összefüggése Móricz Úri murijában →
Ratzky Rita: „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez” (1849), avagy a hatásos női retorika elemei →
