OPEN 12. – Pilinszky János
Móser Zoltán: Milyen KRESZ tábla illik Pilinszky Jánoshoz?
Táv-irat: ismeredeazegymasmelléhulloszavakértelmétstoppilinszkyjanosstop
„…két szó, mit ismerek,
bűn és imádság… “
(Az ember itt)
Pilinszkyről írni azért nehéz, mert ahogy az élete, az életműve is a csend misztériuma köré épült. „A költő munkájának legalább akkora része a csönd és a hallgatás, mint a megnyilatkozás” –írta. “Csakhogy többféle csönd, többféle hallgatás létezik. Az egyik például tehetetlenségből és tanácstalanságból fakad. Ez bizony keserves, s még részletekben is nehéz önmagunknak bevallanunk. De van aktív csönd és aktív hallgatás is, ami leginkább az atléták fölkészülésére hasonlít” [1]
Pilinszkyről írni azért könnyű, mert ezt a munkát, a versek értelmezését, a magyarázatot sokban elvégezte Jelenits István, piarista szerzetes és tanár. Az ő egyik előadásnak és írásának a felhasználásával próbálok néhány fontos Pilinszky vershez közelíteni. De segítségül hívtam a „lelki rokon” Nemes Nagy Ágnest is. Az ő egyik kivonatolt elemzésével kezdem, amelyet nem kis meglepetéssel olvastam. Két olyan verséről írja azt, hogy szerelmes vers, amelyre soha nem gondoltam volna.[2]
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
1956
A szerelem sivataga
Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.
Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.
Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.
És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.
Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény.
1952
Miért hagytad égve a villanyt?
A szerelem sivataga című vers tengelyében Pilinszky alapérzése áll: fogolynak lenni. S hogy a rabság mely fokáról, a kitaszítottság milyen borzongásáról van szó, arról a Négysoros című vers világosíthat fel, amelyet a hosszabb vers axiomatikus párjának tekintek, ellentétének és párhuzamosának. A Négysorost is elfogadom szerelmes versnek – bizonyítékom erre kevés, de nem elvetendő – , már persze úgy, és annyira szerelmes versnek, amennyire A szerelem sivataga az.
A Négysorosban nincs nyár, itt a Pilinszky-féle tél, a tagolatlan éjszaka uralkodik. A környezet, vagyis az emóció tárgyi megfelelője is erősen eltér a másik vers homályosan elénkbe kápráztatott plein-air-jétől, ez városi díszlet, plakátmagánnyal, folyosón égve hagyott villannyal. Megvan benne azonban ugyanúgy a metafizikus utalás; a nehezen értelmezhető, ám annál sugallatosabb első sor: „Alvó szegek a jéghideg homokban” – a költő személyes magyarázata szerint egyértelmű: azok a szegek alusznak a jéghideg, éji homokban, amelyekkel majd Krisztust fölfeszítik. Megvan benne ugyanúgy, mint A szerelem sivatagában, a második személyhez fordulás: „Égve hagytad a folyosón a villanyt”, ez a pillanatnyi, váratlan intimitás, a „társ” megjelenése. Pilinszkynél ez ritka; legfőként ezért tartom a Négysorost szerelmi indíttatásúnak, meg néhány életrajzi adat ismeretében. És megvan a versben a fenyegetettség, a teljes kiszolgáltatottság: „Ma ontják véremet.” Ha A szerelem sivatagában a ketrec-motívum rendkívüli erővel idézi a költő alap-emócióját, a börtönt, ahonnan kitörni lehetetlen, akkor a Négysoros záró kijelentése tudomásunkra hozza: olyan börtön ez, ahonnan csak a vesztőhelyre van kiút. Pilinszky világának sötétje nemcsak egyszerűen éjszaka, ez kivégzés előtti éjszaka. Hosszan vonszolódó, évekre, évtizedekre nyúló élet-éjszaka, s ugyanakkor pontszerűen sűrített, minden pillanatban az egészet hordozó, minden percében utolsó percet élő.
Most pedig föltesszük a kérdést: miért volt képes éppen Pilinszky megírni a voltaképpen megírhatatlan haláltábor-élményt, pedig nem is vett részt benne, akkor azt válaszolnánk rá: azért, mert eleve elkészített volt rá. Két, úgynevezett szerelmes versét szemügyre véve ugyanazt találjuk bennük, mint a láger-versekben, és ugyanazt, szinte monolitikusan, amit bármely versében. Méghozzá – és ez fontos – a kezdet kezdetétől ugyanazt; már legelső verseiben ott van a komor, sötét mennyország, ott vannak az ég korlátain ülő fegyencek, az éhezők-fázók lázadása, a föld alatti harc, a heges magány, a stigma. A költő kiválasztott volt, mintegy stigmatizált az eljövendő tapasztalattól, amelyre úgy ismert rá, mint a sajátjára. A bármiféle kitaszítottakkal való kapcsolatában nem is a részvét az igazi kulcsszó, hanem az azonosság. A mindennapi világtól teljesen idegen, az ember teljes kifosztottságát, a kreatúra vesztőhelyre-ítélt mivoltát szüntelenül, szinte kihagyás nélkül átélő alkat talált rá a haláltábor-élményben egy pokolian reális metaforára. Ugyanakkor – erről nem szabad megfeledkezni – rátalált a szenvedés szakralitására. Világának sötétségét minduntalan villámló fények szabdalják, talán a kegyelem fényei, talán a pszichológiai határhelyzetekben váratlanul felcsapó, ellenkező előjelű extázis villanásai.
Pilinszky költészete olyan módon fekete-fehér, mint egy extatikus passió. Megtanított hát minket Pilinszky a hiány gazdagságára, kifosztottságainkra ráborítva a szakralitás égboltját. Ha „csak” ennyit tett volna, az is éppen elég volna. De ez a világ-idegen személyiség, ez a szélső magányra ítélt, extrém alkat, a közölhetetlenség szélén lakozó érzelmeivel egyszerre csak – csodálatosképpen – százmilliók közérzetének kimondója lett. A háború, a láger, az önkény, a vesztőhely, a katasztrófa-érzés – korunk tapasztalatai által – olyan általánossá vált, olyan elkerülhetetlenné, hogy a költő összecsatolódott százada legközepével és a kor szájaként mondhatta el azt, ami csakis az övének látszott. Pilinszky a lét-szenvedés költője, mindenki költője lett, a legaktuálisabban és mindenkori módon egyaránt: örökös emberi veszélyeztetettségünk felmutatója.
Ki volt B.I. kisasszony? [3]
„A művészi szép számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Ha jól megfigyeljük, az alkotóképzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát. Mi több, minél bonyolultabb a mondanivalója a művésznek, annál esendőbb és elhagyatottabb rétegekbe kell leásnia, hogy megfelelő anyagra találjon. A művészetben csak az szárnyal, ami földhözragadt. Egyedül a szegénység és a vereség győzedelmes.” (Művészi szép, 1974.)
Ez a különösen szép fogalmazás egyetemes igazságokat mond el a művészetről, de bizonyos, hogy mégis ars poetica értékű is. Pilinszky János a saját művészetét, a saját alkotó módszerét jellemezte itt ezzel a különösen képpel. Mindannyian érezzük, evangéliumi esztétikáról szól az utolsó mondat: a művészetben csak az szárnyal, ami földhöz ragadt, egyedül a szegénység gazdag, és a vereség győzedelmes.
Miféle föld az, amelyhez Pilinszky János lehajol, miféle anyag, esendő és elhagyatott anyag, amelyből felemeli a költészetének a tárgyait? Arról a tájról, amely a Pilinszky versekben kirajzolódik előttünk, nem lehet megmondani, hogy az most Magyarországon van vagy az Alföldön vagy a Duna partján. Tehát nem arról van szó, hogy egy olyan darabját fedezte fel a magyar társadalomnak vagy a magyar világnak, amelyről költő addig nem vallott még.
Most amikor évek során újra meg újra a költészetén elgondolkodom – mondta Jelenits István –, úgy érzem, hogy ez a bizonyos kifejezés „annál esendőbb rétegekbe kell leásni a költőnek”, egy kicsit útbaigazít minket a Pilinszky földje vagy valóságanyagai irányába, és a gyerekkorának az emlékeihez kalauzol bennünket. A gyerekkorából sokszor emlegette azokat a nyarakat, amelyeket egy nagynénjének a segítségével vagy a közvetítésével olyan leányok között töltött, akik büntetett előéletűek, prostituáltak, vagy legalább veszélyeztetett életűek voltak, és akiket ez a nagynéni egy szerzetesközösségnek az otthonában összegyűjtött. Ezek között a lányok között, ebben az otthonban töltötte a költő gyerekkorának egy-egy nyarát, vagy annak egy-egy hetét. És érdekes, hogy az emlékezés újra meg újra visszatér ehhez az emlékvilághoz. Költészetében a legutolsó versek, közvetlenül a halála előtt írt versek idézik nagyon meghökkentő módon ennek a leányotthonnak az emlékeit. Az egyiknek az a címe, hogy B. I. kisasszony.
Küldj fésűt és konzervet.
A régi fésű, szóval, eltörött.
Küldj cipőt. Meleg alsót.
Képzeld, úgy hívnak, Vasgolyó.
Még három év. A kert vacak.
Vigyázz, hogy ne kerülj ide,
Bár a karácsony szebb, mint otthon.
De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan,
Az is mi? Nincsen folytatása.
Holnap vagyok itt utoljára.
Kezet csókoltam mindenkinek.
Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerült eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.
Bűn az, minek nyomát is
sikerül eltüntetnünk.
Holnaptól ellenállás nélkül,
egyenletesen gurulok.
Milyen érdekes ez, a régi versekhez szokott versolvasó nem is igen tud vele mit kezdeni. Mert nem tudja, hogy ki az, hogy B. I. kisasszony, mert nyugtalanítja, mi az, hogy B. I, kisasszony! Ez a B. I. kisasszony ki tudja, hogy honnan, levelet ír valahová, és ez a levél banális hétköznapi szavakból épül fel: küldj fésűt és konzervet. És akkor következik egy mondat, amelyik megcsuklik, csodálatosan megcsuklik: a régi fésű, szóval, eltörött. Ha elfogadjuk azt, hogy a költemény, minden igazi költemény, sajátos világba vezet, ahol a dolgoknak, egy hang elcsuklásának, egy mondat megtorpanásának sajátos értéke támad, akkor itt kezdjük észrevenni, hogy valami fájdalom szólal meg ebben a versben. A fésű, a konzerv esetleges, banális, hétköznapi dolog, de az a lélek, amelyik ezekben a szavakban megnyilatkozik, az valami nem emberi szituációt él át, és annak a feszültségei közül küldi ezt a levelét:„Küldj cipőt. Meleg alsót. Képzeld, úgy hívnak, Vasgolyó. Még három év. A kert vacak.”
Nem kell túldramatizálni ezt az egész dolgot. A Vasgolyó, csodálatos név, amelyik majd beszédesnek bizonyul, mert a versnek a végén azt olvassuk, hogy holnaptól ellenállás nélkül gurulok. Ez a kép, hogy ez a B. I. kisasszony vasgolyó, ez alapképe lesz a versnek, amelyben nincsenek egyáltalán metaforák, és itt mégis egy különös metafora a szemünk elé kerül. „Vigyázz, hogy ne kerülj ide. Bár a karácsony szebb, mint otthon. De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan, Az is mi? Nincsen folytatása.”
S akkor váltás következik, valami történik ebben a leányban, az eddig tűnődő, három évre berendezkedő, kicsit fájdalmas, kicsit szomorú, kicsit hazátlan lélek egyszer csak megrázkódik, valamire készül ez a lány: „Holnap vagyok itt utoljára.” Az előbb még azt mondta: három év. „Holnap vagyok itt utoljára. Kezet csókoltam mindenkinek.” Talán szökésre készül. „Más okból voltam én itt.” Meghökkentő mélységek tárulnak fel, nem tudjuk, hogy honnan és nem tudjuk, hogy miért:
„Fedő bűnnel sikerült eltakarnom, azt az igazit, azt, amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani. Bűn az, aminek nyomát is sikerült eltüntetnünk. Holnaptól ellenállás nélkül egyenletesen gurulok.”
Egy intézeti lány, aki talán szökésre készül, és aki vasgolyó, és aki most éppen akkor, amikor mindenkinek kezet csókolt és ezzel a hellyel, amely otthont adott neki és ami mégis börtöne is volt, ezzel most szakítani készül, és rábízza magát a nehézkedésre, amely őt majd vonzza le, lefelé, ki tudja hova. Ez a lány most elmondja, hogy miért volt itt, és meghökkentő pontosan fogalmaz. Szinte azt lehetne mondani, hogy olyan fogalmakkal, olyan szavakkal fogalmaz, melyek a lelkiismeretnek a közönséges szavakkal alig megközelíthető mélységeit ragadják meg. Mi az, hogy „Fedő bűnnel sikerült eltakarnom azt az igazit, azt, amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani?” Ezen a ponton, ahol ez a vers a banális hétköznapi tárgyak közül kilép, és lelkiismeretvizsgálattá válik vagy sorsanalízissé lesz, ezen a ponton ez a vers már mindnyájunkról szól. Itt most már nem idegenkedve és bizalmatlanul méregetem ezt a B. I. kisasszonyt, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda, és azt sem tudom, hogy hol van és miért kell neki a fésű és a konzerv, és miért olyan nagy baj, hogy eltörött a fésűje, mikor fél fésűvel is lehet fésülködni. Ez most már nem izgat többé, hanem egyszerűen elgondolkodom azon, hogy fedő bűnnel sikerült eltakarnom azt az igazit, amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani. Ez a fedőnév a mi belső tapasztalatainkra utal. Mert igenis mindnyájan tapasztaltuk azt magunkban, – akár katolikusok vagyunk és gyónni szoktunk, havonként vagy évenként, ahogy azt az egyház előírja, akár nem vagyunk katolikusok, és nem a gyónásban, hanem máshol, másképpen próbálunk az Isten elé lépni a bűneinkkel –, hogy még a legnagyobb belső tisztaságra törekvés idején is fenyeget minket az a veszedelem, amiről éppen szó van, csak éppen pontosan mi nemigen szoktunk megfogalmazni: hogy vannak olyan bűnök, amiket könnyű megnevezni, amiket talán még elegáns is elkövetni. És ezekkel a fedő bűnökkel remekül eltakarjuk azt, amit nem lehet se elviselni, se kimondani. És akkor pontosan a bűnvallomásunk is a bűntudat elől, az igazi belső mélységeink feltárása elől való menekülésnek a nagyszerű és meghökkentő eszköze lesz. Milyen megrendítő ez a mondat, hogy „Bűn az, minek nyomát is sikerül eltüntetnünk”. És akkor ezzel a vallomással zárul tulajdonképpen ez a mélysége, ez az önvizsgálati íve és utána következik az, hogy „Holnaptól ellenállás nélkül, egyenletesen gurulok”.
Egy perc csend
Egy fotó nem akkor jó, ha elrettent, hanem ha elgondolkodtat. A II. világháborúban számolatlan sok fotó és dokumentumfilm készült a haditudósítók munkája révén, de én most csak kettőt emelek ki. Az elsőn azt látjuk, hogy a koncentrációstábor felszabadítása után egy volt fogoly azonosítja a láger egyik őrét. Azt is mondhatnók, egyenes illusztrációja is lehetne Pilinszky most tárgyalandó passiójának.
A másik egy 16 éves német Hitlerjugend, egy gyerek katona, akiről több kép is készült. John Florea amerikai fotóriporter nem sokkal Hans-Georg Henke fogságba esése után készített egy sorozatot Hüttenberg-Rechtenbachban. A háború borzalmaitól és a sokktól összetört síró ifjú képe bejárta a világot.
A mindössze 16 éves kiskatona fotója a háború értelmetlenségének szimbólumává vált.[4] Ez a fiú is fogoly, de bűnös-e? Lehet, hogy néhány év múlva rájön, hogy mit tettek a németek a világgal, hogy vele mit akartak kezdeni, és akkor vagy megbánja a bűneit – de mi is volt a bűne a gyereknek? –, vagy nem lesz ereje a gyónáshoz, és marad egész életében az a szégyen, amelyet a síriba elvisz magával.[5] A két kép között az a különbség, hogy az egyikben a tény a fontos, a másikban a gondolat, amit felvet. Pilinszkyt idézem: „A világban tények léteznek, amit mi valóságnak mondunk, …a valóság az rettenetes erős és rettenetes gyengéd, szubtilis. Ez az asztal, amit most itt megfogok, ez kemény tény. Egy gondolat már sokkal finomabb.”[6]
Megállni a kockacsendben, érted ezt?
Pilinszky János (1921 –1981) értelmiségi családban született. A törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik Pilinszky Jánosra még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak. Verseinek egyik első értő olvasója testvére, Pilinszky Erika volt, akinek öngyilkossága (1975) jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett; jogot, majd magyar irodalmat és művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Első verseit 1938 végén, 1939 elején a Napkelet, az Élet és a Vigília közölte; ezeket később nem vette föl kötetbe. 1941-44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élményt kapott. Ott átélte a nagy fordulatot, és azután átélte azt a nagy húsvétot, amikor megszületett a fegyverszünet, a béke, és amikor megnyíltak a haláltáborok. Ő bement oda, illetőleg beszélt azokkal, akik onnan először kikerültek: ez a világ, ez a tapasztalatanyag megint csak valami olyasmi volt számára, mint kicsiny gyermekkorában ezeknek az intézeti lányoknak az összekuszált és kiszolgáltatott érzelmi világa. A háború, a haláltáborok, az összeomló Németországnak a látványa volt ez a másik esendő anyag, ami a költő számára megnyílt, és ami megint nem azért érdekelte, hogy ezt a maga mulandó valóságában megragadja, hanem azért, mert úgy érezte egészen egyértelműen, hogy az emberről tanult meg itt valamit, amit nem szabad elfelejtenie. És ami nemcsak a háborúnak az utolsó heteire, hónapjaira érvényes, de érvényes általában az emberre. És ez egy olyan magatartás, odafigyelés, szembenézés, amelyet nem véletlenül a német származású teológus, Johann Baptist Metz nevezett el compassionak: együttérzésnek, cselekvő együttérzésnek.[7] Ez a fogalom, érzés érvényes Pilinszky János egész költészetére, ezért innen érdemes őt megközelíteni.
A versei közül a legismertebbek, és az iskolákba és a köztudatba is legjobban behatoltak annak idején azok a versek, amiket a háborúról és tapasztalatairól, vagy a közvetlen tapasztalatokról ír. Ezek közül itt kettőt idézünk, nem egészen ok nélkül. Az egyiknek a címe: Ravensbrücki passió. A leghíresebb, legtöbbet emlegetett költeményei közé tartozik. Ehhez a passióhoz nagyon szorosan, eltéphetetlenül hozzátartozik a Harmadnapon című vers. A költő maga, amennyire tudom, sosem adta ki ezt a két verset egymás nélkül, és sosem mondta el külön az egyiket, és külön a másikat. Amennyire mélyen összetartozik a Krisztus szenvedése és a feltámadása, annyira mélyen összetartozik az ő költészetében ez a két vers.
Ravensbrücki passió
Kilép a többiek közül,
megáll a kockacsendben,
mint vetített kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.
A Ravensbrücki passiónak a címe maga utal arra a passióra, ahogyan Krisztus szenvedését szoktuk nevezni. A cím maga utal arra az összefüggésre, amelyben a költő ennek a ravensbrücki kivégzésre szánt embernek a sorsát látja és szemléli. A vers elején egy arc jelenik meg, egy alak, aki kilép a többiek közül, megáll a kockacsendben mint vetített kép, hunyorog. Rabruha és fegyencfej. Félelmetesen maga van, a pórusait látni, mindene olyan óriás, mindene olyan parányi. És nincs tovább. A többi már, a többi annyi volt csak, elfelejtett kiáltani.
Itt a Krisztus passiójára nemcsak egyedül a cím utal, hisz az utolsó előtti sorban ezt olvassuk: „elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt”. A Krisztus szenvedéstörténetének megrendítő és ugyanakkor felséges eleme, hogy kiáltva halt meg Jézus. A megfeszített ember, a keresztre feszített ember nem szokott kiáltva meghalni. Egy darabig kiáltozott, aztán pedig elfullad a hangja és sokáig kínlódik, de hörögve egyre halkabb és halkabb hangon ad életjelt magáról, amíg a végén fulladásos halállal meg nem hal. Az evangélisták mind megcsodálták, hogy Jézus kiáltva halt meg. És a százados, aki ott állt a kereszt alatt, azt mondta, hogy valóban Isten fia volt ez. Mert a kiáltásban valami győzelem, valami remény csendült meg. Ez a ravensbrücki halott elfelejtett kiáltani, mielőtt földre roskadt. És ez a negatívum, ez visszakapcsolja a költeményt Krisztus passiójának a történetéhez. Tehát nemcsak a cím, hanem ez az utolsó előtti sor, a maga negatív formájával utal a passiótörténetre. Itt megint azt látjuk, hogy ez a költő nagyon konkrét dolgokat rajzol meg, a pórusáig élesen ezt az arcot, amelyet felidéz, de nem az esetet akarja elmondani. Nem mondja, hogy ki ez az ember, és nem mondja, hogy kik azok, akik most kiszólították és alighanem megölik, hanem egyszerűen ezt a sorsot idézi fel, és ugyanakkor odakapcsolja a Krisztus sorsához. És ez a mondanivalója, hogy az ember passiója és a Krisztus passiója összetartozik, és ezért lehet, és szükségszerű folytatása ennek a versnek a Harmadnapon.
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Ez a resurrexit tertia die, ez a latin szöveg a Credonak, a mi közös hitvallásunknak a szövege s azt jelenti: és harmadnapon feltámadott. Olyan megrendítő, hogy latinul belekapcsolódik a magyar szövegbe, s lezárja és felemeli a magyar szöveget. Abban az időben a katolikus liturgiában ez a latin Credo még latinul zengett az énekben. Bach miséjében vagy Mozart miséjében is a Credonak ez a mondata külön tétel, és sok embernek a fülében, az emlékezetében csakugyan latinul zeng és zenével. Ez rendít itt meg a botorkáló emberi szavak után, amelyek olyan lassan emelkednek meg ennek a mondatszerkezetnek a segítségével, egyszer csak mint valami angyali kórus zengene itt, és az zárná le az egész költeményt vagy a két költeményt: resurrexit tertia die. És a rímével belekapcsolódik a szívbe, és a die rím zárja az egészet. Az idegen és mégis anyanyelvünk mélységeiben feltörő, magasabb magasságokat idéző szöveg, ez éppen ennek a drámának a kibontakozását, beteljesedését hatalmas erővel felidézi. Ez a ravensbrücki halott nem támad fel, Krisztus támad fel. De a ravensbrücki halottnak, fogolynak a halála mögött és a szenvedése mögött a Krisztus passiója kirajzolódik, ami azt jelenti, hogy ennek a fogolynak a halála is, a sorsa is értelmet kap, és új értelmet kap a Krisztus feltámadásában. Ezt a költő nem magyarázza el, és nem bocsátkozik bonyolult teológiai fejtegetésekbe, mert nem ez a dolga. Egyszerűen egymás mellé rakja ezeket a történeteket, egymásba fonja őket, és kibontja a mi korunkban lejátszódó passiónak a képéből Krisztus passiójának a képét és Krisztus feltámadásának a képét és azt érezteti velünk, hogy ez megoldás, hogy a feltámadás megoldás. Nem az értelmünk számára, de teljes értékű megoldás az egész lényünk számára, amelyhez a költemény fordul a maga evokatív erejével, a maga szívből fakadó bizonyosságával és hitelével.
Franciák, angolok között
Pilinszkyre elsősorban a francia költők voltak hatással, de az angolokról sem szabad elfeledkezni. A kortársi angol irodalomból T.S. Eliot érdekelte a legjobban, de Ted Hughes, Paul Celan és Sylvia Plath is, de Emily Brontë is nagy szerelme volt, ahogy az egyik interjúban ezt Cs. Szabó Lászlónak elmesélte.[8] A franciák közül Pierre Emmanuael esszéit szerette. A francia katolikus irodalom képviselői közül érdekes a Claudellel való viszonya. Az a tény, hogy prózai írásaiban néhányszor megemlíti, látszik, hogy megragadta egy-egy sora, ám egész költői magatartása, irodalmi vezérkedése nagyon távol volt tőle. Legmelegebben Szent Johannáról szóló oratóriumát méltatta, amelynek magyar előadását a szegedi szabadtéri színpadon 1964-ben nézte végig. Egykorú jegyzetei tanúsítják, hogy Claudel ihletével mennyire rokon utakat járt be, amikor a modern színházat az iskoladrámához s a középkori misztériumjátékhoz vezette vissza. Interjúiban többször szembekerült azzal a kérdéssel, hogy katolikus költőnek tartja-e magát, s ilyenkor azt felelte, hogy egy igazi katolikus költőt ismer: Assisi Szent Ferencet. Mauriacra több rokonérzéssel figyelt. Claudeltől valószínűleg költői hangjának barokkos gazdagsága riasztotta el. Mauriachoz talán az kalauzolta el, hogy saját nagy lelki vezetőjének, Dosztojevszkijnek tanítványára talált benne. Érdekes, ahogyan 1962-ben beszélt kettejükről egy Kassákkal szervezett interjúban: „A modern katolikus költők a legkülönbözőbb módon szolgálják hitüket… Claudel például, akár Dante vagy Szent Ferenc, vallásos élményeit írja meg himnikusan szárnyaló műveiben. Mauriac »profan történeteket« ír, miket csak a kegyelem egy-egy villáma járt át.” [9]. Milyen jellemző ez a Mauriacot bemutató mondat magára Pilinszkyre!
*
Most, hogy újra olvastam Pilinszky verseit, prózáját, vallomásit, meghallgattam néhány vele készült beszélgetést, most vettem észre a versben már említett vasgolyót, mint az élet, életünk metaforáját. Ez a sötét színű, nehéz vasgolyó gurul. Ez a vasgolyó nem látja az eget. Csak érzi, hogy van, mert melegíti. De az ég látja a vasgolyót, amely egyre csak gurul. Hogy hova, miért? Nem tudjuk. De Pilinszky János bizonyosan tudta, vagy tudott valamit. Hisz erről a titokról szól egész életműve.
Ui. Az címben feltett kérdésre mindenkinek lehet szabadon válaszolni, és választani. Az én válaszom: Pilinszkyhez egy olyan egyirányú utcát jelző tábla illik, ám ebben az utcában (szabálytalanul?!) hol kevesen, hol többen jönnek szembe. De van, amikor csak Egy valaki. Hogy ki ez az Egy, azt nem nehéz kitalálni.
[1] Egy lírikus naplójából, 1968. okt. 6.
[2] In Jelenkor, 1988. 31. évfolyam 12. szám
[3] Jelenits István: Pilinszky János evangéliumi esztétikája. Részletek a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület irodalmi szakosztálya rendezésében 1991. április 18-án elhangzott előadásából. In Diakonia Evangélikus Szemle A Magyarországi Evangélikus Egyház Folyóirata XIV. évfolyam 1992. 1. szám
[4] Henke édesapját még a háború előtt, édesanyját 1944-ben veszítette el. Szülei halála után csatlakozott a német légierő, a Luftwaffe kötelékébe, hogy el tudja tartani magát. A háború vége felé úgy döntött, hogy megadja magát. Több mint hatvan mérföldet gyalogolt, hogy elérje az amerikai csapatokat, még azelőtt, hogy orosz fogságba esne. Henkét a 9. amerikai hadsereg katonái fogták el, majd küldték haza Finsterwaldba.
[5] Henke a háború után csatlakozott a Kommunista Párthoz és Kelet-Németországban telepedett le. 69 éves korában 1997. október 9-én halt meg a németországi Brandenburgban.
[6] Elhangzott a Magyar Rádióban„…eljuthatunk a derűig…” címmel (szerk. Liptay Katalin) 1981. december 9-én. In https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/PILINSZKY/pilinszky00989/pilinszky01021/pilinszky01021.html
[7] Johann Baptist Metz (1928 – 2019) katolikus teológus, a bambergi egyházmegye papja,
a II. vatikáni zsinat utáni katolikus teológia egyik legnagyobb alakja volt.
[8] In Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Bp., 1982.
[9] In Pilinszky János Összegyűjtött művei. Tanulmányok, esszék, cikkek. I. Szerk.: Hafner Zoltán. Bp. 1993. 194-195.
Illusztráció: “OPEN” (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 51. – DRÁMÁK →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
