Napút-köszöntők (13.)
Lukáts János: Évek, helyek, szavak…
(Egy elmaradt hozzászólás)
Tisztelt töprengő hallgatótársak!
Aki egy embercsoportot, egy népet, egy nemzetet meg akar ismerni, a csoportnak, népnek, nemzetnek része akar lenni, annak három „vizsgán” kell átvergődnie. A címben megjelölt három határtalan, de nehezen meghatározható fogalommal kell szembenéznie. A Napút folyóirat ezt a nehéz, de megkerülhetetlen feladatot vállalta, és műveli harmadik évtizede.
Az első az idő fogalma, amelyet ezúttal nevezzünk éveknek. Nem ismerjük az embert, ha nem ismerjük az életét, nem ismerünk egy népet, egy nemzetet, ha nem ismerjük a történelmét. Az idő ugyan végtelen, az ember élete, de a nemzet történelme is porszemnyi töredék az idő egészéhez képest. Az időben minden és mindenki részes, személy is, tárgy is, nemzet is, sőt – sajátságos! – minden személy és tárgy és fogalom a saját valós idejét éli, ha ugyan mindez igaz!
Az idő végtelenségét az egyszerűség kedvéért osszuk fel évekre. A magyar nemzet történetéről fogadjuk el, hogy napjainkban az 1124-dik évét tartja számon, bár idő volt korábban is, magyar nép volt korábban is, bár akkor még nem hívták nemzetnek –, de ezeken a fogalmakon töprengjenek a történészek. Egy-egy évben ugyanazok vagy hasonló dolgok esnek a nemzet tagjaival vagy nagy részükkel. Így aztán közös lesz az életük élménye, az átélt események, a kínok és örömök. És az emlékek, amelyek valójában az évek részleteinek a megőrzését szolgálják. Millió nemzettag egy-egy esztendőről nem föltétlenül ugyanazt az emléket őrzi meg és építi be személyiségébe, de az élethosszú emlékek sora egyszerre elkezd azonos vagy hasonló jegyeket mutatni. Hamarosan (néhány év vagy évtized múltán) már úgy beszélnek az eltelt időről, mint történelemről, amelyből minden résztvevő kivette a részét, élményből emlékké párolta át, majd továbbadta a következő nemzedéknek. Az élmény, az emlék egy sor azonos jellemvonást, értékszemléletet alakít ki a nemzet tagjaiban, sorsformáló tettek végrehajtói a nevükön kerülnek a történelembe. Amint a mindenkori új nemzedék egy-egy tagja eléri azt a kort, amelyben képes a napi valóságon túlra tekinteni, jobbára érdeklődés ébred benne a múlt, a történelem, a nemzet iránt, amelynek maga is hamarosan a részese akar lenni, beleépül, beleolvad.
Nem kell történésznek lenni minden nemzettagnak, de a saját nemzete (országa, hazája) történetében valamelyes eligazodással kell rendelkeznie. Évek, személyek, események és fordulópontok kiemelkednek a nemzetlét, a nemzetsors folyamán. A történelmi fordulópontok felkutatása és számontartása, a személyiség iránymutató szerepe és ennek megőrzése minden korszak feladata és kötelessége. Különösen időszerű ez olyan korszakokban, amikor megrendül (mert megrendítik) az ezer- (esetleg több ezer) éves történelem tartópilléreit, világító csillagát, amikor akár egész földrészek eltörlésének (vagy feldarabolásának) a rémével kell szembenéznünk.
A Napút folyóirat szellemi tartománya, folyamatos útkeresése és útválasztása azt mutatja, hogy érzi, megtalálja és megnevezi ezeket az irányokat, sorsokat, eszméket, ezeket az eseményeket és személyeket. 1124 éves történetünk olyan korszakos személyeit nevezi néven és gyűjt köréjük eszmét, értéket és követendő irányt, mint Szent István, Julianus barát, Zrínyi Miklós, Rákóczi fejedelem és bujdosótársai, Kőrösi Csoma Sándor, Kossuth Lajos és Széchenyi. És olyan „sorsfordító évfordulókat”, mint 1848 és 1849, az első és a második világháború határéveit, a tordai csatát, 1956-ot. Mindazok, akik a saját életük pályáján kívül a történelemre, a nemzettudat és a nemzeti sors egészére befolyással, hatással voltak, személyükben példát állítottak kortársaik és utódaik elé. De hát ezt szolgálja a történelem búvárlása, ezt a megvalósult értékek megőrzése, közzététele és terjesztése. Vagyis ezt szolgálja a Napút folyóirat és mindazok a fórumok, tudományos és művészeti műhelyek, amelyek átérzik a felelősséget a magyar történelem 1124 éve, eseményei és szellemárasztó személyiségei iránt.
A második a távolság, amelyet azonban nem kilométerben, mérföldben célszerű megadni, hanem azokban a természeti és emberi alkotásokban, amelyek benépesítik a távolságot, vagy éppen a cél felé irányítanak. Ha az idő fogalomhoz a történelmet szelídítettük, mint személyhez (a nemzethez) szólót, akkor a távolsághoz a településeket illik párosítani, amelyek egy-egy ország pilléreit, alkalmasint ékköveit adják.
Ha a történelembe belefáradt olvasó tovább (és némiképp más formában) akar megismerkedni egy néppel, nemzettel, vegye kezébe az ország térképét, útikönyvét. Ezekből fog valós képet kapni mértékekről és értékekről, a természeti körülmények szeszélyeiről és ajándékairól, az emberi alkotás tiszteletreméltó helyszíneiről. Vegye iránytűjét (mondom képletesen), térképét és induljon útnak. Olvassa el és jegyezze meg a városok és falvak nevét, a települések „bele-települését” környezetébe, a megvalósult, az elmaradt, a lehetséges fejlődést. Mert valójában a város történetét látja maga előtt, amelynek századaiban a falvak-városok létrejöttek, naggyá lettek vagy aprók maradtak. Az építők és a rombolók történelmi munkáját a városjáró ugyanúgy maga előtt fogja látni, mint a folyók vízöntő munkáját: az öntözést és az özönvizet, a hidakat és a gátakat, de a tereket és a sikátorokat is, amelyek minden településen a lehetséges mérték szerint vannak jelen. A városok, a megművelt, környező földek, az érintetlen vagy kipusztított erdők, a hegyek lejtői és meredekei, sziklacsúcsai, a vízesések és a patakok, az odúk és a barlangok, az ember-műve alagutak. És a szomszéd város, szomszéd falu, az emberi települések füzérei, amelyeket hívhatunk megyének, tájegységnek, néhol tartománynak, ahogy a történelem megszabta a szerveződést és elnevezést a nemzet, az ország földrajzának.
Nem ismeri az országot, aki nem tudja számba venni, felsorolni a megyéket, a székhelyeket, a vezető városokat, amelyek vonzzák magukhoz a látogatót, a tisztelegni vágyót, a bel- és külföldi érdeklődőt, a szépség és az érték, a talány és a titok helyszíneit. A város (a falu is!) máig őrzi a templomot, a kolostort, a kastélyt, az iskolát, amelyet 1124 vagy 800, vagy akár csak 150 évvel ezelőtt beleültettek az építés jegyében, az elpusztítás után vagy valamelyik tűz- vagy vízözön elvonultával. És amelyek látványa, helye a városban, a neve és élete-műve a városon belül (vagy akár az országban) beleivódott a város fogalmába, nevébe, amelyben áll, amelynek lakói, akik naponta látják, érintik, keresik föl, a magukénak érzik, magukat pedig a templom, az iskola, a könyvtár, a múzeum öntudatos látogatóinak. És a temető, amely ott figyelmeztet minden emberi település végpontján, hogy egyszer ő is szerepre kényszerül a városlakók napjai után. És ha mindezt kellőképpen megtaláltad, megismerted, magadban elraktároztad, akkor léphetsz tovább más falu vagy város, más megye, más égtáj felé, elmében és lélekben meggazdagodva.
Nem ismerője egy országnak, aki nem tudja sorolni megyéit-városait, de az sem, aki nem látott maga szemével minél többet a kőbe, téglába, vályogba, fába megörökített történelemben. Az idegen (az érdeklődő idegen is) továbbmegy, ha meglátta ezt a néhány kiválónak vélt helyet, művet, és elméjében összehasonlít másokkal, más idegenekkel. A nemzet gyermekei ne tegyenek így, ők (mi!)sajátunkként fogjuk fel, járjuk végig városainkat, falvainkat. Álljunk meg, gyönyörködjünk, csodálkozzunk, tisztelegjünk (s ha a szükség úgy hozza: háborogjunk) a látottakon. S ha tehetjük, a szobrok talpazatát, a templomajtót, a temető keresztjét ujjunk hegyével érintsük meg, a kő hidegségét, a fa lágyságát emlékül vigyük magunkkal.
Akik írják, szerkesztik és olvassák a Napút folyóiratot, azok mindezt tudják és művelik. Sőt többet is! Tudják (mint mindannyian!), hogy hazánkban a földrajz a hagyományos geográfia mellett a nemzettudatnak és a történelemnek is méltó társa és felszentelt hordozója. Erdély egésze és részei, a Székelyföld, Kolozsvár, de a Partium, Nagyvárad vagy Temesvár ugyanúgy gyakori és igényes bemutatásban szerepel (a hazai szemmel és az ott élő magyarok helyi ismeretei alapján), mint Kárpátalja (többször is), a Délvidék, a Felvidék többféle nézőpontból is. És szó sincs bezárkózásról! Bulgária, Finnország, Belorusszia, Európa távolabbi, akár egészen apró részei, népei, nyelvei is helyet-szót kapnak a Napút lapjain. A történelmük, a tájaik (a földrajzuk), a nyelvük és a kultúrájuk, irodalmuk. Mindezek nélkül nincs nemzet, mindezek nélkül a nemzet „félkarú óriás”.
A harmadik fogalom talán a legnehezebb, a legkevésbé megragadható s – bizonnyal – a legfontosabb. A nyelv, a szó, a költészet, a megtapasztalt világ szavakba öntése. Sőt a szó nélküli, és mégis ezer nyelven beszélő művészet. Amely átél évezredeket, átugrik ezer mérföldekről is, amely a legtökéletesebb összekötő erő ember és ember között. A szó, amit kimondunk, és a szó, amit leírunk. A nemzet addig tart, amíg a hallgató, az olvasó érti a kimondott, a leírt szót. A nyelv onnantól kezdve idegen nyelv lesz, amit megtanulhatunk, de sajátunk soha nem lesz (vagy aligha!).
Egy folyóirat életében a leírt szó, a nyelv, a szavak szép rendje (a nyelvtudatos helyesírás) elsőrendű követelmény, és büszkeség tárgya. A Napút folyóirat a magyar nyelv szavait, sorait, költeményeit, prózáit és számtalan műfajú betűpiramisát, betűkastélyát évtizedek óta sorolja rendbe. A költők száma a Napút huszonkét évfolyamának évente tíz számában számtalan, mindez a magyar nyelv evidenciáját mutatja. Amint a széppróza is, az értekező és tudományos próza, az irodalmi pályázatok, amelyek végigkísérik az évfolyamokat. A költészet, az egyes költők (vagy korszakok költői) némelykor külön folyóiratszámot, vagy megkülönböztetett terjedelmet kapnak. Kazinczy, Arany János, Ady Endre (az ő életművét pályázat is méltatta), a kortárs Weöres Sándor vagy a kárpátaljai Vári Fábián László. A magyar költők mellett figyelemreméltó mennyiségű a versfordítás, a Kárpát-medence országaiból és nyelveiből, de svájci vagy NDK-beli német, a magyarhoni német Lenau vagy Goethe, az angol Yeats.
A haiku, ez a Japánból egyre inkább Európában is népszerűvé vált versműfaj páratlan sikert ért el, költők százait és versek ezreit eredményezte a Napút lapjain. Sőt, a műfaj elméleti megközelítése is számos tanulmányt eredményezett.
A Napút folyóirat több évtizedes útját végigkíséri egy kiváló, egyedül valónak mondható kezdeményezés, a „jeles hetvenesek” kiszemelése és megszólaltatása. A ”jeles” cím előtt mindannyiszor egy szám áll, ahány jeles hetvenes abban az esztendőben lehetőséget kapott megszólalásra. Szondi György és szerkesztői gárdája folyamatosan gyűjtötte és állította életkor szerint sorrendbe a kiszemelt „jeleseket”, még hetvenéves koruk beköszönte előtt. Közéjük a tartalmas életmű, a művészet, tudomány vagy egyéb „jelesség” volt a bekerülés záloga. Írók és költők, festők és tudósok, szobrászok és színészek, egyházi emberek és mérnökök, de még katonák és sportolók, zenészek is bekerülhettek –, a teljes Kárpát-medence magyarságából. Értelemszerűen nők és férfiak egyaránt, közismert személyiségek, és akik a maguk szerényebb környezetében emlékezetest alkottak. A jeles hetvenesek maguk írták meg életüket, családjuk történetét, iskoláikat és alkotott műveiket. De leginkább arra szolgált az előző hetven esztendő, hogy töprengő üzenetet hagyjanak fiaiknak, unokáiknak, mások fiainak, a következő nemzedékeknek. Óvatos bölcsességek találkoznak itt vidám és lendületes pályaképekkel, a siker és a visszafogott tartózkodás tiszteletreméltó gyűjteménye ez az évente egybekerült negyven-nyolcvan (vagyis több-kevesebb) hetvenes életlelet (javasolt a hetven sornyi terjedelem). A XX. századi magyar történelem ritka érdekes és izgalmas, lelkesítő és torokszorító gyűjteményét olvashatja az olvasó, az 1928-ban születettek voltak az első kötet megszólaltatottjai, a sor napjainkig folytatódik. A huszonkét kötetbe ezernyolcszáznál több jeles magyar alkotó személyiség vallott családról, munkáról, hazáról, önmagáról.
Amióta a Napút is tért nyitott az online közlési módnak, meggyorsult a művek közlésének ideje. Vitaoldalak, levélrovatok létesültek, amelyek mintegy felhívtak a hozzászólásra, a válaszra és a viszontválaszra. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a Magyar önazonosságtár című rovat, amely részleteiben és összességében mindazokat a szempontokat, véleményeket tartalmazza, amelyeket az előzőekben kíséreltem meg felvázolni (leggazdagabb gyűjteménye a „Mi magunk” kifejező címet hordozza). A történelem, a földrajz és a nyelv(tan) jelen van és megkerülhetetlen ezekben a tanulmányokban, esszékben, töprengésekben is, célja – mi más lehetne! – mint, ahogy a költő mondja: „Nem középiskolás fokon tanítani!”
Tisztelt töprengő hallgatótársak, köszönöm a figyelmüket!
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
