Komáromi Gabriella: „Csajok, öreglányok, csatalovak, kedveseim!”
(Női sorsok – ilyenek is, olyanok is)
Ljudmila Ulickaja új novelláiban (A lélek testéről, Magvető, 2020) női sorsokról ír, legyenek bármilyenek is. Egyszerűen nők: hajfonat-koszorúsan, kopaszon, kerekesszékben vagy háromlábú bottal, és rém okosak vagy reménytelenül hülyék. Többségüket megérintette már, hogy „Ó, jaj, meg kell halni.” „Nekem így kellenek”, írja a verses előszóban a szerző, „ilyenek – ilyen vagyok én is.” „Én nem tartozom sem a harcias amazonok fajtájához, sem az „üzletasszonyokéhoz”, sem a leszbikusokhoz, sem a profi „vamp” nőkhöz. Én szeretek nő lenni, nem irigylem a férfiakat, nem vagyok elégedetlen, hogy nem hívtak be katonának, és nem sértődtem meg az Úristenre a terhesség nehézségei meg a szülés fájdalmai miatt, amelyeket a férjem megúszott. ”- írta az Örökbecsű limlom (2013) egyik esszéjében.
Hogy mióta szeretem Ulickaját? Amióta a Médea és gyermekeit (2003) olvastam. Eleinte kételkedtem, hogy is mernek vele kapcsolatban tolsztoji, turgenyevi mélységeket emlegetni. Aztán beláttam, szabad ilyet mondani. Ámulok-bámulok, ahogy élményeket, figurákat, helyzeteket rögzít. És a dolgok sohasem mennek végbe az előre látható módon. Csupa meglepetés ez a próza. De a meglepetésnek sok-sok fajtája van, írjon bármit, regényt, novellát, mesét, filozofikus esszét. A novellának amúgy is kelléke a meglepő fordulat. Felvillant valamit, rávilágít valamire, átvilágít valamit, rádöbbenünk valamire. Például arra, hogy: „Nem a közösségi életre vonatkozó lózungoktól jó a világ, hanem a személyestől – ahogy Ulickaja írja. – Az egyéni jóságtól, erkölcsösségtől, tisztességtől. A közösségi ember felelőtlen, a magánember viszont felelősséggel viseltetik az iránt, amit csinál. Ilyen egyszerű. ” A Medea és gyermekei óta 15 könyve jelent meg magyarul. Az elmúlt évben kettő is. Utoljára a Csak egy pestis (Magvető, 2020). Egy negyvenéves forgatókönyvéből készült a kisregény. Főhőse vakcinakutató. Szomorú, hogy ilyen aktuális lett ez a történet. Ulickaja végzettsége szerint egyébként biokémikus, genetikus. Ez utóbbi tényt, hol így, hol úgy elárulják történetei, színhelyei, figurái. A politika a 70-es években kiűzte a laboratóriumából, mert szamizdat kiadványokat terjesztett. „Laboratóriuma” ettől kezdve az élet lett s az irodalom. Lenyűgöző az életismerete. „Mikroszkóp” alatt a világ.
„Nővérem az élet” (Paszternak)
1943-ban született, elmúlt már ötven mire az irodalom világában észrevették. Későn érő személyiség, vagy későn fordult talpa alá a föld? Mind a kettő igaz. Először élt, megélt mindenfélét. Sokáig a legkülönfélébb irodalmi segédmunkák jutottak neki. (Többnyire a színház körül.) Közben élte a női lét örömeit, szenvedéseit és kötelességeit. (Megélt három házasságot, felnevelt két fiút, ápolta idős anyját, nagyanyját. A dédnagymamája verseket írt, a nagymamája prózát, anyja szintén biokémikus volt. Szóval az örökségében is volt mindenféle. Nyitott könyv neki a másik nem is: 11 fiútestvért adott neki a sors, és csak egyetlen unokája kislány. Kutatóként is inkább a férfiak világában élt.) Laboratóriumából kiűzetve a megjelenés esélye nélkül kilenc éven át egy regényt. (Kukockij esetei). Furcsa, de a siker először francia nyelven fogadta kegyeibe (Szonyecska), aztán meg szinte rászakadt. Otthon is. Ki tudja, hány nyelvre fordították műveit Tíz éve több mint harmincnál tartottak. Már világhírű volt, amikor 2009-ben a Könyvfesztiválon, Budapesten hallgathattam. Olyan volt, amilyennek képzeltem. Végtelenül egyszerű és intellektuálisan sugárzó.” A méltóságteles viselkedés – a nő legszebb éke, ez így van a mai napig” – írta. Volt benne valami méltóságteljes is.
„Az élet nagyon keveseket avat be annak titkába, amit az emberekkel művel” – írta Paszternak. Ulickaja beavatott. Ahogy a költő mondta, „nővére az élet”. Ami kifejezhetetlen, az nála kifejezhetővé válik. Ránézve nem igaz, amit Wittgenstein mondott, azaz:” Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Ulickaja novelláiban nincs semmi, amiről ne lehetne beszélni, amit ne lehetne megérinteni. Például azt, ahogy az élet áttűnik a halálba. Hiszi, hogy halál nélkül nincs örömteli élet, és az életnek értéke se lenne. „Halál, te édes”, írja egyik esszéjében.
„A lélek testéről”
A lélek testéről – mondja a cím. Mennyivel gyakrabban mondjuk, hogy a test lelke. Az nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről. A szerző maga sem tagadja, hogy néhány motívum révén köze van a filmhez. Ráadásul a film férfi főhőse, Morcsányi Géza fordította a könyvet. A film gyönyörű nyitó képeiben szarvasok isznak, majd egymásra hajtják fejüket. Mindez a szerelmesek közös álma. Az Egy külföldi nő c. novellában Lilja, akinek anyja külföldi férjet szerez, fehér, tűsarkú cipőt álmodik magának az esküvőre. A férj, a kurd matematikus hirtelen eltűnik az életéből, senki se tudja, hogy Szaddam Husszein börtönében raboskodik, de egyszer csak mindkettőjük álmában megjelennek a tóparton a fehér cipők, s hamarosan egymásra találnak. A másik közös motívum: Enyedi Ildikó lírai filmjében szinte brutális színhely a vágóhíd, Ulickajánál sem véletlenül látjuk. Hasonló az ábrázolás brutalitása is („Tetemek, tetemek, hol van a ti lelketek”)
Egyszerre materialista és vallásos. Asszimilálódott családjában az utolsó zsidó, és az első önkéntes keresztény. Ahogy írta,” a kispolgári hangyák és a bohém tücskök benne kibékültek.” Mindez fából vaskarika. De nem az. Szerzőnk a végtelenségig tiszteli valóságot (a sejtek, hormonok tündéri játékát is), és van érzékszerve a láthatatlan, a misztikus iránt. Nem mindenkinek van. Úgy véli, ez nem baj. Kár, hogy manapság viszály tárgya lett a tolerancia. Már-már a tolerancia diktatúrájáról is beszélhetünk. Az ő történeteiben az együttérzés, az irgalom, a szeretet alakít sorsokat. Ez pedig a lélek dolga. Egyik novellájában még egy angyal is megjelenik (Autopszia), egy másikban a lélekvándorlás motívuma (Vava), egy harmadikban eltűnik a hős, átlép egy már látott vagy százszor elképzelt világba. (Ember hegyi tájban). Az Aqua Aurelia Szonyája egy meglehetősen fantasztikus történetben almaillattá, lepkévé változik. A Szerpentin tudós hősnője a földön elkezdi elfelejteni a szavakat és az életét, de egyszer csak a tökéletes tudás birodalmába jut, ami már nem háromdimenziós. Lehetnek ezek szürreális, azaz különös, álomszerű áttűnések, de inkább csodák a hétköznapokban. Elhitetik, hogy a hétköznapi reális világon túl is lehet valami.
Áhítat az élet csodái előtt
Mindig az érzelmek regiszterén játszik, de semmi olcsóság. Aleszja legboldogabb évei a nyugdíjas évek voltak – az első rosszullétig. Legalábbis azt hitte. A közelgő végre van projektje: a halálos adag altató. Megszerzése közben beleszeret az orvosába, aki nem tagadja meg kérését, de előbb feleségül veszi. Illetlenségnek vélhetik, ahogy a hatvanasok szerelméről beszél. Pedig ez is szerelem, mégpedig a javából, csak az a vég, az a bizonyos „holtodiglan” nagyon közel van. Aleszja egyedül marad – egy pólyás gyerekkel. Fel kell nevelnie férfi árva unokáját, amíg lehet. A méreg várhat. (Aleszja halált vesz)
Mennyi empátiával néz a világra, amikor Sárkány és Főnixben egy leszbikus pár szerelméről beszél. Semennyire se erotikus, csak érzelmes ez a történet. Zarifa és Muszja két különböző lélek. Az egyikben férfias keménység, a másikban odaadás, félénkség; amitől az egyik ragyog, a másik szégyenkezik. Hollandiában házasodtak össze, Izraelben, Münchenben, Cipruson élnek (nagyon tág a világ ezekben az elbeszélésekben.). Az esküvőre meghívják az azerbajdzsáni, az örmény rokonságot, akik megérkeznek, aztán sarkon fordulnak. (De egyébként se ülnének egy asztalhoz.) Legközelebb Zarifa temetésére hívják őket. Mindenki eljön, a haragos fivér, az engesztelhetetlen rokon, az azeri, az örmény. Akár keresztény is lehet tőlük a szertartás. Már régen elfelejtették, ki a férj, ki a feleség, végül is kinek mi köze hozzá. Zarifa jó volt, csak más.
De van vadul erotikus történet is a kötetben, a Kettesben. A ráérős simogatásoktól a test ujjongásáig egy éjszaka leírása, semmit sem hallgat el, ami egy férfi és egy nő között az ágyban történhet. Aztán filmszerű vágással egy haldokló asszony betegágyánál vagyunk. A férje törölközőt nedvesít, pelenkát cserél, lehunyja a szemét, és felidézi azt a régi éjszakát az összes részletével együtt. Az olvasó szeme se rebben az ilyen meglepetésekre. Valahogy mindig fájdalmas módon lehet csak másokhoz ilyen közel kerülni.
Ez sohase igaz annyira, mint az Áldottak mind, kik…c. novellában. Szebb, megrendítőbb írást keveset olvastam. Két nő az anyja hagyatékát válogatja egy olasz faluban. Az anya világhírű tudós volt. Világra hozott két lányt, ezzel örökre „elhagyta a nőiség harcmezejét”. Rajongó tanítványok vették körül, a gyerekeinek semmi sem maradt belőle. Dadák adták őket kézről kézre: Egymást se volt módjuk megszeretni. „Borzalmas anya volt…Nem is volt anya…Nem szeretett senkit, csak a betűit.”, mondják. Egy félbehagyott fordítást találnak a hagyatékban: az Idősek imáját. Rádöbbennek, nekik, róluk szól. Fájnak a sorok: „Áldottak mind, akik nekem örömet szereznek életem végső napjaiban…Áldott ő, ki fogja majd a kezem abban a percben, amikor elmegyek.” Mire a végére érnek, sírva fakadnak, és kiszakad belőlük a „bocsáss meg”. Moszkva felé, a repülőn életükben először egymáshoz bújva alszanak el, és sose hagyja el őket többet a magány.
Társbérletben
A hetvenes években a Nyevszkij Proszpekten sétáltunk férjemmel. Jólneveltségemről egyre többször megfeledkezve bekukucskáltam a földszinti ablakokon. Bálteremnyi szobák térelválasztó függönyökkel, szekrényekkel. Fölöttük a közös légtér. A 80-as években a 40 % még ilyen lakásokban élt, Szentpéterváron ma is a 30%. Kommulkának becézték ezeket a lakásokat. Néhány hete a televízióban láthattunk egyet. A lakás 12 szoba volt, 2 konyha, egy fürdő. A mai lakók méregdrágán vesznek meg egy-egy erkélyes szobát. Megéri, mondják, hiszen továbbra is a Nyevszkijen laknak. Ám a novellákban ilyen az álom: „Lesz saját szobája térelválasztó nélkül.” Ulickaja is társbérletben nőtt fel. (Putyin is.) A novelláinak hősei gyakrabban társbérlők, mint nem.
A novellák világában ott vannak a szovjet korszak nyomai: az anyák házasságai rövidek voltak, mert a férjek meghaltak a háborúban; egy nő a félmúltból ilyen: „ az átlagos szovjet kinézetű, átlagos mérnöknő”. És a jelen? Szégyenteljes, fennhéjázó gazdagság, megalázó koldusszegénység, és mint mindenütt rettentő deficit van a szeretetből.
„Hol kell pontot tenni…”
Nem véletlen, hol van pont egy történet végén. Ulickaja novelláinak többsége békés, boldog véget ér, a fájdalom tövében is. Kétségkívül örülünk, megkönnyebbülünk. Patológus hőse holtában mosolyog, mert angyalszárnyak helyét látta egy testen, a boncasztalon. De Ulickaja novelláit mégsem ezekért a didaktikusan boldog végekért érdemes olvasni, hanem mindazért, amit az életről és a hétköznapok csodáiról tud.
Illusztráció: a könyv borítójával
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
