A.Gergely András: Csipkézett neuronok, avagy törlés minden
Dragomán György regényeiben a lét kietlenségeivel örökké párhuzamos túllendülések és lebbenések olyan szférái tárulnak föl, melyek esetenként az abszurditások következetes szabályozottságával mutatkoznak.
A Rendszerújra viszont átcselez bennünket a képtelen immateriális szféráiba is, „szinte ismerősen”, ám ezúttal a létképtelenségek tónusába is belekóstolva, egészséges „noir” stílusjegyekkel tarkítva a mélysötét korábbi világok hangulatait sodorja törléshatárra.
Pusztítás, létezhetőség, oroszlánkórusok
Mikor sokszereplős rendszerek (és betáplált lépéskényszereik) egyaránt a létért küzdés aktorai leszenek, együtt bomlanak és létesülnek, túlélnek és újrakezdenek, akkor szinte mindenkinek valamiféle képtelen küzdése támad a (valójában nehezen vagy sehogyan) személyesen értelmezhető, értelmet nyerő létéért, sokszor az uralgás gőgjén és az esélytelenség orkánján keresztül, a lelki- és anyagcserezavarok áradatán, a kedv és kellem cseréjén át. Mindezt sokszor szövi-szövögeti regényeiben, a létezhetőség egyenlőtlen küzdőhálójában, amit a kiszolgáltatottság és kényszerek, félelmek és ápolatlanságok mikrorészecskéi szaggatnak, tépnek, rontanak, fertőznek, térítenek, sarokba szorítanak, mattra állítanak, vagy egyenesen kiütésre. Holott ezek csak a létezhető valóságok, de ekként Dragomán György könyvei is. A fehér király magára marad, s ha tán győzött is, értelmetlen léte és mindenkori megszégyenülése is része marad a rendszernek, a Nagynak, a kivédhetetlennek, a borzalmasnak és félelmesnek – vagy tán csak emberinek…; a Máglya főhőse kamaszlány gyászba zuhantsága és érzelmi bomlásai a boszorkányos nagymamától tanult hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásait fordítja a történelmi bűnökről elmondható kegytelenség ellen – s jut a fekete-fehér ítélkezési mezőkön túli önnön világba…; A pusztítás könyve harcképes fiatal mérnökének végtelen küzdelme az ismeretelmélet, az erkölcs és a mindent kormányzó dúvadság ellen ugyancsak valamiféle keleti-western világ mattolási technikáival szembeni morális-mentális kilépésmód…; az Oroszlánkórus belső világai pedig a lépésritmusok, időjátékok, sorsokba fonódó mindenkori zeneiség kibomlási tartományaiból vett sodrások… Mindezekben a lét kietlenségeivel örökké párhuzamos túllendülések és lebbenések olyan szférái tárulnak föl, melyek esetenként az abszurditások következetes szabályozottságával mutatkoznak. A Rendszerújra viszont átcselez bennünket a képtelen immateriális szféráiba is, „szinte ismerősen”, ám az abszurd tónusába is belekóstolva, egészséges „noir” stílusjegyekkel tarkítva a mélysötét korábbi világok hangulatait.
A Rendszerújra tematikus bűvkörei ezzel új Dragomán-világokba vezetnek, miközben a régiek is átszárnyalnak az emberi-közösségi és játéktéri-infotechnológiai aurában. De most is a szabadság a tét, a lezártság a kín mentén, s a mozgások ritmikája válik a belső úttá a ráébresztően emberi kietlenségek felé. Dragomán György a második novelláskötet rendszergazdájaként a „minden ember tökély” és a „control+DEL+C” intimitásai között segít az időtlen érvényesség belátásában.
„Mióta írok, azóta írok novellákat is. Ahogy két éve az Oroszlánkórust, ezt is tizenöt év anyagából válogattam. Szinte kész volt már a kötet, amikor észrevettem, hogy nem akármilyen novellák, hanem szabadulástörténetek” – definiálja a lét térbeli lenyomatainak írásos eseménytörténetét.
A Rendszerújra kötet saját fülszövegében már közelít a mély megértés és konstruált lépéstartományok intimitásai, rendszerek és kitörési pontok megbízható bizonytalansága felé: „Feltételezett vagy valóságosnak tűnő rendszerek: nyitottak és zártak, politikaiak, természetiek vagy technikaiak. És a kitörési pontok, a szabadulás lehetőségei. Múlt, jelen, jövő. Dragomán szenvedélyes történetmesélő, sakkmesterként mozgatja a figurákat a királytól a gyalogig: fantázia és láttató erő, éles vágások, meglepő fordulatok jellemzik a Rendszerújra minden darabját. Új könyvében megint a szabadság a tét, a rendszerek jönnek és mennek, épülnek és pusztulnak, de a legfőbb kérdés mindig az, hogy mit tehet bennük, alattuk vagy éppen felettük az ember. Újra meg újra meg újra”.
Szabadságok abszurditásai
A megújuló és a pusztíthatatlanul állandó kiszolgáltatottságok játszmái persze éppúgy az idő reményteljes bűvkörében keletkeznek, akár újabb cáfolatukat adja, akár teresedésük korlátait mérlegeli a szerzői sakktáblán. „Az ember épít egy világot, a novella kiszab belőle egy kicsit, de akkor működik az írás, ha mögötte ott a világ. Nálam sohasem válik el a novella a regénytől. Két regényem, A fehér király és a Máglya is úgy született, hogy novellákkal kezdtem” – nyilatkozza egy interjújában.
A „novellák” műfaji köre azonban itt nem az egypercesek, hanem olykor az abszurdok felé ágazik el. Példaképp:
„Nagyon kérem, ne próbáljon ilyen görcsösen ragaszkodni ahhoz a rögeszméhez, hogy maga nem beteg. Ahogy már mondtam, a betegágyban a betegek fekszenek. Maga a betegágyban fekszik. Ugye egyértelmű, hogy mi következik ebből. Nem akarom elölről kezdeni.
Fölösleges kiabálni. Mondom, hogy nem tud kihozni a sodromból. Én megértem magát, a reakciói teljesen természetesek, még ha némileg eltúlzottak is. Amikor előkerül a fűrész, mind azt mondják, hogy nem betegek. Ha nem beteg, akkor tessék, keljen fel. Keljen fel és járjon.
Na ugye, hogy nem tud?
A szíjak miatt? A szíjak és a láncok azért kellenek, nehogy kárt tegyen magában. A maga érdekében. Képzelje el, mi lenne, ha műtét közben kapálózni vagy rúgkapálni kezdene, vagy ne adj isten ide-oda rángatná a fejét. Ebbe bele se gondolni.
Nem, nem, a szíjakra meg a láncokra szükség van. A maga érdekében. Ne is tagadja, látom magán, hogy ha nem lenne az ágyhoz szíjazva, akkor most rögtön felpattanna nekem, és elrohanna. Én meg itt állnék, felkészülve, bemosakodva, fölöslegesen. Nem, erről szó sem lehet, az én időm ehhez túl drága. Kirohanna innen nagy dérrel-dúrral, hogy aztán ott kint vacogjon pizsamában az utcán, mint valami szerencsétlen hajléktalan.
A szíjak és a láncok a bizalom jelképei, azt mutatják, hogy kölcsönösen megbízunk egymásban. Ha nem így lenne, nem lennénk itt, de itt vagyunk, tehát nyilvánvaló, hogy így van. Abból, hogy hozzám került, nyilvánvaló, hogy engem választott, belém helyezte a bizalmát, és én ezt a bizalmat bizalommal hálálom meg, nem titkolok el semmit, még a beavatkozás előtt elmondom az összes részletet, a fűrészt például én találtam fel, első ránézésre nem is látszik rajta, úgy néz ki, mint egy hagyományos motorfűrész, de ha jobban megnézi, akkor mindjárt látja, hogy egy forradalmi újítás, epoxi gyantába kevert nanoméretű obszidiántörmelékkel vontam be lánc vágóéleit, ez egy nagyon takarékos és formabontó megoldás, ősiség és modernség fantasztikus fúziója, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az ezeréves hagyomány és az űrkorszak technológia megoldásai ötvöződnek benne, ha akarom egy tollpihét is hatvannégybe vághatok a segítségével, de ezt a tollpihét egyébként csak úgy szimbolikusan mondtam, ne gondolja, hogy tollpihékkel szoktam bohóckodni, az igazi kihívást természetesen az élő szövet jelenti, higgye el, hogy ezzel a fűrésszel, ha akarom, gyönyörűen ki tudom csipkézni a neuronokat, meglátja, ha túl leszünk a beavatkozáson, úgy fog vágni az esze, mint a borotva…” (szövegrész a Szerző saját weboldaláról) – http://gyorgydragoman.com
A lét élményéből fakadó mindenkori abszurditás itt nem kevesebb, mint hétköznapi realitás, a rendszer működési normája. Persze valamiféle köztes képlettel terhelten – hisz megannyi irodalmi hírélményből tudjuk, létezik mágikus realizmus, melynek időtlen sodrában a hétköznap hősei a képtelen körforgásban élik kegyelem nélküli napjaikat, s elszenvedik azt a koszfoltok, felhőnyomok és földsebek alkotta szkeptikus rejtekezést, melyből a századok nőnek ki, a főhősök küzdése sarjad és a szociális függésrend az „örökkön-örökké élsz…!” békéjével foszlik változatlan és tökéletes belenyugvásba. Valahol itt, a trópusok jelentésterében születik meg az a márványosan beégetődött élménytérkép, mely ha a díszletként használt falfestmények mállat- és égésnyomaira, a főszereplő tenyerének jelmotívumaira vagy akár szarvas-álarcok kegyetlenségére emlékeztet, akkor sem mágikusabb, mint a legnyomorultabb túlélés élménye. Itt tehát valamely kelet-európai szkeptikus realizmus érvényesül a mágikus helyett, Dragomán György egyik első hőse is a marginalitás terminátoraként vonul végig a négyszáz oldalnyi sebzettség és pusztulásképesség regényén, hogy szöszök és füstök, kések és lövések indulatos élményvilágát színezze valamely verhovinai tájképpel, elbeszélői lassúsággal és sorsukkal szenvedelmesen kibékült hullajelöltekkel, novellái meg mintha átsikkannának a létezés elviselhetetlen gyönyörűségét követő elpusztíthatatlan maradandóságba…
A (sokszor gombnyomásra újraindítható) téridő enterjei és printScreenjei mintegy visszaigazolják a Control-kérdést is: benne, alatta vagy által mit tehet az ember, a létező, a kimódoló, tervező, kivitelező, perfekcionistán esélytelen lény, ha az „újra meg újra meg újra” formálódó világ sehol és sosem lesz „annál” jobb…? S „ha már túl leszünk a beavatkozáson…”, az a túlélhetőség kockázataival együtt valóban a jobb kockázatával kecsegtet, vagy az ugyanolyan boldogtalanságával…? A kérdés nemcsak „költői”, hanem drámai is itt: újraindult valamely rendszer, vagy ez még a régi, a lecserélt bábukkal, az újraindult játszmákkal, kelet-porosz „nyitással” és két lépésből mattal, vagy tán még egy játszmánk volna a visszavágó érdekében? Válasz, egyetlen válasz úgysincs – de újraindítás talán még esélyes…
Mindenesetre a lét ilyes, kétszereplős és kétesélyes komfortzónáiból a Rendszerújra kötet IT-perfekcionális örömteréig, vagy a címadó novella retinára vetített parancsuralmi rendszerének kietlenségéből a még lehetséges utolsó röppenés közbeni eufória megnyugtató tónusáig, az érzületi, értelmezési, habituális és meneküléstechnológiai tökéletességéig roppant sok út vezet Dragomán novellásköteteiben. Egészében ugyanakkor meghagyja a győztesség lehetőségét mindannyiunknak a marokkőként megőrzött fehér királytól a keresett-véletlenül lelökött pálinkásüveg mentése közbeni csikó-cseréig, a kivételes mattot adás képtelen öröméig is. Rendszere újra perfekt – nem mintha nem lett volna az eddig is. De imígyen újraindítva talán még sikerképesebb, mint a perszonálisan kompaktabb korai regények korában volt is. Újra meg újra megnyitott sorok, mattba forduló kimenetek – egészen talán az újdonatújig…, talán minden játszma vége is a következő játszmával kezd igazán bekövetkezni.
Illusztráció: rendszerújra
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
