Kozma Vince: Kint rekedve (elbeszélések)
Zuhanás
A gyerek elaludt. Anikó felhívja a fiút. Hanyatt veti magát a kanapén, lábait az egyetemista dereka köré fonja. Utána a fiú a hasát és a combjait simogatja, csókolgatja a nyakát, majd elszenderedik. Bőrét nyirkosnak érzi a verejtéktől és ragacsosnak a fiú nyálától, az ágyékán száradó ondótól. Nem örül a csendnek, nem akar magára maradni a gondolataival. Legalább a másik szívverését hallgathatja, az is valami.
Ébredezik a kicsi. Marasztalni próbálja, sikertelenül. Mintha a gyerek űzné el, de erre nem szeret gondolni. Egyszerűen tapintatos, mondja magának, és így máris jobb színben látja az egész helyzetet. Akkor este? Nem, sajnos holnapra beadandója van. Anikó hezitál. Szüksége van arra a biztos tudatra, hogy látni fogja még a fiút, ugyanakkor elkeseredettnek sem akar látszani. Szégyelli magát, amiért vágyik egy fogódzkodóra, egy időpontra, amibe belekapaszkodhat, hogy könnyebben teljenek az üres órák. Erőt vesz magán, és nem kérdezi meg, mikor jön legközelebb, ha egyáltalán, és azt se ajánlja fel, hogy tanuljon nála. A tapadós nőkre senki sem bukik. Szerencséjére a fiú magától mondja, mintegy mentegetőzve az aznap esti kihagyásért, holnap délután átjöhet, miután lefekteti a fiát.
Túl nagy a ház. Elviselhetetlenek a néma szobák.
Másnap a konyhaasztalra hasal, és mivel ezúttal a fiú este is ráér, éjszaka a zuhany alatt áll terpeszben. Leszakítják a karnist, a víz a túlfolyót elkerülve a fürdőszoba sarkába gyűlik. A férjével közös ágyukba nem viszi, bár ő sem aludt benne hónapok óta, marad a szűkös kanapé. Reggelre elgémberedik a nyaka és a válla, a karja teljesen elzsibbad, de nem bánja, megéri. A fiú sosem kel fel mellőle, mert nem szeretné véletlenül felébreszteni. Ez megnyugtatja Anikót. Amíg magához szorítja, nem kell félnie attól, hogy az este folyamán kisurran mellőle, és elmegy, vagy hogy a telefonját nyomkodja. Ettől függetlenül mire Anikó lehozza a picit az emeletről, az egyetemista már felöltözve, táskával a vállán áll. Gyakorlat, nem hiányozhat. Persze, megérti. Anikó nem kérdez, a fiú pedig nem tesz ígéretet semmire. Majd ír. Anikó elhatározza, megtanul az apró dolgoknak is örülni. A majd éppen olyan jó, mint a kedden pontban egykor.
A házban az a legrosszabb, hogy az üres szobákat már nem töltik meg az álmok. A tér mégsem szűkül össze, ellenkezőleg, tágasabb lesz. Akár egy katedrális, ahol az embernek kissé mindig bűntudata van, csak úgy, valamitől, és a szent helyekhez hasonlóan nem segít se a napfény, se az elektromos villany, pár sarokból kiűzhetetlen marad a homály, az eltűnt élet helyén tátongó üresség.
Kíváncsi, mit foghat fel mindebből a gyerek. Este olykor felsír, a fekete szobák visszhangozzák, apa, apa. Majd megszokja, ahogyan ő is. Ezen egy pillanatra elmélázik, a kijelentés saját magára vonatkozó részének igazságtartalmát vizsgálgatja. Alkalmazkodást vár el a fiától, mikor még az sem egészen biztos, hogy magában megindultak a továbblépéshez szükséges belső folyamatok. Kezdésnek megpróbálhatna volt férjemként hivatkozni a férjére, még ha papíron továbbra is létezik a házasságuk. Az egyetemista mindenesetre itt van, ha nem is konkrétan most, legalább általánosságban véve az életében. Ez csak jelent valamit. Tranzit kapcsolat – villan fel benne a kifejezés, amivel valami olcsó, pszichológiai témájú női magazinban találkozott, és ismét belátja, hiba volt szabadon engedni gondolatait.
Szemben laktak. A férjének – volt férjének – a srác anyja tanított matekot, maga a fiú pedig akkor kezdte az elsőt, amikor egykori kedvese ballagott. Régebben a kocsiból biccentettek neki, amikor az állomásra vagy onnan hazafelé sétált. Egyik nap beállított. Az anyja küldte, házi kompótot hozott a kicsinek, már biztosan eheti. Anikó akkor napok óta nem hagyta el a házat, arra gyanakodott, a nő valójában csak ellenőrizni akarta, él-e még. Máskülönben maga jött volna át. Talán azt hitte, végzett a gyerekkel és utána saját magával is, és egy ilyen jelenet felfedezését mégiscsak jobb férfira hagyni. Az is megfordult a fejében, a tanárnő a fiát tapintatból használhatja követként, hogy Anikó véletlenül se gondolhassa, némi kárörvendés és szaftos pletyka reményében ugrik át hozzá, a frissen elhagyott nőhöz. Aztán Anikónak eszébe jutott a férje szeretője, és azt mondta magában, ha nekik szabad, akkor neki is, és a dolgok közti egyensúlyt helyreállítandó meglovagolta az egyetemistát. A fiú görcsbe rándult lába megrúgott egy piros, pöttyös labdát, mely lendülete elvesztése után visszagurult ugyanoda, a nappali rojtos szőnyegének közepére.
Anikó utál itt lakni. Több szempontból is. A fal mentén a járólapon repedés fut, a lépcsőfokok nyikorognak és billegnek, bizonyos szobában egyfolytában fázik, nem számít, milyen magasra tekeri a termosztátot, máshol elpusztul a hőségtől. Néhány konnektor serceg, pár használatát a volt férje tiltotta meg, mondván, nem földelt. Régi ház, de apránként majd újítgatunk rajta, ne aggódj. Anikó minden igyekezete ellenére sem találta a közös hangot új otthonával, ám leginkább magával a helyszínnel nem volt képes megbékülni. Férje idevalósi, nem akart elszakadni ettől a közösségtől, nem tágított, nem volt hajlandó máshova költözni, annak ellenére, hogy jóformán csak aludni járt haza, Anikót meg naphosszat magára hagyta a megszokhatatlan épülettel. Erre tessék, most ő bérel lakást a városban. Anikó elmereng. Talán nem volt annyira jó nő, hogy ezt az áldozatot érte hozta volna meg? Már mindegy. A faluban nem sikerült beilleszkednie. Éppenséggel nem gyüttmentezték le, de nem sikerült társaságra találnia. A játszótéri anyukaközösségekbe, úgy tetszett, nincs tagfelvétel, bár nem kizárt, ő nem volt elég nyomulós. A férje biztosan azt mondaná, nem próbálkozott eléggé. Hát ez van. Itt ragadt.
Hétvégente legalább egész napokra is lepasszolhatja a fiát az anyósának. Ilyenkor estére szexszag terjeng az egész házban. Így nevezi magában az ondó savanykás bűzének és az izzadó testek penetráns kipárolgásának egyvelegét. Vajon érzi a gyerek a másik, az új férfi szagát?
Ha lenne munkája, megpróbálhatna elköltözni. A volt férje azt mondta, hagyja az állásinterjúkat, figyeljen a közelgő kicsire, adja át magát az anyaságnak, felhőtlenül, egyelőre bőven elég az, amit ő keres. Nem kell modern nőnek lennie. Akkor még az volt a terve, hogy sorban jönnek majd a picik, három biztosan, de egy negyediket sem utasítana vissza. Az ilyesmikért szeretett bele Anikó. Tény, hogy nem mondta, mindet tőle szeretné. A bölcsődében kiröhögték. Aki helyre pályázik, már akkor szóljon, ha pozitív lett a teszt. Annyiban igazat adott nekik, valóban fogalma sem volt, hol dolgozhatna nulla tapasztalattal, amíg a fiacskájára vigyáznak. Legalább a gyerektartást kapja rendesen. Egy-két évig még ez lesz. Aztán kiderül. Valahogy mindig van, nem igaz?
Egyszer arra riad fel, hogy a fiú nincs mellette. Megérinti a kanapé azon pontját, ahol az imént még az ő mocorgásától ráncosodott össze a lepedő, és hirtelen megérti, mit jelent, amikor csupán hűlt helye marad valakinek. Nem mozdul, arca kifejezéstelen marad, ám belül pánikol, mezítelen testét egyszerre sebezhetőnek és gyengének érzi. Elölről kezdődik minden. Egy cuki kis szaktársnő, egy erkölcstelen bölcsész kurva. Fiatalabb nála, a segge még nem narancsbőrös, a hasa még feszes, nem szántják fel a terhesség utáni redők. Nem használt áru. Biztosan képes érdemi beszélgetést folytatni a nyelvészetről, társaság az ágyon túl is. Aztán motozást hall a konyhából. A fiú könyvek, füzetek fölé görnyedve tanul. Muszáj, ne haragudj, hétfőn zéhá. Szórakozottan leteszi a tollat az asztalra, hagyja elgurulni, majd oda se nézve elkapja. Párszor megismétli. Lejt a padló, jegyzi meg. Megrogyhatott az alapozás. Igen, Anikónak dereng valami, a volt férje is említette, meg kell majd csináltatni, mielőtt beszakad. Immár ez csupán egy a sok elvetélt tervből. Meglehet, sejtette, nem fog már itt lakni, mire talál rá szakembert, akkor meg minek.
Kávét főz a fiúnak, csendben megissza, Anikó elnézegeti. A konyha a túlfűtött helyiségek egyike, a fiú bokszerben ücsörög, Anikónak elég egy vékony, széttárt köntös. A fiú szája hang nélkül mozog, magol, a nő nem mond semmit. Érzi, ismét kavarogni kezd benne a félelem. Vajon azért nem akar megszólalni, hogy ne zavarja, vagy valójában nincs is semmi, amit mondhatna? A férfi, aki papíron még a férje, azt rótta fel neki, házasságuk alatt javarészt egyedül érezte magát Anikóval. Aztán az jut eszébe, napról napra élnek a fiúval. Azért nem szól egyikük sem, mert egyre nehézkesebb elkerülni a kettejük dolgát érintő kérdéseket, akkor meg már jobb hallgatni. Sem ő, sem a fiú nem akar irányt adni a viszonyuknak, így viszont ott lebeg a levegőben a kávéval és a szexszaggal együtt, hogy nem lesz az egészből semmi. Jobb nem piszkálni. Addig mégiscsak van valahogy. Attól tartva, az egyetemista nem is a tételeit memorizálja, hanem azon morfondírozik, hogyan adagolja be mindezt finoman a nőnek, Anikó kigombolja a fiú alsóját és hintázni kezd az ölében. Fáj, kidörzsölődött, mellette pedig már holtfáradt, egészen a füleiben érzi saját szívdobogásának súlyos rengését, de muszáj.
Azt már egészen fiatalon elhatározta, ha egyszer sikerül elkerülnie otthonról, soha nem költözik vissza. Tény, közel lennének a barátai, akik naponta meglátogatnák, ott lenne programnak sok pláza meg a kifőzdék, nem lenne ennyire magára hagyatva a saját gondolataival, nem kellene pótcselekvésként egyik bizonytalan kapcsolatból a másikba menekülnie. Az anyja miatt viszont nem hajlandó. Kimondatlanul, de határozottan éreztette Anikóval, őt hibáztatja, hogy az apja elhagyta őket. Sírós, nyafogós gyerek volt, ki tud egy ilyennel egy háztartásban élni? Ráadásul szegény anyját olyannyira kimerítette, hogy este nem volt ereje eleget tenni egyéb kötelességeinek. Nem akarta azt hallgatni, látod, kicsim, téged minden férfi elhagy. Vannak ilyen nők. Ez van. Olykor eszébe jut, a fia is el fogja hagyni, mindegy, mennyit gürcöl és szenved érte, és ilyenkor bűntudata van, amiért utálja a saját gyerekét és azt kívánja, bár lányt szült volna inkább.
Elveszti a fonalat. Sejti, valahol nem klappolnak a gondolatai, teljes a disszonancia, de az agya nem képes leállni. Hátranyúl, megragadja a fiú csípőjét, magához húzza, hatoljon belé mélyebben, fájdalmasabban, amíg az ernyedt gyönyörrel kevert fizikai fájdalom el nem tompítja néhány percre a fejében a szűnni nem akaró zúgást. Jó érzés párnába fúrt arccal ordítani. Anikó volt férje nagy bejelentése óta nem alszik. Tisztában van vele, ez így túlzás, alvás nélkül meghalna, de nem jön rá, teste mikor pihen, hogy még mindig talpon van. Fél, egyszer végleg kifárad a szextől, de attól jobban fél, hogy a teste nélkül nem lesz mit kínálnia a fiúnak. A férje nem mondta, de Anikó tudta, a kolléganője hajlandóbb és odaadóbb nála. Nem akarta még egyszer elkövetni ezt a hibát. Legalább a kialvatlansággal együtt az étvágytalanság is megjelent, visszafogyott a tizenhat éves súlyára, újra beesik a hasa a bordái és a csípőcsontja között, látszanak a hasizmai, és biztos benne, ez tetszik a fiúnak, ezért most már csak azért sem eszik.
Amikor a fiú nem tud átjönni, néha jobb híján takarításba kezd. Lepucolja a tűzhelyet, kimossa a hüvelyváladékot a pokrócokból, szellőztet, ide-oda taszigálja a hűtőszekrényt, ám az egyre hangosabban zúg, és messziről nézve olyan, mintha mindjárt a konyha közepére dőlne. Néha arra gondol, felporszívóz a meg nem született második, harmadik és a talán negyedik szobájában is, de az üvegezett ajtók mögött gomolygó sötétség letaglózza. Nem számít, raktárszobára is szükség van, még ha már el is felejtette, miket hánytak oda.
A férje azt mondta, unatkozik, és Anikó felfogta, nem csupán a pásztorórák számának megcsappanására céloz. Megbolondul, hogy vele minden napjuk ugyanaz az algoritmus. Dolgozik, de fürdetésre szorgalmasan hazaér, utána egy óráig figyelmesen hallgatja, ahogyan Anikó a babázás nehézségeiről panaszkodik, majd kidől, ő meg sorozatozhat vagy maszturbálhat magában a monitor előtt. Együtt van vele, mégis magányos. Csak egyszer vitatkoznának egy ízeset vagy valami! Anikó fél, az egyetemista is erre gondol vagy fog gondolni, ha nincs résen. Folytonos készenlétben van. Taktikusan hallgat, hadd locsogjon ő, amitől szemmel láthatóan jó kedve lesz, és le is nyeli, ha az kell, holott azt a volt férjének soha nem tette meg.
A feje állandóan zúg. Mesét olvas a fiának, mondat közben elbóbiskol, halandzsázik, míg teljesen el nem veszíti az uralmát önmaga felett, és ki nem csúszik az ujjai közül a könyv. Apró kezecske csapkodja a karját, folytassa. A tévét bekapcsolni könnyebb lenne, de nem akar rossz anyuka lenni, és köztudott, csak a rossz anyák ültetik képernyő elé a gyereküket. A sétához nincs ereje, a figurás játékok közben rendre elalszik. Úgy érzi, egy delíriumos látomáson át tapasztalja meg a hétköznapokat. A kicsinek üveges tápokat ad, magára nem főz. Szeretne felébredni, aztán ráeszmél, nem álmodik. Napjait jórészt kiteszi a várakozás a fiúra. Olykor ráír a barátnőire. Mindegyik nagyon sajnálja, nincs idejük, hogy meglátogassák, de ha bármire szüksége van, szóljon nyugodtan.
Anikóban hirtelen megszületik valami elhatározásféle, megiszik két kávét, megszakítás nélkül elolvassa az egész történetet, remek várat épít, a fia mosolyog. Este a koffeintől forgolódik, ám arra gondol, megéri, jobb embert, jobb férfit akar nevelni a fiából. Abbahagyja a hánykolódást, továbbképzésekről olvas a neten, otthonról végezhető, részmunkaidős állásokat keres, aztán pár órára elnyomja az álom. Reggel zilált, viszi a picit az anyósához, fogadja az egyetemistát, és előző esti tervei csak akkor jutnak eszébe, mikor a fiú nyálcsorgatva elszunnyad a mellkasán. Maratoni menetet tartottak. A fiú ünnepelni akart. Külföldi ösztöndíjat nyert, elutazik fél évre, talán többre is, ha minden jól megy. Megígéri, ír minden nap, nem hagyja egyedül, a szavát adja, bízzon benne.
Telefon. Kikászálódik a fiú alól, a konyhába oson. A férje. Hamarosan átmennek. Ez így nem mehet tovább. Az anyja azt mondja, Anikó borzalmas állapotban van, gebe, a szemei állandóan vörösek, puffadtak. Suttogva megkérdezi, ugye nem vagdossa magát megint? Angelika jól kijön Barnussal, náluk fog lakni, amíg össze nem szedi magát. Természetesen fizeti a pszichológust, nem szeretné, hogy szenvedjen, mégiscsak a volt felesége, az évek, meg minden, barátként akar elválni.
Nem. Biztosan csak képzelődik. Fel-alá járkál az asztal körül. A járólap repedéseiből hangyák rajzanak elő, rengetegen vannak, bármennyire is tapossa őket, csak egyre többen lesznek. Szeretné megérteni, mi történik körülötte, szeretne felkelni. Tervet készít. Felöltözik, elküldi a fiút, kidobja a kotonokat, gyorsan kitakarít, kiszellőztet, talán hajat is mos, sminkel. Igen. Meg fogja oldani.
Ekkor megreccsen valami. Morog, zúgolódik alatta a föld. A hűtő arccal előre bukik, majd lebucskázik a semmibe. Az asztalt, a székeket beszippantja a feketeség. Anikó haja fellobban, lebeg. Köntösét fellibbenti a szél. A hűvös légáramlat jólesően süvít a combjai között és a hónalja alatt. Felpillant, a konyha után nyúl, az ujjai közötti réseken figyeli, ahogy a szoba összezsugorodik, apró fényponttá tömörül az egész ház, mígnem teljesen magára marad a zuhanásban.
A szobádban
Anyánk nagyon szomorú, és nem értem, miért, hiszen nem ő alszik éjszakánként összezárva a túlsó falnál fekvő üres ágyaddal. Azt ígérte, majd kiszortírozzuk a holmidat, és ami használható, azt elajándékozzuk vagy eladományozzuk, a többinek meg rendelni fogunk egy konténert. Ehhez képest a szekrényben még mindig a te ingeidet kerülgetem, a könyveimet meg az íróasztalon stószolom fel, mert a modellautóidtól nekik már nem jut hely a polcon. Érdekes. Emlékszem, gyerekként azon szurkoltál, költözzek el mihamarabb, hogy végre teljesen magadénak tudhassad a szobát. Erre én maradtam itt, mégis csak egy megtűrt idegennek érzem magam. A hiányod jobban kiszorít, mint amikor még itt voltál. Nem lehet veled alkudozni, veszekedni. Csökönyösebb lettél, mint valaha.
Hazudhatnám azt, hogy az autókat már amúgy is el akartad adni. Végtére pénzzé tetted a biciklidet, az öltönyödet és az ünneplőcipődet, még azt az ezüst borospoharat is, amit a keresztelődre kaptál. Miért pont a gyűjteményed ne került volna sorra? Én tudom, miért nem, de anyánkat talán beugrathatnám és fokozatosan, polcról polcra, fiókról fiókra elfoglalhatnám a szobát. Apánkkal ellentétben ő nem hibáztat engem. Meggyőzhető. Pusztán felült annak az észszerűtlen reménynek, hogy egy napon még visszajössz, és érzi, ha túladna szerény hagyatékodon, azzal beismerné, mily hiábavalóak az ábrándjai. Ennek dacára talán a másik fia jelenléte valamikor még jobb belátásra bírhatja, és egyszer továbbléphetünk. Vele szemben az öregünk büntetni akar. Tornyosuljanak csak körém csúf mementóként lomjaid, örök emlékeztetőül arra, amit tettem! Természetesen ezt nem mondja ki. Azt mondja, nem az én hibám, azonban én megtanultam a szavai mögé látni, és nem titok előttem, mit gondol valójában.
Vádolhatnál azzal, mindezt csak bebeszélem magamnak, de te nem voltál ott, amikor noszogatott, egzecíroztatott, pátyolgassalak, segítsek rajtad – mentselek meg. Mit kellett volna tennem? Tanultam veled, megírtam a házi feladataidat. Az öreg úgy tartja, Budán nem keveredtél volna ilyen társaságba, de neked ennyiből csak a helyi gimire futotta. A felvételire mégsem ülhettem be helyetted. Mindenesetre én a fura barátaidhoz is követtelek, amíg a vizsgáim és a barátnőm engedte, bár szerintem úgyis megtaláltad volna a módját, hogyan tévesszelek szem elől. Az esti kijárkálásaidhoz képest felüdülés volt, amikor a monitor előtt görnyedtél hajnalig, bármennyire is rimánkodott apánk, vegyelek rá valami hasznosra, vigyelek el magammal futni, vagy vigyünk magunkkal harmadik keréknek Lucával. Biztos voltam benne, engem vádol a számítógép miatt is, amiért kiskorodban bevezettelek a virtuális álomtérbe, ám a kivezető utat már nem mutattam meg.
Egy idő után megelégeltem, és megmondtam neki, ha annyira aggódik, ne telefonon üzengessen, hanem jöjjön haza. Hónapokig nem is beszéltünk utána.
Te talán nem is fogod fel teljességében ennek a mondatnak a jelentőségét. Nem tudhatsz róla, de mi hárman afféle szövetséget képeztünk, anyánk, apánk és én. Hogy ellened vagy érted, azt nem lehet pontosan megállapítani. A felszínen határozottan érted, azonban bennünk belül, bennem különösen, némiképp ellened. Nem tehetek róla, meggyónom, jól esett a bezzeg gyereknek lenni. Leírhatatlan eufória hallgatni, ahogyan anyánk és apánk órák hosszat savaz, szapul téged. Ugyanazt a neveltetést kapta, erre tessék. Neki is ugyanabból a Bibliából olvastam esténként, és most nézz rá! A nagyobbikhoz hasonlóan ő is mindent megkapott, de elherdálja. Szégyen. Apánk fel nem foghatta, hogy képes voltál őt okolni a magad félresikerült életéért. Előtted sem titok, maga is apa nélkül nőtt fel, bár az ő apja meghalt és nem egy kurva miatt hagyta el, ahogyan anyánk mondaná, fél évig tartó mindennapos veszekedést követően. Ezeken a szeánszainkon várakozón nézett ránk, szótlanul várva a megerősítést, nincsen igazad. És egyfajta íratlan liturgiát követve anyánkkal felváltva mantráztuk, bizony-bizony, a Kovács gyermekotthonban nőtt fel, mégis ügyész lett belőle, igen-igen, két utcával odébb a Jancsika is milyen derék emberré vált, pedig az anyja már a harmadik nevelőapját fogyasztja. Ennek fényében nem csodálhatod te sem, mennyire összetört, mikor szövetségünket felbontva az oldaladra álltam. Persze ez nem igaz. Nem akartam egyetérteni egyikőtökkel sem, mindössze azt nem voltam képes elviselni, hogy rám tolja a felelősséget.
Anyánk szépen bevetette az ágyadat. Azóta ő is és én is egy biztos húsz-harminc centiméterre elkerüljük és hozzá sem érünk. Öntudatlanul, ösztönösen. Akár a radioaktív hulladékot. Az a benyomásom, a por sem gyűlik rajta, a fejtámla és a fal között a pókok nem szőnek hálót. Emlékszem, régen nekem kellett agyoncsapkodnom őket, mert te rettegtél tőlük, erre tessék, amikor szabad a pálya, sehol sincsenek. A számítógépedhez végképp nem nyúlt senki. Anyánk fél, elrontja, ha neki esne a rongyaival. Szerintem a billentyűk alatt még mindig ott gyülekeznek az elhullajtott korpadarabkáid, a kidörzsölt szempilláid, morzsák a bundás kenyeredből, a hamu a cigarettádról, a nagy izgalomban lerágott szálkák a körmödből. Bekapcsolni a masinát értelmetlennek látom. Hiábavaló próbálkozás lenne feltörni a sérült elméd szülte jelszavakat. Természetesen anyánknak több ízben is megígértem, megteszem. Ő hisz abban, találunk egy naplót, esetleg fotókat, ami közelebb visz minket megértésedhez, esetleg ráakadunk olyasvalakire a barátaid között, akit még nem faggatott ki a rendőrség, és aki talán jobban ismer téged, mint a tulajdon családod.
Anyánk magyarázatot vár, pedig nincs. Szeretem legalábbis azt gondolni, hogy néha az emberek, akár a dolgok, csak úgy, maguktól vagy egy idő után, a túl sok vagy éppen a túl kevés használattól egyszerűen elromlanak. Persze, meglehet, pusztán a félelem beszél belőlem. Talán valójában csak nem akarom megtudni, mit írtál rólam, miket beszéltél rólam, mennyiben teszel engem te felelőssé a történtekért.
Vajon Lucát is hibáztattad? Apánk is elhagyott egy nőért, és lám, én is. Nem tehetek róla, a hormonok. Meg egy nő valóban sok figyelmet, törődést kíván. Ha egy-két évig kihúztad még volna, meglehet, magad is megtapasztalod.
Arra gondolok, talán ha kisebb közöttünk a korkülönbség, jobban vigyázhattam volna rád. Amikor megfogantál, anyánk és apánk házassága régen túljutott a zenitjén. Az a sejtésem, hogy a jelenléteddel szándékozták kitölteni az évek során kettejük között kialakult űrt. Én már iskolás voltam, autonóm lény, mintha nem is léteznék, de egy pici baba legalább három évre leköti az ember figyelmét és energiáit. Nem ábrándozik más szoknyákról. Legalábbis, feltételezem, így számolhatott anyánk. Nem jött össze. Ez van. Mindenesetre kezdetekben én örömmel vettem a kettőnk közti időbeli távolságot. Ringathattalak, a nyakamba vehettelek. Akárha a sajátom lettél volna. Végtére, hiszen úgy is hagytalak magadra, mint egy apa a gyermekét.
Persze az is valószínű, ha együtt növünk fel, te rántasz magaddal engem az iszonyatba. Engedek a csábításnak, hagyom, az apánk után keletkezett űrből születő fájdalom engem is elragadjon. Fekete ködként elhomályosítva látásomat magam sem ismerhettem volna fel, ki a barát, és ki csepegtet enyhülést ígérve mérget a vénáimba. A mámor és az önmarcangolás iszamós, langymeleg mocsarában dagonyázva én is ragaszkodtam volna az öreg után maradt bármiféle ereklyéhez, mely biztosítókötélként talán visszaránt, mielőtt túl mélyre zuhannék. A polcon terpeszkedő piros sportkocsi volt számodra a remény, nem igaz? Hogy visszajön, vagy legalábbis nem ment el teljesen. Ebben nem különbözöl anyánktól. Ugyanaz a rögeszmés, rothasztó ragaszkodás munkálkodott benned, mint most őbenne, melynek köszönhetően minden éjjel álmatlanul bámulhatom hold sütötte takaródat.
Aludhatnék éppen a fal felé fordulva is, de úgy rosszabb. Nem hagy nyugodni az érzés, figyelsz. Néha olyan a nézésed, mintha két ponton cigarettát nyomnának el a hátamon. Szóval inkább az ágyadat választom, a polcot és a számítógépasztalt, meg ezeket a pirkadatig tartó magányos párbeszédeket. Nem merek hátat fordítani a hiányodnak, még ha szembesülni vele éppoly elviselhetetlen is.
Ennek ellenére, különös módon, sóvárgó nosztalgiával szoktam felidézni az utolsó egy-két évet is, amikor átlépted a szingularitás küszöbét, és már semmiféle jó szándék nem ránthatott volna vissza abból a fekete lyukból. Amikor nyitott ablaknál füstölögve verted a billentyűzetet sokszor még hajnali négykor is, más világokba menekülve, ahol nem olyan nyomorúságos, mint itt, és én már belefáradtam, hogy a másnapi zéhá előtt nyugalomért könyörögjek. Vagy azok az átvirrasztott éjszakák, melyek során önkívületben vergődtél, akár egy megszállott, izzadságoddal teljesen eláztatva a pizsamádat és az ágyneműdet, rémálmoktól hajszoltan, érthetetlen monológokat hadarva. Olyannyira megdermesztett a látványod, nem mertelek felébreszteni a lidércnyomásból. Magamban kitartóan imádkoztam, hagyjad végre abba, tűnjél már el, miért nekem kell mindezt elviselnem, de közbeavatkozni gyáva voltam. Nem mertelek felébreszteni. Most tessék. A kívánságom teljesült, eltűntél, zavartalan az esti csönd, mégis nyugtalanabb vagyok, zaklatottabb. Szeretném megérteni, miért érzek így. Talán a semminél az akármi is jobb, csak legyen.
Mivel engesztelhetnélek ki? Ha ez megnyugtat, Luca elhagyott. Nem bírt elviselni téged. Igazán igyekezett, de azt mondta, nem képes örökké engem vigasztalni. Nem lehet úgy együtt élni valakivel, hogy lélekben egy ott se lévő harmadik miatt emészti magát. Még ha egy idő után nem is beszéltem rólad, ő váltig állította, az arcomra van írva, rád gondolok. Hát ezért élek még mindig anyánknál. Amúgy én nem hibáztatom Lucát. Ismerem azt a fásultságot, kimerültséget, amikor próbálsz valakin segíteni, mégsem érsz el semmit. Ilyenkor az ember vagy maga is összeroppan, vagy elmenekül a saját kudarca elől. Én Lucához futottam, ő meg utána valaki máshoz. Hallottam, nemrég jegyezték el. Remélem, boldogok lesznek, és az a fertőző ragály, mely szüntelenül gennyedző sebeidben erjedt, nem mérgez tovább.
Megint apánkra gondolok. Képtelen vagyok dűlőre jutni felette. Bármennyire is úgy érezted, elhagyott, mégiscsak ő ment el beazonosítani, aztán autózott két-három órát az urnáddal az anyósülésen. Bele se merek gondolni, ő mikről beszélgethetett veled azon az úton. Olyan hülyeségek jutnak eszembe, minthogy hallgatott-e közben rádiót, vagy becsatolta-e neked a biztonsági övet? Talán nem is szólt hozzád, mert a rendőrök jelentését pörgette le maga előtt újra és újra? Nem csodálnám. Nekem is eszembe jut naponta többször. Megcsúszott, mondták, elesett. A többi azt hitte, csupán kiütötted magad, még be is takargattak, és csak reggel vették észre, valami nincs rendben.
Lassan felkel a nap, lilás narancssárgára festi a füsttől megbarnult sarkot az ágyad fölött. Apánk elvitt egy körre, anyánk hetente felporszívóz körülötted, nekem meg minden nap itt ülsz a nyakamon. Pedig ha tudnád, mennyire el akartam ezt kerülni! Hogy életem végéig istápoljalak. Láttam magam előtt, amint hónapról hónapra pénzellek, majd amikor már kocsonyássá hígítottad az agyadat a legkülönfélébb vegyszerekkel és digitális zsibbasztókkal, magamhoz veszlek és vigyázok rád, akárcsak csecsemőkorodban. Rettegtem ettől. Olyannyira iszonyodtam a gondolattól, hogy az első, amit éreztem a halálod kapcsán, az a megkönnyebbülés volt.
Most mégis én vagyok itt veled, nem más. A munkatársaim röhögnek rajtam a hátam mögött, amiért még mindig a mamahotelben lakom, de nem érdekel. Ez számomra a jól megérdemelt börtön, büntetés az önzőségemért és mindazért, amit elmulasztottam megtenni, és te vagy az őröm és a cellatársam egy személyben. Mert hát mégiscsak igaza van apánknak, bűnhődnöm kell, bárhogyan is próbálom tagadni.
Veszem a ruhám, összepakolom a táskámat, hamarosan elindulok. A sportkocsira téved a szemem, amit az öregtől kaptál a kevés közül az egyik közös karácsonyunkra. Elteszem, a polcra így négy könyvem is elfér. Elnézegetem, aztán a könyveket lepakolom az asztalra, az autó meg visszakerül a helyére. Még nem állok készen a szökésre. Majd talán egyszer.
Most mindenesetre viszlát. Este újra találkozunk. Légy jó.
Carrot on a Stick
Éjfél felé járt az idő, kisebb megszakításokkal talán délelőtt tíz óta ülhettem a monitor előtt. A gépem a nyári hőségben helikoptereket megszégyenítő hangon búgott, ám estére a nyitott ablakon besurranó hűvös levegő némiképp dorombolássá szelídítette a masina morgását. Kínzott a térdem, de már ahhoz is kimerült voltam, hogy a székkel kifordulva megnyújtóztassam a lábamat. Évszaktól függetlenül estére mindig elpárolgott a hő a kezeimből, ha sokat gépeltem. Izzó szemeimet jeges ujjaimmal hűtöttem. Aznap tíz szintet fejlődtem, körülbelül ötven ponttal ügyesedtem szabászatban, kerestem pár aranyat az aukciósházban, és cirka két óra alatt egy könnyebb kazamatát is kipucoltam egy brit baráti társasághoz becsatlakozva. Ha ott felállok, hat órám lett volna aludni. Akkor viszont rám írt egy másik csapat, kellene nekik egy gyógyító. Patkók dobogtak el mellettem, egy közeli fáklyából lomhán szállt a füst a holdvilágos ég felé, a kovácsműhelyben még bőszen verték az üllőt, a tér közepén javában tartott a varázsitalokkal és a legkülönfélébb ritka ereklyékkel és talizmánokkal való üzérkedés a kalandorok között, pár lépésnyire tőlem pedig egy fekete mágus épp embereket toborzott a klánjába – akinek foglalkozását illetően minden kétséget eloszlatott a koponyákkal sűrűn díszített, pókhálómintás talárján túl a lábánál táncikáló kis ördögfióka. A város nyüzsgését elnézve az volt a benyomásom, egyedül nálam merült le az elem, mintha a valódi élet most kezdődne, és ennélfogva nem láttam helyénvalónak magára hagyni segítséget kérő játékostársaimat. Végül három-négy órát pihenhettem.
Reggel biciklire szálltam, kitekertem a raktárhoz, el-elbóbiskolva végighallgattam az eligazítást, azután hozzáláttunk a címkézéshez. Mielőtt idekerültem volna, azt hittem, gépek ragasztják fel a termékismertetőket a dobozokra. Most, hogy ott voltam és csináltam, tudtam, nem tévedtem. A feladat elméletben nem nevezhető bonyolultnak. A4-es ívekre annyi vignettát nyomtattak, amennyi kifért, és nekünk egyesével rá kellett nyomkodnunk azokra a csomagokra, amelyeken az előállító ország lespórolta a magyar nyelvű tájékoztatót. Hétvégi diákmunkának pont ideális volt, ennek ellenére úgy éreztem, soha nem fog eljönni a délután négy óra. Talán a kialvatlanság tehette, esetleg a matricázás melankolikus monotonitása, vagy a raktár maga volt rossz hatással az időérzékemre, és nyújtott végtelenné minden percet. Ablakok ugyanis nem voltak. Kint perzselhetett a nap, jöhetett zivatar, nekünk erről sejtelmünk sem volt. Az állandó neonfényből szervezetünk képtelen volt megállapítani, mennyi idő telt el érkezésünk óta. Mikor például úgy éreztem, lassan itt az ebédszünet, csalódottan olvastam le az órámról, hogy éppen csak elmúlt kilenc.
Délután aztán irány haza, majd egy gyors uzsonna-vacsorát és zuhanyzást követően ültem vissza a gép elé. Az aukcióim szépen pörögtek, míg oda voltam. Szerencsére a táskákra mindig van kereslet. Apránként egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy lovat vásárolhassak, ami nem volt éppen a leggyorsabb közlekedési módok egyike – a griffmadárról álmodni sem mertem –, ám így is várhatóan hatvan százalékkal csökkentette volna a céltalan sétafikálással töltött időt. A legmagasabb szinttől sem jártam már messze. Úgy terveztem, ha pár napon, de legfeljebb egy héten belül elérem, és utána sikerül becsatlakoznom egy aktív klánhoz, akkor a nyár vége előtt még portyázni is lehetőségem nyílna. Ez azt jelentette, hogy húsz-negyven másik emberrel a föld gyomrába vezető, szörnyektől hemzsegő barlangrendszereket, vagy elhagyatottnak vélt várkastélyokat hódíthattam volna meg, ahol a játék a legértékesebb kincseit rejtegette, melynek megkaparintása komoly, összehangolt munkát követelt meg. Ősszel kezdődött az utolsó gimnáziumi évem, a tanulásra akartam összpontosítani, addigra szerettem volna magam mögött tudni ezt a fantáziavilágot, hogy ne vonja el a figyelmemet.
A raktár kapcsán bizonytalan voltam. Nyáron még belefért, azonban a tanév alatt mégiscsak tanulni illene hétvégenként, és ismerve magamat különben sem bírnám sokáig, ha hétfőtől vasárnapig minden reggel hatkor – vagy korábban – kellene ébrednem. Különben pedig, ha már nem játszom, amúgy sem lesz szükségem a pénzre. A havi díjat körülbelül kétnapi címkézéssel kerestem meg. A maradékot az időnként megjelenő fizetős tartalmakra, új helyszínekre, kozmetikai jelentőséggel bíró ruhákra tartogattam, továbbá bármilyen fejhallgatót vettem, a bal fülese rendszeresen recsegni kezdett két-három hónap használat után, amin csak a teljes csere segített, a billentyűzet időnként beragadt, az egér kábele megtörött. Az egész számítógépesdit viszont pihentetni szándékoztam az érettségiig.
Mindnyájunknak megvolt az oka, amiért eljárt ragasztani. Elsősorban az, hogy a környéken nem volt más diákmunkára lehetőség – vagy legalábbis nem fehéren. Móni például a karateórái árát fedezte a munkából. Hozzám hasonlóan csaknem két napig dolgozott, hogy egy hónapra befizethesse magát, ami nyolc alkalmat jelentett. Az új felszereléséért három-négy hétvégén keresztül kellett matricáznia, és a vizsgái sem voltak ingyen.
Móni sokat beszélt, én meg annál is többet hallgattam. Leginkább azért, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Az egyik pillanatban arról áradozott, hamarosan meglesz a kék öve, és hogy mennyire élvezi, hogy hétről hétre fejlődhet, és ráadásul az övek rendszerének köszönhetően mérhetően, akár egy ranglétrán, aztán váratlanul arról panaszkodott, kíváncsi, mihez fog kezdeni, ha megjön neki. Ezt a kérdést a raktár ihlette. Reggelente egy biztonsági őr kísért minket abba a helyiségbe, ahol a címkézésre váró áru sorakozott, hosszú függőfolyosókon és több emelet magas polcok között elhaladva. Hátrahagyott egy adó-vevőt, majd lehúzott egy rácsot, amilyet addig egyedül a plázákban láttam a bezárt boltok bejárata előtt. A kamerákon keresztül persze továbbra is szemmel tartott minket. Amikor ki akartunk menni vécére vagy cigizni, az előírás szerint felhívtuk, mire öt-tíz perc várakozás után megérkezett, és nyikorogva felgördült a roló. Természetesen ilyenkor csoportosan vonultunk, kísérőnk senkit sem hagyhatott felügyelet nélkül – legfőképp a termékek védelmének érdekében. Más nem ügyelhetett ránk, hogy esetleg több csapatra oszolhattunk volna, lévén rajta meg rajtunk kívül senki nem dolgozott hétvégente, az épület üresen kongott a lépteink visszhangjától. Ennek okán a napi pisilések számát igyekezett mindenki minimálisra redukálni, valamint megtanultuk akkor is elvégezni a dolgunkat, amikor valójában nem kellett és más miatt hagytuk félbe a munkát, mert zavarba ejtő lett volna, ha fél óra múlva hirtelen mégiscsak ránk tör az inger. Móni arra célzott, fél, mit fognak szólni a többiek, ha egy durvább napján egy-kétóránként szólna az őrért, hogy cserélhessen. Arra gondoltam, egy meglepetés hasmenés azért csak rosszabb lehet, ám ezt megtartottam magamnak. Arról, hogy játszom, mélységesen hallgattam, még ha erről az örökkévalóságig is képes lettem volna beszélni, más témám meg nem volt. Korábban írogattam, de Móni nem tűnt olyan lánynak, mint akit érdekelne a költészet.
Esetenként egyszerűen nem figyeltem rá. Lekötött az estém, valamint a következő hetem megtervezése. Azt számolgattam, mennyi aranyért érné meg táskákat árulnom. Ha túl sok hasznot szeretnék lefölözni, akkor az olcsóbb konkurenciát fogják választani, viszont a többiek alá licitálva mindösszesen néhány ezüst lenne a profitom az alapanyag beszerzése és az aukciósház használati díjának kifizetése után, amely erőfeszítés ilyetén módon rendkívül hosszadalmasan és körülményesen térülne csupán meg. Idővel, amint azt elterveztem, sikerült becsatlakoznom a legjobb klánhoz a szerveren, mely főként finnekből, lengyelekből és angolokból állt össze, és ez az előrelépés a virtuális társadalmi ranglétrán még égetőbbé tette az anyagi gondjaimat. A hajnalig tartó portyázás nem volt olcsó mulatság. A felszerelésem mindig javításra szorult, különféle oltalmazó és varázserő-növelő bájitalokat kellett vásárolnom, olykor pedig, ha a csapat éppen híján volt az offenzív karaktereknek, kénytelen voltam súlyos tallérok fejében árnypappá átképeztetni magam, majd – akár már a következő nap – vissza gyógyítóvá.
Ha nem tereltem volna el effélékkel a gondolataimat, megbolondultam volna. Legjobban a lenmagot utáltam. Átlátszó műanyagban érkezett, az elülső matricán vidám napocskával és márkajelzéssel, a hátulsón német termékismertetővel. Akár egy kis babzsák. Egy hosszú, csőszerű dobozban hét darab foglalt helyet ezekből a tenyérnyi zacskókból. A legtöbb csomagolás rendelkezett akkora felülettel, hogy különösebb odafigyelés nélkül, tempósan, mégis hibátlanul lehessen velük haladni. Ehhez képest a lenmag megkövetelte a pontos célzást a címke felvitele során. Ha egy kicsivel mellé ment, akkor a fele szöveg már a csomagolás oldalára került, vagy rosszabb esetben eltakarta a vonalkódot. Utána visszatömködtük az iménti kartondobozba, amelynek a szájára valami nagyokos egy nyílást tervezett – feltehetően azért, hogy látszódjon, mi a tartalma –, aminek következtében az utólagos ragasztószalagozással is vigyáznunk kellett, hiszen ha ezen a lyukon át az egyik zacskó véletlenül érintkezett volna a gondatlanul felvitt celluxszal, könnyedén megsérülhetett volna a terméket bemutató elülső vagy hátulsó papírka.
Minden termék kartondobozokban jött, ezeket pedig raklapokon stószolták fel. Kaptunk békát a raklapok mozgatásához, szikét a dobozok nyitogatásához, illetve a ragasztószalag elmetszéséhez. A lenmag körülbelül a vállunkig tornyosult. Nagyjából tíz emelet magas volt, szintenként tizennégy dobozzal, vagyis kilencvennyolc zacskócskával, tehát raklaponként kis híján ezerszer olvashattam el, nyomokban mogyorót és dióféléket tartalmazhat, mire a végére értünk. Bárhogyan is erőlködtünk, éppen csak végeztünk délután négyre. Iszonyatos égés volt, még a többiek is kénytelenek voltak beszállni. Nem értettem, hogy történhetett. Ez azt jelentette, hogy két zacskót se címkéztünk fel egy perc alatt. Hogyan lehetséges ez? A kezdetleges, naiv módszereinkben kerestem a hibát. Kinyitottunk egy dobozt, leültünk vele a fal mellett futó padkára, lévén nem volt semmiféle munkaasztalunk, egyesével kivettük a zacskókat, lepödörtük a matricát az ívről, a kész példányokat a földön felsorakoztattuk, majd visszatömködtük a kartonba, aztán jött a cellux, időnként némi várakozás, mire a másik befejezte a bűvészkedést a szikével, és végül a kész produktumot elhelyeztük egy üres raklapon. Az volt a benyomásom, túl sok időt töltöttünk olyan dolgokkal, amelyek végeredményben mindösszesen csupán közvetve járultak hozzá munkánk eredményességéhez. És akkor a pisi-, kávé-, cigi-, betétcsere- meg ebédszüneteket még nem is számítottam bele. Pár alkalom után viszont egész rutinosak lettünk. Reggelente első dolgunk lett, hogy több üres raklapot egymásra pakoltunk munkapad gyanánt. Utána kartonozókat jelöltünk ki, akiknek egyedül a ki- majd a becsomagolás volt a feladata, aminek köszönhetően pedig a csapat maradékának semmi mással nem kellett gondolnia a vége-hossza nincs ragasztáson kívül. Ilyen három-négy fős manufaktúrákban már egész teljesíthető volt a feladat.
Az egész napos matricázástól az ujjbegyeim természetellenesen simák lettek, érintésre érzékenyek, mellé pedig retkesek a nyomdafestéktől és a portól. Sokszor csak másnapra sikerült levakarnom, egy éjfélen túlnyúló billentyűzetcsapkodást követően. A raktár szaga hasonlóan hosszú ideig az orromban volt. A hatalmas hodály bármely részébe keveredtünk, az élelmiszerek, üdítők, vagy akár a kutyatápok és a vécépapírok közé, mindenhol csípős, irritáló mosóporszag mardosta a nyálkahártyánkat, melyet később az otthoni pörkölt illata sem volt képes semlegesíteni. Mintha állandóan egy felső légúti fertőzés kezdeti szakaszában sínylődtünk volna. A térdem viszont hálás volt a raktárban töltött órákért. Guggoltam, álltam, járkáltam, egyszóval megmozgattam, minek következtében nyoma sem volt a fájdalomnak, amely hajnal kettő felé már-már elviselhetetlenné szokott fajulni. A satnyulás egyéb jelei is feltűntek. Például, ha nem is fáradsággal, de kezdett némi erőfeszítéssel járni nyaktól felfelé megemelni a karjaimat. Ha már a szemmagasságban lévő müzlis dobozért nyúltam, testem öntudatlanul oldalra dőlt, hogy a jobb vállam magasabbra kerüljön, és ezáltal megkíméljem a kezemet a fölösleges terheléstől. Megrémített, azonban a hétvégi robot legalább keddig helyre rakott. Bár tartottam az ágyam alatt egy pár ötkilós súlyzót, valahogy mégsem jutott rá soha időm.
A táskagyártást félretettem, és helyette egy sokkalta jövedelmezőbb, ugyanakkor szerfelett időigényes vagyonszerzési módra bukkantam. Találtam egy aránylag nehezen megközelíthető, és ennélfogva ritkán látogatott fennsíkot. Zsengén lengedező zöld fű, azúrkék tavacska. Számos víz- és kőgólem rótta a vidéket, melyeknek esszenciáját darabonként akár másfél aranyért is el tudtam adni. Egy ilyen ellenség leküzdése tizenöt-húsz másodpercbe telt azzal a nagy erejű felszereléssel, melyet a klánomnak köszönhetően szerezhettem meg, különben a sima kazamatákból összeharácsolt gönceimmel eltartott volna akár harmincig is. Két harc között pár másodpercet sétálnom kellett, körülbelül négy csatározást követően pedig pihentetni kényszerültem a karakterem. Emellett sajnos számtalanszor megesett, hogy a fennsíkot teljesen kipucoltam, és perceket várhattam, mire a játék újratermelte a monstrumokat. Szóval míg elméletben egy óra alatt – optimális esetben – háromszázhatvan arany boldog gazdájává kellett volna válnom, a valóság ennél kiábrándítóbb volt, ráadásul a dolgon az sem segített, hogy ezek a szörnyek nem százszázalékos gyakorisággal dobták a saját mágikus esszenciájukat, tehát minden második-harmadik küzdelem hiábavalónak bizonyult. Mindent egybevéve egy délután alatt harminc-negyven aranyat kereshettem, amely nagyjából fedezte az éjszakám költségeit. Tíz-tíz élet és manavisszatöltő ital, két-három intelligencianövelő elixír, és egy vizit a kovácsnál. A bájitalok árfolyamától függően szerencsésebb napokon tíz-húsz aranyat félretehettem. Úgy kalkuláltam, ebben a tempóban nagyjából 260 nap alatt gyűlne össze a pénz a létező legsebesebb hátasra, amely ráadásul repült is. Egy griff. Elérhetetlennek tűnt, ugyanakkor jó érzés volt, hogyha lassan is, de haladtam valamerre, méghozzá kiszámíthatóan, megbízhatóan. A farmolás persze monoton volt, minden alkalommal ugyanazokat a gombokat nyomkodtam végig, 2-3-1-1, és vége, jöhetett a következő, viszont a chatelés újdonsült bajtársaimmal némiképp elviselhetővé tette.
A vállaim mellesleg a konstans beesettség állapotába kerültek. Emberek között kínosan ügyeltem arra, hogy egyenesen tartsam magam, ám ha csak egy kicsit elbóbiskoltam, már húzódtam is össze, akár egy összekunkorodó falevél. Be kellett látnom, hiányoztak a testnevelésórák, azonban ezeket az aggodalmakat fontosabb tényezők háttérbe szorították. Kezdésnek a pénz és az idő tényezője. Havi díjat fizettem azért, hogy játékban maradhassak, már egy offline töltött naptól úgy éreztem volna, nem használom ki – nem élvezem ki – a lehető legteljesebben a befektetésemet. Egy ilyen kihagyás ráadásul körülbelül félórányi címkézésem eltékozlásával lett volna egyenértékű, más szóval egy lassabb hétvégén fölöslegesen viaskodtam volna hatvankettő-hatvanhárom zacskónyi lenmag felmatricázásával. Másfelől vészesen közeledett a tanévkezdés, a főellenségeknek pedig hosszú sora várt még rám.
Mindezek mellett egyszerűen a legjobb akartam lenni. Minden újabb ruha és varázstárgy a karakterem erejét növelte. Száz ponttal több életet adó karperec, bakancs, mely ötvenöttel növeli a gyógyító bűbájaim hatását, aztán persze a tűztípusú támadásokkal szemben húsz ellenállást biztosító palást. A gardróbom hétről hétre bővült, a karakterlapomon a számok pedig ezzel arányosan növekedtek. A szép eredmények produkálásához kezdetben ez elég is volt. Sőt, emlékszem, néha leszólítottak más játékosok, megcsodálták a szerzeményeimet, majd gratuláltak kemény munkám gyümölcseiért. Ez a nászutas, rózsaszín ködös szakasz idővel elmúlt. Míg a többiekhez képest a szerveren lehet, hogy nagyok voltak a számaim, azonban a klánon belül még újoncként tekintettek rám. A vezérünk egy észak-írországi egyetemista volt, aki zsinórban a második félévét készült halasztani, hogy az élre törhessünk. A szeánszaink után pontosan ott szerepelt előtte, ki mennyit sebzett, mennyit gyógyított, hányszor halt meg, hibázott-e olyan mértékben, hogy azzal az egész banda bukását okozta – és hasonlók. Grafikonokat elemzett, táblázatokat vezetett, akár pirkadatig is képes volt azon agyalni, a portyázás során hullott zsákmányt hogyan ossza el igazságosan – vagyis a teljesítményünk alapján. A látottak szerint döntötte el azt is, ki csatlakozhat a hadjárathoz másnap, és ki kényszerül a kispadon ücsörögni, míg valaki más ki nem hullik – mondjuk mert felkel a gyereke az éjszaka közepén, vagy kiüti egy megbetegedés, elmegy az internete. Burkolt utalásokból kihallhattam, nem teljesen váltottam be a hozzám fűzött reményeket. Nem voltam ugyan kifejezetten rossz, de akadt, aki aránylag hasonlóan felszerelt karakterrel hatékonyabb játékra volt képes. Lesújtó volt ez a felismerés.
Volt min lamentálnom hétvégente. Talán, ha más varázslatokat használnék… Esetleg, ha oltalmazó áldásokkal operálnék tényleges gyógyítások helyett… Vagy, ha az intelligencia helyett inkább a manaregenerálásra osztanám a tapasztalati pontjaimat a karakterlapomon… A végtelenségig képes lettem volna szőni a gondolatokat. Azon kaptam magam, irigylem Mónit. Minden szombaton legalább három új filmről számolt be, melyeket azon a héten nézett meg, izgalmas krimiket olvasott, a többiekkel különféle zenekarokat és stílusokat veséztek ki. Nem tudtam felidézni, mikor volt alkalmam utoljára akárcsak egy harmincperces sorozatepizódot beiktatnom a napomba. Irigyeltem, hogy számára a karatézás megrekedt abban a heti két alkalomban, melyeken felül naponta legfeljebb ha egy órát szánhatott edzésre, míg nekem a játék teljesen felemésztette minden percemet – érezhetően azokat is, melyeket nem a monitor előtt töltöttem.
Egy másik érdekességet is megfigyeltem köztem és közötte. Móninak kellemes, barna színe lett, ahogy haladtunk a nyár vége felé, karján a szőrszálak egészen beszőkültek, a haja kifakult, míg az én bőröm szinte világított a poros félhomályban. Rádöbbentem, amióta elfogadtam Móni felajánlását, hogy utazzam a kocsijukban, és elhagytam a biciklizést, jóformán egy percet sem tartózkodtam a napon. Reggel csak akkor léptem ki a házból, amikor az apukája leparkolt a járdán, délután meg már járatta a motort a raktár parkolójában, mire kiszabadultunk. Arra nem volt lehetőségem, hogy legalább hátamat a falnak vetve napfürdőzhessek egy kevéskét, hiszen egy percet sem kellett várnunk. Hétköznaponként dél körül keltem, az ebéd volt az első étkezésem, aztán kezdhettem is a csaknem tizennégy órás műszakomat. Novembertől kezdődően nemhogy a napot, még a napfényt sem láttam. A gimibe sötétben érkeztem, majd sötétben értem haza, hétvégente meg ugyanez volt, csak iskola helyett a raktárral. Mert hát így alakult végül. Ott ragadtam. Még rengeteg hátra maradt volna a játékból, ha kilépek szeptemberben. Úgy okoskodtam, ezzel teszek jót magamnak. Ha nem fejezem be, amibe belefogtam, fúrna egész tanév alatt, ami pedig akadályozna a koncentrálásban. A szünet lehetőségét teljesen elvetettem. Ha nyáron tékozló fiúként megpróbálnék visszakéredzkedni a klánba, elhajtanának. Ráadásul addig a fejlesztők kiadnak annyi új tartalmat, hogy már szinte elölről kezdhetném az egészet, akkora lenne a kihagyás. És, mint tudjuk, aki kimarad, az lemarad.
Szeptemberrel a fáradtságom is állandósult. Korán keltem, későn feküdtem, talán ha négy órákat alhattam. Tanítás alatt rendszeresen elbóbiskoltam, akár mondat közben, melynek következtében a füzetemben betűk helyett absztrakt rajzok sorjáztak. Egy különös, félálomhoz hasonlatos világban lebegtem. Hamarosan nem voltam képes megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Vajon csupán elgondoltam, hogy padtársam elkéri a tollamat, vagy oda is adtam neki? A tanár hozzám intézte az előző kérdését, vagy most kéretlenül beleugattam az órába? Körülbelül reggel tízig fejfájás gyötört, az a fajta, mely az ember szeme mögül indul, és inkább csíp, semmint sajog. Majd otthon megtanulom a könyvből, hajtogattam, és inkább megbújva az előttem ülő háta mögött megpróbáltam pihengetni.
A raktárban is nehezebbé vált talpon maradnom. Lassabbnak éreztem magamat, és az is voltam. Számoltam, míg Móni tíz dobozzal végzett, én örültem, ha ötre rányomhattam a matricát. Megkíséreltem felvenni a tempóját, ettől azonban a karom bizseregni kezdett, mint egy-két húzódzkodás után a bordásfalon, még ha nem is perzselt és szúrt, éreztem, emelkedik a percenkénti légzésszámom. Szeretném úgy hinni, hogy nem miattam történt, de tény, nem haladtunk az elvárt mértékben. Eleinte még úgy-ahogy végeztünk minden raklappal, viszont ősztől kezdődően valamilyen oknál fogva hétről hétre nőtt az áru mennyisége. A felcímkézetlen termékek pedig ott vártak minket a következő hétvégén az újabb adagokkal egyetemben. Kapkodtunk, siettünk, hibáztunk. Egyre többször fordult elő, hogy a szikével felsértettük a csomagolásokat, vagy a címkét nem a megfelelő helyre vagy szögben ragasztottuk fel, aminek következtében a hétköznapi ellenőrzés után ezeket a raklapokat visszakaptuk átcímkézésre. Móni példáját követve én is verbuváltam embereket az osztályomból, ám bármennyien voltunk, nem ment. Újdonsült ellenségem valamiféle vacak ausztrál bor lett. Egy doboz tizenkét másfél literes üveget takart, hatosával egymás tetejére stószolva, ami alsó hangon is tizennyolc kiló anyagmozgatást jelentett rekeszenként. Egyesével kipakolgatni, ragasztani, majd vissza, aztán a cellux, és közben azon izgulni, ma ne én legyek az, aki óvatlanságból felrúg egy palackot, vagy véletlenül elejt, összetör. Az még egy dolog, hogy ki kell fizetni, de hívhattuk megint az őrt, és a takarítás idejére egy-két ember tíz-tíz percnyi munkája is kiesett.
Feltűnt, nem izzadok, mégis bűzlök a nap végén, és a bőröm mindenhol nyirkos, ragacsos. Néha választani kényszerültem a hatkor kezdődő portya előtt a tanulás és a zuhanyzás között. Így is fájt, hogy a gimi miatt nem jutott időm aranyat farmolni, mint nyáron, de ha felkészületlenül is, a hadjáratainkról nem akartam lemaradni. Bekerült egy ELTE-s a klánba, olykor dumáltunk, meg az érettségi, felvételi kapcsán látott el tanácsokkal. Kiderült, csütörtökön és pénteken már nincs órája, a havi díjat pedig szoctámból fizeti, amit azért kap, mert bejárós, azonban a szülei ettől függetlenül továbbra is megveszik neki a bérletet, így az egyetem által utalt összeget arra költi, amire akarja. Szóval nem dolgozott, a vizsgaidőszakokon kívül nem nagyon szakadt meg, és alkalmanként még az előadások alatt is inkább bejelentkezett a laptopjáról és játszott. Elképzelésem sem volt, hogyan kellett volna felvennem a versenyt ilyen időmilliomosokkal szemben.
A játékból egyre kevesebbet láttam. Hónapok óta nem róttam a havas hegycsúcsokat, nem barangoltam a farkasoktól és tolvajoktól hemzsegő erdőkben, a halál bűzétől gőzölgő mocsarak halvány emlékek lettek csupán, akár az ismeretlen isteneket imádó vad bennszülöttek kántálásától búgó őserdők. A végtelen fantáziavilág leszűkült a legújabban kiadott kastélyra, labirintusra, bábeli toronyra, általában tíz-tizenöt főgonosszal. Beléptem, és már nyargaltam is a bejárathoz, ahol a többiek javában gyülekeztek. A meseszerű, bámulatos építészeti csodákból, és a bennük rejlő lovecrafti borzalmakból keveset fogtam fel. Mindössze zöld csíkokat láttam. Mindegyik zöld csík egy csapattársamat jelölte. Ha a vonal megkurtult, lenyomtam az egyes gombot. Ha már éppen csak egy pontnyi látszott belőle, akkor a hármast, majd a négyest. Ha a csík színe szürkére váltott, a gyomrom jóval azelőtt összeszűkült, hogy bárki megszólalt volna. A lágy angolkürtszólókból, a jeges, dermesztő zongoratrillákból nem sokat hallottam, a játék zenéjét elnyomták vezérünk utasításai, szitkozódásai.
Gyakorlatilag táncokat, koreográfiákat próbáltunk begyakorolni. Igyekeztünk megtanulni, mikor álljunk ki a tűzből, a főellenség hányadik percnél idéz démonokat, a lila varázslatot szétszóródás követi, a piros átkot összetömörülés, és mindezek mellett hogyan faragjuk le nullára az életét lehetőleg negyedóra alatt. Ha bárki hibázott, meghaltunk, és kezdhettük elölről. Olykor napokon, heteken keresztül egy-egy ilyen csárdás elsajátításával szenvedtünk. Voltak, akik fel is adták az egészet, és végérvényesen kiléptek a játékból. Másokat a főnök rúgott ki. Aztán egyszerre sikerült, ellenfelünk térdre hullott, vagy atomjaira robbantottuk szét, lenyestük a sárkány fejét, és temérdek kincse mind a miénk lett. Utána pedig mehettünk a következőre. A kaland soha nem ért véget. Ha megkérdeznék, azt mondanám, ezért szerettem játszani. A célok sohasem fogytak el, a számokat mindig lehetett növelni, és a dicsőséghez vezető út teljesen egyértelmű volt. Az, elérjük-e, csupán attól függött, hajlandóak vagyunk-e rá időt szánni.
Móni közben otthagyta a karatét. Elkezdte a jogsit, és azt mondta, azon túl, hogy ennyi program már nem férne bele a hétköznapjaiba a tanulás mellett, anyagilag sem tudná a kettőt egyszerre finanszírozni. Egy dupla óra egy átcímkézett hétvégéjébe került. Sajnálta, hogy a fekete öve nem lett meg, de az apja úgy tartotta, jogosítvány nélkül nem felnőtt az ember. Ennek többször magam is fültanúja voltam, és úgy sejtettem, burkoltan felém célozta ezen magvas bölcsességeit, hogy kedvét szegje a lányának.
A dolgok január közepe táján hullottak szét. Talán akkor, amikor a testneveléstanárom nem bírta tovább bámulni a meggörbült nyakamat, és előírta, hogy onnantól fogva csütörtök reggelente hétkor jelenjek meg gyógytornára. Ez mínusz egy óra alvást jelentett heti szinten. Az az érzékeny rendszer, melyet akkor az életemnek neveztem, és az esti hat-nyolc óra játékot hívatott fenntartani, nem bírta tovább a terhelést. Ahogyan mondani szokták, kártyavárként omlott össze. Így visszatekintve persze világosan látom, már jó előre tudhattam volna, ez lesz, csak nem törődtem vele. Fontosabb elfoglaltságok kötöttek le.
Nehéz pontos sorrendiséget felállítanom az események között. Mintha minden egyszerre történt volna. Kiderült, több tárgyból is bukásra állok. Valami gyermeteg módon abban a hiszemben voltam, valahogy majd csak lesz. Biztosan jön egy nagydolgozat, amihez végre tényleg le fogok ülni tanulni, és az fel fogja húzni az átlagom, vagy lesz egy beadandó, egy felelés, amivel elkápráztathatom a tanárt, és ezek valóban jöttek és mentek, azonban én egytől egyig elmulasztottam őket, fogadkozva, a következőre garantáltan készülök. A tanárok nem akartak szemétkedni az utolsó évben, szerencsére, ettől függetlenül alaposan megizzasztottak a kegyelemkettesért is. Az osztályfőnököm átnézte a jegyeimet, és arra jutott, ennek fényében egyedül angolból van reális esélyem továbbtanulni. Nem értettem. Anglisztika? Távol állt tőlem, hogy három éven át Shakespeare-t olvassak, még ha kis adagokban szerettem is, hogy végül egy fordítóirodában kössek ki szerződésekkel meg használati útmutatókkal pepecselve, de úgy tűnt, másra nemigen predestináltak a külföldiekkel átbeszélgetett éjszakáim. Szóval tanulni kezdtem, egyre több portyázásról mondtam le, aminek következtében egy szlovák kétgyerekes apuka, aki addig a kispadon várt, lehetőséget kapott, és túlszárnyalt engem. Ha helyet is kaptam a csapatban, az alváshiány végül utolért. A csapattársaimra szórt átkokat nem hatástalanítottam idejében, a tűzből későn álltam ki, a csíkok inkább voltak szürkék, mint zöldek. Annyit ábrándoztam a tanórák alatt az estéimről, erre mire valahára letudtam minden e világi kötelezettségemet, a monitor előtt már csupán bóbiskolásra futotta. Kirúgtak. Ami valamikor így is, úgy is bekövetkezett volna, lévén a raktárban sem adtak nekünk több munkát, és pár hónap múlva elfogytak volna a havi díjra félretett tartalékaim. A cég megunta a diákszövetkezet által nyújtott silány minőségű emberanyagot, és nem kért többet belőlünk, inkább az állandósait terhelte a matricázással.
Mónival még rendszeresen összefutottam a gimi folyosóján, néha beszélgettünk is. Azt hiszem, Valentin-nap magasságában elhívtam egy randira, de nemet mondott. Pár hete már volt valakije. Az online ismerőseim közül senki nem keresett, és én sem kerestem őket.
Ürességet éreztem. Megnéztem a filmeket és a sorozatokat, melyeket Móni ajánlgatott, meg egy-két ponyváját is elolvastam, azonban valami hiányzott. Próbáltam visszaemlékezni, mivel töltöttem a délutánjaimat, még a játék előtt, de nem jutott eszembe. Biciklizhettünk, horgászhattunk, ám márciusban még hideg volt mindehhez. Vagy csupán játszottam, csak mással. Nem volt kedvem kocsmázni sem. Aztán anyám rám parancsolt, takarítsam ki a szobámat a tavaszi szünetben. Találtam egy köteg füzetet, tele csapnivaló versekkel. Ja igen, állapítottam meg. Akkor eszméltem rá, hogy az elmúlt egy évben talán egyszer ha eszembe jutott az írás. Most mégis ott volt. Oldalak telis-tele kéretlen, kamasz hiábavalóságokkal. Ha ezt az időt már akkor a játékban töltöm el, mostanra meglenne a szélsebesen száguldó, repülő griffmadaram, és az emberek, sőt a törpék és a tündék is, sorban megfordulnának utánam. A fordított felállást, miszerint mi lett volna, ha nem hagyom abba az írást, nehezemre esett elképzelni. Az ákombákom betűimet elnézve egyedül a szorongás és a bizonytalanság fogott el. Kérdőjeleket láttam, és egy kiszámíthatatlan jövőt, valószínűsíthető visszautasítások egész hadával.
Az ELTE-s srác, mintha megérezte volna, mire gondolok, rám írt MSN-en. Otthagyta azt az észak-ír kockát, és új klánt akart alapítani egy másik szerveren. Nincs-e kedvem tiszta lappal egy másik életet kezdeni? Mit mondhatnék? Semmire sem vágytam jobban.
Kint rekedve
A gyerekek bent sivalkodtak, de az ajtó nem nyílt. József hitetlenkedve feszült neki a vastag fának, a szárny ugyanis olykor hajlamos volt megvetemedni a tokban – még ha akkor hetek óta nem is esett. Semmi. Azután a kilinccsel próbálkozott, néha a szokottnál nagyobb erő kellett az utolsó pár milliméter lenyomásához, ám a zár nem adta meg magát.
Az elmúlt röpke harminc másodperc minden mozdulata egyszerre jelent meg előtte. A kulcsát nem találta, ezért elkérte a nejétől. Kitárta neki a kaput, majd visszaugrott a bejárati ajtóhoz, mert a gyerekek mezítláb kifurakodtak utána a verandára. Bezárta őket, aztán a nőnek segített beállítani a térképet a telefonján, rögzítette neki a szélvédőre. Látva, nem a saját kulcscsomóját szorongatja, bedobta azt az asszony táskájába. Nem vesztegették az időt puszilkodással, időpontja volt, a férfinak pedig megbeszélése kezdődött.
József erős szorítást érzett a mellkasában, mint általában, amikor a dolgok visszafordíthatatlanságával szembesül az ember: kint rekedt.
Alsógatyában és trikóban toporgott. Tett pár lépést a poros asztalka felé, aztán megfordult, rángatta a kilincset, újra megbizonyosodva róla, nem történt tévedés: kizárta magát.
– A halál faszát – mondta.
Egy pillanat alatt összeállította a bűnösök teljes listáját. Először: a rohadt nyári szünet, hogy valamelyiküknek mindig őrködnie kellett a kölykök felett. Azután: a neje. Igen, nehéz betolakodni a jó orvosokhoz, a legdrágábbakhoz is hónapokat kell várni olykor, ezt elismerte, de hogy pont a karbantartás napját pécézte ki, hogy kénytelen legyen itthonról dolgozni, az önmagában véve dühítő volt – hát még így. A gyerekek képviselték a következő tételt. Nyavalygósan indult a reggel. Bencus kezdte. Hajnal óta bőgött, nem bírt aludni a hőségtől, József órák hosszat nyugtatgatta, bögyörgette. Pár percre, ha lepihenhetett, mielőtt felkelt a lány. Zsuzska sem kímélte: apu, tejet, nem, nem, kakaót akarok, hol a babám, keresd meg, mesét akarok nézni, fésülj meg, de ne, ne, fáj – így, végeláthatatlanul, felverve az öccsét, kórusban folytatva az óbégatást. Ezen zavaró tényezők mellett a munkája miatt is idegeskedett. Kimerült volt, még mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna a nap. Az óra reggel háromnegyed nyolcat mutatott, mikor kiment a nőhöz, ennek ellenére olyan kiszipolyozottnak érezte magát, mint tizenkét órával később szokta. Borítékolható volt, történni fog valami.
Visszahívhatná a nejét, ám a telefonja bent rostokolt a polcon. Az autó motorját már nem hallotta, különben sem szívesen futott volna végig kockás bokszerben az utcán, hangosan csattogva szandáljával. A környékbelieket nem ismerte, hogy tőlük kérhessen segítséget. Korán járt be dolgozni és későn ért haza; ha mégis itthonról kényszerült bejelentkezni, akkor pedig egész nap bent kuksolt – nem jutott sem ideje, sem lehetősége ismerkedni. A felesége beszámolói szerint a szemközti lakók hozzá hasonlóan ingázók voltak, otthon sem találná őket. A két oldalsó szomszédjuk egy-egy magányos anyóka volt. Ezek biztosan nem mentek még sehova, csakhogy a nő egyiküket bunkó banyaként, a másikukat kedves néniként jellemezte, ám József nem emlékezett, melyikük melyik. A saját anyja tíz perc sétára lakott, futva háromra, de a kölyköket mégsem hagyhatta ennél jobban magukra. Ugyanakkor mindezeknél nagyobb probléma volt, hogy ha telefonhoz is jutott volna, nem tudta fejből az asszony számát, mindamellett fel se vette volna, ha már kiért a főútra.
Tehetetlenségében tenyérrel csapkodta a falat és szitkozódott. Minek kellett vidékre költözniük? Egy normális albérletben most leszaladna a házinénihez, és elkérné a pótkulcsot. A vörös kandúr egy műanyag kerti székről, tisztes távolból figyelte, amint a férfi fel-alá járkált. Mintha felfogta volna a probléma komolyságát, abbahagyta a miákolást a reggelije után. József ekkor eszmélt rá, bent a gyerekek is elhallgattak. Az ajtóhoz lépett, és boldog volt, hogy tavasszal engedte magát rábeszélni a cserére, mert ezt az újat ellátták egy ablakocskával, amelyen át most szemmel tarthatta a kicsiket. Szerencsére mindkettő ott toporgott a lépcső előtt. Értetlenül forgolódtak, néztek hol egymásra, hol az ajtóra. Bencus felpillantott, észrevette befelé kémlelő apját, és elnevette magát – József arra tippelt, azt hiheti, kukucskálósat játszanak.
Amíg itt tartja őket, nem történhet baj. Kétségei voltak afelől, képes-e két-három órán keresztül szórakoztatni a gyerekeit, grimaszokat vágni meg énekelgetni, ám mint legrosszabb eshetőséggel, számolnia kellett ezzel. Nem engedhette őket elcsatangolni a ház belsőbb zugaiba. Az étkezőasztalon hagyta a laptopját, méghozzá bejelentkezve, és csak harminc perc tétlenség után kapcsolt ki automatikusan. Kapott megjegyzéseket korábban, nem tudna-e kezdeni valamit az ordibáló gyerekeivel a konferenciabeszélgetés alatt, mit szólnának hát ahhoz, ha a kíváncsi jószágok véletlenül kiküldenének pár levelet, vagy törölnék az adatbázist? – saját felhasználója ugyanis adminisztrátori jogosultságokkal rendelkezett csaknem minden rendszerben. Az, hogy nem zárolta reflexszerűen a gépét, amikor felpattant a kapuval segíteni, ugyanolyan várható malőr volt, minthogy engedte elautózni nejével a lakáskulcsot.
A nap perzselni kezdte vállait. A macska szinte invitálóan pillantott a vele szemközti, napernyő takarásában álló székre, de József nem fordíthatott hátat a törpéknek. Ez volt az egyetlen ablak, ahonnan láthatta őket, a többit függöny takarta. A napernyőt mindenesetre közelebb húzta, lévén – többek között – naptej sem volt nála. Bencus ott vigyorgott a lépcsőnél, ám a lány eltűnt. Szólongatta, aztán lábujjhegyre állva megpillantotta. A rózsaszín masnis hajpánt ott mocorgott az ajtó túloldalának simulva. Az öccsével ellentétben Zsuzskát nem lehetett olyan könnyen megvezetni, de legalább nem sírt – egyelőre. József nem szólt semmit. Nem akarta felizgatni, megijeszteni az óvodást. Szűkös volt az eszköztára a hisztik kezelésére, most pedig teljesen tehetetlenné vált velük szemben. Ha elbőgné magát, valószínűleg végigzokogná az időt az anyja hazaéréséig. Az élmény feldolgozása jó sok pszichológusra költött pénz lenne, futott át a férfin.
Csengés hallatszott – természetesen odabentről. A dallamból felismerte, ez a céges csevegőalkalmazás hangja, a karbantartás miatt hívhatják. Öntudatlanul ismét megrángatta a kilincset, dörömbölt a saját ajtaján, mintha bentről bárki kinyithatná. A fiú mosolya eltűnt, a rózsaszín masni készségesen megindult az étkező felé, hamar kislisszanva József látóköréből. A férfi üvöltött, jöjjön vissza. Még csak az hiányozna, hogy Zsuzska a főnökével beszéljen, esetleg el is mesélje, apu nem jöhet, mert kint van! A lány rögtön visszapördült, zavartan gyűrögette szoknyácskáját. Bencus egészen nekifeszült a lépcsőt a gyerekektől elzáró rácsnak. József belátta, muszáj bejutnia. Frissítések, telepítések, javítások, kitöltendő jegyzőkönyvek, türelmetlen ügyfelek vártak rá – ám ezeknél most többről volt szó. Felettese világossá tette számára, a félévi értékelőjében piros pont lenne, ha a mai nap sikeres lezongorázásában jelentékenyen részt vállalna – amely kijelentés egyet jelentett a fizetésemelés ígéretével. József valahol ironikusnak találta, hogy a család, akinek a pénzt kereste, mintha mindent elkövetne ennek megakadályozása érdekében.
Hogyan törjön be tehát a saját házába? Az ajtó kizárva. Károkozás nélkül nem lehetséges a kinyitása, a szakemberre és a javíttatásra utána hónapokat kellene várnia. Az ablakokkal hasonló volt a helyzet, bár azokat legalább bukóra nyitotta az asszony a hőség miatt. Így nem esnek ki a gyerekek, mégis jön be friss levegő, mondta. Józsefnek eszébe jutottak apja szobájának régies, redőnyös, kétszárnyú ablakai. Ha kulcs nélkül ment el az iskolába, és a tanítás végeztével még senki nem volt otthon, a kerítés megmászását követően könnyedén feltolhatta a redőny léceit, majd besurranhatott a korhadozó, zörgő, a szellőztetés végett mindig nyitott ablakon. Az emlékbe kapaszkodva, szinte végig sem gondolva, mit akar, magára hagyta a gyerekeket és megkerülte a házat. A dolgozójának pontosan ilyen rosszul szigetelő ablakai voltak, a ház előző tulaja ugyanis csak az utcára néző nyílászárók felújítását tartotta fontosnak. Igaz, emeleti helyiség volt, de létráról elérhetné. Délutánonként mindig levegőztetett, mert a lenyugvó nap tüzében mintha kohóban gürcölt volna; tegnap innen jelentkezett be, miután a nő letudta az okmányirodát, és a gyermekmegőrzési műszakja véget ért. Felpillantott, ám reményteljes pillantásait zárt ablakok fogadták. Biztosan a neje csukta be lefekvés előtt. Mi van, ha jön egy vihar, mialatt alszunk? – szokta mondani.
– Hogy az isten baszná meg – mondta József.
Égett a nyelőcsöve, kapart a torka. Az idegesség felkorbácsolta a savat a gyomrában, a trikóján izzadtságfoltok jelentek meg. Ha legalább az emeleten hagyta volna a laptopot, most eggyel kevesebb dolog miatt kellene aggódnia. Alig negyed órával azelőtt még jó ötletnek tűnt levinni, lévén úgy mégiscsak könnyebb bébiszitterkedni, ha egy légtérben van a kölykökkel.
Visszarohant az ajtóhoz. Bencus a pohárkáját nyújtotta a kukucskáló felé. Honnan szerezte? A konyhából! Jó esetben nem borította ki, míg levette az asztalról, de ha mégis, akkor talán a terítő magába szívta a vizet, mielőtt elért volna a laptopjához. Miután megnyugtatta magát, József annak kereste a módját, hogyan értethetné meg a némácskával, kapni fog vizet, legkésőbb anya hazaérkeztekor, és bármily hihetetlenné teszi kiszáradt nyelvecskéje, nem fog addig szomjan halni. Zsuzska eközben kiragadta a poharat öccse kezéből, és elrohant vele. A fiúcska bágyatagon összekulcsolta húsos ujjacskáit, és József arra gondolt, ha természetfeletti éleslátással rendelkezne, megpillanthatná a gyerek gesztenyebarna szemeiben tükröződő kislányt. Tudhatná, hova rohant el. Most elképzelve Zsuzskát, amint a konyhába szalad, József előtt megjelentek a kések, vegyszerek, gyufás skatulyák, a villanytűzhely és a használt elemeknek szánt fiók. Ha ott ülhetne az asztalnál, ha normálisan felügyelhetne a gyerekeire, ezek a hétköznapi tárgyak persze nem jelentenének gondot, de így fegyverraktárnak tűnt az egész étkező. Talán van annyi esze, hogy egyenesen a csaphoz menjen. A másik lehetőség a fürdőszobai mosdó volt. Ez egy jobb, biztonságosabb választás lett volna. Tusfürdők magasan a polcon, a szappanról pedig már mind a ketten megtanulták, nem finom. Ott volt egy fellépőkéje, hogy önállóan kezelhesse a szabályozókart, de vajon tudja, hogy a fürdőszobai csap vizéből is lehet inni, ha eddig csak kéz- meg fogmosásra használta? Felülkerekedhet az intelligencia a szokások hatalmán? És ha igen, képes átkelni a kislány a tócsák labirintusán? Mezítláb a gyerekek rendszerint megcsúsztak, ha zuhanyzást követően nem szellőztettek ki rendesen előző éjszaka. Megtették? Nem emlékezett, és reggel nem jutott ideje ellenőrizni, mert a neje tollászkodott odabent. Bencus nem indult el a nővérkéje után, a nyakát sem nyújtogatta, amiből József arra következtetett, még látja Zsuzskát, vagyis a lány nem fordult be a konyha felé, tehát egyenesen a fürdőhöz mehetett. Ez volt a rövidebb út, de akkor miért nem jött még vissza? Talán hanyatt vágódott, és most eszméletlenül hever a hideg kövön. Rövid, gyermeteg karjai, melyekkel alig érte át a feje búbját, kiterültek, ujjai végén ernyedten fityeg a műanyag pohárka.
A férfi fantáziája szerencsére nem kínozhatta meg minden részlettel, mert Zsuzska ekkor visszajött, a fiúcska pedig mohón inni kezdett. József a lány csupasz tappancsait nézegette, és ismét eltöprengett azon a részleten, hogy Bencus mintha végig szemmel tartotta volna nővérét. Nyitva kellett legyen a fürdőszobában az ablak, az este beáramló hűs levegő felszárította a zuhanyzás során kifröcskölt vizet. Felesége erről megfeledkezhetett.
Amíg a gyerekek elvoltak, József újra került egyet a házon, a fészerből előhozott egy, majd még egy létrát. Az oldalsó kerítéshez cipelte őket hátul, ahol az utca elől eltakarta a ház. Az ablakocska a szomszéd udvarára nyílt, de nem emlékezett, hogy a „kedves” vagy a „bunkó” anyókáéra. Az egyik létrát felállította a drótháló mellett, a másikat ezzel egy vonalban a túloldalon, az idegen földön. Kockázatosnak tartotta megmászni a drótot. Nyoma maradt volna, megnyúltak, megereszkedtek volna a szemek. Félt attól is, szandálja megcsúszik, a tökei fennakadnak a háló eltoldatlan, rozsdás szálain. A létrázás sem volt aggodalom nélküli. Mikor egyik létráról átlépett a másikra, heréje kifityegett az alsógatyájából, a két öreg faszerkezet pedig megremegett alatta. Mindenesetre átkecmergett. Eszébe jutott, nem tudja, a nő tart-e kutyát. Ólat nem látott, és tapasztalata szerint az állatok rendszerint kopárra tapossák a kerítés meg a fal melletti részeket, ebben a kertben ezt a sávot viszont sűrű gaz borította. Összecsukta a létrát, a hóna alá vette, azután meggörnyedve, térdeit berogyasztva elindult a drót mentén. Egy diófa földig roskadozó ágai rejtették a szomszéd háza elől, a járda irányából egy metszetlen bodzabokortelep, de azért nem ártott az óvatosság. Talpa alatt neszezett az elburjánzott madársóska meg az útifű, olykor reccsentek az elkóborolt diószemek. Amennyit a fa ágain át látott az asszony otthonából, minden csendesnek, mozdulatlannak tűnt. Gyorsan felállította a létrát a lábakat összekötő láncok idegőrlő csengésének kíséretében. Felkapaszkodott, és már készült, hogy átszakítsa a szúnyoghálót, tervezgette, miként fog leereszkedni a szűk nyílás alatti vécéülőkére.
Az ablak azonban zárva volt. A fehér hálón és az üvegen haloványan tükröződő képmásán át látta a nyitott ajtót, a folyosót, a végén a bejárat kukucskálóját kémlelő Zsuzskával és a poharával tapsikolgató Bencussal. József nem értette. Meggyőződése volt, ha a lány nem esik pofára a fürdőszobában, az csakis azért lehet, mert száraz a padló, és nem azért, mert ügyesebb, mint feltételezi róla. Vagy talán felmosott a neje? Mindenesetre újabb zsákutcába jutott, és terve kudarcával lassan felfogta, immár a birtokháborítás vádja elől is meg kell menekülnie valahogy. Ekkor eszmélt rá, nem gondolta végig, hogyan hozná vissza a későbbiekben ezt a létrát. Lemászott, visszaosont a kerítéshez, az egyik oldalon fel, a másikon le, reszkető karokkal áthúzta a nyikorgó lajtorját. A rendes elpakolással már nem bajlódott, csak lehajította a fűbe, majd rohant vissza az ajtóhoz.
A két kicsi még ott toporgott. Zsuzska homlokán az értetlenség vékony ráncai jelentek meg. József arra gondolt, megkérdezhette volna tőle, nyitva van-e a fürdőszobai ablak, mielőtt ebbe a merész elhatározásba kezdett. A lány rátermettebb lenne, mint amilyennek látszik? Végtére megitatta az öccsét, és az általa telefonnak vélt csörgő tárgyat is készségesen idehozta volna az apjának. József sokat dolgozott, nem volt ideje a gyerekekkel bíbelődni, jóformán annyira ismerte őket, mint a szomszédait. Valami krikszkrakszos firka lógott a hűtőn, amikor a tejet vette elő a kávéjához, szóval Zsuzska a ceruzát már biztosan meg tudta fogni. Vajon képes egyéb finommotorikus műveletekre is a kezecskéjével?
József tett egy félszeg próbát. Tölcsért formált a tenyeréből, rátapasztotta az üvegre, hogy a hangját elrejtse az utca elől, viszont a háziakhoz mindenféleképpen eljusson. Az ajtóban biztosan volt egy árva kulcs. Megkérte a lányt, próbálja meg kihúzni. A gyerek közelebb lépett, ezzel teljesen eltűnve a férfi szemei elől, így az csak találgathatott, mi történik. Zsuzska nyögdécselt, erőlködött. József hallotta a kulcs fémes zörejét a bonyolult szerkezetben. Tovább ordibált, hogyan kell elforgatni, melyik felirat legyen felül, megkísérelte körülírni, mi az a vízszintes állás, amikor a zár engedi kihúzni a kulcsot, de hiába. Mintha valami rossz horrorfilmet nézett volna. A legjobb instrukciók ellenére sem volt képes segíteni a képernyőn menekülő hősnőnek. Úgy tetszett, a gyermekei egy másik dimenzió foglyai. Akárha biztonsági kamerákon keresztül követné őket egy távoli, föld alatti őrszobából.
Megpróbált hideg fejjel gondolkodni. A macska mindeközben elszendergett a széken. A nap tovább vonult, újra égette a tarkóját, de ezúttal nem bíbelődött a napernyővel. A kapu előtt egy bácsika húzta kerekes szatyrát, melyet pesti kollégai banyatanknak neveztek – akik mellesleg már elkezdhették nélküle a munkát, ám most nem volt szabad ezen rágódnia. Három kulcs volt az ajtóhoz. Egyet elvitt a neje, egy pihent az ajtóban. Az előbbi kozmikus messzeségben távolodott tőlük percről percre, míg az utóbbi Excaliburként ült a lyukban. A harmadik az övé volt. Hol lehetett? Zsuzskát nem kérhette meg, hogy keresse meg. Az anyja elmondása alapján gyakran azokat a dolgokat sem találta meg, amelyek ott voltak közvetlenül mellette. Bencus még nem beszélt, de állítólag mindent megértett. József ezt nem most akarta tesztelni. Magának kellett kitalálnia a lehetséges rejtekhelyeket, és valahogyan oda kellett irányítania a kislányt. Végtére, a munkája sem volt más: messzi szerverparkokban duruzsoló monstrumoknak üzente meg a konyhájából, mit csináljanak.
Az elején kezdte. Megkérdezte, a lehető leghiggadtabb hangján, látja-e az akasztókán az ajtó mellett? Zsuzska hátrább lépett. Értetlenül nézett egy pontot a falon, amely rejtve volt a férfi elől. Azt mondta, nincs ott, de az összeráncolt homlok és a lebiggyedt szájacska alapján akár ott is függhetett volna, csupán a kérdést nem fogta fel. József mégsem tehetett mást, minthogy higgyen neki. Még két lehetőség jutott eszébe. Néha odaadta a fiúcskának, szerette rázogatni, ő pedig szerette, hogy addig se óbégat. Nem emlékezett, reggel sor került-e erre. Talán tegnap, akkor viszont az esti rendrakás során visszakerült volna a helyére, hacsak valami titkos zugba bele nem dugta, ahol nem akadhattak a nyomára. Ebben az esetben bárhol lehetett. Vajon Bencus emlékezne rá, hol dobta el? Semmiképpen. Ha ő ilyen feledékeny és figyelmetlen volt felnőttként, mit várhatott el egy bölcsődéstől?
A következő ellenőrzésre érdemes pont a táskája volt. A táska viszont a dolgozóban rostokolt. Odafent. A Bencus védelme érdekében felszerelt rácstól megközelíthetetlen lépcső végén. A gyerekzárral olykor a felnőttek is küszködtek, a lánynak semmi esélye nem lett volna. Zsuzskának a mellkasáig ért, és bár a gyerekek állítólag szeretnek mindenhova felmászni, a sima, egyenes rudakról lecsúsztak volna a lábai. Ha lett volna neki is egy létrája…
– A fellépő!
Zsuzska már futott is. A fa lábak szinte sikítottak a járólapon, mire elhúzta az ajtóig. Az apja utasítására fellépdelt a két fokon, ahonnan a lábszáráig ért az elválasztó. A gyerek egyszer sem kérdezett vissza vagy ellenkezett, amiért József hálás volt, pedig tudomása szerint Zsuzska most volt a miért? korszakában. Nem rémlett, hogy elmagyarázta volna a lányának a helyzetet, de valamit felfoghatott, és érezte, szükség van rá. Semmi jelét nem mutatta az ellenszegülésnek. Bencus az apjához hasonlóan szájtátva figyelte a lányt. Át kellett lépnie a kapu peremén az első lépcsőfokra. Ez a rövid lábaknak nagy távolság volt. Zsuzska előre nyújtotta jobb talpát. Karjait megemelte, hogy egyensúlyban tartsa magát. Akár valami balerina. A csupasz lábujjacskák a túlsó oldal fölött lebegtek. József látta, ha így akar átjutni, hatalmas pofára esés lesz a dologból, a lépcső ugyanis mélyebben volt, mint a fellépő felső foka. A lánykában ez nem tudatosult, de érzékei már sejtettek valamit az elhibázott manőverből, minden tagjában remegett. A férfi üvöltött, lépjen vissza, majd kicsit halkabbra véve folytatta, mert hallotta, amint valahol behúznak az útról egy üres kukát. Megparancsolta a lányának, guggoljon le, azután a rácsba kapaszkodva lassan emelje át az egyik lábát, majd vonja utána a másikat. Akár egy ostoba akciófilmben, ahol rádión magyarázzák a színvaknak, melyik drótot vágja el. A hőség őrjítővé vált. Átizzadt trikóját odavetette az egyik székre, mire a macska szőrét borzolva eliszkolt. A csövek reszkettek, amint a lány súlya ránehezedett a kapucskára. Zsuzska csupán félúton járt, ám József máris a következő lépést tervezte: felküldi a lépcsőn, lehozatja vele a táskáját, egyesével kipakoltat belőle minden holmit, majd a lépcsőfordulóban lévő bukóra nyitott ablak résén kidobatja vele a kulcsot. Imádkozott, hogy a lány képes legyen megbirkózni a cipzárral. A falra szerelt rács műanyag talpazata kopogott, kongott a földön, egyre jobban ingott, miközben Zsuzska a talajt kereste. Lábával pont abba az apró résbe ereszkedett le, amely a lépcsőfok és a rács között tátongott. József szólongatta, húzza vissza és lendítse hátra a sarkát, ahol megvetheti, de a gyerek nem bírta el a saját tömegét. A férfi látta, nem volt visszaút, ám sem tanácsokat adni, sem gondolkodni nem tudott olyan gyorsan, mint ahogyan az események történtek ezen a ponton, a szingularitás küszöbén.
A fellépőkéről lecsúszott a talpa. Lábikráján és két elfehéredett mancsocskáján függött a levegőben, míg másik lába kivetődött a rudak között, akár egy harang nyelve. A feneke nekicsapódott a fémnek, keservesen feljajdult. Zsuzska vicsorgott a félelemtől, nyakacskáján kidudorodtak az erek. Jajgatott, ám nem kiáltott segítségért, mintha értené, magára utalva, egyedül csüng a „mélység” felett. Bencus tett egy bátortalan lépést nővére felé, tehetetlenül nyögdécselt, fölnézett az apjára az ajtó túloldalán, mintha azt kérdezné, látja-e, mi történik, és miért nem tesz valamit? Aztán a lányka fejletlen izmai megadták magukat. A zuhanás nem tartott sokáig, és felnőtt mércével bizonyosan semmiség lett volna, de most mások voltak az arányok. József úgy vélte, Zsuzskát a nyakszirtjén üthette meg a második lépcsőfok éle, míg az első a csípőjénél találta el.
Egy pillanatra mind a hárman elhallgattak. Valahol méhek zúgtak; huhogtak az eresz alá befészkelt gerlék. A sarkon lelassított egy autó, majd a motor hangosan felbőgött, és elhajtott. József üvöltözött, Zsuzska, Zsuzska, mígnem belefájdult a torka. Bencus nyöszörgött, hátrább totyogott az ajtóhoz, a férfi már csak a feje búbját látta. Aztán a kislány felnyögött, a nyekergés pedig hamar keserves sírásba torkollt.
– Apa, apa…!
Oldalra dőlt, elterült az alsó lépcsőfokon, és József megkönnyebbülten állapította meg, hogy a szürke kő nem véres. Ha jól tudta, önmagában az jót jelentett, hogy a gyerek sírt. A fiúcska közelebb lépet, átnyúlt a rácson, ügyetlen mozdulatokkal megpaskolta a nővére homlokát – talán az anyját akarta utánozni. Zsuzska sírása heves óbégatásba csapott át, a tarkójához kapott, előre-hátra ringott az oldalán. Olyan hangos volt, a férfi tisztán hallotta kintről is, mintha mellette állna.
– Apa! – ordította, az utolsó a hangot hosszan elnyújtva, ameddig levegővel bírta.
Az eddig is leküzdhetetlen távolság meghatványozódott. A lány a túlbiztosított házon belül egy további védelmi vonal mögé került. Teljesen elszigetelődött, immár a testvérkéjétől is. Mindazonáltal mozgásképtelenné vált a fájdalomtól és az abból fakadó hisztérikus rohamtól.
József később nem emlékezett, hogy nyugtatgatta, csitítgatta volna-e a lányát, mert agya kétségbeesetten próbálta kitalálni, mije maradt. Mintha a konyhában újra megszólalt volna a csengő zeneszó, ám Zsuzska rikoltozása elnyomta. A férfi tekintete Bencusra futott. Kezecskéit tördelve hol az apjára, hol a lányra pillantott. Úgy tetszett, azon vívódik, becsatlakozzon-e a sírásba, vagy sem. József szégyellte magát, de a fiával ellentétben nem bírta tovább megtartani műnyugalmát.
– A kulcs, Bencus, hol a kulcs?
Arca megnyúlt az üvöltéstől, és sejtette, hallja az egész utca. Sajogtak a hangszálai, mintha torokgyulladása lenne. Pár házzal odébb felvonyított egy kutya. Csak most figyelt fel rá, messze valaki szünetet tartott a kapálásban, majd egykedvűen, monotonan folytatta. A fiú egész testében megrándult a durva, hirtelen kitörésre. Lebiggyesztett ajakkal nézett az apukájára. A férfi, bár nehezen vette rá magát, hogy elhiggye, de mintha az értelem szikráját látta volna meg a gyerek szemében fellobbanni. Megismételte újra a kérdést, ezúttal lassan, tagoltan, erőltetett mosollyal, mézesmázosan. Bencus elfordult, a tér egy József által beazonosíthatatlan pontjára pillantott, majd kiszaladt a férfi látóköréből. József ekkor döbbent rá, hatalmas ostobaságot csinált. Elküldeni a fiút a láthatatlan éterbe, elveszíteni, meggondolatlanság volt. Úgy érezte, innentől kezdve bármi megtörténhet. Méghozzá anélkül, hogy tudna róla. Ráadásul a lánya továbbra sem volt hajlandó sem elhallgatni, sem kinyitni a szemeit, nem mondhatta meg az apjának, hol van és mit művel az öccse – legalább abban a szektorban, amit beláthatott a rácsok mögül. Baklövését és annak minden következményét pokoli gyorsan ismerte fel. A szempillantásnyi idő alatt a fiú sarka éppen csak eltűnt a fal mögött, és már fordult is vissza, lelkesen csörögve apja kulcscsomójával. A férfiból maguktól törtek elő a dicsérő szavak. Jószerivel megdöbbenni sem hagyott magának időt azon, hogy a kulcs végig ott hevert az akasztó alatti lócán; futott a nappali ablakához. Emlékezett, amikor reggelente kiállt az autóval, a fia innen integetett neki.
Feltépte a szúnyoghálót, benyúlt a résen, és tovább kiáltozott, csalogatta fiacskáját. Remélte, a gyerek hallgat a szóra, és bízott benne, amíg nincs szem előtt, nem fog a nővére után mászni a fellépőkén. József nem látott semmit. A szobát eltakarta a fehér függöny, az üvegről saját elgyötört, megizzadt arca acsarkodott vissza rá. Várt. Üvöltött, esedezett, rázta a tenyerét, kérte a kulcsot, és várt. Az ablakkeret éles széle belevágott a bőrébe. Az alkarjánál tovább nem furakodhatott beljebb, imádkozott, legyen ennyi is elég. Elképzelte, a kisfiú ott áll, centiméterekre kinyújtott karjáról, azt hiszi, ez valami játék, és nyelvét kinyújtva a fogai közül széles vigyorra húzódik a szája. Nevet, és elszalad. Viszont mást nem tehetett, csalogatta tovább, ígért neki mesét, csokit, játékot. Nem lehet tudni, mi győzhette meg Bencust, de a hideg fém egyszerre ott zörgött József kezében. A férfi a megkönnyebbülés addig egy ismeretlen formáját élte át. Önkéntelenül mosolygott, rohant vissza az ajtóhoz.
Megcsapta a jóleső huzat, amint a zár végre engedelmesen kitárult előtte. A hőségtől enyhén meglágyult szigetelőcsík ragacsos, recsegő hangot hallatva engedte el az ajtófélfát. A lánya sírása teljes erővel csapta arcon a férfit, hangosabb, szívszorítóbb volt, mint kintről gondolta. Jobbján felbukkant Bencus. Mohón belekarolt apja térdébe. József feltépte a fekete kiskaput, karjaiba emelte a zokogó kis testet.
– Istenem… Édes istenem… – mondta.
Zsuzskát ringatva arra gondolt, főnökei előtt kimagyarázhatja magát azzal, hogy az orvoshoz kellett rohannia a gyerekkel.
Kozma Vince a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “kulcsátadó”
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
