Takács-Csomai Zsófia: Körforgalom, Barázda, Tanulópénz (kisprózák)

Körforgalom

Varjak lepték el a bolt parkolóját, a hátrahagyott falatokért marakodtak. Az anyósülésről figyelte a szélvédőn kopogó esőcseppeket, melyek apró erekben csorogtak lefelé. A monoton zaj megnyugtatta. Reggel óta megállás nélkül esett, egész hétre ez volt várható. A műszerfal réseiből körmével kapargatta ki a koszt. Nem talált papír zsebkendőt a kesztyűtartóban, ezért előkotort egyet a hátsó ülésen lévő táskájából. Kipiszkálta a körme alatt felgyülemlett piszkot, összegyűrte a galacsint, és a pohártartóba dobta. Hátrafordult, a bolt bejáratát fürkészte. Mindennek megvan az ára-gondolta, és a parkolón túli házakra pillantott. Egyforma épületek sorakoztak szorosan egymás mellett, ameddig a szem ellátott. Melege lett, lekapcsolta a fűtést. Óvatosan átmászott a sofőrülésbe, bekapcsolta a biztonsági övet, és megigazította a visszapillantó tükröt. A kormányt megragadva nagy levegőt vett, és indított. Jobbra kanyarodott, és kihajtott a főútra. Régen vezetett, és az eső is zavarta kicsit. Egy fokozattal feljebb kapcsolta az ablaktörlőt. Egy nagy méretű reklámtábláról fiatal nő mosolygott rá, kezében egy népszerű parfümmárka üvegcséjével. Akadálytalanul haladt a forgalomban, az oldalsó visszapillantó tükörben figyelte a bolt távolodó épületét. A körforgalomban megtett két kört, majd kihajtott. A parkolóba érve észrevette, hogy az autó korábbi helye foglalt, ezért egy másikat keresett. Leállította a motort, felhúzta kapucniját, kiszállt, majd elindult a bejárat felé. A boltban andalító zene szólt. A biztonsági őr épp csak felnézett rá, majd belefeledkezett a telefonjába. Férje a kisfiával ekkor lépett ki a mosdóból. Integettek neki, ő pedig rájuk mosolygott. Kézen fogva indultak el az autó felé, miközben kisfia megállás nélkül mesélt. Férje nem tette szóvá, hogy nem ott áll az autó, ahova korábban leparkolta, ő pedig arra gondolt, hogy ennél távolabb még nem sikerült eljutnia korábban.

Barázda

Ráncosodik kézfején a bőr. Némelyik egészen apró, de akad, amelyik mintha mindig is ott lett volna. Szavak nélkül próbál meggyőzni az igazáról. Figyelem, ahogy a televízió felé fordítja az arcát. Kinyúlt otthonkájának zsebei dugig vannak ruhazsebkendővel, cukorkás papírokkal, véletlenül belepottyant falevelekkel és apró gallyakkal. Jó ideje nem lát élesen, és lassan a tárgyak körvonalait is elveszíti. Megbékélt a sorsával, ezzel a feltartózhatatlan testi sorvadással. Poharáért nyúl, én gyorsabb vagyok nála, és a kezébe adom. Hálásan néz rám, mosolygó szemeit opálos hártya homályosítja el. Talán hagynom kellene, hogy amire még képes, ő maga tegye meg. Mégis inkább óvnám attól, hogy megtapasztalja a tehetetlenségét, de legbelül tudom, hogy leginkább magamat óvom.

Hang nélkül elpityeredik, zsebébe nyúlva kihalássza ruhazsebkendőjét, és megtörüli vele arcát. Tapintatosan elfordulok. Én is egyre többször meghatódom a legkülönfélébb helyzetekben, ezt is tőle örököltem. Keveset mesél a gyerekkoráról, én pedig nem faggatom a fájdalmas háborús emlékekről, a pincében való kényszerű bujkálásról, és a kiközösítésről. Egyre több mondóka jut eszébe, elszavalja őket, egy füzetbe firkantom őket, végül lefordítom magyarra.

Már nem szeli az almát leheletnyi szeletekre, és nem süt-főz, takarít. Igyekszik vigyázni magára, de néha, mikor felkel, és nem fájnak tagjai a sok munkától, kimegy a kertbe: összeszedi a gallyakat, gyomlál. Mikor elfárad, leül a padra, és próbálja felidézni, hogy mikor öregedett meg ennyire? Elégedett az életével, de ha elégedetlen volna is, mire menne vele? Érzi, hogy mikor beszélt túl sokat a hallgatás helyett, és egyre többször megesik, hogy nem azt mondja, amit szeretne. Ilyenkor inkább kimegy a helyiségből, hátha az elhangzott szavai is követik, és nem pattognak tovább a konyha falai között. Dühös magára, dühös a szavakra, amiket már nem talál. Érzi, hogy eljárt felette az idő, könyörtelenül felmorzsolta testi erejét, hanyagul vagy gonosz módon meghagyva akaraterejét. Akármennyire is vágyja az embereket még az életébe, nem bír velünk: fárasztónak, és patetikusnak érez minket. Ruháit elajándékozza, épp annak, akinek szerinte hasznára válhat. Legbelül persze tudja, hogy a kukában, vagy jobb esetben a ruhagyűjtőben kötnek majd ki a kinyúlt garbók, bolyhos pulóverek, és mégis…

Belekapaszkodik a kapuba, úgy integet nekem, mikor hátra tolatva elhajtok tőle. A kanyarból még látom apró alakját, ahogy botjára támaszkodva küldi jókívánságaimat felém, talán utoljára.

Tanulópénz

Halványsárga fény szűrődik ki a barátságos, apró házikó ablakain. Úgy képzeli, odabent épp vacsorához terítenek, közben megbeszélik a nap eseményeit. Fázósan fogja össze magán a télikabátot, mely jóindulattal nevezhető télinek. Kabátjának ujjai kopottak, zsebei régóta elnyelik aprópénzét. Még édesapjáé volt a kabát. Nagy becsben őriz minden hátrahagyott holmit, főleg, mivel anyjának –jól tudja-, nem telik újra. Az igazat megvallva használtra sem… Szerencsére sok unokatestvére van, így mindig akad egy-egy kinőtt ruha, lábbeli számára. Korholja magát, mikor elégedetlenkedik, márpedig gyakran elégedetlen mostanában. A sorsával, az anyjával, az osztályzataival, egyéb életkilátásaival. Mindemellett lyukat éget bensőjében apja hiánya. Helyette most ő lett a férfi a családban- állítják idősebb rokonai-. Kirázza a hideg ettől a gondolattól. Bárgyún mosolyog, mikor ezt hallja, anyja pedig bocsánatkérő pillantásokat küld felé.

Tizenöt évesen halvány elképzelései vannak csupán a férfilétről. Apja őbenne akarta lelkiismeretét tisztára mosni, most már tudja. Elég egy nem jól működő családtag – gondolja magában –, és kártyavárként omlik össze a meghitt ünnepek, iskolai rendezvények, közös étkezések, nyaralások, veszekedések által feltornyozott, voltaképp: családi élet. Most bárki számára úgy tűnhet, hogy apját okolja. Valamennyire biztosan. Életében nem volt mersze apját kérdőre vonni. Félt, hogy az a halvány kis kapocs is fellazul, amit feltételezett maguk közt. Így rajtam maradt a kétkedés kényszerűsége – gondolja magában a fiú, miközben félrerúg egy követ, mely útjában állt. Apja váratlan halála óta próbál édesanyja erősebbnek tűnni: gyötri ugyanis a lelkiismerete a fiát ért veszteségtől, mintha legalábbis köze lett volna amaz halálához. Az orvosok – persze –, a feleséget okolták: családi békére volna szüksége a férjének. Apja ezen felbuzdulva a boldogságának terhét felesége vállaira helyezte. Az egykor kimondott ’igen’ elhomályosulni látszott – a rosszban – legalábbis.

A fiúban – bár magának is kellemetlen volt bevallania – apja halála megkönnyebbülést váltott ki. Vége az idegességtől telített otthonnak, a leckéztetéseknek. Egyúttal – gondolja szomorúan, mikor befordul utcájukba – vége a békülés lehetőségének is. Nem mindig gondolta megvalósíthatónak, vagy épp vágyottnak az apjával való kiengesztelődést, de most gyermeki énje – mely vágyta a felnőtt mindentudását –, apja sírja felett állva is bocsánatért esedezett. Apja rendíthetetlenül hitte, hogy felesége és fia az életére akarnak törni. Most ki fekszik hát odalent, idejekorán a lábaik alatt, akik – mikor életében mostoha volt hozzájuk – zavartan, s békülékenyen topogtak körülötte?

Mert – zárja le fejében a gondolatot, mikor hazaért – az első leckét – még ha ilyen drága tanulópénzen is –, de megtanultam. Az életem alakulásakor mutatóujjam csak magam felé mutathat. Magamnak a legnagyobb a felelőssége a boldog-sanyarú életemért.

Illusztráció: Visszapillantó tükör